Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-26 / 200. szám
i • PETŐFI NÉPE • 1977. augusztus 26. Feltárják a hazai ér cva gyónt • A recski feltárás 2. aknája, a közelgő nagyberuházás színhelye. • Alsó képünkön: több száz méteres mélységben Gál István és brigádja. — Mélységesen mély a bánya kútja — idézem kissé merész fel- használással Thomas Mannt. — Ez nem kút, ez akna — figyelmeztet finoman, de határozottan Nagy Karoly Állami-díjas, aki lehet, hogy nem túlságosan jól ismeri Thomas Mannt, de tökéletesen ismeri a bányász- ságot. Szénben is, ércben is. — Pedig olyan, mintha kút lenne — makacskodom, amint — most már tudom, hogy akna a helyes név — mélyére próbálok tekinteni annak, ami előttem sö- tétlik kerek szájával itt, az aknatorony védelme alatt. — Olyan — hagyja rám végül is Nagy Károly — csak nem víz lesz az alján, hanem réz. — És nem félnek ott lenn? — leselkedem lefelé, ahol már több száz méteren járnak az emberek, mélyítik az aknát, le egészen ezerkétszáz méterig. A recski ércbánya, az új rézérclelőhely feltárása folyik itt, és odább is vagy két kilométerre, egy másik akna mélyítésével. Ha lejutnak ezzel az alig nyolc méter átmérőjű kúttal, azazhogy az aknával a megadott mélységig, akkor úgy néz majd ki, ha egyáltalán lehetne valamiféle geológiai és bemutatható metszetet készíteni a Mátra testéből, mintha egy nagy, nyomtatott, de szögletes „u” betűt formált volna az emberi erő az évmilliók óta érintetlen kőzetbe. A két függőleges akna a szellőzést és a szállítást biztosítja majd — a szellőzést máris —, a mélyben haladó vízszintes vágat — ami az „u" két szárát összekötő egyenes lenne — pedig kiinduló pontja lesz a rézérc közötti vágatoknak. Némi erőltetett hasonlattal: ahogyan a levél fő eréről leágaznak a hajszálerek, úgy ágaznak majd el — már kezdik is egyébként hajtani — a te- léreket nyomon követő vájatok. nulták tovább, különféle mester- és szakvizsgát tettek le. — Egy szó, mint száz, ha fölösen nem is, de van szakembere a mátrai réznek. Segítenek a szovjet tanácsadó mérnökök is, minthogy a szovjet ércbányászat és technika élen jár a világban. Most persze jogos lenne a kérdés, sőt, a kérdésre válaszolni is, hogy hát mikor is indul az igazi, a termelő bányászat itt Recsken, a Mátra északi lábainál? Az érc feltárása — nem felszínre hozása — már egymagában is milli- árdokat igényel. ÉS további mil- liárdokat a kitermelés, a réz előállítása, feldolgozása ... Azok a furcsa, fénylő alumínium testű tornyok, amelyek hosszú ormányokat mélyesztenek a földbe, a „házi” kis cementgyár, az egyemeletes, vagy éppen földszintes épületek a gyanútlan szemlélőnek aligha árulkodnak arról, hogy voltaképpen már egy új évezred hajnalának előfutárai. Nem arról van szó természetesen, hogy majd húsz év múltán, az új évezred elején lesz csak itt igazi élet. Ám az évmilliós Mátra tövében néhány év — úgy tűnik nem jelent sokat. Az is lény, hogy tíz- és tíz- milliárdokkal nem lehet dobálózni. Egy pénzben, javakban gazdag országnak sem. S nálunk szerényebbek a lehetőségek. Az aknamélyítők azért dolgoznak. A bánya mélységesen mély „kútja”, egyre mélyebbre hatol a földtörténet és a Mátra tegnapjába. Az ember eljut oda, ahová a természet, véltük, soha nem enged majd bepillantást. Gy. S. Két nap alatt új tető Sok kiskunfélegyházi számára emlékezetes marad az idei július harmincegyediké. Még a legöregebb lakók sem emlékeznek olyan viharra, mely aznap söpört