Petőfi Népe, 1978. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
1978-07-28 / 175. szám
1978. július 28. 9 PETŐFI NÉPE • 3 Akiknek napok óta tapsolunk Képek a fesztivál lelkes szereplőiről A VI. Duna menti folklórfesztiválnak még csak az első három napja zajlott le. A nagy és bizonyára sokáig emlékezetünkben maradó eseménynek éppen a felénél tartottunk, amikor ezeket a képeket közlésre kiválogattuk. „Száguldó” fotóriporterünket ugyancsak megdolgoztatják a négy város: Kalocsa, Baja, Kecskemét és Szekszárd amatőr művészvendégei. Akik nem fogynak ki a derűből, jókedvből, s akik fáradhatatlanul énekelnek, táncolnak a mindenütt népes, lelkes közönség kedvére. Az eddigi sikeres — sok iapsot kiváltó — szerepléseik alkalmából készült felvételeink közül mutatunk be néhányat olvasóinknak. (Tóth Sándor felvételei) [yeiilietl • Lclkesültség, öröM látszik az arcokon, amikor a doni kozákok dales néptáncegyüttesének tagjai hangos énekszóval lépkednek a kalocsai utcán. • A jugoszláviai Vajdaság üzenetét hozták a táncos kedvű lányok, asszonyok, a Gyöngyösbokréta népi együttes szereplői. • A népi hagyományokat ápoló török fiatalok, a „FOTEM” nevű folklórközpont szereplői tüzet gyújtottak a szivekben, rltmusos, „ördöngős” utcai táncukkal. • A szép nevű Csemadok Hajnal folklóregyüttes ugyancsak felvidította a megyeszékhely igényes közönségét. • Az NSZK-ból jött Schitzerländer népi együttes tagjainak különös öltözetét sokan megcsodálták, amikor hangszereikkel tovább hevitették a fesztivál levegőjét. • A Szeged környéki Zákányszék falu vegyeskórusa népi hangszerek kíséretével adta elő műsorát a kecskeméti bemutatkozáskor. • A Vajdaságból érkeztek hozzánk a sziváci tamburások is. Amikor a kóló alá muzsikáltak, igazi élményt nyújtottak a népi zene kedvelőinek. • Nehezen eltúlozható bájjal, kedvesen énekeltek a szép román lányok a Megyei Művelődési Központ színpadán. A Dunarea népi együttes leánykara méltán aratott nagy sikert. Béke, barátság... Nem tudni, hogy Kecskemét szép főterén, a különönös hangulatú nyári este, a debreceni Délibáb együttes vérpezsdítő széki muzsikája, vagy a Szerencs környékéről jött, népviseletbe öltözött táncosok — a „zord taktaszadai betyárok” — látványa vonzotta-e leginkább a szabadtéri műsor egy teljes órája alatt a hűségesen kitartó, csaknem másfél száz kecskeméti érdeklődőt. Nézem az „ácsingózókat” a nagylombú fák határolta tér szögletében. Öregek és fiatalok, magyarok és külföldiek szinte bűvöletben állják körül a jelképes pódiumot. Gyerekek, farmernadrágos fiúk, lányok ülnek nekifeledkezve a langyos meleget sugárzó aszfalton. Ringatják magukat a zene ritmusára. Fábián Pista ifjabb és deresedő hajú „betyárjai”. fergeteges táncba lendülnek: „Hej, már kilenc taktaközi falut összevissza jártam, ilyen lőcslábú legényeket ugyan sose láttam” — rikkantja egyikőjük. Általános derültség. A járókelők meg-megállnak: a kisunokájukat büszkén tologató nagypapák, a tér hosszúhajú ifjú „lődörgői”, a tömött bevásárlószatyrokkal hazasiető asszonyok. És abbahagyják szokásos esti játékukat a parkok szenvedélyes sakkozói. Lépcsőn, dombon, vaskerítésen a pillanat „lesipuskásai”: a „harcrakész” fotósok. Kattog, brummog az ütőgardon, rázendít a délibábosok'fiatal szólistája: „Hol jártál az éjjel cinegemadár?” Csillogó szemmel tapsol a zene ritmusára a nemzetközi publikum: szőke németék, kanadaiak, fekete, apró termetű japánok és persze hazaiak mindenfelől — és főként a kecskemétiek. Nézem a zene áhítatában fénylő arcokat, a sok-sok embert, öt földrész lakóit, s ez a két szó jut eszembe: béke, barátság. Közel jutni egymáshoz. Megismerni a népek lelkét, a művészet, a tánc, a zene eszközével. Mert így is lehet... P. E. Engels és a társadalmi egyenlőség Száz éve jelent meg az Anti-Dühring 1878-ban látott első ízben napvilágot Engels nagylélegzetű kötete, a marxizmus egyik kulcsfontosságú műve, egyben a klasszikusok