Petőfi Népe, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

1978. április 3. © PETŐFI iVÍ.RE $ 5 A költő jóslata beteljesült unára néző budai lakás. 'Meghitt nyugalmával jól ösz- szeférnek a mozgalmas múlt féltve őrzött emlékei. Köny­vek, feljegyzések, régi igazolvá­nyok, fényképek, levélmásolatok. A házigazda: Andrásfi Gyula, szivarra gyújt és hatalmas füst- felleg mögül vizsgálgatja a kilétét meghamisító hajdani igazolványt. Ha 1944-ben találkozunk, akkor valamelyik álnevén mutatkozott volna be. Mint Jezsó Mihály, vagy Uzsák Gyula. Abban az időben ugyanis partizán volt Üjpesten. Ma már a partizánok alakját le­genda övezi. Űttalan, vad erdő­ségekben vonulnak, kezük lövés­re készen tartja a fegyvert. Nyil­ván ez a tudat is közrejátszik abban, hogy sokan el sem hiszik: nálunk, a sűrűn lakott nagyváros, szigorúan ellenőrzött házai kö­zött is tevékenykedhettek parti­zánok. — Pedig nagyonis léteztünk, nekem az egész családom kivette a részét az ellenállásból. A fele­ségem, a fiam és a lányom a Partizánszövetség tagjai.. A mi harcunkban nem a robbantgatás játszotta a főszerepet. Amikor a kommunista párt kezdeményezé­sére a Magyar Ellenállási Moz­galom Újpesti Területi Bizottsága megalakult, a szovjet csapatok már a határainkhoz közeledtek. A mi dolgunk nem az volt, hogy romboljuk a saját értékeinket, hanem az, hogy megmentsük. A németek például elhatározták az újpesti víztorony felrobbantását. Ezt kellett megakadályoznunk. A torony őrizetére kirendelt kato­nai alakulatot lefogtuk, lefegy­vereztük. a többi átállt hozzánk partizánnak. A víztoronynak szánt robanóanyaggal pedig a nyi­lasok székházát repítettük a le­vegőbe. Miután egy ügyes és nem ép­pen veszélytelen trükkel kihoz­ták onnét a foglyokat. A parti­záncsoport sok értéket és életet — negyvennyolc embert hoz­tak ki a nyilasházból — mentett meg. Ellenállásra buzdították a lakosságot, beépültek a gyárak­ba. hogy» megakadályozzák — a munkásokkal együttműködve —- az értékes gépek, alkatrészek»«}» szállítását az országból. Bújtatták az üldözötteket, hamis igazolvá­nyokkal látták el a szökött ka­tonákat. Közben maguk sem vol- tak biztonságban. — Nehéz időket éltünk, nagy volt a kockázat. Nézze ezt a le­velet. A kerületi bizottság írta Flint Antalnak, a város katonai parancsnokának. Felkértük, hogy amennyiben hajlandó velünk együttműködni, tegyen fehér ken­dőt az ablakába. A jelszó: „Deb­recenből jöttem.” A kendő ott is volt, én mentem hozzá tárgyal­ni. Mi tagadás féltem, hátha ke­lepcébe sétálok. 0 meg tőlünk tartott. De nem tagadta meg a segítségét. Tőle kaptunk sok ér­tékes. fontos értesülést és a jel­szavakat. Mivel éjszaka csak jel­szavakkal lehetett közlekedni. Beszélgetés Andrásfi Gyulával s. ' zivar ja közben kialudt, meggyújtja és továbblapoz em­lékezetében. A partizánból — épí­tő lett. Romokat takarít, meg­rongált síneket javít, az élet meg­indításában segédkezik. 1946 feb­ruárjáig az újpestiek párttitkára. Ekkor új feladattal bízzák meg. Kecskemétre küldik, megyei tit­kárnak. Jókora terület, az akkori Dél-Pest' megye tartozik hozzá. — Igen nehéz körülmények kö­zött kezdtük a pártépítést. Nem ismertem senkit, engem sem is­mertek, kezdetben alig tudtunk szót érteni az emberekkel. Tar­tózkodóak voltak. Sokaknál ta­pasztaltunk jóindulatot, de mel­lette passzivitást is. Ennek elle­nére igen szép és értékes ered­ményeket sikerült elérnünk. — Milyen volt az élete akkor egy megyei párttitkárnak? — Milyen lehetett? Autó nem volt, út se nagyon. A lelkesedés volt az a motor, ami hajtott ben­nünket. Az első napokban az asztalon aludtam Kecskeméten, ágy csak később került. A fele­ségem lett a megyei nőtitkár, a fiam mellettem dolgozott, hár­man