Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-04 / 208. szám

MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET

Mélységes mély a múltnak kútja — írta Thomas Mann, a József és testvérei című könyvében. Megállapításának igazsága napról napra érvényesebb lesz. A tudományos kutatások eredménye, ként a korábbi feltételezéseknél több ezer évvel korábbról tudósítanak az ember emberré válásának régészeti bizonyítékai, s mind több részletes adat népesíti be a földkerekség történelmi térképének fehér foltjait. Egyre- másra elfelejtett városok, népek, kultúrák emlékei tárulnak fel a föld alól a szorgos kutatások nyomán.

A régészetről van szó, arról a tudományról, amely az időt vallatja. Művelői tulajdonképpen sajátos „időgépet” szerkesztettek néhány egyszerű eszközből; lapátokból, kaparókból, kicsiny söprűkből, és a kutatók ezek segítségével utaznak a messzi múltba... Képzeletdús beszámolójuk nyomán pedig megelevenedik a régvoltak életkörülményei, szokásai. Láthatóvá, tapinthatóvá válik a múzeumi tárolókban a sok-sok ezer éve létrehozott, tárgy, emlék, eszköz... Természetesen az időutazás ennél bonyolultabb dolog: segédtudományok, műszerek, bonyolult berendezések is közreműködnek egy-egy fogasabb régészeti kérdés megoldásában.

Aki járt már a magyaroknál szerencsésebb történelmi körülmények között élt népeknél, az jól tudja: milyen nehéz helyzetben is van olykor a magyar régészet. Olaszországot, Franciaországot, Angliát, vagy Skandináviát szép számmal népesítik be olyan épületek; polgárházak, várak, kastélyok, templomok, és kolostorok, amelyek, sajnos, nálunk már régen romokká váltak, vagy teljesen eltűntek a föld színéről. Mindaz, amit hazánkban gyakorta költséges, időt és fáradtságot igénylő munkával a föld alól kell „kibányászni”, az számos más országban eredeti szépségében még ma is jól látható, idegenforgalmi nevezetesség.

Persze nemcsak a történelem a „ludas” ebben. Eltérő volt az itt használatos építőanyag is. A kőszegény Duna—Tisza közén bajosan emelhettek elődeink — magyarok, vagy a honfoglalás előtt itt élt népek — időtálló, tartós épületeket. Más volt életmódjuk is, fallal körbe kerített városok helyett aprócska falvakban laktak, amelyekben néhány agyagvályog házikó, félig a földbe vájt kunyhó alkotta a lakóépületeket ...

Természetesen nemcsak az épületek tanúskodnak az elmúlt korok embereinek életmódjáról, de

Régészet áz Alföldön

ZALÁN TIBOR:

Üzenet

Próbál engem is a, hogy-is-hivjam — élet, lássa, széjjeltörött arcom, keskeny és fehér lett, számból, mely Akkor még szóval szót ígért piros pántlikákat köpködtet a vér, s- kiderült, mélyben kincseimet hittem:

üres volt

a zsák, bár ájulásig vittemI •

Tanár úr! Még azt mondja

meg (s többé ne legyen rám gondja),

mely könyvben vagyon megírva:

mire megtudjuk, netán kik vagyunk,

jéggé fagy gerincünk — s megroppanunk.

• Egy jellegzetes „ásatási" kép.

Ezekben a vermekben gabonaféléket tároltak. Bátmonostoron, a templom- környéki raktárépületekben.

ZELEI MIKLÓS:

Elmerült

csillagfénnyel kihímzett emlék szövetei mir elleplezték

bedőlt kutakban maradt béke lebet csöndjének menedéke

rongyba csavart elisott szélben lapul a földmély melegében

kemenceszag elmerült ilom pltymalllk kenyérként a tálon

a tartós házak jószerivel több tárgyi, szellemi, művészeti emléket képesek megőrizni, mint a sátrak, vagy a vályogházikók.'

Az Alföld történelmének valla- tói tehát különösen megdolgoznak a tudományos eredményekért. Hiszen igen-igen ritkán akad olyan országra szóló szenzációs eset, mint amilyen a kun- bábonyi avar fejedelmi sír kincseinek napvilágra kerülése volt. Napi munkájuk, a feltárások során túlnyomó többségében cseréptöredékek, csontmaradványok, szinte a felismerhetetlenségig összerozsdásodott fémeszközök és edénytörmelékek akadnak a szakemberek kezébe, és ezeket a „tárgyi” üzeneteket kell tudományos módszerességgel vallatóra fogniuk.

A megye régészete fellendülőben van az utóbbi évtizedben. A Madaras határában feltárt több mint hatszúz szarmata sír értékes adatokkal szolgál a hun korszakban itt élt népek életmódjáról. Szakmár-Kísüiésen Bács-Kiskun legkorábbi, újkőkori települését tárták fel. Tiszaalpáron a néphagyomány által Zalán vezér földvárának tartott domb értékes bronzkori és Árpád-kori leleteket rejtegetett. Kecskeméten a Ferences-templom maradványainak feltárásakor pedig lény derült a város XIV. századi történetének

egyes kérdéseire. A sort még folytathatnánk tovább Kalocsával, Kiskunfélegyházával, Kiskunhalassal, ahol ugyancsak régészeti leletmentő munkálatokat végeztek.

Egyre inkább eltűnőben vannak ugyanis a Duna—Tisza közén is a régészetileg „érintetlen” fehér foltok, azaz az olyan területek, amelyekről még semmit nem tudnak a történelmi tudományok művelői... Az ásatás azonban idő-, pénz- és szakemberigényes munka, az erőket tehát mindig célszerűen és a legfontosabb feladatokra kell csoportosítani. A múzeumoknak mindemellett arra is figyelemmel kell lenniük, hogy az építkezések, vagy a földmunkák alkalmával „véletlenül” előkerült leleteket időben megmentsék, és megőrizzék a tudományos kutatás számára. Ez a leletmentés ugyancsak állandó régészeti készenlétet igényel.

A megyei múzeum jelenleg a legnagyobb szabású ásatást Bát- monostor határában végzi, ahol Biczó Piroska régész vezetésével egy középkori templom és kolostor épületének feltárásán munkálkodnak. Á település az Árpádházi királyok korát követően fontos világi és egyházi központ volt, egészen a török hódoltságig.

P. M.

KÁROLYI AMY:

Hallja még a szót...

i.

Hallja még a szót az álmodó de már nem válaszol közé és a világ közé beton hatol

Szomszéd szobából a szavak harkály módján odvat keresve kopogtatják az álom-falat

II.

Arcát a hóba ejti két fehér összeér nincsen határvonal mind a kettő fehér

Vagy inkább a beteg fehér párnába dől forró fehérség árad sejtjeiből

Hideg és forró mentén langyos határvonal vászon a lázat hűti damaszt-szirmaival

VENDÉGÜNK VOLT:

Bozay Attila zeneszerző

A VII. Népzenei Találkozó vendégei között — a rendez* vény hagyományainak megfelelően — művészeti és tudomá* nyos közéletünk kiemelkedő egyéniségei is szerepeltek. Közöttük üdvözölhettük Bozay Attilát, aki nem először jár! Kecskeméten: a két utóbbi népzenei találkozón kívül műveit hallhattuk a Kodály szemináriumok koncertjein, s évekkel ezelőtt találkozott a Kodály iskola ifjú zenebarát csoportjával. A legutóbbi népzenei találkozó utolsó napi konferenciáján többek között a népzene és műzene kapcsolatáról, a népi hagyományok felhasználásának lehetőségeiről beszélt t

— A népzenével való kapcsolatom, s ezért a népzenei hagyományok felhasználása műveimben meglehetősen hullámzó. Időnként úgy érzem, semmit sem használhatok belőle, de végül is a 'népdal alkalmazásának három bartóki útja közül mindegyiket kipróbáltam már. Zeneakadémiai tanulmányaim folyamán szívesen írtam népdalfeldolgozásokat.