végig a városon. A diónyi jégdarabok számtalan ablakot zúztak be, jól látható nyomokat hagytak a gépkocsik karosszériáján, alaposan megtépázták a fákat, a virágokat, a termést, több épület palatetejét tették tönkre. A vihar ideje alatt a feleségem és 17 éves lányom tartózkodott csak otthon — mesr’> Dobos Gáspár. — Mire én 1 lértem, már csak a tetőlécek és néhány ép pa- lacse-ép árválkodott a házam te- tejéi A padláson állt a víz, beázással fenyegetve a lakást. A Lenin utca 38-as számú ház az enyém. Az utcában a többi épület teteje sem volt valami szívderítő látvány. Kedden estére — az utcában elsőként — az én házam tetején piroslott az új cserép. — Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt megjavítani a tönkrement tetőt? — Olyan közösség tagja vagyok, akik azonnal egy emberként álltak mellém a bajban és szabad idejüket feláldozva segítettek rajtam — válaszolja büszkén Dobos Gáspár. — A Lenin Termelőszövetkezet kiegészítő üzemágának asztalosa vagyok és tagja az 1975- ben alakult 17 tagú Radnóti Miklós szocialista brigádnak. A vihar után értesítettem Hegyi László ágazatvezetőt, és Balogh Bertalant, a helyettesét. Azonnal hoztak ponyvát, hogy a további beázástól megmentsük a lakást. Három TÜZÉP-telepvezetőt kerestek fel még aznap a lakásán, mire Pál- monostorán sikerült beszerezni a szükséges cserepeket. Az üzem IKR szocialista' brigádja tehergépkocsit adott a szállításhoz és a mi kollektívánkon kívül a Kossuth, a Petőfi és a Kun Béla brigád tagjai is részt vettek a munkában. Két nap alatt szétszedték a régi tetőszerkezetet és felrakták a cserepezéshez szükséges tetőléceket. Az eső közben szorgalmasan áztatta a segítőket. Bizony jó néhány órát kell majd a műhelyben dolgozniuk a rendes munkaidő után, mire pó• Felvételünkön a Radnóti brigád néhány tagja látható munka kőiben Hegyi László ágazatvezetővel. tolják a Dobos Gáspár házánál töltött két munkanapot. A brigádok nemcsak a bajban találják meg az egymáshoz vezető utat. Több dolgozó házépítésénél bábáskodtak már. Jelenleg Fehér László, a Kossuth brigád tagja élvezheti segítségüket, aki egy lakótelepi új ház építéséhez kezdett és bizton számíthat a négy brigád által felajánlott társadalmi munkára. A félegyházi üvegesek nem győzik a jégtördelte ablaktáblák pótlását, ezért a termelőszövetkezet kiegészítő üzemága 50 négyzetméter ablaküveget vásárolt és szabott fel a szükséges méretűre, hogy dolgozóinak minél hamarabb épek legyenek az ablakai. — A saját tetőm miatt már nyugodtan alhatok — mondja Dobos Gáspár, de van még, akinek segíteni kell. A legutóbbi hétvégét Soós Károly háza tetején töltöttem. de minden szomszédomnak segítek ingyen, amit csak kell. Ha mesterembert hívok a rendbehozatalhoz, jó pár ezer forintomba került volna és bizonyosan nem két nap alatt lett volna készen. A brigádom önzetlensége engem is kötelez. B. I. Az idei uszpenszkiji nemzetközi lóárverés Kecses, könnyed léptű lovak táncoltak előttünk, s a zsoké utasításának megfelelően parádésan lépdeltek, galoppba kezdtek, hátsó , lábukra álltak, majd könnyedén suhantak át az akadályok felett. Valóban a látványos szépség sajátos ünnepe volt az penszkijben megtartott ler lóárverés. A szovjet lótenyésztői egész világon jó 'hírük ví mos alkalommal nyertek nemzetközi díjakat, állította rekordokat, nyertek első helyezéseket a kiállításokon. Tavaly csupán a moszkvai tenyészet lovai 27 díjat hoztak el a világ különböző városaiban rendezett versenyekből., Ezgrt az immár hagyományosan megrendezett lóárverések egyre több külföldi cég és sporttársaság képviselőit vonzzák. Ennek a sorrendben 13. lóárverésnek holland, olasz, finn, svájci, venezuelai és más országokból érkezett vendégei voltak. Az Us/.jA'nszkijben rendezett nemzetközi loárverés egyik újdonsága a karabahi alacsony, nyugodt lófajta volt. Ez a szakemberek szerint különösen alkalmas a gyerek- és ifjúsági sportolóknak. Az árverésen a külföldi lótenyésztők csaknem 100 lovat vásároltak. A legdrágább csikókat — 5000 dollárért — az NSZK lótenyésztői vették meg. A szovjet lótenyésztők az idén még két alkalommal — Kijevben és Pjatyigorszkban — rendeznek nemzetközi lóárverést. (BUDA- PRESS — APN) És mindezt 1200 méter mélyen. Ilyen mélyen ember még nem bányászott Magyarországon. Ilyen mélyen hatvan fok fölé emelkedik a hőmérséklet, ha egy pillanatra is kihagy a ventiláció. Ilyen mélyen őrzi, rejtegette mindeddig a Mátra az ország és Közép-Európa egyik leggazdagabb és jól hasznosítható rézérctelepét. Recsken egyébként már hosszú-hosszú évtizedek óta folyik az ércbányászat. Réz is kerül, ólom is, cink, sőt még arany is, — ez utóbbi inkább csak „mintának”, mintsem meny- nyiségnek. Ám a régi bánya kimerülőben, s vélték sokan azt is, hogy ezzel a bányával, a régivel meg is szűnik e tájon az ércbányászat. A geológusok, a szakemberek azonban tudták, hogy a Mátra mélye még sok és hasznosítható kincset rejt, csak meg kell találni: hol? És milyen mélységben. Éppen tíz esztendeje annak, hogy a próbafúrások bebizonyították: van és nem is kevés reze a Mátrának, érdemes hasznosítani. És tíz esztendővel ezelőtt a kísérleti fúrások nyomán megkezdődött a tulajdonképpeni — élőmunka. Pontosan meghatározni, hol és mennyi az érc. Egy-egy akna mélyítése hallatlanul sok pénzt, energiát jelent, nem lehet ösz- szelyukasztgatni ezer méteres mélységekig a hegységet. Biztosra kell menni! És biztosra mennek. Most lendületesen folyik az akna mélyítése és nem kevésbé lendületesen a további kutatófúrás: eddig százhúszat végeztek, az idén összesen tízezer méter lesz a fúrások hossza. A sziklákba. Jövőre a duplája, 1980-ra pedig száz kilométernyi hosszban jelölik ki a művelés irányát és lehetőségeit a próbafúrások. Lesz mit bányászni. És lesznek, akik kibányásszák. Angyal András, a svéd fúrómesterektől tanuló Gál B. József, Bakura János meg Kovács András. És a többiek. Majdnem ezren immár, akiknek jó része itt tanulta Recsken évekkel, évtizedekkel ezelőtt az ércbányászatot. Mások, meg — mint Nagy Károly és brigádja — a szénben tanulták meg a „szakmát”, de taMúlt• I f FF idéző Most persze azt gondolják, hogy — az élet, a kenyérnekvaló „takarásának” évadja lévén — ke- gyeletes emlékezés ürügyén képarchívumunkba nyúltunk ezekért a felvételekért. Hogy az idősebbeknek eszébe juttassuk, az ifjúságnak pedig bemutassuk: lássák, kérem, ilyen gürcös munka volt még nem is olyan rég a cséplés. No, igen. ez a „nem is olyan rég” is eléggé viszonylagos. Egyik fotóriporter kollégánk mondta e képsor láttán, hogy van vagy tizenöt esztendeje, amikor utoljára ilyet fényképezett. Csakugyan — a műszerfalas, légkondicionált, vezetőfülkés és mindenféle zökkénőt-bökkenőt hanggal, fénnyel jelző kombájnok korában hol is fanyalodnának rá, hogy ilyen kivénhedt szerkezetekkel szabadítsák ki kalászaikból a búzaszemeket. No de ne vágjunk fel annyira, hogy még a gép titulust is elsajnáljuk ezektől a tisztességben kiöregedett berendezésektől. Mert bizony gépek voltak ők a maguk idejében. Mit gépek! — sztárok! Búzatermő országrészeinken ünnep, látványosság, bámulni való élmény volt, amikor kihúzattak a cséplőgépek a határba. Elől a fekete, magas kéményű, nagy ezüstfényes lendkerekű kazán csühögött, sziszegett, prüszkölt, zötykölődött méltóságteljes és súlyos lassúsággal. Húzta maga mögött a peremes tetejű, téglavörös cséplőt, amelyről a munkások csoportja, a banda szemlélődött lefelé a magasból az utcák során kisorakozott bámészkodókra. Könyékre támaszkodva hevertek odafent; s lestek, integettek lefelé — oda-odakurjantva a gép körül viháncoló gyerekhadra. Köröskörül zöld akácgallyak ékesítették tekintélyes terjedelmű termelőeszközük „pártázatát”. Termelőeszközükét? Dehogy volt az az övék. ők csak kiszolgálták — iszonyú próbára tevő munkával. S mekkora létszám kellett az egykori cséplőgéphez! Elkelt ott hu- szonvalahány is. Hat adta fel a kévéket, kettő vágta fel őket oda- fönn, hogy másik kettő megetesse a gépet. Egy pár rudasgyúró, húzta el a szalmát, amit aztán hatan hordtak el annak a kettőnek, aki a kazlat rakta. Két torokkaparó meg egész álltó nap a cséplő hátulját kotorta. S köthették be merevül a képüket zsebkendővel, szemük, szájuk, ruhájuk teliment törekkel, porral. Marta is a testüket — s a többiekét is —, hiszen a tűző nap, a rettentő „szalagmunka" facsarta belőlük a verejtéket, amiben a por, s a toklász-, szár-, pelyvatörmelékek valósággal maró vegyianyaggá szövetkeztek ... Ilyen levegőjű katlanban dolgozni nap nap után! S mennyiért? Mi volt ^z övéké a búzából, amit két zsákos vitt a mázsára, ahol a bandagazda lemérte, aztán mehetett a gabona az uraság, a gazda magtárába? Volt úgy, hogy öt százalék is jutott, amiből három százalék járt a gépésznek, kettő pedig az ösz- szes többinek. De hogy képsorunkra térjünk vissza. Nem archívumból, levéltárból előszedett emlékek ezek, hanem — hiszik, nem hiszik — napjainkban készült felvételek. Hogy hol bukkant a régmúltat idéző cséplésre fotoriporter barátunk? Nos — ez maga is rejtelemmé vált előttünk. Ó ugyanis szabadságra ment, a képekre nem írta rá, honnét valók, mi meg csupán annyira emlékszünk, hogy „valahol, egy Kecskemét tájéki falu határában”. Telefonon érdeklődtünk több községi tanácsnál, de előttük is „titok" az eset. „Nálunk már a háztájit is kombájn takarítja be”. Pedig nem fantomképek ezek. Mindenesetre olyan helyen — szakszövetkezetes vidék? — készültek, ahol e cséplés előtt kaszával vágtak rendet, markot szedtek, kévéket kötöttek, azokat keresztekbe rakták, majd asztagba hordták ... Azaz — képeink csak a régi betakarítás második „ütemét” ábrázolják. (A mennyiséget, létszámot tekintve csupán szerényebb változatát a „klasszikus” cséplésnek. (Valamikor az első „fázisban" izzadok munkája sem volt könnyebb. Csak a marokverőre gondoljunk, aki végig-végig hétrét görnyedve nyalábolta sarlóval, kukával a kévényi gabonát, hogy a társa a búzaszárból tekert kötéllel megkösse ... De hogy képeink maiságához semmi kétség ne férjen, idézzünk néhány zokszót az egyik korosabb cséplőmunkástól, aki a riporternek kicsit aggódva említette: „Csak az a félő, hogy magunkra maradunk, mi páran, régiek. Lehet, hogy ezek a legénykék délután már elköszönnek ettől a ro- botos munkától.^.” Erre viszont mit mondjunk?.;; Kinek akaródznék versenyre kelni a kombájnnal? (Tóth István — Pásztor Zoltán)
