Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)

1978-12-21 / 300. szám

* • PETŐFI NÉPE • 1978. december 21.

AZ ORSZÁGGYŰLÉS TÉLI ÜLÉSSZAKA

(Folytatás az 1. oldalról.)

Külföldi hiteleinkből azokat a fejlesztéseket finanszírozzuk, amelyek a tiszta devizabevételből gyorsabban megtérülnek és amelyeknek egyúttal kedvező a jövedelmezőségük is.

A bérek és a keresetek növelésének szabályai szintén szigorodnak. Egyfelől el kívánjuk érni, hagy az átlagos bérnövelés ne haladja meg a tervezettet, másfelől, hogy a növekedés jobban igazodjon a vállalatok eredményeihez.

A kiemelkedő — és hangsúlyozom — kiemelkedő eredményeket elérő vállalatoknál az eredményesebb munkával és nagyobb teljesítménnyel megteremtett nyereségtöbbletekből nagyobb rész juthat a dolgozóknak, a módosított adószabályok révén, amelyeket kedvezőbbé tettünk a vállalatoknak. A jövő évtől 900 forintra emeljük azt az összeget, amelyet — dolgozónként számítva — a vállalatok a jóléti és kulturális alapjaikba helyezhetnek a költségeik terhére. Ennél nagyobb gondoskodásra is mód nyílik, de csak az elért részesedési alapból!

Szőkébb körben termelői árintézkedéseket is hozunk, folytatva a nemzetközi árviszonyokhoz való fokozatos alkalmazkodást. Bizonyos fémeknek, vegyipari alapanyagoknak, félkész termékeknek és építési célú anyagoknak az ára emelkedni fog avégett, hogy a termelői érdekeltséget erősítsük, és a felhasználókat reálisan tájékoztassuk a költségekről.

Alkalmazkodni kell a megváltozott feltételekhez

Az importtermékekkel takarékosabban gazdálkodnak a vállalatok, ha reális áron, nem pedig olcsóbban kapják azokat.

Vajon milyen magatartást ajánlanak a vállalatoknak az új helyzetben? Először is le kell szögeznünk, hogy a vállalatoknak alkalmazkodniuk kell a megváltozott feltételekhez. Ezért azt ajánljuk és várjuk, hogy olyan terveket dolgozzanak ki és valósítsanak meg amelyek a gazdasági tevékenységben a munka minőségi tényezőit tolják előtérbe. A következő években a termelés és értékesítés növekedésének nem a mennyiségi értelemben vett gyorsítását, hanem a minőségi fejlődését kell elsősorban szorgalmazni. A szabályozók által kifejtett szándékok akkor valósulnak meg ha azok hatása kifejeződik a vállalatok belső gazdálkodásában, az úgynevezett bélső irányítási mechanizmusában is, ha a Szándékok és követelmények eljutnak a művezetőkig a technikusokig. a munkapadokig, minden egyes dolgozóig

A gazdaságtalanság okát rendszerint abban kell keresni, hogy az adott ár- és piaci viszonyok között a vállalat tevékenysége — a műszaki színvonal, az energia- és anyagköltségek, a termelés szervezése vagy a piaci kapcsolatok szempontjából — vagy egyáltalán nem, vagy nem eléggé felel meg a követelményeknek. Ezeken kell tehát változtatni!

Ki kell mondanunk, hogy a vállalatoknak a gazdaságtalan tevékenységet gazdaságossal kell fölcserélniök. Azoknál a vállalatoknál, ahol ez belátható időn belül nem sikerül, nem tudunk ésszerű megoldást találni a tevékenység gazdaságossá tételére, ott — a körülmények: főleg a műszaki-gazdasági kritériumok és a kereskedelmi összefüggések gondos mérlegelése után — az is megtörténhet, hogy csökkentik vagy leállítják a termelést bizonyos helyeken. Az ilyen helyeken azt kell majd megvizsgálni, hogy miképp hasznosíthatók ésszerű átcsoportosítással más célokra a termelőeszközök és a munkaerő, amelyek fogadására a gazdaságos

vállalatoknál, Vagy a szolgáltatásban bőven van mód.

Mindezek megvalósításához természetszerűen bátor, de józan gondolkodásra, és időre van szükség. Felkészültünk arra, hogy hitelt adunk azoknak a vállalatoknak, amelyeknek van reális tervük, elgondolásuk arra, hogy megszüntessék a gazdaságtalan tevékenységet.

A törvényjavaslat részletes indoklásából kitűnik, hogy 1979- ben az állami költségvetésben összpontosított társadalmi tiszta jövedelemnek az aránya 2 százalékkal nagyobb lesz, mint ebben az évben. Az előirányzatok szerint 1979-ben az állami költségvetés bevételei — az előző évihez képest 23,7 milliárddal növekedve — 407,2 milliárd forintot tesznek ki. A kiadások összege 410,8 milliárd forint. A 3.6 milliárd forint hiány az ez évivel csaknem azonos, és azt hitelforrásokból fedezzük.

A költségvetés bevételeit a legnagyobb mértékben a vállalatoknak és szövetkezeteknek az előző évinél nagyobb befizetései növelik. Erre a termelés és forgalom terjedelmének, szerkezetének változásán túl a szabályozók ismertetett módosításai is hatnak. A vállalatok a nyereségadó emelése miatt nyereségüknek nagyobb részét fizetik be a költségvetésbe. A nyereségadó 83 milliárdról 91 milliard forintra nő.

A mérsékelő intézkedések ellenére — és ezt nem hallgathatjuk el — 1979-ben többet kell fordítanunk támogatásokra, mint a megelőző évben, a termelés és a forgatom bővülése miatt.

A behozatalhoz kapcsolódó ártámogatások összege 3 milliárd forinttal, 25 százalékkal nö, jóllehet néhány termék ártámogatását csökkentjük. Ennek az az oka, hogy a világpiacé árak tartós változását még mindig nem követjük kielégítően, s bizonyos termékekben a behozatal mennyisége is bővül. A kőolajnak, a gázolajnak, a földgáznak, a vegyipari benzinnek, a szénnek, a koksznak és a fehérjetakarmánynak az ártámogatását kénytelenek vagyunk tovább növelni. Gondoskodunk azonban arról, hogy azért az exportkalkuláoiót ez ne torzítsa.

Egészségügyi, szociális, kulturális kiadásaink

A lakosság befizetései 1979-ben kereken 1,2 milliárddal haladják meg az ez évit. Ebből 800 millió forint társadalombiztosítási járulék, 150 millió forint gépjárműadó és ugyanennyi az illeték. A lakossági befizetések a költségvetési bevételeknek csupán 5 százalékát teszik ki. Az adózási rendszeriben nem tervezünk változtatásokat Az illetékrendszert igyekszünk igazságosabbá tenni: kevesebb illetéket fizet majd az, aki lakást örököl, a hagyatékok illetékét mérsékeljük, s egyszerűsítjük az eljárást.

'Fogyasztói ártámogatások címén is 2,5 milliárd forinttal — 8 százalékkal — többet folyósítunk, mert a támogatott termékek és szolgáltatások forgalma bővül. A fogyasztói árkiegészítéseknek több mint fele az élelmiszerek forgalmával és a személyszállítással kapcsolatos. Ez az előirányzat összhangban van az életszínvonal-politikai célokkal.

iA költségvetés kiadásaiból felhalmozásra — majdnem teljes egészében beruházásra — 74

milliárd forintot fordítunk. A ráfordítások 3 milliárdos többletére a megkezdett fejlesztések folytatásához és tervszerű befejezéséhez van szükség. Különösen számottevőek az energiaipari beruházások, s ezek között is kiemelkedően fontos a paksi atomerőmű. Ugyancsak jelentősek a kohászati és a vegyipari beruházások. Nagy összegeket költünk a budapesti metróra. 1979-ben megkezdi a termelést — egyebek között — a hajdúsági cukorgyár, a tiszai kőolajt! nomító, a bélapátfalvi cementgyár, megindul a földgázszállítás a

szovjet—magyar földgázvezeték

III. szakaszán.

A jövő esztendőben 90 ezer lakást kívánunk megépíteni állami és magánerőből. Ennek pénzügyi forrása 24 milliárd forintot meghaladóan az állami költségvetés, 14—15 milliárd építési hitelt adunk a lakossági betétekből, és 11—12 milliárdot az építő családok fedeznék. Az országgyűlési bizottság ajánlásával egybehangzóan az ez évinél Í5 százalékkal nagyabb összeggel rendelkeznek a tanácsok arra a célra, hogy a lakásokat fenntartsák és felújítsák.

A középtávú terv szerint folytatódik az iskolák építése és az egészségügyi intézmények elkerülhetetlen felújítása is. Bizonyos területeken azonban kénytelenek vagyunk az V. ötéves tervben e4- képzeltnél kevesebb beruházást előirányozni.

A költségvetés kiadásaiból 40 százalékos, 164,5 milliárd forintot az úgynevezett társadalmi közkiadásokra, azaz a költségvetési intézmények fenntartására és bővítésére, s a társadalombiztosítási kiadásaira fordítunk. A népgazdaság helyzete szükségessé tette, hogy a társadalmi közkiadások növekedésének üteme a korábbi évekénél mérsékeltebb legyen. Ebből azért elláthatók a legfőbb feladatok, fenntarthatok, működtethetők a költségvetési intézmények, de további fejlesztés csak fokozatosan, mértéktartó ráfordításokkal és megfontolt sorrendben valósítható meg. Minden bizonnyal ezzel az irányzattal néhány évig meg kell barátkozni ezen a területen.

A társadalmi közkiadásokból a

központi és a tanácsi költségvetési szervek kiadásaira 105 milliárd forintot irányoz elő a költségvetés. A társadalombiztosítási szolgáltatásokra pedig 60 milliárd forintot fordítunk. Társadalmi intézményeink színvonalát és a költségvetés kötelezettségeit mutatja, hogy 1979-ben egy lakosra számítva társadalombiztosítás címén 6000 forint, egészségügyi és szociális emátásrá 1700 forint, kulturális és oktatási kiadásként 2900 forint, kommunális célokra 1800 forint jut az állami költségvetésből.

Az egészségügyi és szociális feladatokra 1,5 milliárd forinttal — 10 százalékkal — költünk többet 1979-ben, mint a megelőző évben. Ennek egyharmadára az orvosok és más egészségügyi dolgozók már végrehajtott bérrendezése miatt van szükség. A többletforrások kétharmadát a fekvő- és járóbeteg-intézményekben az ellátás javítására összpontosítjuk. Jobbítjuk az újszülöttek és a koraszülöttek ellátásának, a szív- és baleseti sebészetek működésének a föltételeit. Bővítjük a mentőállomásokat. Megerősítjük a család- és nővédelmi tanácsadói és a szociális gondozói hálózatot.

A tanácsok 1979. évii összesített költségvetése kereken 52 milliárd forint, fejlesztési alapjaik előirányzata 33 milliárd forint. Ezek 6—6 százalékkal haladják meg az 1978. évit. A pénzforrások bővülésének üteme lassúbb, mint az előző években, s azzal is számot kéll vetni, hogy a vállalatok és szövetkezetek az új gazdálkodási feltételek között — legalábbis kezdetben — nem tudnak olyan mérvű anyagi segítséget nyújtani a tanácsoknak, mint korábban. Mindezért a tanácsi gazdálkodásban megnőhetnek a gondok, és nagyobb lesz a felelősség, hogy jól szervezett gazdálkodással, okos város- és községpolitikával formálják ’ közösségük életét. Célszerű, ha a terven felüli többletbevételeket elsősorban a bölcsődékre, óvodákra és iskolákra, valamint a kommunális ellátás javítására — út-, víz- és csatornahálózatra — fordítják.

Hatékonyság és minőség

1979-ben kilenc új városunk lesz, Így kilenc járás megszűnik, és 30 új közös községi tanács létesül. Város környéki községgé nyilvánítanak újabb 52 települést. Ezekkel a területszervezési intézkedésekkel kedvezőbb lesz a városi és nagyközségi térségekben az összehangolt fejlesztés lehetősége.

Gazdaságunk kívánatos egyensúlyi állapota nem érhető el rövid idő alatt, a minőségi fejlődés követelményei tartósak, feladataink megnőtték.

A tervet és a költségvetést előkészítő munkában mi arra törekedtünk, hogy a feladatok és a végrehajtást szolgáló eszközök között a korábbinál szorosabb összhangot teremtsünk, de ez önmagában nem elég.

A vállalatok vezetői a népgazdaság mai helyzetéhez igazodva folytassák tevékenységüket, vagyis fő erejüket a hatékonyság növelésére, ne pedig a kibúvók keresésére összpontosítsák. Ismereteink szerint a jó vezetők — s ilyenek sokan vannak — gyorsan és jól tudnak alkalmazkodni a módosult körülményekhez. Egyesíteni tudják a munkások, ’ a műszakiak, a közgazdászok, a szervezők, az értékesítéssel foglalkozók erőfeszítéseit és gyakorlati értelmet adhatnak annak. Az ilyen vezetőket kell megbecsülni, mert az ő munkájuk alapján egyre több vállalat és szövetkezet felelhet meg az új feladatoknak.

A vezetésnek olyan feltételeket kell teremtenie mindenütt, amely lehetővé teszi, hogy a dolgozó kollektívák minden tagja tevékenyen hozzájárulhasson a gazdálkodás hatékonyságának a javításához! Ennek fontos eszköze a munka verseny-mozgalom, az újítómozgalom és mindenekelőtt a munkaidőalap jobb kihasználása. Felelős és biztató az a felhívás, amelyet a SZOT és a KISZ bocsátott közre az élmúlt napokban a munka verseny-mozgalom 1979. évi folytatására, mert ennek zászlóján most már a „hatékonyság és a minőség” a lelkesítő jelszó.

Az irányítás — minden szintjén — legyen következetesebb az elvék betartásában!

Bátorítsuk és erősítsük azokat, akik maguk is megmutatják a készséget és erőt. hozzájárulnak az új követelmények teljesítéséhez.

(Kérem az országgyűlést, hogy a benyújtott törvényjavaslatot — e biztosítékokat tekintetbe véve, vállalva és megerősítve — fogadja el Az 1979. évi tervben és az állami költségvetésben megfogalmazott követelményeknek eleget tenni annyit jelent, hogy megőrizzük eddig elért — mindnyájunk által nagyrabecsült, őrzött — eredményeinket, s megalapozzuk a jövőt. Ez nem kevés a haladásnak azon a mezsgyéjén, amely egy új fejlődési szakaszsaal köti össze szocialista társadalmunkat.

A pénzügyminiszter expozéja után Bognár József, a törvényjaivaslat bizottsági előadója az országgyűlés bizottságai nevében az 1979-re szóló költségvetés elfogadását javasolta.

A törvényjavaslat vitájában elsőként Gajdócsi István, a Bács- Kiskun megye 13. választókerület képviselője, a megyei tanács elnöke szólalt fel.

Dr. Gajdócsi István felszólalása

A töovényjavaslat írásos indoklása, az elhangzott vitaindító bennem olyan képet formált, amely változatlanul arról győz meg, hogy politikánk töretlen, fejlődésünk vitathatatlan. Ugyanakkor a kép kontúrjai azt érzékeltetik: a külgazdaság egyensúlya a külső feltételek és belső problémák miatt a számítottnál kedvezőtlenebb, az 1978-as évre szóló feltételezéseink, prognózisaink egy része nem vált valóra, a végrehajtásban nem voltunk eléggé erősek és következetesek.

Azt hiszem, minden hozzászólónak az a feladata, hogy felelősséggel keresse, vállalja, javasolja a megoldás tennivalóit.

A törvényjavaslatot azért tartam értékesnek ás hitelesnek, mert önkritikus, kritikus, mert a pénzgazdálkodás klasszikus mezsgyéin bátran keresztüllép, tehát a napirendhez minden konstruktív törekvéssel kapcsolódni lehet; továbbá azért, mert közérthető, sőt közhasznú, ami annyival több, hogy mindenki magára értheti megállapításait azzal a tiszta hittel és erős meggyőződéssel, hogy népünk felemelkedéséért érdemes és kötelességünk értelmesen, szorgalmasan, eredményesen dolgozni.

Es végül azért tartom értékesnek a törvényjavaslatot, mert következetesen szorgalmazza a jó központi elhatározások eredményes végrehajtását, a lehetőség és felelősség arányos szintre, üzemre, személyre szóló parcellázását.

A gazdasági élet fejlődésének közege, feltételrendszere a megyékben, köztük Bács-Klskunban is megváltozott. A megye ötéves tervének félidejében mi is úgy fogalmaztunk, hogy a mennyiségi célokat teljesítettük, sőt túlteljesítettük, ugyanakkor a minőségi célok, hatékonysági követelmények területén jócskán van mit tenni. Gond jé ink tehát egyetemesek. Éppen e gondokon osztozva, megoldásain munkálkodva kell elmondani, hogy nagyon zavaró és gyakori közéletünkben az

a furcsa kérdőmondat, hogy ki a gazdag és ki a szegény az országban. Tudni illák évek óta expozékban megfogalmazott értékelés, hogy vállalataink gazdagok, ugyanakkor a népgazdaság szegény. Ügy vélem, és ez nyilván a kormány törekvése is, hogy célszerű megszüntetni ezt a jellemző ellentmondásos helyzetet; mert mi csak együtt és közös erővel boldogulhatunk.

Ugyancsak nem felesleges felhívni a figyelmet, hogy a központi felelősségből mi megyék nem részesülünk kellően, néha szélárnyékban vagyunk, nem rezonálunk eléggé gyorsan a központi akaratra, jóllehet első vonalban dolgozunk. lakosságot érintő közelségben. Pontosan ezért szükségesnek tartom a megyék aktivitásának, felelősségének erősítését a népgazdaság egyensúlyi helyzetének javítása érdekében, figyelembe véve az államigazgatásban betöltött szerepüket és helyzetük Sajátosságait.

Az elmondottakat érzékeltetve szeretnék néhány, Bács-KLskunra is jellemző kérdéssel foglalkozni.

Bács-Kiskun területén 1949 előtt nem volt számottevő ipar, főleg nem közép- vagy nagyüzem. A felszabadulás után is

hosszú ideig elkerülte megyénket az iparfejlesztés. Huszonöt évvel ezeLőtt a kecskeméti tanácsházán még rendőr igazgatta a munkát keresők hosszú sorait. Volt olyan esztendő, amikor 13 ezer ember vándorolt el megyénkből, munkát, boldogulást remélve, más, iparosodó tájakra.

A kongresszusi határozat és a kormányprogram nyomán a vidéki ipartelepítés az 50-es évek végén azt jelentette nálunk, hogy munkahelyeket hozhattunk létre, hogy foglalkozást biztosíthattunk' azoknak, akik már hátat fordítottak a paraszti életmódnak, de még nem jutottak el az iparba, hogy szellemi bázisra volt esélyünk elmaradottságunkban.

A megyében létrehozott tanácsi ipari vállalatok életképes fejlődését a miniszteri ipar kereteiben láttuk lehetségesnek. A tárca irányítású — általában Budapest székhelyű — vállalatok folyamatosan átvették a tanácsi ipari egységeket. Mindössze két tanácsi vállalat került minisztériumi irányításba, míg a többiek tárcavállalatok telepeiként, gyáregységeiként dolgoztak, fejlődtek tovább. Ma nálunk a nehéziparban foglalkoztatottak 77 százaléka, a könnyűiparban 49 százaléka, az élelmiszeriparban 15 százaléka dolgozik gyáregységi rendszerben, 115 ipartelepen.

A gyáregységek — és ez országosan is jellemző — a termelés végrehajtásának szférájában dolgoznak, ami annyit jelent, hogy nem látnak túl az általuk gyártott termék előállítási költségein. Nem ismerik, vagy alig ismerik a piac, küLönösen a világpiac termékeikkel, gyártásuk műszaki színvonalával szemben támasztott igényeit. Nem tudják, hogy termékeik gazdaságosan exportálhatók-e, tehát azt sem, hogy ennek eléréséért mit kellene tenni.

A szellemi bázis meghatározó része a termőhelyektől területileg és funkcionálisan is távol van, ezért meglehetősen elkülönül a gyártmány-, esetenként gyártásfejlesztés is a termeléstől.

Hangsúlyozom, mi nem akarunk vállalati központokat, sem trösztöket. Mi nem megszüntetni, hanem korszerűsíteni kérjük és szeretnénk a gyáregységi rendszert. Magyarán, javítani kellene a nagyvállalatok belső irányításának hatékonyságát, csökkenteni az indokolatlan különbségeket, különösen a műszaki színvonalban. Elkerülhetetlenül szükségesnek tartjuk növelni a gyáregységek önállóságát, felelősségét a termékszerkezet változásában és abban, hogy képesek legyenek észlelni és áttekinteni tevékenységük külgazdasági megítélését.

A területi iparpolitika helyi sajátosságaival nagyon fontos szerepet tölt be az ágazati, a központi akarat végrehajtásában. Biztosítja a területén gazdálkodó egységek termelő és nem termelő infrastruktúráját. Tisztánlátással, reális ismeretek birtokában, eredményesen gazdálkodhat. a munkaerővel és foglalkozhat a fejlődéshez igazodó szakmunkásképzéssel. Közvetlenül érvényre juttathatja azt az egyetemes szándékot, hogy azokat a vállalatokat, egységeket kell támogatni, amelyeknél a vállalati érdek eggyé válik a népgazdasági érdekkel. Mindehhez ismétlem, az szükséges, hogy értelmesen, célszerűen fokozzuk a gyáregységek önállóságát, felelősségét és adjunk korszerű, időszerű tájékoztatást a megyei és városi tanácsoknak.

Bár megyénkben dinamikus az iparfejlesztés, mégis Bács-Kiskunt úgy ismerik, hogy elsősorban mezőgazdasági megye.

Mezőgazdasági üzemeinkben tapasztalhatók hasznos törekvések. Egyre inkább elterjed, sőt hamarosan kötelezővé válik a műtrágya gazdaságos használata tudományos igényű mérések alapján azért, hogy mikor, miből mennyit kíván, nem pazarolva a föld és a növény. Állattenyésztésben a szakmai hozzáértés jelentőségét bizonyítja az a gyakori eredmény, hogy kevesebb takarmányból is lehet több húst előállítani. Ügy tűnik, hogy a tudomány és a gyakorlat közelebb került egymáshoz és a biológiai tartalékok feltárása gazdagon buzgó forrása a hozamok növelésének.

A mezőgazdaság egyre nagyobb területeit meghódító termelési rendszerek korszerűsége, szigorúan fegyelmezett technológiája ugyancsak a hozamok növelésével és a költségek csökkentésével győzi meg a nagyüzemet, sőt a háztáji gazdaságot is.

Miután mi nem vagyunk gazdag ország, ezért vagy a mezőgazdaságot, vagy az élelmiszeripart fejlesztjük erősebben, mindkettőre egyszerre és elégséges módon nem jut pénz. A gondok közül néhányat ismét a költségek nézőpontjából említenék, segítő szándékkal

Bács-Kiskunból származik az ország élelmiszerexportjának

egy hatoda, ezen belül a tőkés export aránya 50 százalék. Ma

már egyre nagyobb gond, hogy a termelést növelő beruházásokhoz nem kapcsolódik megfelelő élelmiszeripari fejlesztés. Nyilvánvaló, hogy egy ország sem törekedhet autarehiára, még kevésbé egy megye, de hozzáteszem, soha nem volt ilyen szándékunk. Azt azonban tudjuk, érezzük évek óta, hogy milyen — népgazdasági szinten tapasztalható — veszteség származik abból, ha a termelés és a feldolgozás földrajzi értelemben nagy távolságra kerül egymástól és sokszor oda-vissza kell szállítani nagy árutömegeket, sok költséggel, az amúgy is agyonterhelt szállítási ágazat gondjait tetézve. De nyilván az a veszteség sem lehet közömbös, ami a szállítás nagy távolsága miatt a súlycsökkenésben és a termékek) minőségi romlásában elkerülhetetlen.

A sok közül csak három példát: mi a megye takarmányszükségletét megtermeljük. A keverék takarmány iránti igény azonban a nagyüzemi és háztáji állattartás növekedése miatt 1963 óta négyszeresére emelkedett és megközelíti a 40 ezer vagont. Az állami gazdaságok és a szövetkezetek jelentős beruházással fokozták a takarmánykeverékgyártást, mégis ott tartunk, hogy évente 10—12 ezer vagon takarmánygabonát szállítunk ki 10 másik megyébe és onnan hozzuk vissza a keveréktakarmányt. Szóval, utaztatunk költségesen és a szállítás bizonytalansága miatt félthetjük a termelési kedvet.

Bár épül a bajai vágóhíd, jelenleg a meghizlalt sertések közel 80 százalékát szállítjuk a Tiszántúlra, a Dunántúlra, Miskolcra. (Megint költség, súlyapadás. minőségi kár.)

A fűszerpaprika-őrlemény 63 százalékát Kalocsán állítják elő, 49 országba exportáljuk, korlátlanul eladható tőkés piacon. A termelést akadályozza, a minőséget rontja, a költségeiket növeli a szárító- és őrlőgépsorok beállításának elhúzódása.

Végezetül röviden szeretnék szólni az ésszerű, fegyelmezett gazdálkodásról azzal a szándékkal, hogy bár az ország gondjai mindannyiunk vállát nyomják, mégis az alig konkretizálható egyetemességből kilépve mindenkinek elsősorban a maga portáján kell rendet teremteni. Közismert — és általában úgy mondják —, hogy a tanácsok az első lövészárokban küzdenek, naponta részesei ütközéseknek, életközelből érzékelik azokat a feszítő társadalmi igényeket, amelyek megoldásáért vagy enyhítéséért tisztességesen, becsületesen dolgoznak.

Jól tudjuk — és ez a konfliktusok forrása —, hogy nincs olyan terv, amely képes megbirkózni az igényekkel. De az is megdönthetetlen igazság, hogy például1 Bács-Kiiskunban a lakásépítésben, a gyermekintézmények létrehozásában, az egészségügy, az oktatás, a közművelődés, a közművesítés fejlesztésében az elmúlt években terven felül értünk el eredményeket, mégpedig azért, mert e területeken a közös cél, az érdekazonosság egy táborba sorakoztatta a tanácsokat, a gazdaságokat és a lakosság segítő szándékát.

A beruházási lehetőségek mérséklése (amely elkerülhetetlen volt) persze nem keltett a tanácsoknál „hurrá hangulatot”. Mégis nyugodtan kimondhatjuk, hogy a tanácsi munkában hatásos, eredményes volt, nem kötötte gúzsba, hanem a realitáshoz, teherbírásunkhoz igazította törekvéseinket. Bizonyság erre az, hogy 1978-ban ismereteim szerint egyetlen megyei tanács sem haladja meg a központilag előirányzott (egyeztetett) beruházási mértéket. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy tanácsaink nem tudnának több pénzt elkölteni, hiszen ehhez forrás is található; igény is akad. Hogy mégsem teszik: éppen ez igazolja a testületek politikai érettségét, felelősségét, a végrehajtás fegyelmét (Ügy vélem, nem lenne haszontalan elterjeszteni ezt a példás gyakorlatot az egész országban és a gazdaság minden területén.) A fejlesztés feltételeinek indokolt szigorítása nem kényszerít arra, hogy lemondjunk legfontosabb céljainkról.

Az viszont elkerülhetetlen, hogy alaposan áttekintsük elképzeléseinket és társadalmi felelősséggel rangsoroljunk. Mint minden megye, mi is döntöttünk, mégpedig úgy, hogy a legfontosabb elhatározásainkat megvalósítjuk olyan áron is, hogy lemondunk a kevésbé fontos létesítményekről, vagy későbbre halasztjuk, vagy olcsóbban építjük meg azokat. A fontossági sorrend központi elismerését is nyugtázva és köszönve szeretném megemlíteni, hogy Kecskeméten épül egy 680 ágyas megyei kórház Ez a beruházás a technológia és a _ műszerek költségeinek emelkedése miatt mintegy 230 millió forinttal kerül többe a tervezettnél. E fontos létesítmény megvalósításához