Egyes darabjaimban, így a Medáliák című sorozatban áttételesen alkalmazom a népdalt, tehát a jellegzetes sorszerkezetet, ritmikát veszem át, de a dallam saját. A harmadik úthoz, mely a műzene belső, mélyebb szellemi gyökerű átitatódását jelenti, a népi dallamfordulatokkal, ritmikai elemekkel szintén vonzódom. Két újabb darabomban például egyetlen saját hang sincs; Gyermekdalok című vonószenekari műveim tulajdonképpen négyszáz gyermekdalmotívum montázsa. A másik mű — melyen jelenleg is dolgozom — alapja egyetlen népdal (A virágok vetélkedése)/ melyet különböző, még zeneileg értelmes egységekre, apró elemekre bontottam (körülbelül 360 lehetőség adódott erre). és ezek alkotják a szimfonikus zenekarra írt darabot. Érzésem szerint napjainkban ez utóbbi a járható út a népzene műzenei átültetésére, manapság a népdalhoz írt kontrapunktikát, harmonizációt nem tudom elképzelni. Persze van a közeledésnek más módja is; például a népi hangszer alkalmazása.

— A találkozó zenés irodalmi estjén a Tükör című citerára és cimbalomra irt darabját játszotta. Milyen érzés volt népi előadóművészek között szerepelni?

— Először játszottam együtt népi előadóművészekkel. Kicsit furcsa érzés volt: más az öltözői hangulat. Irigylem őket, hogy nyugodtan felállnak a színpadra és tökéletesen játszanak. Én nagyon igényes vagyok a körülményekre és ez a felkészülésre is vonatkozik. Itt a hosszúra nyúlt műsor miatt, sajnos nem juthatott elég figyelem az egyes produkciókra sem a szervezők, sem a közönség részéről.

— A cimbalomszólamot Fábián

Márta, a kortárs zene egyik hivatott előadóművésze szólaltatta meg. Mi az ő szerepe a Tükör megszületésében? <

— Az ő ötlete volt, nagyon izgatta a cimbalom—citera hang- szerösszeádlítás. A végső lökést azonban a Zágrábi Biennále műsorának szerkesztése adta; a rendezők nagyon érdeklődtek a darab iránt, s igen kedvezően fogadták a bemutatón is.

— Mintha a kezdeti kísérletezés után — az Improvizációk című darabra gondolok — ebben a műben találta volna meg a teljes azonosulást a hangszerrel, egy természetes fejlődési •folyamat eredményeként.

— Nem érzem így. Az Improvizációk kihasználják a citera majdnem teljes interpretációs adottságait, de a versenyműben még újabb lehetőségeket fedeztem fel. Az első citeraszólamot is tartalmazó darabomban a „Tü- kör”-höz hasonló játékmódot alkalmaztam. Hol a zenei anyag szerkesztési elvei, hol a hangszer adottságai érdekelnek, ez határozza meg a technikai eszközök milyenségét: azok lehetőségeit és korlátáit.

Önagysága, a tulaj

JLfig az előadó kopasz fejét l'l nézi, visszacseng benne a jól ismert mondat: „hánykor jössz haza?" Azután az ő gépies válasza, hogy „sietek”, majd az agyonkoptatott reagálás: „Ismerem ezt a sietést”. Elszállnak a feje felett a mondatok, „Mi lenne — gondolja —, ha javasolnám az előadónak, hogy fésülje előre a haját? Lenne röhögés”.

Ettől kezdve nem unatkozik. Elképzeli előre fésült hajjal a kopasz embert; bajuszt ragaszt az elnöklő asszonynak; látja maga előtt a pocakos igazgatót, térdig érő klottgatyában; füstölgő pipát nyom egy vézna öreglány szájába; faragott fakeresztet tesz az szb-titkár nyakába-, s a gondolattól elmosolyodik.

„Kellett nekem funkció — korholja magát aztán —, most mehettem volna haza, akárhová, nem kellene itt rohadnom". Szavakat, mondatokat ír le a noteszába; régi szokás. „Kanada. Sör. Osborne. Major Tamás.” És alá: „Marek Hlaskó igenis dühös fiatal volt!” Később ránéz a betűkre: „Ha valaki azt kérdezné — mondja magában —, hogy mi ez a marhaság, hát azt mondanám neki: Marek Hlaskó disszidált Izraelbe. És Osborne irta a Komédiásokat, meg a Dühöngd ifjúságot. Major mondta a színpadon, hogy Kanadában nem lehet csapolt sört kapni.”

Még egy szó a noteszbe: „Hülyeség" — és végre: vége. „Jöhet a szendvics, a pia. Úgy is őzért volt az egész.” Később egyre nő, erősödik a zsivaj; egyenes arányban a sör fogyasztásával. Valaki súgja: „A másik szobában van pálinka is; de az öreg miatt nem akarják behozni." Iszonyatos messziről ér el hozzá egy hang: „A Mártika? Ezer éve nem láttam!" Nem néz oda, úgy mondja: „Olyan idős tetszik lenni? Nem hittem annyinak.” Nem figyel a sértődésre. „Hogy mondta Ady a kocsmaasztalnál? Rothadunk, rothadunk."

Egy másik égitestről nézi, hogyan ürül ki a terem körülötte. Együtt marad a vezérkar. Egy nő is akad köztük; aki elnökölt. „Hol a bajúszi?” — ezt akarja kérdezni, de inkább legyint. „Vele adtunk súlyt az elnökségnek" — mondta róla valaki később, amikor elment, az asszony termetére célozva. Amikor az elnöknő jó messze jár, kitör a röhögés: „Vége az ellenőrzésnek!” Hozzák a pálinkát a szomszéd szobából. Valaki hátba vágja a főnököt: „Na öreg, megint megőrizted a presztízst!” Az szellemes akar lenni, hát ezt mondja: „Anyai ágon Pálinkás vagyok; ez a szerencsétek! Szegény boldogult nagyapám emlékére, hát most töltsétek!” Röhögés. Nem kell biztatni senkit.

A langyos utcákon együtt ** mendegélnek később az éjszakában. Ő a Huszka boltos házánál el akar köszönni: „Tudjátok, beteg a gyerek" — ezt ha- zudja. A többiek biztatják, tartson velük. „Csak egy icike-picl- ke kerülőcske” — szellemeskedik valaki, ö nem megy velük; csak a lába indul el a többiekkel.

Egy villa előtt ácsorognak. G. keresi a kulcsot. Végre megvan. A kapun belül körülnéz. Virágágyak, dús lombú gyümölcsfák, szőlő- és rózsalugas. Egy hang felröppen a lugasok fölé: „Gyere beljebb, te, megláthat valakit" Kuncogás a válasz: „Naésl"

Bent G. felkapcsolja a villa- nyolcat. Hunyorognak a fényben. Táncolnak a sugarak a bútorokon. A három szoba egymásba nyílik. A konyhából hang tőrbe hozzájuk: „Gyertek csak, mekkora fridzsider!" Kiszalad a száján, pedig nem akarja: „Ez a H. örökké kotnyeles!" Nem figyelnek rá. „Söröcskék, borocskák!" — hangzik az örömujjongás. Előszedik a poharakat. Sz.-nek eszébe jut egy jó ötlet: „Igyunk tejes csuprokból!” Senki nem mond ellent.

ö később ezt kérdezi: „Van itt . telefon?” G. rácsodálkozik: „Az meg mi a ménkűnek?" Nem válaszol. Különben is, már mindegy. Ügy is alszanak, régen. Inkább elindul, nemsokára. G. jön a pincéből: „Ezt nézzétek, ilyen nem volt még a beletekben! Ez jakabi, hetven fokos!" Töltenek; ő nem akarja. „Most meg a kezem önállósodott” — gondolja, amikor tele lesz a pohara.

Ji/faradék józanságával körül- néz. Szemléli a vezérkar tagjait. Sz. hosszúkás arcát nézi. „Igaz, hogy gyomorbajos? De hisz úgy iszik mint a gödény. S vajon igaz, hogy az öreg talpnyaló ja?”

P. nyugdíj előtt áll. S mégis: milyen fiatalosan ugrik fel a helyéről, amikor lejár a lemez, hogy kicserélje. Svádás legény, a nők kedvence volt mindig. „Azt mondják, Horthy-tiszt volt". De elhessegette a gondolatot: „Ez Kma már nem számit."

Aztán az örökké marháskodó, a mindig kotnyeles H.-t figyeli. „Milyen rücskös az arca!" Eltöpreng: „Igaz lehet, hogy D.-né, meg 6? Lehetetlen! Az a tiszta, szép nő! Nem lehet!"

Utoljára hagyta G.-t. „Ennek meg honnan van ilyen villája? És mitől olyan magabiztos örökké? Se gondja, se baja, se bánata?"

„A tied ez a ház?" A válasz készen van: „Egy frászt!" „Hát akkor?” G. mosolyog: „Nem elég, hogy itt vagy?” H, odalép, röhögve mondja: „Vagy, mint minden ember, fennség... Ez nem elég?"

Osszekoccannak a tejesbögrék.

Lassanként darabokra hullanak a szobák, az emberek. A szavak önállósodnak; a beszélők már régen nem irányítják őket. H, himbálja, magát a1 széken. Sz. hanyattdől az egyik fekvőhelyen.

G. dalolgat és ábrákat rajzol egy papírra. P. lemezeket válogat a szőnyegen, ö meg ezt mondja félhangosan: „Megyek telefonálni.”

Valaki kinyitja a nagyszekrényt és felkiált: „Uraim! Íme, itt vannak a női ruhák! A többiek odasietnek. „Tényleg, ezek női cipők! Ezek meg kombinék! Es három bunda!” G. rájuk ripako- dik: „Hagyjátok a fenébe!” Nem hallgat rá senki, ezért cselhez folyamodik: „Gyertek, levetitek egy pornó filmet!” Ez hat, mennek utána.

ö meg csak áll. „Hát mi van itt? Egyetlen nő lakja az egészet? De akkor ők hogy kerülnek ide? Nem lehet ebből baj?" Képzeletében egy albérleti szoba penészes szaga csapja meg az orrát. „Ennek meg itt fenékig tejfel!” Átmegy a másik szobába, felkattintja a villanyt: „Kié a lakás? Csak úgy betörtünk ide? De akkor kié?” Lehurrogják: „Ne zavard a művészetet!" O meg ezt mondja: „Marha!” És megismétli a kérdést. Aztán a szemben levő falon meglát egy fényképet. Nagy szemekkel egy idegen nő néz vissza rá. „0 tán a tulaj önagysága?" — kérdezi G.-től. „Egy elvált asszony. Van S.-ben egy másik lakása, ott él. Addig beengedett ide engem. Ez van”

l/'özelebb megy a képhez,

11 Hirtelen elképzeli, hogy jön-megy, leül és feláll az idegen nő, tesz-vesz a lakásban, öltözködik, aztán kinéz az ablakon. „Mit bámulok itt” — gondolja azután, és fogja magát, kimegy az udvarra. Felnéz a csillagokra. „Milyen irtóztatóan messze vagytok!" — gondolja. „Milyen irtóztatóan messze van tőlünk minden!” Egy pici szobát lát maga előtt, benne többen alszanak egymás háta-hegyin. Aztán látja önmagát, amint iszapot kavar a havas udvaron, s viszi kifelé az

utcára a piszkos vizet. „Nedvesednek a könyvek a polcon’* — hallja a felesége szavait. Megy

befelé a lakásba.

H. éppen felpróbálta a női ■ bundákat a nagy szekrény előtt, a többiek röhögtek. Körülállják

H.-t, és tapsolnak neki. 0 meg visszamegy a fénykép elé. Nem érti, most meg egészen csúnyának látja az idegen nőt. „A nyaka hosszabb a kelleténél. Ferde a válla. A szeme kifejezéstelen. Közömbös arc. Visszataszító."

Észre veszi, beszélni kezd a képhez:

„Tudja maga, mit kibír egy ember? Vagy nem készült még vizsgákra gyereksírás közben, vizes, hideg szobában, hajnalokig ébren maradva? Várt már valamit életében nagyon-nagyon? Érezte, hogy nem bírja már tovább, ha nem változik meg semmi? Nyüszített sötét veremben, reménytelenül, egyedül? Éhe- zett-e? Tudja-e mi az, ha más lába-kapcája az ember? Ha amit szeretne, el nem érheti?"

Hirtelen ráeszmél, hogy hol van, mit csinál. Elszégyelli magát, iszik egy kortyot. Szerencsére a többiek nem figyelnek rá. Eszébe jut a telefon, de ezt gondolja: „Már késő." Sz. ekkorra odaér melléje, s megkérdezi: „Mr a késő, cimbora?” ö csak néz rá először, aztán Így szól: „Az, hogy nem lehettem Empedoklész. Különben Szicíliában születtem volna, és nem ismertelek volna soha benneteket."

G. is odajön. Egy poharat nyom a kezébe. 0 meg ránéz a képre, s azt látja, hogy az idegen nő gúnyosan rámosolyog. El- ordítja magát: „Engem gúnyol a tulaj önagysága?" Felemeli a teli poharat; s a bekeretezett fénykép üvegje darabokra hullva szétszóródik a heverőre, díszpárnára, térítőre.

•Többre nem emlékszik. Csak x arra, hogy valahol egy távoli kert bejárata mellett ácsorgott sokáig, onnan indult el hazafelé. És most itt áll az ajtójuk előtt. Tétován nyúl a csengő gombja után.

Varga Mihály

— Tervez-e további müveket citerára?

— összesen négy darabomban szerepel citera: egy szóló-, két kamara-, és egy versenyműben. Egyelőre nem tervezek újabbakat, bár lehetőségek vannak, de más jelenleg jobban érdekel.

— Eddig minden előadáson ön játszotta a citeraszólamot. Szerencsésnek tartja-e, ha egy zeneszerző saját műveit szólaltatja meg?

— Szerencsés, ha a szerző elég ló előadó is, más esetben katasztrofális. Az én esetemben ez kény- szerűségből alaku't így: egyrészt a kottaolvasás nehézségei miatt, másrészt a hagyományostól teljesen elütő technikai követelmények miatt. Persze nagyon örülnék, ha mások is megtanulnák ezeket a darabokat, nemcsak nekem kellene játszanom.

— Mi a zeneszerző pályatársak véleménye a citera alkalmazásáról? lrnak-e ők is erre a hangszerre vagy meghagyják speciális területnek?

— Velem egy időben próbálkozott Sáry László és Jeney Zoltán, később Kurtág György is alkalmazott basszusciterát Pilinszky- dalaiban. De komoly, szólisztikus, virtuóz igényű szerepet más nem szánt neki. Remélem nem leszek egyedül, mert a sokrétű alkalmazás jót tenne a hangszer fejlődésének. Egyébként a fejlődés komoly akadályát látom abban Is, hogy túl sokféle citera van és ezek többnyire nem felelnek meg a magasabb zenei követelményeknek. Ha csak három-négy típus lenne, talán a hangszer külföldi elterjesztése is megoldódna. Fontosnak tartom, hogy központilag szabadalmazott, üzletben kapható, minden igényt kielégítő hangszerek kerüljenek forgalomba.

— Véleménye szerint közelebb viszi-e a modern zenét a nagy- közönséghez a népi hatigszer alkalmazása?

— Feltétlenül. Szeretem a cl- terás darabjaimat, de nem értékelem magasabbra többi művemnél. Viszont sokkal nagyobb az érdeklődés irántuk, kedvezőbb a közönség reagálása, nagyobb a siker Itthon és külföldön egyarántHorváth Ágneg