Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)

1978-12-24 / 303. szám

u í'jbi (JFI NÉPE 0 1978. december 24. Karácsonyi fényben élünk MESTEREMBEREK OTTHONÁBAN Ötven év a zenekultúra szolgálatában Szinte minden kirakat előtt megállók, szinte minden üzletbe benyitok, minden polc előtt szemlét tartok az utóbbi na­pokban. Nem éppen fölösleges, de két­ségtelenül túlméretezett buzga­lom ez, hiszen mindössze néhány apróságra vadászok, melyekkel meglephetem majd karácsony napján azokat, akik számomra kedvesek: puha, meleg kesztyűt keresek az egyiknek, puha, meleg hangokat — Koncz Zsuzsa vala­melyik lemezét — a másiknak. Ennek ürügyével fordultam be Budapesten a Váci utcába. Szege­den a Kárász utcába, s ennek ürügyében időztem el jó néhány kecskeméti üzlet pultjánál is. En­nek ürügyével merültem el a ka­rácsony előtti napok lázas hangu­latában. Megcsodáltam mindazt, amit máskor alig veszek észre: az aranyból készült karpereceket, a fekete gyöngyből fűzött nyaklán­cokat, a karcsú ólomkristály vá­zákat, melyek legfeljebb egyetlen szál virág befogadására alkalma­sak, a rejtélyes rendeltetésű opál­tégelyeket, porcelán flakonokat. Földbe gyökerezett a lábam egy ködszínű? — szarvasbőr mellény láttán. Ami oly ritkán fordul elő: szin­te megbabonázva kószáltam az ingek, a nyakkendők, a sálak szí­nes örvénylésében. Tekintetemmel végigtapogattam a szövetek gar­madáját Kezemet megmártottam a vásznak hűvösében, a mohair­holmik lágy özönében, a bárso­nyok mámorító langymelegében — a karácsony melegében! Mindez, persze, csak pilla­natnyi érzés volt, sőt: ér­zéki csalódás. Mert jól tudjuk: ha van a karácsonynak melege, azt nem a kelméktől, nem a bárso­nyoktól kölcsönzi. Sokkal inkább: az emberek mo­solyától ... Attól a félénk mosolytól pél­dául, amellyel egy kisfiú meg­kérte az eladót: adjon neki egy szappant, mindegy, hogy milyet, csak fehér legyen, mert otthon az anyu olyat használ. Aztán attól az átszellemült mo­solytól, amellyel ugyanez az el­adónő később előhúzott valahon­nan a polcok mögül egy fehér napszövet darabot, s amivel mu­tatta az ismerősének: íme, ő sze­ret ügyet csinálni a karácsonyból, most például asztalterítőt hímez a szüleinek, nyolc figurával, mert ugye, már nyolctagú a család, be­leszámítva a második unokát is, akinek néhány hónap múlva ad majd életet a nővére. S attól a türelmes mosolytól, amellyel mindezt a többi vevő is végighallgatta ... S attól a büszke mosolytól, amellyel eközben egy fiatalasz­­szony elmesélte: berontott teg­nap a konyhába fia, hogy ötöst kapott a gyakorlati foglalkozáson. Derék dolog. Csakhogy a gyereket nem elégítette ki annyi, s hozzá­tette: a karácsonyi ajándékra kaptam! Arra a lábostartóra, amit neked készítettem! És ne hara­gudj, de meg kellett mondanom, nem bírtam tovább! A történet folytatása: képzeld, ma reggel éb­resztés nélkül fölkelt a gyerek, és kijött, megnézte, használom-e a lábostartót, arra tettem-e rá a fölforralt tejet... És feltétlenül kapnak némi fényt ezek a karácsonyi napok at­tól a dacos mosolytól _ is, amely­nek kíséretében ez idő alatt egy középkorú, szolid eleganciával öltözött hölgy ajándékozta meg — önmagát. Hogy miért, az per­sze nem derült ki, az nem volt odaírva a finom ízléssel kiváloga­tott ruhadarabokra — talán egy hosszú szenvedésért, talán egy né­ma kitartásért, amelyre csak tisztelettel tekinthetünk. Shadd említsem meg vége­zetül a legfényesebb kará­csonyi mosolyt, azt, amelyet egy idős, fejkendős néni arcán láttam felragyogni, egy játékkal megra­kott polc tövében. Ahol végre ta­lált egy kedvére való, olcsó kis mackót! Pontosan olyan barnát, és pontosan olyan fitos orrút, amilyet a tévében is lehet látni, s amiért annyira lelkendezik az unokája! S amelyikért annyi üz­letet végigjárt már a fájós lá­baival! — Mintha valami belül gyulladt volna ki hirtelen: sárgás bőrét rózsaszín fénnyel világítot­ta ót az öröm. Nézte, forgatta a selymes bundájú mackót, aztán áhítatos csoszogóssal elindult a pénztár felé. S ezzel az áhítatos csoszogással lépett ki az üzlet aj­taján is: óvatosan szorítva hóna alatt a kevéske nyugdíjból vásá­rolt ajándékot, amelyért cserébe valami nagy-nagy dolgot remél­hetett — hiszen azt remélünk ap­rócska ajándékainkért, titokban, valamennyien! A zt a valamit pedig úgy hfv­­** Ják: szeretet... Káposztás János Nyugdíjas mesteremberek. Sok ka­rácsonyt megértek már, szeretetfényes ünnepeket. asszonnyal, gyerekkel, bejglivel, óborral... £s megérték — túlélték — a háborús frontok fekete karácsonyait Is. Am nem csupán a munka hasonlósága, vagy a huszadik századi történelem köti össze őket. ha­nem egy közös „hobby”, az énekmű­vészet szeretete, mely ötven éven ke­resztül szebbé tette az életüket. Ga­lamb Lajos. Gudricza Sándor, Szabó Antal és Pápai Béla az Ipari Szövet­kezetek Kecskeméti Kodály Zoltán Énekkarának tagjai. A kórus fennállá­sának 90. évfordulóján megkapták a „Magyar Zenekultúra Szolgálatáért” ötvenéves Jubileumi emlékplakettet, ök négyen, a nagy múltú kórus életé­nek legválságosabb esztendeiben is lel­kesedéssel vettek részt az énekkari munkában. Barátok, „dalostestvérek” — ahogy magukat nevezik. Ml tartotta őket össze Ilyen hosszú ideig? Hogyan emlékeznek vissza az elmúlt évtizedek­re? . .. Szép ember — állapítom meg, amint megpillantom a szálfater­metű idős fér­fit az ajtónyi­tásban. Gud­ricza Sándor hófehér haji­val, derűs lé­nyével, s hosz­­szú patyolat­­kötényével gyerekkorom huncut, rigmusmon­dó vőfélyeire, falusi disznótorok kolbász- és hunkaszagú böldér bácsijaira emlékeztet. Aranyko­szorús tenorista, a Kodály Kórus szólistája. — ... Kivonultunk majálisra a kisnyíri erdőbe, énekelgettünk. Egyszer csalk arra jött néhány da­­lárdista, meg a Kremán karnagy úr. Azt mondja: „Hát ez meg kicsoda? Jöjjön ide barátom!” Aztán megkért, ihogy énekeljek velük az iparos dalárdában. Két igen jó barátom, a Domokos Mi­hály, meg a Szegedi Pál garan­ciát vállalt értem, merthogy az alapszabályzatban benne állt: csak olyan iparos ember lehet a kórus -tagja, aki „feddhetetlen er­kölcsű". Nem mehetett ám oda akárki szélhámos... — 'Mivel foglalkozott akkori­ban Sándor 'bácsi? — önálló kereskedő voltam a Máriavárosfoan. Akkor én már énekelni is tanultam, a Mi/hó Idánál. Részt vettem a rádió egyik nótaversenyén is. Nyolc­vanhármán indultunk, ebből let­tem én az első. Itt kaptam az aranykoszorút, 1934-ben. — Mi a kedvenc kórusműve; mit szeret degjobban énekelni? — Nehéz azt kiválogatni! Sze­retem a kecskeméti népdalokat, Kálmán Lajos feldolgozásában, no meg a magyar nótákat. De több mint negyven éve dalolok a katolikus és a református egy­házi énekkarban is. Csak az ének kedvéért... iAz aranykoszorús tenorista lá­nya énektanár lett. Veje, Lakó Sándor szintén zenepedagógus; s a legnagyobb unoka, Sanyiké, szépen hegedül, a kis Judit ze­neóvodába jár. Karácsonykor majd együtt muzsikálnak, éne­kelnek, mert ebben a meleg csa­ládi közösségben a dal, a zene szeretete törvény. A négy mes­terember kö­zül Galamb Lajos a legfia­talabb. Az ipa­ri szövetkeze­tek megalaku­lása után hu­szonhárom évig volt a kecskeméti fodrász szö­vetkezet elnö­ke. 1953 óta a Kodály kórus elnöke, s 19S8-ban kapta meg a Szocialista Kultú­ráért kitüntetést. — Sok szép emlék fűz ehhez az ötven évhez, az énekkari kö­zösséghez. Nagyszerű emberek­kel, kitűnő karnagyokkal dolgoz­tam együtt. Ma is nagy szere­tettel emlékszem például Ádátm József 'k-arvezetőnkre. Ügy -hív­tuk egymás között: „az egy igaz ember”. Értett a nyelvünkön. A maga egyszerűségével, kedvessé­gével, pillanatok alatt összelbékí­­tett -bennünket, ha valami össze­zördülés -volt. Ügy emlékszem, az ő idejében kezdtünk el Kodályt és Bartókot énekelni. — Mi a véleménye a kórus ve­­gyeska-irá alakulásáról? A leg­utóbbi évekig csak férfikarként működtek... — Elős-zör idegenkedtünk, mert megszoktuk ezt a felállást, de rá kellett döbbennünk, hogy kiöre­gedtünk. Mi lesz, ha egy-két em­ber kiesik a sorból? Így most megszaporodtunk, a próbahelyi­ségünket is ki kellene bővíteni. Akusztikailag sem jó. Ügy érzem, és tudom is, hogy nőli hangokkal szebb, fényesebb lett a hangzás. Hogy miit jelent számomra a kó­rus? ... Csak annyit mondhatok, alig tudom kivárni, hogy jöjjön a kedd, vagy a péntek: a próbák napjai Szabó Anti bácsi cipész, a Lutther-ud­­vari szövetke­zetből ment nyugdíjba. Élénk kis uno­ka nyüzsög-fo­­rog körülötte. Felesége, a ka­rácsonyra fél­retett édes,bor rocskából hoz be tálcán, hát­ha bőbeszédőbbre fordul Anti báfcsi mesélő kedve. — Blőször az ipari tanonc is­kola énekkarába jártam, aztán 1929-től a dalkörbe. Akkor egy rettentő szigorú ember, a Kre­mán Sámuel volt a karnagyunk. Kitette az óráját a zongorára, az­tán akii késett, megkapta a be­osztását. Fegyelem volt. Én mon­dom: most is kellene egy kis szi­gorúság. — Hogy emlékszik vissza a ré­gi karácsonyokra? — 1944-ben és 45-ben a Kauká­zusban töltöttem. Hadifogságban. A többit meg a családdal. Alig­hogy hazajöttem, majdhogy az első utam a kórusba vezetett. Ak­kor baritont énekeltem, most meg basszust. Később hívtam a fia-mát is, az Antit. Velünk éne- Jcelt agy darabig de azután a munkája nagyon lekötötte. Autó­szerelő. Felkel s a tőle telhető fürge­séggel a szekrényhez csoszog, hogy elővegye a jelvényt az ötven­éves emlákiplaket.tel. Végigsimít­ja a szép vörösbársony dobozt. — Néz-«, ezt kaptam. Büszke vagyok iá. Kérte tőlem múltkor a 18 éves unokaöcsém. Azt mond­ja, jó Jen,ne a gyűjteményébe. Hát én azt válaszoltam: nem adom! 'Nekii ez nem érték, ne­kem pedig örök emlék. Pápai Béla egyedül él. Fodrászként ment nyugdíj­ba, nem látszik rajta- a kor. Frissen kínál hellyel. Pará­nyi szobájában sok a virág, épp, hogy elfér a dívány, az asztal és a- jó meleget ontó olaj kályha. — Engem a Gudricza Sanyi vitt -be a kórusba. Tenor-t énekeltem. No, hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletesen olvasom a- kot­tát; de a rutin nagyon- sokat se­gít. Hanem az unokámat halla­ná! A Kodály gimnáziumba jár — jegyzi meg zárójelben... Hogy mire emlékszem legszívesebben? An.nyi minden történt... Baráti, testvéri közösség voltunk. A pró­bák után együtt mentünk söröz­ni., teázni, ünnepeltünk névnapo­kon, családi eseményeken, bálá­kon. Meg aztán mentünk szere­nádot adni a lányoknak Máriá­vá rosba. Muszáüyba, Ürgéstoe — így hívták ezeket a városrészieket akkor... Istenem, de sokat sza­ladtam ötven év alatt, hogy a próbákról le ne késsek. — A karnagyok? Sose felejtem el: hosszú évek után ismét a Vá­sárhelyi tanár úr dirigált ben­nünket. Rám mutatott: ugye ma­ga tenor-szekundot énekel? Nem is értem, -hogy nem felejtette él! Ragaszkodtunk a Lacikához is — a Zsiga Lászlóhoz —, aki most a karnagyunk. Nagy szeretettel énekelünk a keze alatt. A felesé­ge meg a „lányokat” formálja. Mit tanácsolnak a mai fiatalok­nak? — Hogy szeressék ezt a mai dalkultúrát. A mi történelmünk­ben volt olyan is, hogy csak nyolcán maradtunk, talán... 1953-ban? De ki is volt az a hí­res költő? Azt mondta; „Nem so­kaság, hanem lélek.. Posváncz Etelka Üdv&ilet Kecskemétről ' - / 'J . Indóház és sétatér • A napokban egy 1906-ból származó kecskeméti levelezőlapot ho­zott be egyik olvasónk a szerkesztőségbe, mondván, hogy ezen lát­ható az a vasútállomás, ahol a nagy zeneszerző született. Néhány nap telt el azóta, hogy a halhatatlan zeneszerző szüle­tésének kilencvenhatodik évfor­dulója alkalmából sikeres és szín­vonalas hangversenyt rendeztek Kecskeméten. S azóta sem telt el sok idő — csupán alig két hét —, hogy a mester nevét viselő ének­kar tagjai ünnepelték a kórus megszületésének kilencvenedik évfordulóját. A rendezvények színvonala és a közönség túláradó érdeklődése egyaránt bizonyította ismételten: a szülőváros polgárai­ban él és erősödik a tisztelet az alkotó iránt, aki Kecskemét és az ország hírnevét munkásságával öregbítette, az egész emberiség előtt. Akaratlanul is az jutott eszem­be e legutóbbi zenei rendezvé­nyek lebonyolítása idején, hogy Kodály egészen haláláig milyen nagy és olthatalan szeretettel kö­tődött szülővárosához. Emlékké­pek villantak elém, itteni ismét­lődő látogatásait felidézve. Lát­tam magam előtt a szigorú tekin­tetű, kemény arcélű férfiút, aki­ben egyetlen napra sem szűnt meg t, crdeklődés az itteni kul­turális élet iránt. Dicsérte a jó­szándékú emberek nemes törek­véseit; vagy kemény szavakkal, kérlelhetetlen kritikával ostoroz­ta a hibákat, a fejlődést akadá­lyozó tényezőket. Ilyen és hasonló dolgokra gon­doltam ezekben a napokban, és arra is, hogy örvendetesen erősö­dik, élénkül, gazdagodik a Ko­­dály-kuliusz városunkban, me­gyénkben. A zenepedagógiai inté­zet szerte a világba továbbítja a nagy zenepedagógus életművét; kiadványokban és más egyéb mó­don népszerűsíti tanításait; a mű­vészeti együttesek, csoportok köz­reműködnek a maradandó értékű alkotások közkinccsé tételében. Szerte a megyében egyre-másra előadásokat, megemlékezéseket tartanak, s rendre előadják a ze­neszerző műveit, méghozzá nem kis sikerrel. Számos jelét láthatjuk a kö­• A Filharmóniai Társaság ar­chívumában őrzik ezt a képet, amelyen a Mester jókívánsága olvasható. zönség, a nem szakemberek ré­széről is annak, hogy Kodályt és életművét a sajátjuknak érzik, S a Kodály-kultusz ápolását saját ügyüknek. Ezért kerülnek elő még ma is új és új emlékek, eddig is­meretlen dokumentumok. Meg­ható az a gondoskodás, törődés és érdeklődés, amely az ő emlé­kével kapcsolatosan sokak részé­ről megnyilvánul. A fentiek összességükben azt sugallják, hogy noha Kodály már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából, szelleme, tanítása tovább él, és egyre szélesebb kör­ben hat. V. M. TANÍTÓKNAK, SZÜLŐKNEK, GYEREKEKNEK Matematika, matematika! Egy társaságban találós kérdé­sekkel szórakoztatták egymást az unatkozó egybegyűltek. Kirakós gyufafeladványokkal, megoldha­tatlannak tűnő, ám az éles elmé­­jűek számára pofonegyszerű be­­ugratós játékokkal rukkoltak ki a „pihent agyú” vendégek, míg az otthoniak többnyire csak a balek szerepét töltötték be. Egy idő után a házigazda megmérgesedett. Várjatok csak, mondta: majd adok én nektek találós kérdést. Bement a gyerekszobába, és egy kékbe kö­tött iskolai füzettel tért vissza. Be­lelapozott, és már olvasta is a fel­adványt. ik több’ ?#éé k, a |k<ti! 2/A • Játékos logikai-matematikai feladvány az első osztályosok tan­anyagából: Melyik több? Tedd ki a jelet! — No, azt mondjátok meg ne­kem, hogyan lehet az 1320 ^gyen­­lő százhússzal?... Nosza, az okosok tanakodni kezdtek. Papírt, ceruzát vettek elő, osztottak, szoroztak, majd egy idő múlva megadták magukat. Szabad a gazda! — Ezt pedig még a fiam is tudja. A szomszédos szobából előcitál­ták a gyermeket. Az apa a kezé­be nyomta a füzetet. — Ezt magyarázd el a bácsik­nak! — bökött bele ujjával. A fiú ránézett a feladványra, és már mondta is. —• Hát a négyes számrendszer­ben. Az a srác, aki számára e kérdés egyszerű volt, még nem töltötte be a tizedik évét. Az általános is­kola harmadik osztályában a ta­nító néni jó közepesnek értékeli matematikai tudását. A házigazda nem volt nagy­képű. — Én sem tudom — mondta magyarázóan. — De azt hiszem, már soha nem is fogom megta­nulni. □ □ □ Egy barátom mesélte: — Én még technikumba jártam, s a fő tárgy, a kémia mellett ta­nultunk matematikát is. Nem ra­jongtam különösen érte, de azért a logaritmusig még eljutottam sa­ját erőmből. Addig értettem a dolgot, amíg olyan egyenleteket nem kellett megoldani, ahol az ismeretlen, a hatványkitevőben volt. Az „Iksz” ott fenn a szám fölött jobbra... Ez azonban mos­tanában nem segít rajtam, sem a fiamon, aki másodikba jár. Két hétig beteg volt, s tegnap odaállí­tott hozzám, hogy nem érti, amit tanulnak. Keresem a könyvét; hogy megnézzem, mi is az? De könyve nincs. Silabizálom a füze­téből: mit is írogatott bele. Azt meg nem értem. A végén még ő kezdte nekem magyarázni az egyenlőtlenség fogalmát. Egy da­rabig hallgattam, aztán rábólin­tottam: na látod, tudod te ezt. Az­óta próbláok egy könyvet keríte­ni, hogy kiderítsem, milyen csu­da ez az elemista matematika? Ilyen könyvről azonban nem tud­nak a boltokban. □ □ □ Molnár Ferencné kiskunhalast rpatematika szakfelügyelő véle­ménye a következő: — A hagyományos számtan lé­nyegében a mechanikus számo­lási alapkészségek kialakítását cé­lozta a gyermekekben. Ismerjék a négy alapműveletet; az össze­adást, kivonást, osztást és szorzást. Legyen fogalmuk a kerület, a te­rület és a térfogat lényegéről, a természetes egész számokról, a törtekről, illetve a tizedesekről. A logikai matematika viszont, amelyet Idén már nemcsak a kí­sérleti osztályokban, hanem min­den elsős tanulónak oktatnak, a gondolkozási képesség kifejlesz­tését hangsúlyozza. Mit jelent ez?... A gyermek általános fo­galmakat képes használni. Tudja, mi az igaz, és mi a höfnis követ­keztetés. A mennyiségek között nemcsak egyenlőségi összefüggé­sek lehetnek. Csoportokat, halma­zokat alakíf ki. Megérti, hogy nemcsak tízes számrendszerben lehet számolni, sőt azt is, hogv lé­­, teznek negativ mennyiségek. Emellett a hagyományos számta­ni műveleteket is megtanulja. Az i'il matematika nersze nem csoda­szer. A gyenge képességű tanulók ezt tanulva is gyengék maradnak, de gondolkodásuk mégis nyitot­tabb, fejlettebb lesz. És ennek előnyeit később és más. tantár­gyak esetében is élvezi. □ □ □ Bács-Kiskun megyében már négy évvel ezelőtt megkezdték a tanítók szervezett felkészítését a logikai matematika oktatására. Elsőként és önként azok jelent­keztek a tanfolyamokra, akik lel­kesedtek az újért. A második év nyarán azok „tanultak”, akiket némi rábeszélés árán lehetett meggyőzni. Végül maradtak a többiek, akiket kötelezni kellett. A pedagógusok ezen rétege több mint tizenöt éve dolgozik a pá­lyán, és talán erősebben kötődik az eddig tanított, hagyományos számolási módszerekhez. □ □ □ Az Oktatási Minisztérium veze­tő szakemberei szerint nem kell a szülőket felkészíteni az új ma­tematikára; az iskolák pedagógu­sai megtanítják a gyerekeket a szükséges ismeretekre. A felnőt­tek otthoni segítségkísérlete.i in­kább ártanak, mint használnak az ügynek. Ezért célszerűtlen dolog­nak tartják, ha az iskola vagy a helyi művelődési Intézmény lelke­sebb szakemberei önkéntes tan­folyamokon igyekeznek a szülő­ket is bevezetni a halmazok, kö­vetkeztetések, az egyenlő- és egyenlőtlenségek szellemi világá­ba. Véleményük szerint a tanóra és a kiegészítő napközis foglalko­zások elegendő ismeretet adnak a nebulók számára. A kérdés azonban felvetődik: minden alsótagozatos gyermek iár-e napközibe, és hogy a zsú­folt, negyvenet is megközelítő lét­számú osztályokban lehet-e haté­konyan foglalkozni a gyengébb képességű tanulókkal is? □ □ □ A gyerekek szeretik az új ma­tematikát, mert játszva tanulják. Képek, rajzocskák, pálcikák, ko­rongok, ötletes síkidomok, kockák és golyók rendezgetésével, mani­pulálásával teszik magukévá a logikai műveletek talán bizony bonyolultnak tűnő szabályait. A logika tárgya ugyanis régebben jórészt csak gimnáziumi, illetve egyetemi tananyag volt. Ott azon­ban már a dolgoktól elszakítva, pusztán elméleti és száraz gon­dolkodási konstrukciónak tűnt. Nem is szerették a diákok. Az al­sótagozatos osztályokban viszont, mint a konkrét valóság szellemi birtokbavételének egyszerű és közérthető módszerét használják a gyerekek. □ □ n Egy ismerős, fiatal tanító néni mondja: — Minden újdonság először az érthetetlenséget, idegenkedést árasztja. így vagyunk az új ma­tematikával is. Azt hiszem, az a baj, hogy az a felnőtt, akit érde­kel gyermekének iskolai előmene­tele, vagy szellemi gyarapodása, nem tudja követni, nem tud vele együtt haladni... És ez sok szem­pontból kedvezőtlen a kettőjük kapcsolatában. Alig-alig van mód, jelenleg, hogy ezen segítsünk; hi­szen egy-egy szülői értekezlet, nyitott tanítási nap erre édeske­vés. Talán az lenne a megoldás, ha kiadnának egy ismeretterjesz­tő könyvet, 'amelyben játékos for­mában, az általános iskolai tan­anyag alapján dolgoznák fel a lo­gikai matematikát. Szülőknek és gyermekeknek — esetleg közös já­tékul is. Pavlovits Miklós az éiáKodáPKiiálSI mm M ' V ' ' \ \ §ä , >' >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents