Petőfi Népe, 1977. december (32. évfolyam, 282-308. szám)
1977-12-25 / 304. (303.) szám
LAZAR TIBOR: Az én karácsonyom Szárnya női a vizeknek pántlikái kötnek égre embereknek elmennek délre /agyút hagynak a szakállas gyapjas angyaloknak jégbe dermed a hullám-mozdulat csillaguk jelére Messias mutat göröngyös kerékpárutat stégyellk meztelenségüket a fák szemérmetlen stelek simogatják tétova stütleány lépteik valahol Jászolát vetik a megesett — anyájú Krisztusoknak Ez a születés nem titok többé kell u délutáni ulmaíllat tiszta szikrázó kánya-károgása szobám bokrai közti hujócska-játék mert így talán megszületik békém RAFFAI SAROLTA: • Gicul Mihály: Háromkirályok. Hiszel-e még? Tízegynéhány évvel ezelőtt találkoztam először Rozsé János képeivel, mikor érzékeim még csak Ízlelgették a kiállítások titokzatosnak tűnő, olajszagú páráit. Mivel a képek mögött kezdettől fogva embert sejtettem, valóságosat, nem festékből összeálló misztikumot, Bozsót Is elképzeltem. Később, az első személyes találkozáskor meglepődtem: nem hordott széles kalapot, nem volt szakálla. S talán a keze sem reszketett, csak a csöndes, halk szavú ember hasonlított az általam elképzelt festőre. Kecskemét környéke: széles, tagolatlan síkság, apró fényponttanyákkal. Bozsó János itt vált festővé, önerejéből, elszántságból, hosszú éveken át küszködve, kínlódva, a festékkeveréstől a vászon kifeszitéséig, a festés titkainak megleléséig. Tízévi küszködés, tanulás után rendezhette meg első kiállítását. ahol első vásárlónak a Nemzeti Galéria jelentkezett. Képei után egyre többen érdeklődtek. Bár Kecskemét művészeti élete akkoriban igénytelenebb, szegényebb volt a mostaninál. Amikor Klapka utcai házában felkerestem, örömmel, de szűkszavúan válaszolt: „...képeimről Írjál, ha akarsz írni, rólam már sok mindent megírtak. Nem szerénytelenségből mondom, lassan már harminc éve festek, s ez idő alatt sok helyen szerepeltem munkámmal." Képeit rakosgatta elém, u nyári termésből. „Tájképfestőnek tartom magam. Hangulatokat festek." Késő délutáni házfalak, villogó tanyák a messzeségben, előbukkanó tisztások. uralkodó zöldek és kékek. Zaklatott ecsetjárás. Vastag, zsíros festékrétegek. A képi látvány: csöndes, meghitt tájak, szelíd, bársonyos délutánok, meleg hangulatok. Művei nem sorolhatók iskolákBozsó János műtermében hoz, törekvésekhez. Hiszen festészete is kötődések nélkül alakult ki. Korai képei Mednyánszky barnás-vöröses csavargófiguráinak realizmusával rokon. Festészetét mindinkább az oldottság jellemzi. Fölfogásában a Paál László-i „intinV'-táifestés romantikus realizmusát a Ferenczy Károly-féle szabad levegőn való festés, plein air tradíciójával ötvözi, Életpályáján stílusváltások nem történtek. A művek változását leginkább az anyagkezelésben figyelhetjük meg. Tematikáiéban a tájképmotívum lett az uralkodóbb. Beszélgetni kezdtünk a képeiről, munkamódszeréről: — Moles írja: A giccs a boldogság művészete című könyvében, hogy „ ... A tárgy, a ház, a város, a tömegkommunikáció képei oly mértékben betöltik lelki tudatunkat, hogy a ..természet" léte — ahogyan a filozófusok 2000 évvel ezelőtt elképzelték — méltán vonható kétségbe: a természet.., mesterséges produktumként jelenik meg... mondjuk ki bátran: a Természet — (történelmi) tévedés." Mi a véleményed erről? — A természet nem lehet tévedés, még filozófiával sem, egyből vagyunk ... pikturám tt azért ilyen... „Természetimádó'' vagyok. — Bizonyára ismered aznvantgárde-törekvésekét? — Ahogyan én festek. ezzel mindent megmagyaráztam. Én mindenfajta művészet híve .vagyok, ha az őszinte; de nem vagyok híve a spekulatív dolgoknak. i Tanya. — Mégis, mi áll legközelebb hozzád az avantgarde-ból? — ... Legszívesebben azt mondanám; a barbizoniak ... a modern művészetből az impresszionisták ... — ...És az expresszionisták? — Nekem kicsit erősek, fölfokozottak, szélsőségesek. En az Intimebb, meghittebb hangulatokat szeretem, — Gyakran beszélnek arról, hogy a huszadik századi ember alapvető válságproblémája az elidegenedés, és ennek hordozója a város. Szembe kerültél-e ezzel a kérdéssel? — Ezt azért nem érzékelem, mert tudom magam ettől függetleníteni. A nyarat mindig a tanyán töltöm. S hosszabb kinttartózkodás után jólesik a város kényelme, összkomfortja. — Van-e tudatos festői programod, meggyőződésed? — Kinyilatkoztatásként megfogalmazható tulajdonképpen nincs. Ösztönös ember vagyok. Benyomásaim után festek, sokszor elindulok dolgozni, lehet, hogy nem is festek, de ha hangulatilag megfog egy-egy tájrészlet, akkor azt megörökítem. — Sikeres, divatos festőnek tartanak! — <iNem