filozófiai-gazdaságtani mondanivalójának népszerűsítő, kézikönyvszerű kifejtése. Miként Marx és Engels nem egy írása, ez a kötet is vitában született. Eugen Dühring egyetemi tanár a múlt század hetvenes éveinek Németországában viszonylag nagy népszerűséget szerzett „katedraszocializmusával”: egy, a szocializmus eszméivel „kacérkodó”, tipikusan német-porosz, konzervatív és spekulatív bölcseleti rendszerrel. A vele folytatott vitában — ami nélkül Dühring nevére ma már aligha emlékezne valaki is —, Engels olyan témaköröknek pozitív kifejtését adta, mint a dialektika és a természetfilozófia, az erkölcs és a jog, a tőke és az értéktöbblet. Felvázolta elképzeléseit a szocialista termelési mód olyan összetevőiről, mint termelés, elosztás, állam, család, nevelés. Emeljünk ki. a gondolatokban gazdag kötetből' egy olyan témakört, amelynek aktualitásához nem fér kétség: az egyenlőség— egyenlőtlenség témakörét. Engels eszmefuttatásainak történetisége és utópiaellenessége eligazító értékű mai vitáinkban és állásfoglalásainkban is. Ezt írja: az a felfogás, hogy az egyenlőség a társadalmi igazságosság kifejeződése — s mint ilyen, elválaszthatatlan egy politikai és társadalmi rendszer tökéletességétől — történelmi módon keletkezett. Az ősi közösségekben és a görög demokráciában nem volt meg, illetve korlátozottan jelentkezett. A „minden ember egyenlősége” — tehát a görög, a római és a barbár, a szabad és a rabszolga, az állampolgár és az idegen egyenlősége — az antik koponyák számára nemcsak esztelen, hanem bűnös dolog volt. Az egyenlőségnek a kereszténység tanaiban megnyilvánuló első kezdeteit következetesen üldözték is. Márpedig a kereszténységben jutott történetileg első ízben kifejeződésre minden ember egyenlősége, mégha ez az egyes embereknek mint bűnösöknek isten színe előtti „negatív” s túlvilági egyenlőségét jelentette is. Ez az egyenlőséggondolat a rabszolgák, száműzöttek, kitaszítottak, üldözöttek, elnyomottak számára ígért túlvilági emancipációt. Ám a kereszténység történeti győzelmével az egyenlőség-mozzanat fokozatosan háttérbe szorult, és „fődologgá” a hívők és pogányok, az ortodoxok és eretnekek egyenlőtlenségének gyakorlata . változott. A feudális középkor fejlesztette ki méhében azt az osztályt, amely arra volt hivatott, hogy a modern egyenlőségi követelés hordozója legyen: a polgárságot. A modern polgári egyenlőségkövetelés „az embereknek mint embereknek egyenlőségéből” indul ki és ebből vezeti le minden embernek — pontosabban valamely állam minden polgárának — egyenlő politikai-társadalmi jelentőségre való jogát. A polgári mozgalmak a XV. századtól megváltoztatták a nyugat-európai társadalom gazdasági életfeltételeit, az állami rend továbbra is feudális maradt, miközben a társadalom és a gazdaság mindinkább polgárivá lett. A polgárság gazdasági-kereskedelmi tevékenysége szabad és mozgásukban nem korlátozott árutulajdonosokat feltételezett, akik „egy mindenütt mindanynyiok számára egyenlő jog alapján folytathatják a- cserét”. Másfelől az „egyenlőség” azt is jelentette, hogy céhbéklyóktól szabad munkaerejüket tetszésük szerint értékesítő (eladó) bérmunkásokra volt szükség, akik — legalábbis mint szerződő felek — „egyenlő jogúak” a gyárosokkal. A polgári gazdasági viszonyok tehát polgári értelemben vett egyenlőséget követeltek. A polgárság azonban mindenütt a feudális politikai rendszertől fenntartott céhbéklyókba, különleges kiváltságokba, helyi előjogokba, vámokba, kivételes törvényekbe ütközött. A versenypálya sehol nem volt szabad — írja Engels — és a polgári versenyzők számára esélyeik sehol nem voltak egyenlők a feudálisokéval. Elkerülhetetlenné vált ezért, hogy megszüntessék a feudális kiváltságokkal járó egyenlőtlenségeket, a nemesség adómentességét, az egyes rendek politikai előjogait. S mivel a polgári fejlődés megközelítőleg azonos fokain álló országokról volt szó, magától értetődött, hogy a követelés