Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)

1978-12-24 / 303. szám

Ők hárman és a negyedik

• Ezek a képek tavasszal készültek: Erzsébet, Marika, Ilona.

Néhány hete kellemes meglepetést szerzett a postás bácsi szokásos: — Jó estét, levelet hoztam! — üdvözlése. A borítékból kis kártya került elő, amelyen Tóth Krisztián Szabolcs értesített — pontosabban nem ő, hanem az édesanyja — érkezéséről, születéséről.

Előkerestem a tavasz elején írt három portrét, ami a Városföldi Állami Gazdaság asszonyairól szólt, köztük a mai kismamáról: Tóthné Molnár Erzsébetről. Vajon mi minden történt Fábián Imrénével, Szabó Imrénével, azaz Ilonkával, Marikával azóta?

A gazdaság vezetője telefonon ígérte meg, hogy segítségemre lesz az újabb találkozó létrehozásában. Csupán annyit fűzött hozzá, úgy számítsanak, hogy reggeli érkezésemkor ne a fiatal családhoz menjek, hiszen Erzsi éppen akkortájt szoptat. így az irodában találkoztam Ilonkával és Marikával. A tavasszal önkényesen rájuk ragasztott jelzőket, azaz, hogy Marika csendesszawú és Ilona beszédes, ma nem merném használni. Mintha kevésbé csendessé és inkább megfontolttá váltak volna. Ilonka nevetve mondja:

— A munkatársaim sokáig ezzel cukkoltak, lám, még az újság is azt írja, hogy nagyszájú vágyóik. Pedig nem is erről volt szó! Bár, azt hiszem, aki az emberek között annyit forgolódik, mint én, annak elkél ez a tulajdonság is. Továbbra is a társulásnál dolgozom, asakhogy a sertések törzskönyvezése mellett most egyébbel is foglalkozom. Májustól csoportvezető lettem, tizenöt ember munkáját irányítom. Igaz, régóta ismernek valamennyien. jó kapcsolatunk van egymással, de az embernek csak kell igyekeznie, hogy mindig többet és többet adjon nekik, hiszen akkor számíthat jobb, eredményesebb munkára. A hónap vége bizony mindig fárasztó, anynyi a papír, 'hogy ki sem látszom belőle. A törzskönyv vezetése határidős, annak mindig meg kell lennie.

Tudja, most adok úgy szívemből igazat annak, aki azt mondta, hogy emberekkel bánni szép dolog, de nagyon nehéz. Tavaszszal, amikor találkoztunk, szocialista brigádnak voltam a vezetője, azt sajnos abba kellett hagynom. erőm sem lenne rá. meg már nem is az asszonyok között vagyok. Azt csak úgy ráadásként csináltam a munka mellett, mert szerettem. A csoportvezetés azért más, sokkal nagyobb felelősség.

A gyerekeim? A fiam, a lányom jól tanul. Csak el ne kiabáljam így félév előtt! Sőt, a fiút megválasztották brigádvezetőnek. Én csak azt mondtam neki, hogy ha jól akarja csinálni, készüljön arra, hogy nehéz lesz. De ha felületesen, akkor hozzá se kezdjen.

# ök hárman és a negyedik, a kéthónapos Krisztián Szabolcs.

Most igencsak készülődöm, a gazdaság ugyanis februárban két hétre a Szovjetunióba küld, nagyon szép helyekre megyünk majd, iLeningrádtoa, Rigába, Moszkvába, Kijevbe. Visszafelé repülővel jövünk. A repülőúttól félek egy kicsit, először ülőik gépre. Előtte, egészen az új év elején, azonban lesz más elfoglaltságom is. Szegeden kéthetes szó-titkárképző tanfolyamon veszek részt.

No, meg a sertéstelepi muníka. Eddig 34 ezer kismalacunk született, négyezer új kocát állítottynik tenyésztésbe. És amire nagyon büszkék vagyunk az, hogy a malacelhullás az idén szerencsére igen alacsony.

Közben megérkezett Marika is. Hozzá az első kérdés, látta-e az új jövevényt, Erzsi kisfiát?

— Még nem. hiszen nagyon kicsi még. ilyenkor nem könnyű a szülőknek a vendéglátás.

— Amikor tavasztájt itt jártam, a városföldi kerület keríészletében dolgozott. És most?

— Nyolcvanegy hektár szőlő rekonstrukcióját végezzük, ott most a férfiak munkájára van szükség. 'A magasművelés támrendszerét csinálják, mi nem bírnánk húzni a drótokat, így aztán cseréltünk egy kicsit. Mi, asszonyok, Bugacra járunk almát válogatni. Oda a gazdaság kocsija visz bennünket, és munka után vissza. Olyan sok az exportszabvány méretén felüti aLma. alig győzünk csodálkozni! Csak hát azt már nem vihetik külföldre, ahhoz -túl nagyok. Nem baj, majd megesszük mi. itthon. Tavasszal volt egy kis munkacsapatunk, de azóta fölbomlott. Többen szültek, az akkori csapatnak van három újabb gyereke, két kislány meg egy fiú. Nekem lányaim vannak. Mind a ketten jól tanulnak, remélem, legalább négyes bizonyítványuk lesz.

— A karácsonyfa alatt bizonyára szóba kénül a gyerekek tanulmányi eredménye, hiszen az is ajándék, ha jó az előmenetelük. De saját magukat meglepik-e valamivel?

A két asszony nevetve egymásra néz. Ilona mondja:

— A ajándékozásnál az anyuka rendszerint elmarad, legalább is, ha maga vásárol. De azért mindig kapunk valamit, és az jobban esik, mintha ml vennénk meg.

... Elszaladt az idő, indulhatunk a kis családhoz mindhárman. Igaz, csak a közeibe megyünk, a gazdaság szolgálati lakásainak egyikébe, ahol már a kopogás előtt kinyílik az ajtó. Erzsiék láthatóan vártak bennünket.

— Micsoda szép nagy gyerek!

— Bizony elég nagy, négy kilóval született — a mama büszkesége, úgy látszik örök tulajdonság. De Erzsi, majdhogynem férfiasán mély hangján, máris dorgálni kénytelen pityergő fiacskáját :

A gyors fényképezés után Ilonka és Marika búcsúzik, hiszen a babát, s a mamát sem akarjuk nagyon fárasztani nagyobb összejövetellel. Erzsi viszont karján a kicsivel, arcán a csak az édesanyákra jellemző mosollyal, sorolja mi is történt találkozásunk óta. Akkor kertészüzemmérnökként dolgozott Városföldön.

— Azt bizonyára tudod, hogy januártól megbízott KISZ-titkár voltam, aztán májusban meg is választottak. Sok mindent megpróbáltunk, kiállítást rendeztünk, irodalmi színpadot kértünk föl szereplésre. Nem mondhatom, hogy nagy sikerünk volt a programokkal. Egyedül a diszkó-műsorok látogatottak, pedig megpróbáltunk amolyan lazább, könnyedebb műsortervet összeállítani. Júniusban a férjemmel kiköltöztünk az építőtáborba, ahol

a gazdaság részéről én voltam a tábonvezető, tíz hétig. Augusztus táján már nehéz volt, addig kocsit is vezettem, másképp nem ment volna a munka. Akkor azonban már a kicsinek magyon nem tetszett a rázkódás. Szinte az utolsó pillanatig dolgoztam, igaz, a végén, benn a központban az irodában, könnyű munkát végeztem.

— M,i baj van, kicsim? Éhes vagy? — nyúl a paszírozott alma után, és egy mondat nekem, egy kanál alma a fiúcskának, így aztán egészen jól kijövünk egymással.

— Aztán megérkezett Tóth Krisztián Szabolcs, és megváltozott az életünk. Az apja olyan büszke rá, mindenki azt mondja, teljesen rá hasonlít. Nézd, sok képünk van, és a legjobbak véletlenül mindig nálam. Most teljesen leköt a gyerekkel való foglalkozás. Képzeld, az ifjúsági parlamenten — ugyanis elhúzódott egy kicsit — felálltaim az asztaltól és jöttem etetni. De azért válaszolni tudtam a nekem föltett kérdésekre — elneveti magát, majd hirtelen elkomolyodik, — Nekem most mindenekelőtt a gyerekem a fontos. Jó lenne valami olyan megoldást találni, hogy valaki képviselné az állami gazdaság KÍSZ-eseit a különféle értekezleteken, olyan helyeken, ahol kell, és érdemes megjelenni. A programok összeállításában, a KISZ-munka öszszefogásában már én is tudnék tenni. Meg kellene értetni a fiatalokkal, hogy a szórakozás nem egyenlő a művelődéssel, ez pedig nehéz.

Azonkívül? A három évet szeretnénk együtt tölteni, ugye kisfiam? Az idő alatt megpróbálkozom á nyelvtanulással, egy kicsit később a szakirodalmi könyvek gyakoribb forgatásával. Lépést alkarok tartani, azt hiszem ez a lényeg.

Gál Eszter

Szabóéknál - tíz év után

Elmúlott már tíz éve, hogy Kerekegyháza határában, egy kis berek mögött szerényen meghúzódó tanyában Szabó Istvánék népes családjánál x jártam. Látogatásom tapasztalatait közreadó riportot az akkor még kis formátumú lapunk 1968. május 5-i száma őrzi szerkesztőségünk archívumában. És természetesen az emlékezetem is. Legalább is némely akkor szerzett élményemet ma is pontosan, frissen. Azt a megkapó képet példái, ahogyan az ágyakkal szegélyezett, zsúfolt, földes zsobában Szabó anyuka ott ült, lavórban áztatva lábát. Mellette a nyolc közül az egyik nagyobbacska lánya kucorgott, s gyengéd szeretettel simogatta-mosdatta az anyu agyonstrapált. visszeres lábait.

Szabó Isitvánné a községi tanácshoz volt hivatalos az anyasági jutalom átvételéért. A család legkisebbje, a tizennegyedikként érkezett Jenci, kilenchetes baba, az elsősülött Irén pedig férjes, már maga is anya volt akkor. Az eltelt évtized folyamán nemegyszer járt eszemben a népes család, az egyől-egyig szép, egészséges gyerekek, a családban uralkodó, meghitt hangulat, s az a bámulatos művészet, ahogyan Szabóné a csekélyke jövedelmet övéi ellátására beosztotta.

Vajon mit tartogatott, milyen változásokat hozott az elmúlt tíz év a Longó dűlő 6. számú kis tanyában?

*

A sötétszürke borulásban különösen lehangoló a téli határ. A düiőút sarát dagasztó isikolatáskás lányka láttán, hasonló sorsú kis társaira gondolok együttérzőn. Ám fel is vililanyozódom: biztosan ft Szabó-gyerek ék egyike: nem lehet már messzié, valahol itt kell lennie a piroscserepes, fehér kis háznak.

És csakugyan: a jelenleg kopasz berket elhagyva, mint régen, most is gondozottan, ott fehérük a tanya. Mielőtt kopogtatnék, Szabó

t

Istvánná jön elém. Arcán, néhány ránc felrajzolásával, nyomot hagytak az eltelt évek. Derűje, mosolya azonban a régi. Láthatóan kedves jövevényként fogad. Kérdésemre azonban, hogy megismer-e. habozó a válasza: — Mintha már találkoztunk volna... — és a konyhába tessékel.

Odabenn az ünnep előtti nagytakarítással foglalatoskodnak; a gazdasszony a konyha meszelését hagyta félbe. Felidézve az első találkozásunkat, s a mostani látogatásom célját, a jól fűtött szobába telepszünk le a család otthon tartózkodó tagjaival: Szabónéval. férjével és a szép szál, nagylánnyá cseperedett Erikával, aki elsőnek újságolja:

— Már csak heten vagyunk itthon. vagyis apuval, anyuval együtt kilencen ...

Szabó anyuka tekintetével inti kotnyeles lányát, s így szól:

— Most már jól emlékszem, nem sokkal azután látogatott, el hozzánk, hogy Jenőke megszületett. Hát igen. akkor ő volt a család legkisebbje, de ha most látná! Kár, hogy éppen iskolában van ...

— Olyan az is, ide tessék figyelni, mint a vasgyűró. Az Inéi ke kicsivel jobb tanuló, mert négyesre áll. Ö az előbb indult iskolába. Bejár a községbe. Igaz, autóbusz viszi őket. de ebben a sárban két kilométer a buszig, éppen elég... — veszi át a szót Szabó István, s minthogy a család életében bekövetkezett változások felől érdeklődtem, önmagáról szólva folytatja:

— A nyáron múlott négy éve, hogy a Közúti Útfenntartó Vállalattól nyugdíjba mentem. A huszonhat évi szolgálat után, amiből húsz esztendő a vállalatnál telt el, elég kicsi a pénz. Az évi tüzelőre hatszázat levonogatnak,

így 1501 forintot kapok havonta. Munkát találok, bírom is magam. Mostanában az egyik tanyaszomszédnál szöktam segédkezni, ellátni a jószágot, meg ami van. Mert beteg a gazda. Ilyenkor megvan a teljes ellátás és nyolcvan forint napszám. Ez is könnyebbség a Családnak. Anyjukom pedig a Kossuth Szakszövetkezetben dolgozik.

— Nékem a nyárival igencsak kijön olyan kétezer-ötszáz forintos átlagra, amit a szőlőmunkával keresek. Az idén áprilisban Ferikém is leszerződött, nagyon szeret a szakszövetkezetben. Erika is alig várja, hogy befejezze az iskolát. Mind segíteni akar. Marika, tudja, aki gép- és gyorsírást tanult, Kerekegyházán az óvodánál dajkálkodik. Oda engem is hívtak. Marikám is, hogy: anyukám. tessék bejönni. Jó lenne, bár ott sem kapnék több pénzt, de a körülmények nem engedik. Gondjukat kell viselni a gyerekeknek. És úgy van az, hogy a gondok nem fogynak. Nagyobb gyerekek, nagyobb gond. Megnősülnek, férjhez mennek. Legutóbb az ősszel Giziké ment férjhez. Juditkámnak, akit. említett, hogy akkor a lábamat mosta, három kislánya van. Bizony, hátuknál már összesen huszonnégy unokám, és csupa gyönyörű gyerek! — sorolja anyai, nagyanyái büszkeséggel Szabóné. Közben biztatására Erika halomnyi fényképpel hozakodik elő és családonkénti csoportosításban az asztalra sorakoztatja a gazdag gyűjteményt.

— Az ott Zoli. a katonafiam, a hadseregben tette le a hiányzó nyolcadik osztályt — mutat a képek egyikére Szabó papa, s hozzáteszi :, a napokban leszerel és ki tudjá, talán legközelebb ő áll elő, hogy apu, anyu, nősülök!...

— Legalább még egy menyem

lenne, eddig úgy is csak egyszál van — kap az eshetőségen a ház asszonya. S nyomban hozzáteszi: — a vejeim is mind csupa derék emberek. Szöktám is mondani nekik, hogy gyerekeim, ne adjatok nekem több szeretetet, mint amennyit, én adok ...

