Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-04 / 208. szám

PETŐFI NÉPÉ • 1977. szeptember 4. ZELEl MIKLÓS: Megszólalnak kövek és emberek Szovjet útinapló XI. A kéklábú ló Sajnos, novemberben jártunk Alma-Atában. A kancák teje már elapadt, a víg kumisz-korszak vé­get ért. Ihatós helyette a Ka­zahsztán nevű konyak meg a magyar rizling. Mindez a birka­ebéd közben, amihez a birkát barátunk, Tumanbej Moldagaliev saját kezűleg vágta le, az Alma- Atához közeli aulban, az Alatau egyik völgyében, ahol szülei él­nek. A birka különböző részeiből öt fogás készült, betetőzésük a kazah-hús volt, különös fűsze­rekkel ízesített, főtt tésztával fo­gyasztandó étel. De nemcsak ételt készítenek a valaha állattenyésztő nép egyik legfontosabb jószágából, hanem különböző eszközöket, sőt, a ge­rinccsigolyákból a legrégibb gye­rekjátékot, egy kézügyességet fejlesztő céldobót. A pontos cél­zás, a jó kéz a sztyeppel íjász lét- fontosságú harci és élelemszerző adottsága volt. Moldagaliev leg­kisebb fia a gyerekszobában a sok modern Játék helyett inkább ezzel Játszott akkor is, amikor vendégségbe érkeztünk. A nagyobbik rövid nógatás után elővett egy kéthúros hang­szert. a dombrát. Játékát nem lehet elfelejteni. A kéklábú ló című dalt, „kült" Játszotta elő­ször. A küi egy lóró) szólt, ame­lyik minden versenyben elsőnek vitte célba gazdáját. Mintha több hangszer szólt volna egyszerre, olyan ördögien kezelte a kéthú­ros kis dombrát. Hallatszott a ló vágtája, az öröm, amint célba ért. Azután bajba került a család, s csak úgy tudták megváltani ma­gukat, ha eladják a lovat, a kéklábú lovat. Hallani a zenéből, amint új gazdája nyergell fel, s hallani, hogyan toporzékol alatta a ló, mert csak régi gazdáját akarja vinni ezután is. S mind­ezt szöveg nélkül, mert a „küit” csak nagyon ritkán énekelték. Nem is lehet igazán magyarra fordítani a „küi" jelentését; a dal nem ezt jelenti. Az orosz nyel/v inkább átvette magát a szót. Hosszú évszázadokon át a dombrán játszott „küi” volt a kazah nép nyomorúságának egyetlen kifejezője. Ma modern zeneszerzői vannak, tanítják az alma-atal zeneművészeti főisko­lán. Az új zenészek a régi mes­terek, Abaj, Birzsán, Mahabet, Muhlt hagyományaira támasz­kodnak, a sztyeppe sátraiban született dallamokra. Állattenyésztő nomád, félno­mád tartományból Kazahsztán Iparosodott köztársasággá vált. Az októberi forradalom óta hat­vanhárom új városa született, s különösen a Karagandal-medence fejlődött nagyot. Itt hatalmas szénbányák vannak, de jelentős vas-, réz- és más színesfémbá­nyái, kohászati üzemei termel­nek. S a Karagandai-medencében áll egy kis városka is, Bajkonur- nak hívják. Kevés kisváros szer­zett akkora hírnevet a világban, mint ez. Mellette épült fel a Szovjetunió űrrepülőtere. A köztársaság természeti, föld fölötti és alatti gazdaságának okáról Tumanbaj Moldagaliev el­mondott egy régi legendát. Az úristen, itt Állatinak hívják, csak akkor vette észre, hogy Kazahsz­tánról megfeledkezett, amikor már bevégezte ' a teremtést. He­gyet, völgyet, síkságot, folyót, ta­vat, patakot és az érceket már arányosan elosztotta a földön. Nem volt mit tennie, markába fogta a maradékot, és mind le­szórta Kazahsztánra. Asztaltársaságunk tagja, sőt, aksziakálja egy NDK-beli író, Karl Kokoschka volt. Az akszakál egy közösség, társaság, akár vé­letlenül összeverődött .kompánia öregje, kora miatt tisztelt, veze­tőnek elfogadott rangidőse. Ka­zahsztánban nagy tekintély az akszakál. Az lett hát kora sze­rint Karl Kokoschka is. Annál is Inkább, mert nem először Járt a Szovjetunióban, s Kazahsztán­ban, Alma-Atában sem* Hu­szonéves korában a szovjet had­sereg tolmácsa volt a Jmáaodlk világháborús frontokon. Most úti­könyvet készített Szovjet-Közép- Ázsláról, ami az októberi forra­dalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére jelenik meg az NDK- ban. Az ebéd utolsó aktusaként Tu­manbej Moldagaliev behozta a birka megfőzött fejét, ahogy ezt Kazahsztánban azelőtt minden díszebéd végén megcselekedte a házigazda. Akszakálsága miatt Kari Kokoschkára hárult a fel­adat, hogy a fejet elossza a ven­dégek között. S mert járt már Itt, azt is tudta, hogyan kell. Szellemes és megszívlelendő szavak kíséretében osztotta el a fej részeit, s adta mindenkinek a. neki járót. Az orrával kezdte. — Az orrát azért adom, hogy mindig jó szimata legyen. A következőnek már vágta is a fület. — A fülét azért adom, hogy mindenre füleljen, s mindent úgy halljon meg, ahogyan mondták. Ezután a birka szájából vágott ki egy darabot. — A száját magának adom. Azért, hogy amit látott, hallott, ne tartsa magában, hanem mond­ja el, hogy mindenki okulhasson belőle. Utoljára hagyta a nyelvet. — Utoljára hagytam a nyelvet. Nem véletlenül. Jusson eszébe róla, hogy jól kell beszélni, de jusson eszébe a kivágott nyelv­ről az Is, hogy hallgatni is tudni kell. A tanulságos és vidám vacsora után éjjel hazafelé menet hava­zott, s a hegyekből erős szél fújt, pedig Alma-Ata, az „almák atyja” nevű város a legkevésbé szeles vidéken fekszik Sőt, nyá­ron légszomjjal küzd, míg kinn a sztyeppéken télen, tavasszal és ősszel szinte mindig viharos a levegő mozgása. A szél sebessége a harmincöt-negyven métert Is eléri másodpercenként. A repülő­gép felszállását megakadályozhat­ja a szeles havazás, holott hosz- szú út áll még előttünk. A kazah fővárostól Moszkva 3320 légi ki­lométer. Jó négyórás repülőút, A Moszkvától Pestig repülés már csak rövid vonatozásnak tűnt ez­után. (Vége) — Negyvenöt óta sok testü­letnek voltam tagja, de ennyire lelkiismeretes emberrel talán még nem dolgoztam együtt. Fő­leg a módszer, ahogyan csinálja, az a rokonszenves. Nem úgy ám, hogy itt a határozat és hajtsátok végre, hanem... Pedig mint is­kolaigazgatónak is van munká­ja bőven... — így jellemezte a császártöltési községi pártvezető­ség titkárát Cserjés Sándor ta­nácselnök, aki egyben a pártve­zetőségnek is tagja. Jómagam meg már-már le­mondtam a Márin Istvánnal va­ló találkozásról, reggel ugyanis Kiskőrösre utazott. Cserjés Sán­dor azonban veszi a telefon- kagylót, hátha visszatért. S már­is hallom; — Már megfordultál? Téged keresnek, Pista... Persze, itt van hely... Kendben, tehát át­jössz ... Kisvártatva betoppant Márin István és így szól: — Elnézést, de az iskolában most minden a fejetetején, nem tudtunk volna leülni. De már a takarítás következik. — Ezúttal melyik tisztségéből adódóan, a párttitkáriból-e, vagy iskolaigazgatóként akadt dolga a járás székhelyén? — tudakolom. S minthogy éppen háromnegyed tizenegy, elismerőn hozzáteszem: ugyancsak gyorsan megtette az utat. — Az igazgatói kötelesség haj­tott; a bérlistát vittem be a já­rási hivatalba. Hogy gyorsan megjártam? Drága az idő, esze­rint kell gazdálkodni vele. Ezután, képletesen szólva, azt indítványozom, hogy az iskola- igazgatóiból váltson át a párttit­kári székbe, s egyben .tudako­lom, nem nehéz-e. együtt a két, teljes embert kívánó tisztség. Halkan feleli: — A községi pártvezetőség­nek tagja, illetve titkára 1971 óta vagyok. Előtte éveken át a pedagógus alapszervezetben vol­tam titkár. Amikor megválasz­tottak, tudtam, hogy nem köny- nyű feladatnak vágok neki. Füg­getlenített előd után... Termé­szetes, hogy igyekszem, ahogyan a legjobb tudásodból telik. A pártvezetőség irányító mun­kájának módszereire terelem a szót. Márin István pedig meg­jegyzi: elszalad a párthatározat alapján kidolgozott intézkedési tervért, így pontosabb lesz a számbavétel. Marasztalásomra azonban fejtegetni kezdi: — A határozat óta minden te­rületen van mit felmutatnunk. Főleg az alapszervezetek irányí­tásában érzek jó előrehaladást. Nincs például olyan nap, hogy a tanácsházára ne térnék be, de olyan hét sem akad, hogy az alapszervezetek titkáraival ne találkoznék. A titkári értekezlet­re nem papír-meghívóval invitá­lunk. É 1 ő a kapcsolat! Szerin­tem ez a legfontosabb. Hogy mindenki tudja, miről van szó, s legalább gondolatban készüljön fel. Ebben a pedagógus szól be­lőlem. A rábízott feladat növeli az ember felelősségét. Tehát meg­osztani a munkát! Pártveze­tőségünk héttagú; a feladatokból kijut mindenkinek, jónak érzem a munkamegosztást, öten az alapszervezetek patronálói; ki-ki a sajátjáétól eltérő munkaterü­leten. Ez a jól bevált munka- módszerek közvetítésére és új is­meretek szerzésére, látókörünk szélesedésére egyaránt kiváló le­hetőség. A magam példájánál maradva: nagyon is hasznos, hogy a ktsz munkáját mintegy belülről ismerem. Ha a pártépítésre gondolok, e tekintetben is érzek fejlődést. Pártvezetőségünk mindenek előtt az igényességet sugallja. Egyet­len frisskeletű példa: Vuics Ist­ván nehézgépkezelő jó egy évvel ezelőtt jelentkezett az erdészeti alapszervezetnél. A vezetőség minden tekintetben párttagságra alkalmas, derék embernek ismer­te, mégis azt javasolta: végezze el az általános iskola még hiány­zó, nyolcadik osztályát. Vuics elvtárs elvégezte. Nemrégiben megtörtént a tagfelvétele. — Császártöltés mindig az élenjárók között állt a település- fejlesztésben. A helyi politika pedig nem választható el a köz­ség politikai irányító testületé­nek munkájától — jegyzem meg. Márin István veszi a lapot: — Nos, igen. Az irányító mun­kában jól beváltak, rendkívül hasznosak a negyedévenkénti egyeztető megbeszélések a gaz­dasági és tömegszervezeti veze­tőkkel. Ily módon az, hogy Csá­szártöltésen van koordinációs alap, talán nem utolsósorban a pártvezetőségnek köszönhető. A jelenlegi ötéves fejlesztési tervünk a közművelődést helyezi előtérbe. Iskolánk négy tante­remmel bővül, tornaterem építé­sét irányoztuk elő és természe­tesen nem maradnak el a kom­munális célok sem. Hadd említsem azonban az is­kolabővítést. Amikor a feladat végrehajtásához láttunk, a ter­vező vállalat hozzávetőlegesen egymillió forint költséget jelölt meg. S most megcsináljuk körül­belül a fele pénzért. Mégpedig úgy, hogy Lei Ferenc, a ktsz műszaki vezetője, aki egyben alapszervezeti párttitkár, társa­dalmi munkában megtervezte, s a kivitelező ktsz is sajátunk, ma­gunknak építjük. És milyen is­kolánk lesz!... Tudja, hogy van; a jövő alapjait erősíti, aki az ifjúságra áldoz. Itt van például a tornaterem ügye, jövőre megkezdjük az épí­tését. Erre a célra teljesen ön­kéntes alapon, két napi kereset­felajánlást kérünk. Az akció gondnokolására tizenegy tagú bi­zottságot hoztunk létre; néhá- nyan közöttük olyan emberek, akik ezúttal kóstolnak bele a közéletbe. De hadd említsem meg Koch néni példáját, itt, a tanácsházán dolgozóktól hallottam: alighogy megkapta a közös célunkat is­mertető levelet, bár nincs gye­reke, bejött, hogy legalább öt­ven forintot ő is szeretne adni a tornateremre... És ez a példa; szerintem sokat elárul a császár­töltésiek lelkületéről. És hallom a további példát is: a múlt évi úttörő parlamenten a tsz elnöke, Jónás Dániel, a köz­ség képviseletében felkínálta: ha lesz tornaterem, csinálunk úszó­medencét is! Nem véletlen tehát, hogy az idei nyáron Kiskunha­lasra vitte-hozta az iskolabusz a császártöltési kisdiákokat. Har­mincötén már megtanultak úsz­ni! Végezetül arról kérdezem Má­rin István, mit tartott a legne­hezebb feladatnak községi párt­titkárként való működésének ed­digi időszaka alatt, ö pedig gon­dolkodás nélkül feleli: — Azt, hogy a korábbi három tsz-ből egy, de erős Kossuthunh lett! Mert sok erőfeszítésbe ke­rült. Két ütemben oldottuk meg, házról-házra népnevelő gárda járta a falut. S tessék, ennek csak pár éve, és ma egységes család a Kossuth Tsz, nem szól­va arról, milyen jelentősen ja­vultak a termésátlagok. Hogy mit tartogat az erők egyesítése, ezt nem értette meg mindenki akkoriban. De tanulságnak is jó volt. / Perny Irén i • A szovjet repülőgépipar egyik büszkesége az 1L—76-os szállítógép. A „repülő tehervonat" 40 tonna terhet képes elszállítani leszállás nélkül ötezer kilométerre. A gép 13 ezer méter magasan 850—900 ki­lométeres óránkénti sebességgel szállítja a romlandó és különösen „érzékeny” árukat. (Fotó: APN — KS.) A porcelánfestés gondolata he­lyi volt. A szakma gazdája — a Finomkerámiaiparri Művek — pártolta az elképzelést. Támoga­tásukkal alakult meg az üzem, ahol elsőként kísérleteztek a né­pi motívumok „városi” anyagra való ültetésével. Kezdetben alig két tucatnyi je­lentkező volt a porcelánfestésre. Anyagiakban szerény maradt a vállalkozás. Nem tervezték nagy­ra az üzemet, még csak önállóra sem. Ma is a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyár üzeme. A feladat viszont a kezdettől fogva önállóságot kíván. □ □ □ Emiatt kapott a FIM óriásgyá­raival egy sorban a kalocsai kis üzem is saját emblémát, ame­lyen a két keresztbe tett ecset jelzi — innen minden darab kéz­zel festve kerül ki. Az ország má­sik, hasonló emblémát használó üzeme nem kisebb cég, mint He- rend. Kettejük között persze óriá­si a különbség, hiszen a nagy múltú dunántúli gyárban min­dent a hagyományok, szakmai tit­kok lengenek körül. A kalocsai porcelánfestő alig t néhány éves története sem volt eseménytelen. Az első csoportnyi dolgozóhoz egyre többen csatla­koztak, s ma 115-en (több, mint nyolcvan festő és harminc raj­zoló) szorgoskodnak az üzemben. Munkájukat nyugodt körülmér nyék között végzik. Normában dolgoznak, de a kézi munka sa­játosságai szerint. Az eszközök, a tálkák, ecsetek, festőpadok, ége­tőkemencék nem képviselnek horribilis értéket. A fehér áru, a porcelán sem drágaság. Az edé­nyek nagy részét gép formázza az Alföldi Porcelángyárban, csak az öblösödő formájúak készülnek kézzel. Tavaly csaknem 11 millió fo­rint értékű festett porcelán ke­rült ki az üzemből. Idén a terme­lés értéke meg fogja haladni a 13 milliót, azaz fejenként a 116 ezer forintot. ' □ □ □ A kalocsaiak igyekeznek rá­szolgálni emblémájukra, azon vannak, hogy évről évre szebb, gazdagabb kollekciót kínálhassa­nak vásárlóiknak. Már a bemu­tatkozás meghozta nekik'a sikert. Tisztában voltak azonban azzal, A kalocsai díszítőművészetnek bizonyára hasznára válik az új kézműipari háttér, amelyet a porcelánfestő jelent. A kézmű­iparnak azonban nem feltétlenül szolgálja a javát a népművésze­tet hordozó nagyipari termék. Bizonyára megtérülne, ha az egyedi értékű, kis sorozatú díszí­tés hasonlóan kis sorozatú edé­nyekre kerülne. Zsembery Ágnes • A pálinkás bütykös Szabó Sándorné ecsetjétől kapja díszítését. hogy az elsőként megtanult „fe­dett” festési módszerrel, kontúros mintával még nem merítettek ki minden lehetőséget, amely a né­pi motívumkincs és a porcelán találkozásában rejlik. □ □ □ Oj eljárások kidolgozásához és elsajátításához kezdtek. Maga a porcelánfestés a szakmájuk lett. Két éve az első évfolyamon több, mint harmincán szereztek — or­szágos érvényű — végzettséget. Az idén nyáron újabb 19 lány és asszony tanulta ki a szakmát. Törekvésük meglepetés! okozott, ennél is nagyobbat a vizsgájuk, amelyen a szigorú vállalati szak­emberek előtt a vártnál is na­gyobb biztonságot árultak el. A szakmunkások mindkét év­ben újat hoztak az üzembe. Az első csoport az árnyalatos festést sajátította el. Ezzel a technikával halványabbakká, diszkréiebbek- ké váltak sok színű motívumaik. A most bevezetett módszerrel pedig már kontúr nélküli árnya­latos mintákat festenek az edé­nyekre. A színskála is szűkült. A régi szomorú hímzés egyszerű virágai kerülnek a készletekre, fakult árnyalatokkal. Az új kol­lekció tervezésében és kidolgo­zásában a gyár iparművészéé volt a legfontosabb szerep. Ma már tehát háromfélekép­pen festenek Kalocsán. Hat éve még csak az elgondolás létezett, s a kalocsai porcelánfestés sike­rében még a betanulás idején is sokan kételkedtek. A vállalkozás mégis igazolta az elképzeléseket. A fejlődés a szakmai tudáson, a. választék bővülésén, a termelés emelkedésén és a vállalkozás anyagi hasznán is jól mérhető. Oj kézműipar gyökerezett meg a városban. A porcelánfestő kollekciója mégis felemás. Az elegáns, ízléses darabok díszítése önmagáért be­szél. Az étkészletekhez felhasz­nált tányérpk és csészék azonban piacot elárasztó nagy sorozatban készülnek a porcelángyárban, ol­csók és egyszerűek. Olyannyira, hogy elgondolkoztató, érdemes-e őket kézzel festeni. A díszítés és az alapanyag értéke közt tehát nagyon nagy a különbség. Az edények választéka ugyan nőtt az öt év alatt, de jellegük mit sem változott. • Kiss Sarolta már az új eljárással festi az ét­készletekre a szomorú mintát. • Égetés előtt még aranyozás kerül az edények pe­remére; ezt a műveletet Takács Istvánná végzi. (Méhes! Éva felvételei.) IPAROSODÓ NÉPMŰVÉSZET NEGYVEN TONNÁT SZÁLLÍT AZ 1L-7Í Két tisztségben - teljes emberként Porcelánfestők Kalocsán \ Hat éve lesz a télen, hogy tizenhárom kalocsai asszony Herendre utazott, megtanulni a kézi porcelánfestést. A rövid tanfolyamot az előzte meg, hogy Kalocsa vezetői fejükbe vették — iparrá fejlesztik a helyi népművészeti hagyomá­nyokat. A varráshoz, pingáláshoz értő környékbeli asszony­nép megpróbálkozhatna, hogy tudományát új eljárással, új anyagon mutassa be. Így kerültek porcelánra a hímzés és a falfestés művészetével kialakult motívumok. Urbánus ez az anyag a népművészetnek, a motívumokat mégsem volt ne­héz elképzelni rajta, mert az alapszíne ennek is a már meg­szokott fehér.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents