Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-13 / 163. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1977. július 13. Fellendülőben az újítőmozgalom Interjú Tasnádi Emillel, az Országos Találmányi Hivatal elnökével RÉT- ÉS LEGELŐGAZDÁLKODÁS Olcsó tömegtakarmány — Beszélgetésünk indításaként, ön volt szíves átadni egy füzetecskét, amit a Diósgyőri Gépgyárban jelentettek meg; címe: „Útmutató, újítási javaslatának t lösegítésére". Témamegjelölésként hadd idézzek a füzet utolsó fejezetéből: „A Diósgyőri Gépgyár újítási mozgalmának sikere az ön érdeklődésétől és részvételétől is függ. Ez a mozgalom az öné ... Lehetőséget ad arra, hogy ön a vállalat javára kölcsönösen előnyös alapon gondolkodjék és tevékenykedjen ... Lehetővé teszi, hogy gondolatait és ezáltal befolyását munkájának normál keretein túl is elterjessze... Tehát gondolkodjon, javasoljon, segítse elő, hogy a DIGÉP versenyképes maradjon". Bevallom: meglep a rokonszenves, az embereket felnőttnek tekintő fogalmazás' és az egész füzet összeállítása és ha arra gondolok, hogy az újítómozgalom néhány évvel ezelőtt szinte reménytelen helyzetben volt, sőt, sokan el is parentálták, akkor itt nagy változásoknak kellett történni. Helytállónak tartja ezt a következtetést? — No, nem szabad arra gondolni, hogy a diósgyőriek módszerei és eredményei általánosságban is jellemzőek. Még arra sem, hogy az efféle tájékoztatókból oly sok lenne az ország üzemeiben. Az viszont kétségtelen, hogy 1971, 1972 óta, amikor a mozgalom a mélyponton volt, valóban sok minden történt. — Jól emlékszem az akkori vitákra és jól emlékszem arra is, hogy azokban a vitákban sokan mondvacsinált érveket sorakoztattak egymás mellé és elkenték a lényeget. Lényegében mi volt a visszaesés oka? — Nem mintha szerencsés dolognak tartanám a múltat hánytorgatni, de annyit el kell mondanom, hogy a mozgalom megtorpanását, majd visszaesését az emlékezetes, 1967-ben megjelent újítási rendelet okozta. Volt ennek a rendeletnek számos erénye, hogy mást ne mondjak: olyan feltételeket szabott, amelyek révén az egész újítási mozgalom, hogy úgy mondjam, „megkomoíyodhatott”. A rendelet más előírásai viszont súlyos károkat okoztak. Olyanokra gondolok, amelyek érvényesítése gyakorlatilag kirekesztette az újítómozgalomból a műszaki értelmiséget, következésképpen megbénult az újító kedvű fizikai munkások és a műszaki értelmiségiek közötti együttműködés is. Aztán: mivel minden újítási díjat a részesedési alap terhére kellett fizetni, a vállalatok rendkívül óvatosan bántak az újítási díjakkal. Tisztázatlanok voltak a beruházási újítások feltételei is, egyszóval: sokan nem látták értelmét az újítómunkának, de mondom, ne hánytorgassuk a múltat... — Ezt a sokat vitatott rendeletet 1974. végén módosították. Innen számíthatjuk a mozgalom fellendülését? — Nem. Említettem, hogy volt ennek a rendeletnek sok pozitív vonása is, s azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy megbénította volna a mozgalmat. Lassan felismerték ezt a vállalatoknál is és már 1973-ban, a rendelet adta lehetőségek jobb kihasználásával javult a helyzet; több újítást nyújtottak be, többet fogadtak el, szóval: a mozgalom túljutott a mélyponton. S ha csak a számokat nézzük, azóta a fejlődés lényegében töretlen, sőt felgyorsult éppen a rendelet módosításának eredményeként. Bevált az „egy brigád — egy hasznos újítás" mozgalom. Ismét a DIGÉP példájára hivatkozom; 800 szocialista brigádjuk 1200 újítását hasznosították. Ez a mozgalom egyébként jól példázza, hogy a társadalmi szervezetek is komolyabban veszik az újítqtevékenységet, mindenekelőtt a szakszervezetek. Néhány megyei szakszervezeti tanáccsal különösen jó az együttműködésünk és ez meg is látszik a szóban forgó megyék üzemeinek újítási tevékenységén. — Miért csak néhánnyal? — Az Országos Találmányi Hivatalnak mindössze nyolc munkatársa foglalkozik az egész ország újítóinak ügyeivel. Nyolc ember teljesítőképessége pedig véges ... De, amit tudunk, megteszünk. Most például — szintén a szakszervezettel közösen — azon vagyunk, hogy a legjobb módszereket összegyűjtve, könyvbe kiadva mindenki számára hozzáférhetővé tegyük. Különböző tájékoztatókon, beszélgetéseken, sőt, különböző szakcikkekben minduntalan elhangzik, hogy nincs minden rendiben az újítási dijak körül. Mintha sok helyen nem tartanák egészen illendőnek, hogy egy-egy jelentősebb újításért valóban jelentős összegeket fizessenek ki. Mi hát az igazság? — Való igaz, hogy az utóbbi években az újítások által hozott gazdasági haszon és az újításokért kifizetett dijak összege közötti olló szétnyílt. Számokban kifejezve: tavaly 25 százalékkal több haszon származott a bevezetett újításokból, mint 1975-ben, de az újítási díjak összege ugyanebben az időszakban csak 2 százalékkal emelkedtek... — ... mellőzve most a hosszas és körülményéskedő gondolatmenetet, hadä jegyezzem meg, hogy ez egyszerűen etikátlan, hogy ne mondjam, erkölcstelen. — Ne haragudjon, ha erre a megjegyzésére nem reagálok. A jelenség ismert, az okokkal kapcsolatban egyenlőre csak feltételezéseink vannak, de ezek is elégségesek ahhoz, hogy tüzetesebben is megvizsgáljuk a dolgot. Ami pedig az illendőséget illeti: ezt a kifejezést nem annyira a magas díjak kifizetésével kapcsolatban használnám. Sok helyen valóban úgy látszik, hogy legalábbis felesleges okvetetlenkedésként kezelik az újításokat. S a háttérben — meggyőződésem — mindig az emberi hiúság és irigység áll. Azok hiúsága és irigysége, akik valamilyen ok miatt nem tudnak, vagy nem képesek újat alkotni. Persze, ezt senki nem vallja be, de az irigység csak dolgozik, indoklásul pedig minden kézre esik néhány jól hangzó magyarázat. Ha most nemcsak az újításokról, de a találmányokról is szó esnék, sok elkeserítő, sőt, megdöbbentő példát mondhatnék ... Másik gond: a különböző pénzügyi szervek sem mindig fogják fel az újítómunka jelentőségét. Tudomásom szerint azt még egyetlen revizor sem kifogásolta, hogy valamilyen jelentős újítást nem vezettek be, vagy csak olyan körülményesen, hogy a késlekedés sok millió forint kárt okozott. De ha valahol rábukkannak egy nagyobb összegű újítási díjra, eleve gyanakvással kezdenek vizsgálód.» ni. Ennek aztán híre megy és a bátortalanabb vállalati vezetők gyorsan levonják a megfelelő konzekvenciákat. A folyamat legvége, hogy a szellemi termékek értéke devalválódik, hogy ezekkel az értékekkel senki nem gazdálkodik megfelelően. Egy fél kiló szöggel el kell számolni; egy milliós haszonnal kecsegtető újítás sorsával nem... — Nem gondolja, hogy azért a gyanakvás, mert arra is lehetne példákat sorolni, hogy bizonyos újítások mögött bizonyos manipulációk is felfedezhetők? — Valóságos, vagy feltételezett manipulációkból kiindulva még nem lehet általánosítható értékítéletet alkotni. A lényeg: az ország szellemi kapacitásával, az emberek szellemi teljesítőképességével nem gazdálkodunk megfelelően. A manipulációkat illetően pedig hadd mondjak egy példát, mert a kifejezés használatakor, bizonyára arra gondolt, hogy egyes újításoknál célszerű dolog bizonyos személyekkel társulni az újítás elfogadása és bevezetése érdekében. Nos; az Észak-magyarországi Vegyiműveknél kitalálták, hogy adott esetekben érdemes az újításokat megvalósító embereket is anyagilag érdekeltté tenni, lévén, hogy egy újításnál nemcsak az ötlet, de annak , kidolgdzása is rendkívül fontos. Ilyen, vagy ehhez hasonló megoldásokkal elkerülhetők a manipulációk, tiszta légkör teremthető az újítások körül. De ilyen megoldásokon csak ott és csak azok töprenghetnek, ahol és akik felismerik az újítómozgalom hallatlan gazdasági, társadalmi jelentőségét; akik bátran ösztönöznek arra, hogy mindenki gondolkodjon, javasoljon, segítse elő, hogy az üzem versenyképes maradjon. V. Cs. A HATÉKONYSÁG ÚTJAI (4.) Amiben nincs kivétel Porszemekből is nagy hegy lehet, akkora, hogy megmászni képtelenség. Ráadásul vannak, s nem kevesen, akik egész hegyláncokat magasítanak a porszemekből, utána meg siránkoznak, nem látnak semerre, mi lesz így velük?! Hagyjuk a képletességet: sok munkahelyen híján vannak az elemi rendnek is, s ilyen körülmények között a hatékonyság emlegetése a fogalom megcsúfolása. Ott, ahol a kopott etalon miatt háromszor köszörülnek újra egy-egy alkatrészt, ahol két számlát szerencsétlenkedve, szekrényeket fölforgatva kutat hét ember fél napon át, ahol a készáru kiszállításához csak egy valami hiányzik, a láda, mit takar az a kifejezés, hogy rend? A rossz gazda Érdekes vizsgálódást folytatott a Magyar Tudományos Akadémia Ipargazdaságtani Kutató Csoportja több gépipari vállalatnál. A hatékonyság, a termelékenység növelésének tartalékait kívánták feltárni, mégpedig elsősorban műhely- és üzemméretek között. Kiderítették egyebek mellett, hogy az állásidők fele belső — gyáron belüli — zavarforrások következménye, holott e források túlnyomó része egyszerű szervezési intézkedésekkel fölszámolható — lenne. Igen, feltételes módban, mert sem szándék, sem megfogható intézkedés nem bizonyította az akaratot, arról csupán szavak tanúskodtak. Rendetlen portának hanyag a gazdája, csakhogy esetünkben ki a gazda? Hosszú a lista! Éppen ezért nem erkölcsös bárkire is rámutatni, s azt mondani, ő hordta össze a porszemhegyet. Tették ezt valamennyien, gyárigazgató és udvari segédmunkás, szerszámkiadó és teéhnológus, művezető és gyalus. Az elemi rend, az alapvető szervezettség megkövetelése nem iskolamesteri, s még kevésbé kaszárnyái szolgálatvezetői rigolya, hanem elengedhetetlen feltétele az ipari termelésnek. Ismét a már említett ipargazdaságtani vizsgálódásra hivatkozva: az érintett üzemekben a selejt kétharmadát az elemi előírások megszegése miatt termelték. Kit érdekeljen? Rábukkantak a kutatók például olyan esetre is, amikor figyelmeztetés ellenére folytatódott a selejtgyártás, mondván, majd ha valamelyik főnök szól, akkor másként csinálják. Tetten értük a közömbösséget, ám rögtön leírjuk: ez a magatartás nem születik vele senkivel. A környezet hatására alakul ki, s mivel a szóban forgó munkahelyen minden a feje tetején állt, a legegyszerűbb feladatok végrehajtása is seregnyi akadályba ütközött, a vállrándítva űzött selejttermelés törvényszerű következménye. A termelés menete ugyanis megbonthatatlan lánc, ha ennek egyetlen szeme elpattan, füstté válik az eredeti rendeltetés. Nem egyik napról a másikra bomlik fel a rend, az áttekinthetőség, nem egyik óráról a másikra lazulnak meg a fegyelem kapcsai. Kezdetben szinte észrevehetetlen folyamatról — mármint a végső következményeket nézve észrevehetetlenről — tanúskodnak a tapasztalatok. Ahogy a vízcseppek kivájják a sziklát, a szervezetet is ezen a módon kezdik ki az apró megalkuvások, az elkerülhetetlennek látszó engedmények. A művezető a munka kiadásakor nem figyelmezteti a gépkezelőt, hogy a földarabolandó anyag más keménységű, mint a tegnapi volt, s percek múlva már el is törött a szerszám. Az igazgató zokszó nélkül aláírja az anyagbeszerző kiküldetési rendelvényét a háromszáz kilométerre levő másik gyárba, holott néhány szobával arrébb ott kattog a telexgép, segítségével megtudakolható lenne, érdemes-e egyáltalán útnak indulni? Nem csoda azután, ha az anyagbeszerző „kis kerülőt” tesz, fölkeresi a mamát, s legközelebb már automatikusan a gépkocsit választja a telexgép helyett. Elég a sziklát kivájó cseppek hullásához, ha egyszer szemet huny-V. • A kecskeméti Magyar—Szovjet Barátság Termelőszövetkezet öntözött legelője. Állattenyésztésünk fejlesztése egyéb tényezők mellett csak az olcsó tömegtakarmány termesztésének növelésével oldható meg. Több oka van ennek. Elsődlegesen az, hogy a szántóföldi pillangósok termesztése jóval többe kerül és legeltetni sem lehet. Ezt a legtöbb szakember is jól tudja, mégis a növénytermesztéssel ellentétben csak kismértékben növelték a gyepek hozamát az utóbbi három évtizedben. Pedig Bács-Kiskunban is csaknem 130 ezer hektár rét és legelő található. Ezen a területen a jelenleginél jóval több állatot is el lehetne tartani. Nem is igényelne nagy beruházásokat, sok helyen némi műtrágya, belvízrendezés is elegendő lenne ahhoz, hogy az ösgyepek több termést adjanak. A kísérletek is bizonyítják, hogy ez megérné a gazdaságoknak, mert sokkal kifizetődőbb az évtizedek óta elhanyagolt legelők hozamát tíz, mint a szántóföldi szálastakarmány-növényekét akárcsak 1—2 százalékkal is növelni. Nem nehéz megállapítani, milyen kihasználatlan tartalékok rejlenek ebben. Fokozza a gyepgazdálkodás korszerűsítésének fontosságát az is, hogy a termelési szerkezet módosításának lehetőségei korlátozottak és ennek alapvető megváltoztatására nincs is lehetőség. Káros az a nézet is, miszerint a szakosítás ellentétben áll a tömegtakarmányok, különösen a gyepek fűtermésének legeltetéssel történő hasznosításával. Részben ennek tulajdonítható, hogy helyenként keveset törődnek a réttel, legelővel, elhanyagolják a trágyázását, öntözését. Az ötödik ötéves tervtörvényben is szerepel a gyepgazdálkodásra vonatkozó határozat, amit végre kell hajtani. Nem kétséges, a mezőgazdasági nagyüzemek többsége meg is valósítja saját gazdaságán belül. Példát mutatnak ebben a megye szarvasmarha-tenyésztő állami gazdaságai többek között az izsáki, ahol a tervidőszak végéig már 2000 hektár parlagterületet hasznosítanak intenzíven erre a célra, de említhető a Kiskunhalasi, a Hosszúhegyi, a Kalocsai Állami Gazdaság is. Ez utóbbi tejelő tehenészete számára termeli meg a jó minőségű füvet, amit széna, szenázs vagy fűliszt formájában etetnek fel az állatokkal. Ugyanakkor a termelőszövetkezetek egy részénél is vannak jó kezdeményezések. Ezek közé tartozik a lajosmizsei Népfront, a kecskeméti Magyar—Szovjet Barátság, a Jászszentlászlói Termelőszövetkezet, ahol a helyi adottságoknak megfelelően alakították ki a gyepgazdálkodást. Ez utóbbi gazdaságban mintegy 1500 hektáron termesztik intenzíven a füvet, csaknem 1800 szarvasmarha és ugyanennyi juh számára, a területet pedig 1980-ra, 2500-ra növelik. A gyepet főként legeltetéssel hasznosítják, mivel ez a legolcsóbb betakarítási forma. A példát máshol is érdemes követni. B. Z. A TÁRGYALÓTEREMBŐL: Olvasóink még bizonyára emlékeznek arra a cikkre, amelyet 1977. február 10-én közöltünk A keceli aranyifjak címmel. Az akkor ismertetett bírósági ügyben azóta megszületett a másodfokú, jogerős döntés és a Legfelsőbb Bíróság több vádlottnál felemelte a vagyonelkobzás mértékének összegét. Ismeretes, hogy a gátlástalan aranyifjak harácsolva, kizárólag anyagi előnyszerzés céljából loptak, betörtek stb., s hogy cselekményükért súlyos büntetést kaptak. Bányász! Ti bői1, kifakkÖtí^elsőWndű' vádlott négy és' félévi szigorított' börtönt, Solymosi Sándor öt évi szigorított börtönt, Kecskés László öt és félévi szigorított börtönt kapott ... Miért említjük ezt. amikor most egy másik ügyről akarunk írni? A bíróság a közeli napokban fejezte be az úgynevezett keceli pálinkafőzők ügyének tárgyalását. Érdekes, hogy azok az emberek, akiket korábban mint keceli aranyifjakat emlegettünk, egy kivétellel megtalálhatók a pálinnak a technológiai fegyelem megsértése felett, ha ugyanúgy kap béremelést a notórius selejtgyártó, mint az a kiváló munkás, aki évek óta nem adott ki hibás darabot a kezéből. Kötelező sorrend Nincs kivétel abban, hogy rendet tartani annyi, mint a legkevesebbet megtenni. Ez alól senki sem kapott, mert nem kaphatott felmentést, ám a kötelező sorrend logikája szerint a rend kereteit azoknak kell kialakítaniuk, akik irányító poszton állnak. Ahol tehát elemi rend sincsen, ott a vezetés bizonyítványa ez, mégpedig alkalmatlanságáról. Kemény, túlzó megállapítás lenne? Az sokkal keményebb, húsbavágóbb megállapítás — tudományos- vizsgálatok igazolták —, hogy hatalmas népgazdasági veszteségeket okoz a termelő állóeszközök gyatra kihasználtsága, a veszteségidők jelentős aránya a teljes munkaidőn belül. Ezek a veszteségek milliárdokkal mérhetők, s tetemes részük az elemi rend hiányából táplálkozik. Aligha tűrheti a társadalom, ilyen hatalmas summával rövidítsék meg azok, akik annyi fáradtságot sem vesznek, hogy rendet tartsanak portájukon. Azon a portán, amelyet a nagy közösség — a társadalom nevében az érintetteket — kinevező testület, személy — bízott rájuk, s azzal, tegyenek meg mindent az eredményes munka érdekében. (Következik: A munkaerőnek lelke is van.) kás ügyben szereplő 19 vádlott között. Az ügy azzal kezdődött, hogy Kovács János keceli lakásán 1973. májusában pálinkafőzéshez fogott a már korábban saját kezűleg gyártott készülékkel. Főzte a pálinkát és amikor a naptár augusztust mutatott, már 650 liternél tartott. Ehhez felhasznált hét és fél mázsa cukrot, élesztőt, cefrét. A tiltott módon főzött pálinkát nem volt nehéz eladni, hiszíen mindössze 35 forintra tartottai literjéti Az üzlet sikerült, s ezen felbuzdulva immár úgy gondolta, hogy nagyobb akcióba kezd. Még 1973 őszén megegyezett Solymosi Sándor szintén keceli lakossal, hogy közösen főznek, mégpedig úgy, hogy Kovács bért fizet Solymosinak, aki főző- és hűtőkészülékeket adott. A „pálinkaüzemet" azonban kitelepítették a községből, s havi ötszáz forintért kibérelték egy tanya melléképületét. s ott rendezték be a műhelyt. Kovács saját traktorjával és pótkocsijával szállította ide a felszerelési tárgyakat, a cukrot és az élesztőt is. Két hónap alatt 500 kiló cukrot használtak fel. A pálinkát eladták. A két embernek azonban nem ez volt a legnagyobb tétele, mert 1074 decemberétől 1975 májusáig Kovács János lakásán ment a főzés és itt összesen 27 mázsa cukrot kevertek be, amiből 22 hektoliter pálinka lett. Ebből 17 hektót Magyar Sándor vásárolt meg illetve vitt el és Kovács Jánossal együtt az ország különböző részein értékesített: Esztergom, Kazincbarcika, Leninváros. Csécs, Nyékládháza, Tótkomlós. Tápiószele stb., de vittek belőle Dunaújvárosba, Tengelicre és Kardoskútra is. Kovács János tehát — részben Solymosival együtt — összesen 4330. liter ötvén fokos pálinkát főzött, ami 2165 hektoliterfoknak felel meg. S mivel a szeszadó hektoliterfokonként 160 forint, az adóelvonás könnyen kiszámítható: 346 ezer 400 forint. Kecelen általában nem volt titok, hogy kik hol és mikor főzik a pálinkát. Bizonyítja ezt, hogy Tusák Imre, aki szintén keceli lakos, egy alkalommal Kovács házának a tetejét javította, s közben beszélgettek. Tusák minden gátlás nélkül elmesélte Kovácsnak, hogy ő foglalkozik pálinkafőzéssel is. Kovács maga is látta néhány esetben, hogy Tusák otthon főzi a pálinkát, s ha ő látta, bizonyára mások is látták ... Tusák Imre Kovácstól segítséget kért, hogy az általa főzött pálinkát eladhassa. Kovács önzetlen segítőtársnak bizonyult, mert ezután kilenc alkalommal vitte autóval Tusák pálinkáját eladni például Nyírmihálydira, Gádorosra, Bonyhádra, Kesztölcre, Esztergomba, Tunyogmatolcsra. öszszesen 1210 liter ötven fokos pálinka eladásában működött közre, s egy-egy fuvarért kétezer forintot kapott. Természetesen nemcsak úgy vaktában indultak neki az országnak. Nagyon jól tudták, hogy hová kell vinni a pálinkát, s ott biztosan és „diszkréten” megveszik. Volt egy magyarországi autótérképük, s azon megjelölték a biztos helyeket. Sőt az egyik közreműködőnek névsor is rendelkezésére állt azokról, akik mindig készséggel fogadták a szállítmányt. Nincs helyünk és időnk felsorolni, hogy az ügyben vádlottként szereplő tizenkilenc ember mikor, hol, mennyi pálinkát főzött, s azt kinek, mennyiért adta el. Mert ennél feltűnőbb, hogy bérbe vettek tanyákat a főzés idejére, s a tulajdonos — noha jól tudta, miért veszik bérbe a kamrát, az istállót — 'kiadta azt. Ezek az emberek már nem tudtak másban számolni, csak pálinkában: Kelemen István, akit már a korábbi ügyből is ismernek olvasóink és aki a nagy pálinkafőzők közé tartozott a környéken, 26 hektoliter pálinkáért vett egy autót Megyes Józseftől, a mostani pálinkás ügy egyik vádlottjától. Sőt, olyan is előfordult, hogy Herceg János, az úgy ötödrendű vádlottja bejelentette Kecskés Lászlónak, aki harmadrendű vádlott az ügyben, hogy kilép a munkahelyéről, és csak pálinkafőzéssel foglalkozik. Kecskés helyeselte az ötletet, hiszen Herczeg így kizárólag és egesz nap főzheti neki a pálinkát, amit eddig is tett, de csak „másodállásban”. Meg is állapodtak 1975 augusztusában, hogy ha Herczeg 100 hektoliter pálinkát kifőz, munkadíjként kap egy Zsigulit. . -lxu A készülékeket is maguk állították elő, a szükséges alkatrészeket nem egy esetben loptak. Már olyan nagyban ment az üzem, hogy az egyik tanú például úgy fejezte ki magát: kétféle készülékkel főztek, a Kecskés-félével és a Hugyi-félével. Kecskés László az ügy harmadrendű, Hugyi András pedig a hetedrendu vádlottja. A bíróság folytatólagosan, részben társtettesként elkövetett adócsalás bűntette miatt Kovács Jánost egy év tíz hónapi szabadságvesztésre, Kelemen Istvánt egy év nyolc hónapra. Kecskés Lászlót egy év tíz hónapra (ez utóbbi két vádlott visszaeső volt), Tusák Imrét egy év nyolc hónapra, Herczeg Jánost egy évre, Solymosi Sándort egy év hat hónapra, Hugyi Andrást egy év négy hónapra, Susztek Józsefet 10 hónapra, Rákóczi Imrét hét hónapra, Bányászt Tibort húszezer forint pénzbüntetésre Megyés Józsefet egy évi szabadságvesztésre és húszezer forint pénzbüntetésre ítélte. Ugyanakkor ötezer és hatvanezer forint közötti összegeknek megfelelő elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezte őket a bíróság. A többieket - Kelemen Józsefet Kazella Ignácot, Horváth Józsefet, Sendula Istvánt, Csuzi Józsefet, Csernok Imrét és Koch Istvánt — tizenöttől harmincezer forint közötti elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezték. Megyes Józsefnél a szabadságvesztés végrehajtását a bíróság három évi próbaidőre feltételesen felfüggesztette. Kötelezte a bíróság a vádlottakat arra is, hogy az eddig felmerült közel 30 ezer forint bűnügyi költséget — a bíróság által meghatározott elosztásban — fizessék meg az államnak. Az ítélet még nem jog-Pálinkafőzők alkonya