kaptunk annyi fizetést, hogy lementünk az utcára és vettünk rajta egy újságot. A feleség felnéz a horgolásból, segít előkeresni a visszaemléke­zés hiányzó láncszemeit, hiszen minden, ami velük történt, ! kö­zös. Egyek voltak ők a megpró­t Andrásfi Gyula Pusztaszeren 1945-ben (középen, világos öltönyben) a föld­osztásnál. báltatásban és az örömökben, az ifjúságban és most az öregség­ben is. „Emlékszel a kecskeméti nagygyűlésre, 1946. augusztus 20-án?” — kérdezi a férjét. — Már hogyne emlékeznék! Ez volt az első, igazán nagy és je­lentős esemény a felszabadulás után. Az egész megyéből jöttek az emberek lovakkal, kocsikkal, feldíszített biciklikkel. Ebben már benne volt a mi munkánk is. Ér- ződött, hogy a nép kezd a párt felé fordulni és ez mindenkinek erőt adott a további munkához. K • A (elvétel 1945 nyarán készült, egy elég gyakori volt azokban az időkben. vasúti rohammunkáról, ami »ét évet töltött a megyé­ben, ebből egyet Baján, Bács- Bodrog párttitkáraként. Szerkesz­tette és írta — Vadász Ferenc íróval közösen — az akkor meg­jelenő újságot, a Petőfi Népe elődjét. Részt vett a népi kollé­giumok szervezésében, a pártszer­vezetek megalakításában, gyűlé­seket tartott, cselekvésre mozgósí­tott. — Ennyi idő után hogyan gon­dol vissza a megyére? — flá nehéz körülmények kö­zött is, de sikerült a pártszerve­zeteket olyan állapotba hozni és a közvéleményt annyira „meg­dolgozni”, hogy nem ellensége­sen, hanem bizakodva, egyre na­gyobb figyelemmel kísérték a te­vékenységünket. Ma is nagy örömmel megyek Kecskemétre és Bajára. Tartjuk a kapcsolatot a megye politikai vezetőivel és a lakosság körében is sok ismerős akad, akikkel vissza-vissza per­getjük a régi, közösen átélt tör­téneteket. Így nyugodtan mond­hatom, hogy ma sem szakadtam el a megyétől. Ahonnét azért jött el, mert új megbízást kapott. Főispán lett Abaúj megyében. Ez a kineve­zés egyúttal azt is jelentette, hogy a történelem igazolt egy költőt, és furcsa módon szóról szóra be­váltotta a jövendölését. Ezt a költőt. József Attilának hívták. — Rákospalotán, Dinda Béla lakásán találkoztunk először, 1931-ben. Akkor nem igen tud­tuk, hogy milyen nagy költő ez a kedves, jókedvű fiú, aki az il­legális kerületi pártbizottság tag­jainak tartott szemináriumot. O nem tudta a mi nevünket, mi nem ismertük az övét, erre vé­letlenül derült fény. Kurimszky Sándornak kezébe került egy ver­seskönyv, és ez állt benne: „Hej, proletárok, hej burzsoák, József Attila én vagyok.” Mi ezt akkor megbíráltuk, mert hencegésnek éreztük. Es amikor javában gú­nyoltuk a szerzőt, megszólalt : „Én vagyok József Attila. Én írtam.” Képzelje csak el, mit éreztünk? De ettől fogva a barátságunk még jobban megerősödött. Ezután minden szemináriumon elszaval­ta nekünk a verseit. Félig kész verseket, egész verseket. Hát így történt. — És az a jóslat, a főispánság- rói? — Sohasem felejtem el. Egyik este, a szemináriumról hazafelé jövet, megálltunk a vasút fölötti átjárón és néztük a messze-mesz- sze futó síneket. Ekkor József Attila azt kezdte magyarázni, hogy tanulnom kell. Mert mi lesz velem, ha nem tanulok és egyszer majd főispán leszek? Ma sem értem, hogy miért éppen ezt a funkciót említette, talán mert abban az időben ez hallatlanul nagy méltóságnak számított? Vé­gül is a történelem szaván fogta és belőlem valóban főispán lett Amiben nyilván az is közreját­szott, hogy megfogadtam a taná­csát. Állandóan tanultam. A fel- szabadulás után elvégeztem a közgazdasági egyetemet is. Szá­momra ez a találkozás sorsdöntő volt. Leteszi a szivart, dúdolni kezd. „Kiment Dunnya a kolhozba, fel­szántja a földet sorra, hej Duny- nya, hej Dunnya, vörös rózsaszál, harcos bolsi kisleány.” Ezt is Jó­zsef Attila komponálta, együtt énekelték a közös Kirándulásokon. Köztük érezte jól magát. Dalolt, futott, agitált, bakugróst játszott velük. Ma is szilárd meggyőződé­se, hogy sohasem lett volna ön­gyilkos, ha nem kételkednek ben­ne. Súlyos hiba volt, jóvátehetet­len. Ezt a József Attila emlék­könyvben is megírta. A munkásmozgalom harcosa ma 70 esztendős. Ennyi lenne a proletárok költője is. Találkozá­suk jelképes volt és törvényszerű. Az egyik tanítani akart, a másik tanulni. Szükség volt rá, hogy megtalálják és erősítsék egymást. Andrásfi Gyula életében így fo­nódott össze szétválaszthatatlanul a pártmunka és a költészet. Jó­zsef Attila után legjobban Rad­nóti verseit szereti. 1969-ben vo­nult nyugalomba. Sokat olvas, írja az élettörténetét, a körzet párttitkára, a Partizánszövetség országos bizottságának és választ­mányának a tagja. Elfoglalt, te­vékeny ember. Még mindig lehet rá számíta­Vadas Zsuzsa A Junkers átrepült A Néphadsereg című lap egyik januári száma izgalmas cikket közölt arról, hogy egy Ju—52-es katonai szállítógép 1945. január 5-én ötfőnyi magyar személyze­tével hogyan, oldott kereket a sűrű ködben a német Kötelékből, és repült át a szovjet hadsereg által már felszabadított terület­re. A gép parancsnoka Stifter János főhadnagy volt, beosztott­jai: Molnár János zászlós, rádió- távírász, Pintér József törzsőr­mester. másodpilóta. Szeghalmi Mihály tizedes géppuskalövész és Kiskéry János őrvezető hajózó­szerelő. A légikaland utolsó pere­céi a következőképpen zajlottak le: A Néphadsereg írja „Molnár újabb jelentése... — Húsz kilométerre lehetünk Szol­noktól nyugatra. Itt kell lennie azoknak a szántóföldeknek, amit a térképen kinéztünk... A magasságmérő mutatója el­indult lefelé a 2000-es jelről... A gyéren foszforeszkáló tű ötszáz méteres magasságot sejtetett... a vastag ködfüggöny csak nem akart felszakadni... valójában hány méteren lehetnek... Mé­terről méterre csökkent a magas­ság: 135... 130... 125... — Föld! Föld! — ujjongott te- IT torokból Pintér... Egy ritkás facsoport mögül széles, vágott ku­koricatábla rohant eléjük... A Junkers vadul rázkódva gurult végig a keményre fagyott tar­lón ... Még aznap a 2. Ukrán Front főhadiszállására kísérték őket. Budán javában folytak a har­cok, amikor az Ideiglenes Nem­zeti Kormány felhívására mind az öten jelentkeztek az akkor szerveződő új demokratikus had­seregbe. Stifter János a hetedik X-hez érve is egészséges, jókedélyű, elégedett ember. Molnárt néhány hete kísérték ki a temetőbe... Kiskéry János súlyos beteg... Pintér még az ötvenes években baleset áldozata lett... Szeghal­miról nem tudni hova tűnt... Az egykori bátor repülők... las­san elfogynak közülünk. Tettük­kel azonban végleg beírták ne­vüket a magyar repülés és fel- szabadulásunk történetébe.” Szeghalmi megkerül A Néphadsereg cikke tehát Szeghalmi Mihály- sorsáról nem tudott semmit. Jelentjük azonban, hogy megvan, itt van Kecskemé­ten, él és jó egészségnek örvend. Ülünk az Epreskert utca 34-es számú ház kis szobájában és be­szélgetünk. A most 68 éves, ro­konszenves férfi csendesen idéz­geti fel emlékeit. — Vasolvasztár voltam a Kecs­keméti Gépgyárban. A katonai szolgálatot Budaörs.