Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-12 / 162. szám

\

19«. július 12. í PETŐFI W£PE @ S

Egy munkás szenvedélye

elém a befogott munkadarabot, s a képernyőt nézve kell állítani, összehangolni ezt azt... Szóval, nem is tudom, van-e még másik ilyen gép a Duna—Tisza közén? Az sem lényegtelen, hogy ezen a gépen dolgozni nagy felelősség is, mert a munkadarabon már előttem négyen-öten dolgoztak és én fejezem be. Ha elrontom, az ő munkájukat is tönkretettem.

— A nyüzsgésem? Sokan így mondták, mondják. KlSZ-kultúrfelelős voltam, utána már ugyanez a szakszervezetben is, s két éve vagyok párttag, kultúrmunkát végzek a pártban is. Az elején este 7—8 órakor jártam haza, de még ma is gyakran. Ez egy másik műszak nekem, azért, hogy legyen kiállítás, író—olvasó találkozó, klub. Béreltük egy darabig a Zrínyi iskola klubját, hogy tudjunk hol meghúzódni: jó volt. Én oda mindenkit leengedtem, a Delicatess sarkáról a lézengő srácokat is, mert mind melós, mind munkás srác, csak valamiért idegenkednek az új művelődési központtól. Talán azért, mert ott nem találják fel magukat, ráadásul nem js törődnek velük, különben miért ne oda járnának? Na, én nem értek egyet azzal, hogy az üzemekbe nem kell kivinni kiállítást, más programokat, mert aki művelődni akar, az bemehet az új művelődési házba, szeretettel várják. így van, de tőlünk — bizony isten tudom -*■ a dolgozók 90 százaléka oda nem megy be, de ha kiállít nálunk például a Tavaszi Noémi, akkor jönnek, megnézik. De mással is így van ez. A kultúrával, a széppel, a tudással az üzemben barátkoznak meg, a művelődési házban legfeljebb valamit folytatnak és ott kinevelődnek. De nálunk szokják, az üzemben — más-más lépcsők ezek!

— Sokan bántottak már, néha hülyének néznek, hogy nem kapok érte semmit és mégis szervezem az író—olvasó találkozót, a színházi ankétot, a tárlatokat... Van egy hitvallásom: úgy adni, észre se vegyék. Akik értik ezt, azok tudják, hogy mire megy ki a játék. Arra, hogy lássanak, tudjanak, örüljenek — hogy éljenek — másként, jobban, szebben. Ez van, s ez nem őrültség, vagy ha az, akkor én az vagyok, de ezt kétlem, éppen az eddigi életem miatt: különben harmincéves vagyok.

Csató Károly

• Mint

klubvezető

a Zrínyi

iskola

klubjában,

ahova

szerettek

járni

a fiatalok.

„...úgy adni, észre se vegyék"

Számomra Szívós János is olyan ember, akiről nehezen tudnék elfogultság nélkül írni. Az a típus — mondjuk így, aki mindenkié, akiben a közösségi érzés nemcsak fogalom, puszta szó, hanem életelem, akire a maguknakvaló emberek azt mondják „őrült, bolond, megszállott”, s mindezt persze rossz értelemben. Pedig, csak annyiban különös ember ő, hogy van egy szenvedélye, amely nem kertművelés, autóbütykölés, víkendházápolgatás, takarékbetét-, vagy éppen bélyeggyűjtögetés és hasonló, hanem a kultúra, a munkásművelődés.

„— Tudja, hol az Ürgés? Kecskeméten az Epreskert utca és környéke az, éri ott születtem, ott nőttem fel. Régen a vasaltabb polgárkák úgy említették ha szóba került, jóféle prolinegyed. Csak így! Mivel mindenkinek föl kell valahol nőni, hát én például itt mezítlábaskodtam. Innen jártam a Kurucz téri, majd azután a Czollner téri iskolába. Zseni éppen nem voltam, de jó négyes tanuló az igen. A konzervgyárba jelentkeztem lakatostanulónak hatvanegyben. Hogy miért? Egyszerű. Bár apám szerette volna, hogy gimnáziumba menjek, de a nővérem már oda járt, ugyanis kiváló számtanos volt. így én azt gondoltam, hozzánk is inkább csak csurdogál a pénz, mint ömlik, hát szakmát tanulok és keresek. így is lett.

— Akkoriban inkább „mélynövésűnek” számítottam, azért is mondta a mesterem, amikor meglátott, hogy na, ennek a gyereknek sámlit kell csináltatni, hogy fölérje a gépet. Tudja ki volt a példaképem? A művezetőm. Már régen nyugdíjas, de még ma is hejár dolgozni, méghozzá ugyanazzal a biciklivel, mint 15—20 éve, meg ugyanazzal az elemózsiás bádogtáskával. Rohács János — így hívják. Már jól elmúlhatott hetven, de ma is ugyanolyan. Én ott három hét múlva már hegesztettem. Különben elég jól megtanultam a szakmát, azután innen jelentkeztem az akkori gépipari technikumba, de behívtak katonának 27 hónapra, és abba kellett hagynom.

— Olvasgattam én már kis srác koromban is elég sokat. Érdekelt az irodalom, de egyáltalán nem a ponyvák, meg ilyenek — azok valahogy nem! — hanem a komoly irodalom. Jó biztatásokat kaptam ehhez az ipari iskolában is, úgyhogy azóta sem változtam ezen a téren. Megnézheti a könyvtáram, csak jó könyveim vannak, legalábbis azt hiszem. A katonaságnál könyvtáros voltam, de szerveztem még tánccsoportot is, mindent. Apám helyett apám volt az egyik parancsnokom, a Csizmadia őrnagy. Tőle is rengeteget tanultam, időm is volt mindenfélét olvasni. No, többek

• Tavaszi Noémi grafikusművész kiállítását Szívós János géplakatos nyitotta meg az üzemben.

között politikai könyveket is, Marx, Engels munkáit. Nekiálltam őket betűzgetni, s miután már ragadt rám valami, kezdtem élvezni is, hogy egyik-másik öszszefüggést értem, fölismerem. Szóval, így ment...

— Leszereltem, ráhúztam még egy évet a konzervgyárban, de amit ott tudni kellett és lehetett, azt én már tudtam. Ezért elmentem az ÉPSZER-hez dolgozni, ott más volt a munka, a feladatok. A kultúrmunkát ott is föllendítettük egy kicsit, mert előtte egyáltalán nem volt semmi. A BRG-be már korábban is szerettem volna átmenni, mert ott a szerszámműhelyben olyan munkákat lőhetett csinálni, amihez fej kell, s az ÉPSZER-től át is mentem, amikor lehetett. Beiratkoztam az esti gimnáziumba, jártam is rendesen, haladtam is, amikor lehetőség nyílt arra, hogy elmenjek egy kétéves, nagyon komoly tanfolyamra, amelyen a bizományi áruházak részére kép-, műtárgy-, és antiktárgy-becsüsöket képeztek. Elvégeztem kitűnővel, de a cég nem tartotta be az ígéretét; állandóan vidékre kellett járnom — cigányélet volt — s inkább két év múlva hazajöttem Pestről, mert ezt az időt le kellett dolgozni a tanulás költségei miatt.

— Megint a BRG, megint a KISZ, a kultúrmunka, mert nem nagyon volt semmi. Mindenki csinálta a maga kis életét. Itt a szerszámműhelyben nagyon jó volt, s nagyon jó ma is a kollektíva: a társaság 70 százaléka például érettségizett. Na, vettek egy szerszámoptikai pantográf köszörűt a műhelynek, erre ki kellett valakit képezni a pesti központban. Megtanultam vele dolgozni, pedig rendkívül bonyolult gépezet, ugyanis egy tükörrendszer ötvenszeres nagyításba vetíti

Puskin intézet Havannában

Havannában a közelmúltban nyitották meg az Alekszandr Szergejevics Puskin nevét viselő orosz nyelvintézet központját. Ez a tudományos kutatóközpont arra hivatott, hogy elősegítse a kubai pedagógusok orosz nyelvismeretének fejlesztését, az oktatás módszereinek tökéletesítését.

A kubai orosznyelvoktatók képzése rendkívül fontos feladat, mert az Oktatási Minisztérium tervei szerint az 1979—1980-as tanévtől az iskolák tanulóinak mintegy 40 százalékát tanítják majd oroszul. Számos intézetben és technikumban az orosz a 'legfontosabb idegen nyelvvé vált.

Igen népszerűek a szigetországban a rádió által sugárzott orosz nyelvórák is. A könyvüzletekben és a könyvtárakban pedig igen nagy a kereslet orosz és szovjet szerzők művei, szovjet tudományos-műszaki irodalom, folyóiratok és lapok iránt. (BUDAPRESS—PRENSA LATINA)

Ady - márványban

• Az Ady-centenárium évében szobrot állítanak a nagy költő tiszteletére Pécsett. A fehér márványszobrot Meloccó Miklós szobrászművész alkotását a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat városligeti műtermében faragják. (MTI-fotó: Fényes Tamás felvétele — KS)

MESÉLNEK A SÁRGULÓ LAPOK

Mosolyra késztető apróságok

A levéltárak poros polcai, a könyvtárak zsúfolt raktárai megszámlálhatatlanul sok érdekességeket rejtegetnek. Csak legyen ideje és kedve a kutatónak, a kíváncsi érdeklődőnek, hogy ezeket kikeresse, meglelje. így, miközben az aprócska/ esetek, történetek lerövidítve bekerülnék a jegyzetfüzetekbe, derül a sárguló lapok közt keresgélő ember. Vidítják a mosolyra késztető apróságok.

□ □ □

Imigyen rivalizált Baja és Bácsalmás egykor, valamikor a század elején:

A Bácsalmási Járás című helybeli újság cikkírója 1912-ben egyik alkalommal ironikus sóhajt eresztett meg: „Baja a világ közepe", mert „ők Istennek kiválasztottjai”, márpeig ez igazán „Szép kis sovinizmus!” stb.

És mit is mondhatott volna válaszul a Baja című lap munkatársa, a minden bizonnyal lelkes lokálpatrióta, akinek a lelkesedésénél nyilván csak az elfogultsága volt nagyobb? Ezt írta: „Bácsalmás Baja rovására fejlődik”. S még hozzátette: bizony, a derék bajaiaknak fáj „Bácsalmás felvirágoztatása”, s még inkább azok „protekciója”.

□ □ □

Ugorjunk néhány esztendőt az időben. A húszas évek közepén ezeket a szavakat írták jól olvasható kézírással a nemesnádudvari községi képviselőtestület jegyzőkönyvébe:

„Az elöljáróság minden évben felfogad egy szegényt a kanok etetésének jogcímén, aki a községházán lakik, és házról-házra kosztol, s az idegen községbeli koldúsokat ellenőriz". Nos, ez így cseppet sem nevetésre ingerlő dolog. Talán inkább a következő bejegyzés: „A nemrég meghalt Schóber Mihály ebből szőlőt szerzett”.

□ □ □

Lépjünk tovább, most már térben is, a jóval délebbre fekvő Garára. Száz évvel ezelőttről, az úgynevezett „Hivatalkönyvben” ezt az érdekes híradást találjuk:

„Müller Marianna bepanaszolja Vittáni Erzsébetet, hogy őt

boszorkánynak nevezte, de nem csak nevezte, de azt is állítja, hogy egy dunántúli ember itt lévén, tanítani akarta őt a boszorkányságra.”

Mire azután Vittáni Erzsébet így vágott vissza ellenfelének: Öt meg Müller Marianna „megkurvázta”. Ezért nevezte hát el őt boszorkánynak. S mi lett a háborúskodás vége? Vittáni Bözsikét három órai börtönre és öt forint pénzbüntetésre ítélték.

□ □ □

Am ha már a panaszkodásnál tartunk, említsük meg az ugyancsak garai Pénz Péter furcsa esetét is:

Nevezett panaszt tett 1874-ben bizonyos Halter József helybeli lakos ellen, mert, úgymond, az illető szabadon hagyja a kutyáját. Ez ugyan önmagában nem lenne nagy baj, de az már igen, hogy „a dög jószága Pénz Péter kilenc felnőtt csirkéjét megette”.

□ □ □

Azt is megtudjuk a százéves garai „Hivatalkönyv.” eléggé elsárgult lapjairól, hogy „Karagics Iván helybeli lakos házánál engedély nélkül megtartott táncmulatságért, mint közcsendháborításért...” három forint büntetést fizessen.

Lám, lám, szegény garaiakat még csak nyugodtan mulatni sem hagytál« az elöljárók!

□ □ □

S íme, egy régi-régi sajtó „baki”:

A már említett bácsalmási lap 1912. június 2-i számában ugyanabban a rovatban két hír is megjelent — ugyanarról az eseményről. Méghozzá nem is akárhogyan! Az egyik szerint egy Szabó János nevű szakaszvezető leugrott a kiegészítő parancsnokság épületének erkélyéről, s haldokolva szállították kórházba. S mit mond a másik: hír kicsit lejjebb? Azt, hogy ez a Szabó János a városháza erkélyéről ugrott le — és csak jelentékteleniil sérült meg.

Könnyen elképzelhetjük, menynyire delhiitek aznap a lap olvasói. Még akkor is, ha ez az akkor szokásos nyomdász-tréfálkozás kontójára írandó.

Varga Mihály

iliii

Páncsity István bácsi hetvenegynéhány esztendős kora ellenére is ropja még a táncot. Amint a képen jól látható, a garai délszláv nemzetiségi együttes tagjai között átélt mozdulatokkal szórakoztatja a közönséget a bajai víziszinpadon. Nagy-nagy örömére ki is érdemelte a Népművelési Intézet ezerforintos különdíját a bunyevác táncok előadásáért. Sibalin Zlatica művészeti vezető, a csoport irányítója a többiekkel együtt szívesen gratulált Pista bácsinak a nagyszerű eredményéhez.

(Szabó Ferenc felvétele)

wmmmmmmmmmmmmmsÉmmm

mm

BRONZKORI LAKÓHÁZ

A politizálás valamely érdek képviselete és érvényesítési szán* déka során kialakított vélemény és állásfoglalás, amely más, hasonlóképpen megnyilvánuló érdekektől eltér, esetenként azokkal szembenáll. A politizálás legegyszerűbb, legesetlegesebb formáiban is a vélemények világának jelensége.

Igaz, hogy az értelmiség sajátos képzettsége és hivatása következtében többet ír és beszél — főként talán beszél — mint a más rétegekhez, osztályokhoz tartozó állampolgárok, aminek következtében a véleményekben megjelenő politizálást könnyebb észrevenni. Az állampolgári jogon adott politizálás lehetősége és az azt lényegében kiváltó érdekeltérések és érdekérvényesítési akarat azonban természetesen egyáltalán nem korlátozódik az értelmiség körére. Még akkor sem, ha egy kényelmes, sematikus, felszíni jelenségekből általánosító szemlélet hajlamos a politizálást — annak is a „negatív” vonásait: az „okoskodást”, „értetlenkedést”, „ellenvéleményt” — döntően értelmiségi sajátosságként beállítani.

Ha azonban mindez igaz lenne, úgy ebből az is következne, hogy csak az értelmiségre vonatkozóan szükséges a meggyőző politizálás valamely politikai cél vagy érték szempontjából. Másokat, a többséget, csak mozgósítani kell adott esetben, s azok akkor majd valamely fiktív akaratnak megfelelő mozgásba kezdenek.

Tudatosan feszítettem az említett gondolatot addig a határig, hogy az már vállalhatatlan legyen, ugyanakkor minél inkább kitűnjék gondolati tartalmának hibája. Nem tartom ugyanissem igaznak, sem célszerűnek azt a fölfogást, amikor valaki az állampolgárok véleményének sajátos szórtságát csak az értelmiségben tételezi fel. Már morálisan is elfogadhatatlan arisztokratizmus rejlik e vélekedésben, mivel a többség által gondolatilag fölfoghatatlannak tartja, következésül olyannak, ami nem jelenhet meg politikai véleményekben. Ennél azonban még fontosabb szempont, hogy politikai önismeretünk az állampolgárok politikai véleményét illetően ne válhassék önáltatássá. Ha ugyanis csak egyetlen társadalmi rétegben tételeznénk föl politikai szándékokat, akkor ez ugyancsak eltnéleti szembekötősdi lenne, és következményként

a gyakorlati politikában csak tapogatózást tenne lehetővé.

A politizálás azonban sem nem privilégiuma, sem nem bűne az értelmiségnek, mint ahogy a politizálás sorsfordulókat jelentő nagy történelmi kérdései sem — és főleg azok nem! — korlátozódtak soha az értelmiségre. (A történelmet, mint tudjuk, a tömegek formálják.)

De gondoljuk csak meg — ha az eddigi okfejtés elfogadható —, mit és mennyit tudunk mi a politikai önismeret értelmében arról, hogy a politizálás eredményeként milyen a politikai vélemények és álláspontok tényleges világa? Azt hiszem, elméletileg és átfogóan aligha optimális a tudásunk, eltekintve most persze attól, hogy a gyakorlati politikai irányítás ösztönösen is működtetni kényszerül ez irányú tapasztalatait. Ez a tapasztalat azonban csak az ösztönös érzékelés szintjén él, s korántsem tárgya még egy politikatudományi tudatosságnak.

Okfejtéseink sokszor a legkisebb ellenállás irányába haladnak — ami elméletileg nagyon is hibáztatható —, és csak ott veszünk észre álláspontokat, ahol azt nagyon plasztikusan meg is fogalmazzák, azaz az értelmiség körében.

Persze, egyáltalán nem véletlen, hogy az eltérő, netán szembenálló politikai véleményeket

valaki az értelmiség körében keresi. Ez nem is az időnként fölbukkanó és az értelmiséget általában — ezért helytelenül — elítélő előítéletes beidegződöttségekből fakad egyszerűen, hanem az értelmiség általános és konkrét sajátosságai is lehetőséget adnak erre. Valamely versben, tanulmányban, megszövegezett tervezetben megjelenő'álláspontot és az értelmiség jó része hivatásából következően ilyen termékeket állít elő — könnyebb tanulmányozni és megítélni, mint a népesség többségének a közvélemény hullámzásában szóródó, sokszor csak mélyen áramló véleményeit.

Ami pedig a konkrétabb sajátosságot illeti, az a történelmileg alapozott és hagyományozott értelmiségi szerepekkel kapcsolatos. Ez nálunk, mint keleteurópai sajátosság, szemben a napnyugati „szakember" eszménnyel, az értelmiségnek politikai elkötelezettséget, (közéleti érzékenységet ír elő. Ez az eszmény óhatatlanul bizonyos „politikai képviseletet” követel és kér számon az értelmiségtől és az apolitizmus, közéleti közömbösség nem tartozik éppen a bocsánatos bűnök közé az értelmiségi tevékenység társadalmi megítélésénél. Márpedig a politizálás, utalva a fentiekre a vélemények világának jelensége.

G. Cs.

• Fenékpusztán szovjet és magyar régészek együttműködésével ax idei nyáron is folytatódtak az ásatások. Nemrég egy bronzkori lakóház maradványait tárták fel. (MTI-fotó, Rózsás Sándor (elvétele—KS.k

Értelmiség és politizálás