szeretem ezt a kifejezést. Azt szeretem, hogy az egyszerű emberekhez is szólok, akik megértik, szeretik képeimet. Nem azért festek így. mert tetszik az embereknek, hanem mert Így alakult. Jól esik. ha találkozik á nézővel a gondolatom. Ha megérzik, hogy mit akartam kifejezni. (A feszült mondatokból hirtelen mosollyal tépte ki magát: — Hisz nem szoktam én ennyit beszélni! Inkább mutatok még neked képeket.) Csáky L. György öreg fa. SIMON EMIL: ígérkezem Micsoda télre intő csendesség árad kintről 1 Madarak kiáltása beléveszett a sárba, ahogy a kiejtett kő Fagyokkal küzd a teknő, lefektetve a loldün. Ember hajol, hogy öljön — fekete disznó botllk. Gőzölögnek a zoknik, tűzhely mögött, a lécen. Melegszem, megelégszem, méteres hosszút lépek — s ígérkezem a télnek. KISS DENES: Cseng az idő Cseng az idő vastömören ha szívemet nekiverem Harangozok kalimpálva zeng a lélek gótikája Pillanat mint rugó pattan csak a múlás halhatatlan Részeimet raknám össze napfény kalapálta őszbe Téli szelek szerte fújnak ősi emlék minden új nap Perc-pörölyök fénylő érce ver homlokom üllőjére Lángból rirdp örökzöldön Idő engedj most örülnöm Szeretetem szélkiáltóm Karácsony van ma karácsonyt Ha vállald hegyére már csak tornyos árnyakat léptet a téli sötétség, hócsillagot se remélsz megütni ott pipiskédül kényesen-fényesen szépen. Ha minden ragyogás elfordítja holdkerek orcáját kevélyen, jégcsapok gyémánt-nyelven elsuhanó szánokat csíllngeltetnek leginkább, bele az éjszakába Inkább csak tőled, töled el — a te éjszakádtól menekül még a sötét Is, borzas melegén szelek súrolókeféje csússzon, s kegyetlen slkárol végig rajtad ez a december: Htszel-e még emberben, jóban, fenyőillat békességben, emberben, jóban, a megválthatóság igézetében, emberben, elesettben, a ki szolgáltatott eloldozásban, kegyelmes kegyelemben? Hiszel-e még varázsolásban, szavak szövétnekében, a dallá gyújthatóban — hiszel-e még? Nagy udeora ran a holdnak, mérhetetlen, s törvényszerűen elfogyatkozó. ' Voll ér, óév, Fenyölllat, ó-havak ropogása. Elhiszem, el: a kristály tisztaságát. S elhiszem, el — a megfogyatkozást. • Gáborján! Szabó Kálmán: Tél. V:„ • Kckassy Csaba: Népmesék. Karácsony másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről Jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy ulcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is' jobban fájt a lába. Ahogy megállott és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — tpondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta a lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhűlt. Kél sáros, véres csonkot látott fekete, sárga, és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejét múlt közlekedési eszköz a gyaloglás. — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizopy nincs, kérem — szólt az orvos épp oly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem sincs — tette hozzá. De élharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet, A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, Itt-ott be Is jódozta, leragasztotta n sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tolmácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött. — Ha akadna a ház körül munka . — rebegte a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított s szemén fekete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy pyelven beszél. — Ért á varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá. a vándor leült eléje egy székre, Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább álltak, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másodnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófaasztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot, s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hideg pulykamellet, a töltöttkáposztát, a pörköltet, a túróscsuszát, hogy egyébként szerény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat, s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelt az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja leszálingózott az udvarba, s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá él végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtott az orvosné. — El van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy mélytányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány darab pulykamellet tett egy tányérra, s utasította a kiscselédet: — Vidd le s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortából is lekanyarított egy szeletet: — Ezt ‘is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. KOSZTOLÁNY1 DEZSŐ: A vándor