túlment az egyes állar mok határain, és a szabadságot és az egyenlőséget emberi jogok gyanánt proklamálták. Persze — fűzi hozzá Engels —, az emberi jogok sajátosan polgári jellegére jellemző, hogy az amerikai alkotmány az első, amely az emberi jogokat elismerte, egyszuszra helybenhagyta a négerek rabszolgaságát. Vagyis elvetette az osztályelőjogokat és — gazdasági érdekből — szentesítette a faji előjogokat. Ám a burzsoáziát attól a pillanattól fogva, hogy modern osztállyá alakul, „állandóan és elkerülhetetlenül követi árnyéka, a proletariátus”. Ugyanígy követik nyomon a polgári egyenlőségköveteléseket a proletár egyenlőségkövetelések. A proletárok szaván fogják a burzsoáziát: az egyenlőség ne pusztán látszólagos legyen, ne csupán az állam területén valósítsák meg, valósítsák meg ténylegesen, a társadalmi-gazdasági területen is.” Ezzel előttünk az egyenlőség formális-polgári és tényleges proletár kettőssége. A proletár egyenlőség-követelésnek — írja tovább Engels —, kettős jelentősége van. Egyfelől ösztönös visszahatás, a forradalmi ösztön kifejeződése a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Másfelől tudatos visszahatás a polgári egyenlőség-eszmére. Agitációs eszköz arra, hogy a munkásokat a kapitalisták ellen lázítsa. „Mindkét esetben a proletár egyenlőség-követelés reális tartalma az osztályok megszüntetésének követelése. Minden olyan egyenlőség-követelés, amely ennél tovább megy, szükségszerűen badarságokra vezet.” És erre a továbbmenésre — a badarságokra — hoz fel Engels példákat Dühring írásaiból. Arról beszél, hogy a képességek és az erkölcsi adottságok egyenlőtlensége kikerülhetetlen velejárója minden társadalmi állapotnak. Végezetül hadd idézzünk Engels egy 1875-ös, A. Bebelhez írott leveléből: „Az osztálykülönbség megszüntetését követeljük” — írja Engels —, és „nem minden társadalmi és politikai egyenlőtlenség kiküszöbölését”. Ez utóbbi — írja —, „aggályos frázis”. „Ország és ország, tartomány és tartomány, sőt helység és helység között is mindig fenn fog állni az életfeltételeknek bizonyos egyenlőtlensége, amit lecsökkenthetünk a minimumra, de soha nem küszöbölhetünk ki teljesen. Az Alpok lakóinak életfeltételei mindig mások lesznek, mint a síkságon élőké.” Vagyis — mondja —, azt az elképzelést, hogy a szocialista társadalom az „egyenlőség birodalma”, túlhaladottnak kell tekinteni, mint a régi szocialista iskolák egyoldalúságát. A marxizmus klasszikusainak eszmefuttatásai természetesen nem nyújtanak receptet mai köznapi problémáink orvoslására. Erre nincs is szükség: elég. ha józanságukkal és’ megfontoltságukkal elvi támpontokat adnak viszonyaink alakításához, a bennük való realista eligazodáshoz. P. Zs. Gondoskodás a fiatal házasokról Csehszlovákiában öt évvei ezelőtt kezdték meg az ifjú házasok kölcsönének folyósítását. Ez a fiatalok családalapítás: gondjait nagyban megkönnyíti: esetenként 30 ezer koronát is kaphatnak, amelynek visszafizetési ideje tíz év. Az első gyermek születésekor 2000, a továbbiaknál 40QQ koronát írnak le a.kölcsönből. Az elmúlt öt év során Szlovákiában 244 000 fiatal házaspár élt a kölcsön lehetőségével, akiknek a szlovák takarékpénztárak hatmilliárd koronát . folyósítottak lakás és lakberendezés vásárlására. A fiatal pároknak nyújtott, állami hozzájárulással kiegészített kölcsönt az egész Csehszlovákiában eddig 543 ezer házaspár vette igénybe összesen 11 milliárd 606 millió korona összegben. A kölcsönt a fiatal házasok bútorvásárlásra, háztartási cikkek, szőnyeg és tévékészülék vásárlására fordítják. A kölcsönt orma előnye: az igénybevevők állami gyermekjáradékot is kapnak. A CSSZR- ban 1974 áprilisától kezdve 250 ezer család kölcsönéből 818 millió koronát írtak le állami gyermekjáradék címén. Ugyancsak szüntelen az érdeklődés a prémiumos, ifjúsági takarékbetét iránt. Tavaly az országban 138 811 fiatal kezdte el ebben az előnyös formában a takarékoskodást. V
