Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
J V -X, rr rr MŰVELŐDÉS . IRODALOM . .-■'*?■ . '•*?*fr * pgpip«5g«s^«! « v-'..' /r MŰVÉSZÉT Vincze András műhelyében A jelenleg hatvannégy esztendős alkotó Szegeden él, a Tisza-parti város központjában. Aki a Gömör megyei Feleden született, hosszú ideig Baján és Kecskeméten élt, életének ezekről az állomásairól ma is szívesen beszél bárkivel. Vincze Andrást, elsősorban, mint képzőművészt ismerik: ám ugyanakkor a sokoldalúsága is eléggé köztudott. Festő, iró, újságíró ő egyszemélyben, aki novella és drámapályázaton is dijat nyert, s regényt irt, Tékozló ifjúság címmel. Szegedi lakásán — „műhelyében” — beszélgettünk vele életéről, munkájáról. „Asztalos akartam lenni” Amikor arra kérem, hogy beszéljen önmagáról, ezzel kezdi: — A Felvidékről kerültem az Alföldre, ahová azóta szoros szálakkal kötődöm. Ügy látszik, immár végérvényesen alföldi ember lettem. Az iskoláimat Szikszón és Füzesabonyban végeztem. Gyermekkoromban fúrtam-faragtam; asztalos akartam lenni mindenáron. Az apám székely, tőle örököltem a kézügyességet. Azután Bajára kerültem, ott érettségiztem. Közben sportoltam, eveztem sokat. — Hány évig élt Baján? — Több mint tíz évig. Ott nősültem meg. — Szerette azt a várost? — Tulajdonképpen mindenütt jól éreztem magam, ahol eddig éltem; tehát Baján is. Sok kellemes élményem fűződik a városhoz. „Rajzoltam, festettem* * — Mikor kezdett el festeni? — Kicsiny gyermekkoromtól fogva rajzoltam. Voltak színes ceruzáim — emlékszem jól —, és állatokat rajzoltam, mindenféle alakokat. — S később? — Mit mondjak? Fiatal korában az ember mindent akar, sok mindent. Talán azért történt úgy, hogy rajzoltam, festettem, írtam, stb. — Verseket is írt, úgy tudjuk. — Hogyne. Egy időben az Erdélyi Helikon is közölte a költeményeimet — De leginkább a képzőművészet volt a világa, fő működési területe? — Igen. Megszállottan festettem, rajzoltam. — Főként milyen témák izgatják? — Ezerféle. Csak arra törekedtem kezdetben, hogy hasonlítson a kész kép a valósághoz. — Később nem így volt? — Nem. A későbbiek során egyre inkább rájöttem: nem attól hű a kép a valósághoz, ha a megszólalásig hasonlít, hanem sokkal inkább attól, ha áttételesebben, nehezebben megfoghatóan fejezi ki a mű az átélt életanyagot, vagyis a valóságot. Vagyis nem „szájba- rágóan”, részletezően és túlzottan magyarázóan kell ábrázolni, hanem átélten, egyénien és sejtelmesen. De úgy, hogy aki a művet szemléli, kiérezze belőle — ha nem is azonnal — a valóságot. Méghozzá az átélt valóságot. „Sok tájat, sok embert láttam** —* Sokáig kedvelte a verset, a versírást? — Ma is kedvelem. Más kérdés, hogy inkább képzőművész lettem. Sokáig éltem „versgőzben”. Tudja mit értek ezalatt? Hogy rímek, költői képek, hasonlatok tolakodtak elő belőlem. Meg ilyesmit. — Később hogyan alakult az élete? — Katonának hívtak be. Sok tájat, sok embert láttam. Igyekeztem megfigyelni őket, és leírni, megfesteni, amit láttam. Kezdettől foglalkoztatott: az ember mennyire ki van szolgáltatva gépeknek, természeti csapásoknak, és sok egyébnek még. Talán a képeim is kifejezik ezt az egyik legalapvetőbb élményemet. — Meddig élt Baján? Férfiportri (monotypia). — 1950-ig. Akkor már nős voltam, úgy mentünk Kecskemétre lakni. — Tudjuk, hogy néhány esztendőt a hírős városban is eltöltött eddigi életéből. Mire emlékszik legszívesebben abból az időből? — Arra, hogy a legtöbb képemet ott festettem. S a kedves jóbarátokra. Prohászka Józsefre, Kiss Zoltánra, Mátis Kálmánra. — Ok már régen halottak... — Igen. De él még Bozsó János, akivel ugyancsak kapcsolatban voltam. Annak külön örülök, hogy róla sokszor lehet hallani. — Végezetül engedjen meg egy kérdést: vállalná, hogy Kecskeméten bemutassa külön kiállításon a képeit? — Szíves-örömest. Bármikor, ha igény lesz erre. Remélem, hogy sor kerül rá. S azt is remélem, hogy ahol a legtöbb képem született, ott szívesen fogad az értő közönség. □ □ □ Végezetül álljon itt egy idézet. Szelesi Zoltán művészettörténész így írt néhány évvel ezelőtt arról a művészről, akinek legalább harminc helyen volt kiállítása az országban: „Festményein és grafikái lapjain szereplő témái révén a bajai táj és az ott élő emberek iránti szeretete érződik.” Majd másutt: „...általában a gondolati, tematikai és ábrázolásbeli sokrétűség jellemzi.” A jó barát, Dér Endre író, meg így jellemezte őt az egyik cikkében: „ ... folyton kísérletező, bámulatos szorgalmú művész.” Reméljük, hogy mielőbb találkozhatunk vele és műveivel az egyre sokarcúbb, egyre gazdagabb kulturális életet felmutató Kecskeméten. Varga Mihály PINTER TAMÁS: Tárgyalás baráti légkörben — Megkínálhatom konyakkal? — Jöhet. — Ismeri? — Az igazgató átszellemült, áhítatos mozdulattal mutatja fel az üveget, mint valami áldozati tárgyat. — Seguin. Az egyik legjobb márka. Salánki lazán bólint. — Védőital — toldja meg a szertartási szöveget a szakszervezeti titkár a beavatottak cinkos magabiztosságával. — Három- csillagos francia. Salánkinak a sértettségtől ferde, gúnyos fintorba rándul a szája. A hangot lenézőnek, leeresz- kedőnek, kioktatónak érzi. Nana!... Tiltakozásul csak sokára nyúl a pohár után és nem iszik azonnal: előbb kiszámított mozdulattal a fény felé emeli, hosz- szan vizsgálgatja az ital színét, majd többször is beleszagol. Egészen keveset szürcsöl fel és mielőtt lenyelné, fölényes nyugalommal, szakértő módon öblögeti, forgatja a szájában. A másik kettő készséges várakozással lesi a hatást. — Megjárja — biccent Salánki. Rövid csend következik. Az a néhány másodperces zavart üresség, amely a száraz, hivatalos hangütést rendszerint megelőzi. Felkészülési szünet. A helyiség lassan alámerül a műhelyek és csarnokok felől egyenletesen áradó tompa dübörgésben. Salánki élvezi a szokatlanul nagy, szokatlanul puha fotelt. Meleg, lágy ölelés. Semmilyen más, eddig ismert ülőhelyre nem emlékezteti. A szállásokon csak nyekergő, felszaggatott huzatú skay-székek vannak. Jellemző ... Hátradőlve cigarettázik, és unalmában szemügyre veszi a berendezést. Teniszpálya nagyságú tárgyalóasztal, tizenöt székkel, a sarokban páncélszekrény, a fehér polcokon és a rafináltan elhelyezett rekeszekben könyvek, rekvizítumok: serlegek, díszoklevelek, emlékszobrok. A tárgyak tisztasága és túlzott rendje ösztönösen felingerli. Nem segít a két férfinak: csak kezdjék el, ha akarják. Az igazgató végre krákog egyet, korán őszült kefehaját simogatja. — Talán a tárgyra térhetnénk. — Kérem — egyezik bele Salánki. A titkár lecsap: — Nos, hogy döntött? — Egész arca kíváncsi, érdeklődést sugárzó vonásokba rendeződik. Salánki módszeresen elnyomja a cigarettát a hosszú távú megbeszéléseket kiszolgáló többszemélyes hamutartóban. Gondosan csinálja, mintha alattomos, lappangó tüzet oltana el. — Meg kell gondolnom — mondja. — Természetesen. — Az igazgató ismét az üvegért nyúl, de Salánki tiltakozó ujja megállítja. Salánkinak szüksége van az eszére. Csak tiszta fejjel... A visszautasítás enyhe csalódást okoz a másiknak, de láthatóan belenyugszik. Egyik pohárba se tölt. — Szeretnénk, ha elmondaná, milyenek a benyomásai. — Elmondhatom. — Tessék csak — biztatja a titkár. — Hát nem a legjobbak. — A válasz határozottan hangzik. Salánki, hogy némileg visszabillentse az egyensúlyt, hozzáteszi: — Persze, egy röpke üzemi séta után az ember nem alkothat magának teljes képet. Ügy értem, a szembetűnő dolgokat veszi észre leginkább. — Na, igen. Salánki egyikről a másikra néz. Az igazgató türelmesen simogatja a haját, mint akit a tapasztalat és a fárasztó, nehéz szolgálat fegyelemre szoktatott. A titkár más. ö félig kiemeli hosszú, sovány testét a fotelból és aggodalmasan pislog. Salánki vár egy keveset. A színes függönyön keresztül szakállas prófétaarcára süt a nap. Főszereplő. Bocsánatkérőn tárja szét a karját. — Csak arról beszélek, ami közelebbről érint. — Persze. — A lakatosműhelyről. — Evidens. — Szóval, szűknek és sötétnek találom. Főleg sötétnek. Azok a nyavalyás neonlámpák előbb- utóbb tönkreteszik az ember szemét. Pláne akinek már volt baja a kötőhártyájával. Nyomós érv. Hirtelen egyikük se tud válaszolni. — És hol a lemezolló? — Drámai kérdés. Salánki folytatja: — Legalább kétszáz méterre kell menni. Segédmunkás pedig nincs. Sehol nincs elég segédmunkás. Tudnék róla beszélni. — Űj műhelyt építünk — szól közbe élénken az igazgató. — Már megvan a terve. — Azzal a nyilvánvaló szándékkal áll fel, hogy kiteríti a műszaki dokumentációt, amelynek ábráiból, vonalaiból megnyugtató perspektíva rajzolódik ki. — Köszönöm, tudok róla — legyint Salánki. Tervek. A jövő zenéje. — Én csak azt mondhatom, amit most láttam. — Hallgatjuk — adja meg magát az igazgató. Salánki most a szakszervezeti titkár vállára teszi a kezét. Előlegezett bocsánatkérés. Mert kellemetlen, netán kínos megjegyzéseket kell tennie. — Van egy gyengém — mondja, mintha gyónna. — Ez a tisztálkodás. Nem lehet úgy fürdeni, ha közben mások az ember lábán ficánkolnak és hozzányomják a falhoz. — Sóhajt. —; Bocsánat, erre kényes vagyok. ki nem az? — Erős, lapátszerű tenyere még mindig a titkár vállán van. — Meg tud érteni? — Igen, de ... — Tudom, a fürdő is tervbe van véve — állítja meg Salánki. Nem tudja. Csak ráhibázik. És most végre kiengedi gyengéd érintése alól a titkárt. — Egyszer minden lesz — mondja derűlátó bölcsességgel. — Talán még ifjúsági klub is. Mert a mostanin csak szomorkodni lehet. Egy pár klubot láttam már életemben, elhihetik, láttam olyat, amelyiket szenespincéből, olyat, amelyiket padlásból vagy teszem azt, istállóból csináltak; láttam faburkolatú, szőnyegekkel béleltet meg meztelen téglafalút, de ilyen csüggesztő, nedves bunkerszerűségben nem jártam. Igaz, hogy még sört se lehet kapni? — Nem lehet? — kérdezi az igazgató. — Különleges rendezvényeken — feleli a titkár. Most, hogy kezdett belemelegedni, Salánki nagy kísértést érez: ha akarná, teljesen szabadjára engedhetné a nyelvét. De úgy véli, helyesebb, ha nem él vissza a helyzetével. Minek is? Fő a baráti légkör. — Elnézést kell kérnem — védekezik csendesen. — Ugyan... — Az igazgató rámosolyog. — Igyekszünk segíteni ezeken a dolgokon. — És hirtelen ötlettel ismét megkísérli a kínálást. Ez már máskor is bevált. Salánki int, hogy rendben. Miért ne. Végtére is ennyivel igazán tartozik nekik, ök meg neki. Míg iszik, az jár a fejében, hogy egy téma még hátra van. A legfontosabb. Szándékosan hagyta utoljára. — Pardon, még valamit — szólal meg, mintha mellékesen, véletlenül jutna eszébe. — Nem szívesen beszélek az anyagiakról... A titkár némán az igazgatóra pillant. Keserves szünet. Töprengő. — Kettőt még rátehetek — mondja fáradtan az igazgató — Egy fillérrel se többet. Salánki kiereszti a levegőt. — Kevés. Az igazgató komoran, csalódottan ül, magában már beismerte, hogy ismét kudarcot vallott. — Talán lehetne valami megoldást találni — morfondírozik a titkár. — Rugalmas megoldást. De az igazgató tehetetlenül ingatja a fejét. Rugalmatlan. — Nem mehetek feljebb az órabérrel. — Sajnálom — mondja őszintén Salánki. A titkár még mindig nem adja fel. — Az órabérhez hozzájöhet ez-az — pengeti titokzatosan. — Tudja, hogy van ... — Tudom. — Gondolja meg. Salánkit elképeszti az a felismerés, hogy már-már részvétet érez irántuk. És nem tud ezzel a részvéttel mit kezdeni. Nagyon bonyolult. Neki ragaszkodnia kell az igényeihez, amelyeket természetesen jogosnak gondol. S amelyek a néhány éves munkában elvekké keményedtek benne. — Meggondoltam — mondja ki lassan, érthetően. — Egyszóval nem. — Az igazgató a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A titkár még egy utolsó kísérletet tesz. — Nálunk minden második szombat szabad. A vidékieknek mindegyik. — Lázasan igyekszik, hogy kiizzadjon még egy érvet. — Az üzemnek saját üdülője van — ez jut eszébe. Akkor Salánki már az ajtónál áll, fogja a kilincset. Vége. Talán meg kellene hajolni kissé. És kissé meghajol. — Köszönöm a bizalmukat. — Az arcára van írva: fáj neki, hogy nem fogadhatta el az ajánlatot. RÓZSA ENDRE: A repülésről Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar, ahogy az imbolygó törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre — ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s szárnyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás, félelmetes e játék: egy hibás mozdulat, és minden gyönyörűség örökre lezuhant; fölszállásnál a földet- érés a szebb öröm, épp ezért kell — repülni; jó veled, köszönöm! Művelődés a munkahelyen Művelődés a munkahelyen? Akadnak még jó néhányon, akik megtetézik ezt a kérdést egy újabbal: munka helyett? Igaz, egyre kevesebb ma már az értetlenkedő, az akadékoskodó. Egyre ritkábban kell bizonygatni, hogy nem a munka helyett kell művelődni, s nem is kell kettéosztani a dolgot: elkülöníteni a munkát és a művelődést. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy ma már minden rendben van ezen a téren. Él még az a fajta vélemény és magatartás, amely szerint a művelődés csak afféle „második csatorna" a mindennapos életünk „televíziójában", s küldetése nem több, mint hogy nagyobb választékot ad az emberek számára. Nemrégiben, egy beszélgetés végén kérdezte tőlem a barátom: többször is írtál már a brigádok művelődéséről, mondd, de őszintén: hiszed, hogy minden úgy van, ahogy leírtad? Később az illető — aki egyébként maga is a brigádmozgalom szervezője — megjegyezte: a kitüntetett brigádoknál a termelési dolgok mind rendben vannak, de a művelődés körül... nagy a színezés. Még ha részt is vesz a brigád valamin, kérdés: mi van mögötte? Egyáltalán érdekelte-e őket, amit láttak, hallottak? A példákat még sokáig sorolhatnám, amelyeknek a végére előbb-utóbb oda kívánkozna a kérdés: vajon az ipari munka annyira igénybe veszi az embert szellemileg is, hogy utána már csak a „kikapcsolódás” vágya marad meg benne? Ultiparti, futballmeccs, kocsmaasztal melletti „iszókás” fecsegés, krimifilm, és hasonlók? Az okok másutt — mélyebben — keresendők, s azt hiszem, hogy a teljesebb igazság irányába jó „nyomjelző" annak a munkahelyi vezetőnek a véleménye, aki a következőket mondta egy alkalommal: a dolgozóknak több mint a fele bejáró, akiknek legkésőbb négy órakor fel kell kel- niök, hogy elérjék a műszakos buszt. Hatkor bent vannak az üzemben, dolgoznak kettőig. Műszak után legfeljebb hivatalos ügyeket intézni, vásárolni ugrik be a városba, hiszen otthon várja a ház, amit épít, vagy tataroz, és várja a kiskert, ahol zöldséget termeszt, meg az udvar, ahol disznót hizlal, baromfit nevel. És este várja a tévé, a korai lefekvés. Megfogható ez az ember egy másféle életvitel számára? Mindez meggyőzően hangzik, igaz lehet, megmagyarázhatja azt egyebek mellett — hogy miért nem törekszik a bejárók jó része az általános iskolai végbizonyítvány és más magasabb végzettség megszerzésére. De nem ad magyarázatot például arra, hogy ahol tíz- és százezreket fordítanak évente a munkások művelődésére, ott miért nincs egyetlen öntevékeny művészeti csoport sem, s miért merül ki a kulturálódási tevékenység a központilag megvásárolt jegyek igénybevételével? S nem ad magyarázatot arra, hogy ahol van öntevékeny művészeti cső-, port, ott miért csak a tolla alá csúsztatott kikérőlap tudatja az üzemvezetővel, hogy ekkor meg ekkor, itt és itt szerepel az egyik legjobb fiatal beosztottja? Talán azért, mert a főnök még egyetlenegyszer sem szakított időt az üzemi színjátszócsoport próbájának és műsorának a megtekintésére? S nem magyarázza meg azt sem, hogy vajon miért számit még mindig üdítő kivételnek, ha egy magasabb beosztású munkahelyi vezető részt vállal a vállalati vetélkedő kérdéseinek összeállításában, ha beiratkozik az üzemi könyvtárba, ha együtt megy kirándulni egyik szocialista brigáddal? Miért? Talán azért, mert sok vezető nem érzi még: a, közművelődés nemcsak azt jelenti, hogy az emberekért kell tenni valamit, hanem azt is, hogy velük együtt kell azt tenni. Mert addig már eljutottunk, hogy a munkahelyi vezetők tudják: a vezetéssel járó kötelezettségek közé tartozik a dolgozók művelődésének segítése. De hogy a törvényben is megszabott kötelezettségből jó szívvel és szeretettel vállalt, emberformáló tevékenység legyen, arra még úgy látszik, várni kell. Ámbár ezzel éppen úgy nem várhatunk sokáig, mint a termelési feladatok megvalósításával. Káposztás János CSILLAG-GONDOLÁN A MESÉK BIRODALMÁBA A Diótörő a Bábszínházban „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra” — jut szembe a rég tanult Petőfi-vers, miközben az Állami Bábszínház nézőtere elsötétül, és a színpadon mesefigurákká alakulnak át a Stahl- baum családot megszemélyesítő szereplők. Ezzel kezdetét veszi a varázslat. A maszkokba bújt művészek, a szemünk láttára változnak át óriási bábukká, és a láthatatlan közreműködők által mozgatott bábuk megelevenednek. Elhitetik velünk, hogy a képzelet mindenre képes. Mesévé párolhatja a valóságot és valóságossá elevenítheti a mesét. A Bábszínház előadásában a balettszínpadról már ismert történet, Csajkovszkij Diótörője új formában jelenik meg előttünk. A báb-Diótörő több, mint egy szép, karácsonyi mese. A képzelet megelevenedő játéka. Marikával és Diótörővei együtt, mi nézők is csodálatos utazást teszünk a dióhéjnyi csillag-gondolán. Hullámok hátán és felhők közt lebegünk, a mi karácsonyfánk mézeskalács huszárait védelmezve széliünk harcba a gonosz Egérkirállyal. A játék önfeledt örömével éljük át a képzelet birodalmába szervezett színházi társasutazást. Szőnyi Kató fantáziadús rendezésében mozgalmasan váltakoznak a legkülönbözőbb animációs és bábtechnikák. A legnagyobb elismeréssel szólhatunk Bródy Vera és Koós Iván báb-, maszk- és díszletterveiről, valamint a szereplők és a bábok mozgatóinak művészi teljesítményéről. A felejthetetlen előadás egyik animációs bravúrja a spanyol játékszert megelevenítő legyezőtánc. Amit a legyezők megtestesítenek számunkra, az több, mint egy mutatvány. Az a művészi kifejezés lényege: csupa mozgás, szenvedély, élet — legyezők vibráló jelrendszerébe sűrítve. A nemzetközi gyermekév alkalmából bábszinpadra állított Diótörőt melegen ajánljuk a szülők, tanárok és természetesen a gyerekek figyelmébe. V. Zs.