Az asztalt borító fényképek alapján sorra megismertet az imént* emlegetett vejeivel és egyetlen menyével. Majd jelentőségteljes mozdulatot tesz és közli:

— A legfontosabb most jutott eszembe! Hogy mi változott az elmúlt tíz év alatt? Az hogy a családos gyerekeim kicsit könynvebben élnék, ök már géppel mosnak és tévéjük is van. De azon kívül, hogy idehaza kevesebben maradtunk, van ám itt is változás. Jöjjön csak. megmutatom! —, s a konyhából nyíló másik helyiség felé vezet. Az ajtót ■kitárva, leplezetlen örömmel mutatja a hálóbűtörral berendezett, barátságos szobát.

— Ezzel gazdagodtunk! Apránként összegyűlt a rávaló. Amikor először itt járt. nagy kamra volt, benne nem sok mindennel, Így hát szobát csináltunk belőle, csak kényelmesebben vagyunk, jobban is férijnk. ha hazaszaladnak a családok.

— Úgy várom őket most is, hogy jön az ünnep, és a névnapom — szófiai meg a nyomunkba szegődött Szabó István. — Mert ha csak kevés időre is, de mind hazalátogat! Van két hízónk, szépek, az egyiket karácsonyra szánjuk.

Szabóné helyeslőn bólogat, majd így szól:

— Ez az egy, hál’ istennek nem változott, összetartó a család! Az életben talán az legnagyobb öröm, ha ilyen jóik az ember gyerekei...

Perny Irén

1978 december 24. » PETŐFI NÉPE • 5 y

Tudományos munka a gyógyítás szolgálatában

Beszélgetés dr. Lusztig Gáborral

A kecskeméti megyei kórház kórbonctani és kórszövettani intézetében dr. Lusztig Gábor irodájának ajtaja mellett egy táblán ez olvasható: „A tudományos munka nem anynyira az eszközökön, mint majdnem kizárólag az emberen múlik.” Találkozásunkkor a kórház tudományos élete vezetőjének felidéztem az imént olvasott mondatot, s ehhez kapcsolódott az első kérdés:

— s. R. y.

Cajal profeszszor réges-régi megállapítása ma is érvényes?

— Részben.

Az az idő elmúlt, amikor a kórboncnokok számára a bonckés és a

mikroszkóp elegendő volt.

Ma már ez a műszerezettség a legkisebb

kórbonctani osztályt sem elégíti ki, de természetesen a gyógyító munka, a tudományos tevékenység eredménye jelentős részben az emberen múlik.

— Tudomány és gyógyítás. Az előbbi elméleti, az utóbbi gyakorlati munkát jelöl.

— Ez így igaz, ám a

gyógyításnál alapvető követelmény, amit Juhász Pál professzor Az orvos és a beteg kapcsolata című könyvében ír: „ .. minden betegágynál biztosítani kell a korszerű tudomány lehetőségeit”. Tudományosan dolgozni a betegágy mellett is lehet, sőt, kell is.

— Mindezt hogyan valósítja meg, vagy pontosabban fogalmazva, miként osztja be napjait?

— A napi munka, az előre ki nem számítható, közbejött számtalan intéznivaló szerint, vagyis, sajnos, kapkodva. Ez persze nem jelentheti az alaposság parányi nélkülözését sem, de munkatársaimmal együtt naponként érezzük, hogy az adminisztratív és egyéb tennivalók miatt bizony sok idő elvész, amit hasznosabb célokra fordíthatnánk. Az előbb említettem a korszerű műszerek jelentőségét. Az egyik problémánk például az, hogy igen lassú, nehézkes a műszerek beszerzése. Most nem beszélve az olykor végtelennek tűnő utánajárásról, rendszerint egy-két. sőt gyakran három évig várni kell, amíg egy-egy új készüléket megkapunk.

— A hasznosabb célok alatt bizonyára a tudományos munkát értette.

— Igen, mert az intézetben az egymást átfedő rutinmunka mellett közös összetartó erő a tudományos munka, valamint az oktatási, illetve a továbbképzési munka, amelyet hetenként közösen végzünk. Ez folyóirat-referálásból, metszetkonzultációból, egy-egy témának referátum jellegű ismertetéséből áll. Tudományos munkánkkal kapcsolatban elsősorban azt emelném ki, hogy kutatásaink eredménye társadalmi haszon. Munkánkhoz messzemenő segítséget kapunk az Egészségügyi Minisztérium tudományos kutatási főosztályától, a Chinoin Gyógyszerárugyártól. s természetesen a megyei kórháztól is.

— Szeptemberben professzor úr sikeresen megvédte az orvostudományok doktora disszertációját. Ebben milyen témával foglalkozott?

— Az érelmeszesedéssel, elsősorban ennek a nagyon gyakori betegségnek az okaival.

— Gyakori betegség?

— Sajnos, igen, a halál okai között leggyakoribb az érelmeszesedés. Ismeretes, hogy az évtizedekkel ezelőtti helyzethez viszonyítva most az emberi életkor határa általában jelentős mértékben eltolódott. de ami szinte megdöbbentő, hogy nemcsak az idősek szervezetében találunk érelmeszesedést, hanem sok fiatal is megkapja ezt a betegséget, amely az agyat, a végtagokat, a fiataloknál elsősorban a szív koszorús ereit érinti.

— Mi ennek az oka?

— Elsősorban a helytelen életmód, egészségtelen táplálkozás.

Gyakran a rendszeres izgalmi állapot, sok gyógyszer szedése, olykor a hajlam, tehát öröklési tényezők is elősegítik az érelmeszesedést. Az okok sokfélesége miatt nagyon nehéz a gyógyítás. Ezért rendkívül fontos a megelőzés, vagyis az egészséges életmód, a helyes táplálkozás és a kiadós, rendszeres testmozgás. Ez utóbbit azért említem, mert az érelmeszesedésben döntő szerepük van a vérzsíroknak, amit elsősorban a testmozgással, fizikai munkával lehet csökkenteni. Nagyon hasznosnak tartanám, ha elsősorban a fiatalok között a vérzsírtartalom szűrővizsgálatát bevezetnék.

— Milyen remény van e betegség eredményesebb gyógyítására?

— Eddigi kutatásaink, sajnos, jelentősebb eredményhez nem vezettek, elsősorban az érelmeszesedést előidéző sok ok miatt. Ismeretes, hogy az orvostudomány milyen nagy figyelmet fordít például a cukorbetegek, idegbetegek gondozására, s nagyon hasznos lenne, ha ehhez hasonló eljárást alakítanánk ki az érelmeszesedéses betegeknél is. Ami a tudományos kutatómunkánk továbbfejlesztését célozza, egyebek között megemlítem, hogy külföldi és hazai orvostudományi egyetemekkel működünk együtt.

— Sokat jár külföldre.

— Igen, legutóbb novemberben Frankfurtban tartottam előadást, a jövő év elején hasonló célból Drezdába és Haliéba készülök. Előadásaim témái az érelmeszesedés okai köré csoportosíthatók. A külföldi, hazai szakemberekkel való találkozásaink jól szolgálják a tudományos kutatómunkát.

— A rendszeresen megrendezett megyei orvos—gyógyszerész napok bizonyára hasonló célt szolgálnak.

— Igen, valamennyi rendezvény a tudományos munkát reprezentálja. Az idén Kiskunfélegyházán tartottunk tanácskozást, jövőre Kiskunhalas lesz az orvos— gyógyszerész napok színhelye,

1980-ban, az immár huszadik találkozónkat a megyeszékhelyen tartjuk meg.

— Több mint másfél évtizede professzor úr szerkeszti a megyei kórház évkönyvét.

— Nemrég megváltozott a kiadvány neve: az orvos—gyógyszerészek évkönyve jövőre jelenik meg. A változás a könyv tartalmát nem érinti. Mint korábban, ezután is az orvosok, gyógyszerészek tudományos munkájáról, eredményéről ad számot.

— Köszönjük a beszélgetést.

Tárnái László