ön, a repülő­téren töltöttem. Itt ismerkedtem meg Stifter Jánossal, Kiskéry Já­nossal. Molnár Jánossal és Pintér Józseffel. A JU—52-es csapatszál­lító gépen '1943-tól teljesítettünk szolgálatot, egészen a főváros szovjet csapatok által történt kö- rülzárásáig. Kötszert és nehéz se­besülteket szállítottunk Budapest­re. Amikor a bekerítés megtör­tént, Mosonmagyaróvárra vezé­nyelték át a nyolc Junkersből álló kötelékünket. Ekkor már tud­tuk, és egymás közt beszéltük, hogy a németek a háborút el­vesztették. Mi nem is akartunk Budaörsről elmenni, ezért késlel­tettük a felszállást, végül egy né­met SS őrnagy géppisztollyal kényszerített bennünket, hogy gyorsabban dolgozzunk. Magas rangú tiszteket kellett Magyar­óvárra menekítenünk. Óváron magyar repülőtér volt, de nem bíztak bennünk, ezért a hét JU—52-est' (egyet lelőttek a #.., és a mostani: munka közben. a szovjetekhez Duna felett} átv^ényelték Pápá­ra, ahol német parancsnokság volt. Hetekig nem is engedtek bennünket felszállni. A harcok és a veszteségek súlyosbodásával végül minket is bevontak a köt­szer- és sebesültszállításba. A csefpel i lóverseny téren szálltunk le. Azt akarták, hogy csak német sebsülteket hozzunk el, de mi hét felszállás közül öt alkalom­mal csak magyarokat hoztunk. Ez annyira bizalmatlanná tette őket, hogy szétbontották kötelé­künket és saját egységeinkbe osz­tották el. Készültünk az átállásra 1945. január 5-én ködös éj­szaka volt.» A felszállásra készülő egységben csak a mi gépünk volt magyar. Észrevettük, hogy JU— 52-esünkbe puskákat és lőszert raknak be. Ekkor mór két hó­napja készültünk az átállásra, az akció l?ttán azonban végleg dön­töttünk. Fegyvert nem szállítunk a fasisztáknak. A köd is alkalmas volt a szökésre. Csupán az volt a kérdés, hol szálljunk le. Szol­nok látszott a legalkalmasabbnak, mert onnan startoltak a szovjet gépek. A napfelkelte azonban veszé­lyeket is jelentett számunkra, összeütközhettünk a bevetésre induló szovjet bombázókkal, vagy lecsaphatnak ránk vadászgépeik. Légvédelmi ágyúik tüzébe sem szerettünk volna kerülni. Sze­rencsére mindezt elkerültük, s • Egy régi kép: amikor a Junkersen repült. Éjfél után startoltunk. Az egész Kárpát-medencét beborító alacsony felhőzet kedvezett ter­vünknek. Észrevétlenül kiváltunk a német kötelékből. Rádión is csak a legszükségesebb informá­ciókat közöltük egymással, az­után semmit sem szóltunk. Egy­szer csak hallottuk készülékein­ken, hogy a 14 német gép meg­van, a magyar nincs. Vártuk a reggelt, mert sötétben nem lan­dolhattunk. Barangoltunk az or­szág légterében. Már öt és fél órája repültünk, fogytán volt az üzemanyagunk, amikor világosod­ni kezdett. Egyszercsak Molnár felkiáltott: — A Tisza! földet értünk úgy, ahogy azt a Néphadsereg lapja megírta. Katona és civil S hogy mi történt velem az­után? A szervezés alatt álló ma­gyar hadsereg légügyi csoportjá­hoz osztottak be. Részt vettem az elhagyott fegyverek, jármű­vek összegyűjtésében és kijavít­tatásában, amellyel az új magyar honvédséget szerelték fel. Szol­gáltam a HM gépkocsizó alosz­tályánál, később a megalakuló repülőegységnél, valamint a Ki­lián György repülőhajózó isko­lánál. Az üzemanyagcsoport szol­gálatvezetője voltam. Egy ízben ellenőrzés közben benzingáz-mér- gezést kaptam. Felgyógyultam, de szolgálatra alkalmatlanná váltam, ezért 1952-ben, mint törzsőrmes­ter szereltem le. Kitüntetést is kaptam, a Kossuth Szabadság Ér­demrend ezüst fokozatát. Mint civil, először a dorogi bányáknál dolgoztam, majd 1954-ben hazajöttem Kecskemét­re. Visszamentem a szakmámba dolgozni, oda, ahonnan elindul­tam, a Zománcipari Művek kád­gyárába, a vasolvasztóba. Itt há­romszor kaptam meg a Kiváló Dolgozó kitüntetést. 1972-ben ki-' sebb baleset ért és ekkor nyug­díjba vonultam, 62 éves korom­ban. Jelenleg a kenyérgyár por­táján dolgozom, amennyit egy nyugdíjasnak lehet. Szeretnek, megbecsülnek, elégedett vagyok. Feleségem is nyugdíjas már, ő a MEZÖKER-nél dolgozott. Lá­nyom óvodai _ szakács, fiam a Házgyárban villanyszerelő. Örülök, hogy Stifter János él, egészséges, és remélem Kiskéry János is felgyógyul... Talán még találkozhatom is velük az élet­ben. Nagy Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents