Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
4 • PETŐFI NÉPE • mi. július 14. * Mai lehetőségek - holnapi gondok Kiskunmajsán „A vízhálózat-építés, csatornázás egyenlő a föld alá dugott 10 milliókkal” — monojak a tanácsi szakemberek. A lakosság számára természetes, uogy otthon a csapból folyik a víz, mint az is; jövőre ezek és ezek az utcák kapnak vizet, utána a többiek ... Ismert: a kommunális beruházások rendkívül Aoitségigényesek. Következésképpen: amiatt is él az ellentmondás a dinamikusan fejlődő nagyközségekben, hogy a beruházási lehetőségek nem fedezik az igényeket. Ehhez tartozik még — a fejlődés sajátossága —, hogy az elért eredmények új, magasabb igények alapját képezik. Kiskunmajsán ma a víz, a vízmű rekonstrukciója lehetőség, és egyben a holnap gondja. Amivel szembe kell nézni 1. Növelni kell a víztermelő és víztároló kapacitást, mert a további hálózatkiépítés alapfeltétele, hogy legyen elegendő mennyiségű víz. 2. A sajátos hidrológiai és földtani adottságok miatt a víznek magas a vas- és a gáztartalma. Tehát meg kell oldani a jövőben a gáztalanítását és vastalanítását. 3. Hogy több — az általános követelményeknek megfelelő minőségű víz legyen, ahhoz meg kell teremteni a műszaki feltételeket. Ez tetemes költségekkel jár. Az Alsótiszavölgyi Vízügyi Igazgatóság 1985-ig engedélyezte, hogy a vízmű vastalanító nélkül működjön. 4. A tervidőszak első évében — 1975-ben — a rekonstrukció tervezett költsége még 8 millió forint volt. Azóta ügy alakultak a költségek, hogy erre a feladatra 12 milliót kell költeni a tanácsnak. 5. A többletköltségekkel arányban nem nő a tanács bevétele, hogy abból a különbséget fedezni tudná. Ugyanis, a szakszövetkezeti tagság kiöregedése tartós folyamat marad; földjeiket közös művelésre adják be, s ennek megfelelően csökken az adó:1985- ig a tervezett évi 2 millió helyett 1,7 millió forint adóbevételre számíthatnak. — 6. Mindezek azt is jelentik, hogy 1985-ig körülbelül 8 kilométerrel bővülhet a vízhálózat. így még 1985 után is lesz Kiskunmajsán úgynevezett „vízgond." Közös dolgaink Csupity István, a nagyközségi tanács elnöke: — A vízmű rekonstrukciójának módosított tervét nemrég, június 22-én fogadta el a végrehajtó bizottság. A munka két részben ütemezett: az elsőben 1980-ig 12 milliót kell költenünk a víztermelő és tároló kapacitás bővítésére. Ehhez 5 millió forint az Észak-Bács-Kiskun megyei Vízmű Vállalat hozzájárulása. Még 5 millió forint hitelt is fel kell vennünk, amit 1985-ig viszszafizetünk. — A második ütemben mintegy 6 millióba kerül a víz gáz- és vastalanítása, illetve műszaki feltételeinek a megteremtése. Sajnos, hálózatbővítésre 2,6 milliónk lesz csak, pedig a község leiében van még vízhálózat, s ez az 50 százalékos arány nagyon alacsony. Közös dolgok ezek. Jó lenné ha tudatosulna a lakosság széles körében, hogy ennek a 18 milliós programnak értékben a 80 százaléka nem látszik majd: nem szépíti a községet, mert a föld alá kerül. De van még egy probléma — nem is kicsi. Nyolcvanig 12 új tanterem kellene, de csak nyolc épülhet meg, s erre is 10 millió kell. Ennek a felét fedezi a megyei tanács, a másik felét nekünk kellene állni, de ez a rekonstrukció magas költségei miatt kérdéses. Nem biztos, hogy megmarad teljes egészében erre a mi 5 milliónk! — Tudni kell azt is. hogy két éve még hatszáz napközis volt Majsán, az idén őszre — várhatóan — ezeregyszázat kellene elhelyeznünk, s ehhez bővíteni kellene a konyhánkat is. Hát, lehetséges, hogy az alsótagozatban tudjuk majd csak megszervezni a napközis ellátást, a felsőben nem! A fejlődés tényleg azzal jár — nyugodtan mondhatom —, hogy hatványozódriak a gondjaink. Persze, ezek igazi gondok, ezeknek a megoldása— feloldása nagyon szép feladat, s mindenki számára érthető kell legyen maga a cél. Átminősítés Ha szemügyre vesszük Magyarország közigazgatási térképét, nem kell szakembernek sem lenni ahhoz, hogy megállapítsuk; Kiskunhalas és Kiskunfélegyháza városi vonzáskörzetén kívüli területek központja Kiskunmajsa, s mint olyannak a minősítése „alsófokú központ”. Az viszont Kiskunmajsán is — mint a többi dinamikusan fejlődő nagyközségben — egyértelműen igaz: az új mezőgazdasági, ipari, szociális-kommunális, kulturális- és egyéb beruházások új helyzetet teremtettek. A minőségi változások a mostani ötéves tervidőszak végére beérnek; a szerepkör is megváltozik tehát. Éppen ezért az átminősítés, hogy Kiskunmajsa tíz év alatt kiemelt alsófokú központtá nőtte ki magát, időszerű államigazgatási feladat. A nagyközség fejlődése csak így lehetséges magasabb szinten. Csató Károly A HATÉKONYSÁG ÚTJAI (3.) A sétamenet normája (3.) Havonta 198 és 222 millió között ingadozik — a tavalyi esztendőt figyelembe v^ye — azoknak az óráknak a száma, amelyeket a szocialista iparban foglalkoztatott fizikai dolgozók munkhelyükön töltenek. S már itt megtorpan gondolatmenetünk, hiszen ez az idő nem azonosítható az intenzív munkával eltelt órákkal. Bizonyos csoportoknál igen, másoknál távolról sem. Máris belegabalyodtunk abba a kusza szövevénybe, melyet a teljesítménykövetelmények és a bérformák alkotnak. Átlag szaktárs Idén január és március között a fizikai foglalkozásúak havi átlagbére 2887 forint volt a szocialista iparban. Ez azonban Átlag Károly pénze, nem ad eligazítást arról — igaz, mivel összefoglaló tény, nem is adhat —, mennyit keres Konkrét Béla, s hol, miként dolgozik meg érte. A párt XI. kongresszusa határozatában ezt olvashatjuk: „A jövőben az életszínvonal emelésének azon tényezőit kell előtérbe helyezni, amelyek egyidejűleg szolgálják az anyagi jólétet és a gazdasági hatékonyságot... A bérpolitikában fő cél legyen a munka szerinti elosztás erősítése.” A munka szerinti elosztás, formáját tekintve, sokféle lehet, óm alapja kétségtelenül az. hogy bér teljesítmény együtt járjon. Amit nem egyszerű a gyakorlatban érvényesíteni, mivel a teljesítménybér kétségessé válik abban a pillanatban, amikor akadozik az anyag- vagy szerszámellátás, s fél napot kell várni a karbantartóra. A biztosítás biztonság, sugallja a reklámszöveg, s jónéhány munkahelyen hallgattak erre. A biztonságot úgy teremtették meg, az ott foglalkoztatottak megtartását, egyenletes keresetét azzal „biztosították”, hogy időbért fizetnek. Ami egyszerűbb, kényelmesebb. Csak éppen megfosztja a jogosan megszerezhető jövedelem többlettől a dolgozót, e többlet árufedezetének hasznosításától a vállalatot, a gyárat. Átlag szaktárs sem jól, sem roszszul nem keres, mert hiszen ő testesíti meg a központot. Ó minden bizonnyal elégedett. Ami nagy ritkaság, mivel legtöbbször azt hallani, jobban is fizethetnének nálunk. A nálunk a népgazdaság legkülönfélébb területein elhelyezkedő egység, ahol a munka jellege alapvetően eltérhet a másutt tapasztalhatóktól. A lélektani „nyomás” mégis azt sürgetné, hogy itt, ott, amott, mindenütt fizessenek „jobban". Ám mihez mérten? A másik gyárhoz, a nem is rokon iparághoz viszonyítva? Változás, pihenőkkel Folyamatosan csökkent a hetvenes években a teljesítményben elszámolt munkaórák száma. Amivel az ösztönzés, s vele a hatékonyság növelésének fontos lehetősége maradt kihasználatlan. 1965-ben a fizikai foglalkozásúak munkaóráinak 61,6 százalékát a teljesítménytől függően javadalmazták, tíz esztendő múlva'viszont minden száz órából csak 59,4-et fizettek meg ezen a módon. Növekedett tehát azok tábora, akik — ahogy a gyári köznyelv gunyorosan fogalmaz — a sétamenet normáját teljesítik, azaz időbérben — jelen vannak. Ennek a kedvezőtlen, s tartósnak látszó folyamatnak a megállítására hozott határozatot a Minisztertanács 1974-ben, megszabva a munka normázásának, a teljesítménykövetelmények vállalati kialakításának fő irányait. Nyersen fogalmazva: sehol sem kapkodták el a határozat végrehajtását. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság vizsgálata szerint 1974 és 1976 között tovább mérséklődött a teljesítménybérben dolgozók aránya, a vállalatok tekintélyes része föl sem mérte alaposabban, mit tehetne a helyzet javítására. Szerény mértékű változás csak 1976 második felében következett be; az apadás megállt. Túl nagy pihenők tagolják részekre a társadalmi érdekeket megtestesítő teendők megvalósítását ezen a területen, s ezek a részek olykor kapcsolatban sincsenek egymással. Szembeszökőek az eltérések az egyes iparcsoportok között, s ezt csak technológiai különbségekkel nem lehet megmagyarázni. Közelebb áll az igazsághoz az a „magyarázat”, hogy vannak hagyományként normázott területek — így a bányászattól a kohászaton át a textiliparig —, s olyanok, ahol a sétamenet normája a hagyomány... A fokozatosság elve Hatalmas tartalékok rejlenek a bér és a teljesítmény szoros öszszekapcsolásában. A léhűtők kicsiny csoportjától eltekintve, dolgozni akar mindenki. Ha következetesen tapasztalja munkája és javadalmazása egységét, ahhoz igazodik, ha nem, ahhoz tartja megát. S mivel finoman fogalmazva is, következetlen, ellentmondásos volt hosszú éveken át a bérpolitika, a rendteremtés csak fokozatosan mehet végbe, de: végbe kell mennie! Amihez általános szemléletváltozásra éppúgy szükség van — mert a norma. a normaberendezés hallatán sokakban gondolkodás nélkül megfogalmazódik az elutasítás —, mint jól képzett időelemzőkre, munkaerő-gazdálkodókra. Fokozatosan, írtuk le előbb, tegyük gyorsan hozzá, folyamatosan, s nemcsak a fizikai foslalkozasúakra értve. Munkakörök és munkaterületek során alkalmazhatók a teljesítménykövetelmények — így például az anyaggazdálkodásban, a bérelszámolásban, de a karbantartásban is, az egyösszegű utalványozással —, de ennek konkrét hogyanját csakis a vállalatok állapíthatják meg. Amire eddig alig ösztönözte bármi a munkahelyeket. Boldogultak nélküle is. Most azonban egyre szigorúbbak a gazdálkodás feltételei, s aki sikert kíván, annak tartalékok után kell néznie. L. G. (Következik: Amiben nincs kivétel) BEJÁRÁS—1977 Á nélkülözhetetlen buszok Messziről kanyarodik a címhez beszélgetésünk, amit Baja legdinamikusabban fejlődő üzemében — a Kismotor- és Gépgyárban — Balogh Tibor igazgatóval elkezdtünk. Nehéz a munkáslétszámot a feladatokhoz igazítani. Nem a hiány okozza a gondot, hanem az örökös mozgás. Évenként 28 százalékos a fluktuáció, míg a város csak két műszakban termelő üzemeiben a tíz százalékot sem éri el az egy éven belül munkahelyet változtatók aránya. Nehezen szokják meg az emberek a váltóműszakot, s még kevésbé az értékesebb berendezések mellett bevezetett folyamatos munkarendet, az éjszakai munkát. Nemcsak a generációkon át megszokott munkaritmushoz való ragaszkodás játszik ebben szerepet. Az üzem és a lakóhely közötti távolság is akadály lehet. A gyár dolgozóinak több mint egyharmada — félezer ember — nem bajai lakos, ök a bejárók. Igaz, ezt a jelzőt sokuknál „beszállítottra” lehetne változtatni, mert 350 munkást a gyár utaztat. A többiek a Volán járataival érkeznek, de ők alkotják a kisebbséget. A munkásszállítás a nagyüzem létérdeke. A város iparának fejlesztése többek közt azzal] a céllal vette kezdetét, hogy a mezőgazdasági népesség aránya 17 —19 százalékra csökkenjen. Nem teremtettek vajon a kelleténél több munkahelyet?! Ellenkezőleg, a tervezettnél modernebb technológia bevezetésével 1975-re elérték a 380 millió forintos termelést, és az 1260 fős létszámot. Mindkét eredmény eltért az eredeti elképzelésektől, mégpedig pozitív értelemben. A termelés százmillióval több volt, a létszám viszont mintegy ötszázzal kevesebb. A gyár kilátásai most is biztatóak, a tervidőszak véeére kitűzött 600 milliós termelési értéket jelentősen túl fogják teljesíteni és a létszám csak a tervezett, évenként 3—5 százalékkal fog nőnj. A termelés jövőjét az automata megmunkáló gépek jelzik. Egy munkás egyszerre 3 darab hatorsós automatát kezelhet. A termelékenység a hagyományosnak sokszorosa, de ember akkor is kell, és a mostaninál több is. Az iparosításkor a munkásszállítás a tennivalók peremvidékén maradt. A helyközi közlekedés fejlődésében, fejlesztésében — vasúton és közúton egyaránt — nem tartott lépést a mezőgazdaságról iparra átváltók számának gyarapodásával. A városokba való település pedig ugyancsak nem tarthatott lépést a társadalomi mozgással. Megoldásként a vállalatok saját szállító tevékenységének megteremtése kínálkozott. A törekvés egységes a saját autóbuszok megszerzésére, a fejlesztési alap azonban már különböző ... A Kismotor- és Gépgyár nem volt híján az anyagiaknak. Jelenleg öt autóbuszuk járja menetrendszerűen a környékbeli községeket. Legalábbis azokat, ahol a Volán-járatok menetrendje nem egyezik a műszakok időpontjával. A vállalati busz népszerűségét indokolja, hogy kishíján háztól-házig való szállítás. >az átszállás megtakarítása, az alkalmankénti vagy rendszeres zsúfoltság elkerülése. Ezek az előnyök kárpótolnak az esetleg hosszantartó utazásért is. Ráadásul sokáig ingyenes volt a vállalati busz használata. Ma már mindenki fizet érte, egységesen havi 73 forintot, mintha városi buszbérletet váltott volna. Ebből visszajön a vállalat kasszájába évente mintegy 300 ezer forint, talán kicsivel több is, de legfeljebb csak annyi, mint a buszok amortizációja. A járművek teljes évi költsége, javítást, üzemeltetést hozzászámítva, kétmillió forint. Sok vagy kevés? Szó, ami szó, közlekedésre egy kicsit sok, de a termelés szempontjából inkább kevés. Amellett nélkülözhetetlen feltétele a gyár fejlődésének; A bejárók aránya aligha fog csökkenni a következő években Ezért is döntötték el, hogy az idén még egy autóbuszt vesznek, újabb egymillió forintért. A gyárnak megéri, a dolgozók örülnek neki. Naponta kétszer 35 percet utazik, aki Bácsborsodon lakik. A távolság nem is nagy, de ha a busz „szabad szombatján” külön műszakra jön be valaki a községből, akkor két órát kell az utazásra szánnia. Érsekcsanád szerencsésebb fekvésű, onnan a Volán járataival sem tart tovább fél óránál az út. Aki viszont Mélykútról jön, az egy óra hosszát tölt a buszon egyhuzamban. Végállomástól végállomásig ennyi a vállalati járat menetideie. A mélykúti utas panaszkodik, hogy neki reggel 4-től délután 4-ig telik az ideje, a 12 óráa elfoglaltság mégis csak 8 órás keresetet hoz. Az egyébként is távoli községből jövet-menet útba kell ejtenie Felsőszentivánt, Farkastanyát, Mátételkét, Tataházát. Erről persze a gyár mitsem tehet. Nem közlekedési vállalat, csak munkásainak szállítását is megoldani igyekvő üzem. Különben a mélykúti fiatalember, ha vonattal járna Bajára, lekésne a reggeli műszakkezdésről, tehát így is jól jár a gyári busszal. A többség pedig méginkább szerencsés. Hamar hazaérnek, tudnak még otthon dolgozni. Kertje, jószága mindenkinek van, sokaknak egy kis földje, szőleje is. Még az itt végzett munka után is marad idő a család számára. Za. A. A kettes számú őrhelyen Lomhán ereszkedik az úttest fölé a piros—fehér sorompó. A gépkocsik vezetői — ki mérgelődve, ki türelmesebben — üldögélnek a volán mellett. Nem így a gyalogosok. — Most indult el Pest felől a vonat és máris leereszti a sorompót — szól oda egy hetyke fiatalember a sorompó kezelőjének s nagy vidáman ballag keresztül a síneken. Túloldalról egy idősebb nénit szólít „halaszthatatlan dolga" az áthaladási tilalom megszegésére. Egy kislány kerékpárjával megkerüli a sorompót és a sínekre érve meg is lovagolja járművét... — Szinte hiába figyelmeztetem őket a veszélyre — mondja keservesen Bodacz János váltókezelő —, aki most 12 órai szolgálatát teljesíti a kecskeméti vasúti csomópont kettes számú őrhelyén, a Halasi úti vasúti átjárónál. — A gépkocsivezetők is sokszor szidnak, gúnyolódnak, már ügyet sem vetek rá. Nem tehetek arról, hogy sokszor hoszt szú percekig lezárva kell tartanom a sorompót. Esküm is kötelez, hogv feladatomat maradéktalanul teljesítsem. Büszke vagyok arra, hogy szolgálatom alatt az én hibámból még nem történt baleset — teszi hozzá. Cseng a telefon, Bodacz János megismétli az utasítást: — AZ 3-as óra negyvenkor kijár a 4-es vágányról! — Alig telt el néhány perc s íme, megint meg kell állítanom a közút forgalmát — mondja, miközben elvégzi a szükséges intézkedéseket. Visszajelent a szolgálattevőnek, majd leereszti a sorompót. A Máriavárosi állomás felől hamarosan öreg mozdonyocska jelenik meg s egy vagont vonszol valamelyik iparvágányra. Levegőbe lendül a sorompó, s miután elpöfög, van néhány perc idő a beszélgetésre. Annyit már elöljáróban megtudtam Tóth Sándortól, a Máriavárosi állomás főnökétől, hogy Bodacz János egvike a legiobb vasúti dolgozóknak. Harminchat éve viseli az egyenruhát, s végzi nem éppen könnyű munkáját. — Most már csak „kibírhatós”, de milyen volt valamikor — mondja, amikor a vasutas múltja felől érdeklődöm. — Tanyán nőttem fel. Amikor bekerültem a városba, munka után kellett néznem. Akkoriban — 1941 nyarán — ez bizony nem volt könynyű a magamfajta legénykének. Szerencsére a bátyám akkor már vasutas volt, sőt, a pályafenntartásnál előmunkásként dolgozott. Hívott és beajánlott a MAV-hoz. Hej, de sokszor levegőbe emeltem a csákányt és más szerszámot ... Kinn dolgoztunk a pályán, Kecskemét és Hetényegyháza között. Ha esett, ha fújt, ha sütött a nap, a vonalon mindig volt munka. A háború végefelé rám is szükség lett... Két év után, 1945 őszén tudtam ismét jelentkezni munkára. Mondanom sem kell, hogy ismét a régi krampácsoló szerszámaimat vettem kézbe. Amikor 1948 nyarán megkérdezték, hogy akarok-c váltókezelő lenni, kevés gondolkodás után igent mondtam. Azóta itt vagyok. — Mire emlékszik legszívesebben? Egy kissé meglepődik a kérdésen, majd csendesen válaszol. • A váltókezelő szabadra állít)* a jelzőt az érkező vonatnak. Tisztelegve fogadja az áthaladó szerelvényt. (Opauszky László, felvételei.) — Nálunk nincsenek ünnepvagy hétköznapok. Nincs különösebb emlékezetes élményem. Igyekeztem mindig becsülettel teljesíteni a kötelességem és úgy érzem, eddig sikerült. Van még öt évem a nyugdíjig, bízom abban, hogy innen búcsúzom el a vasutasélettől. Az biztos — teszi hozzá — hogy az utóbbi években jelentősen megnövekedett mind a vasút, mind a közút forgalma. Nem is tudom öszehasonlítani azzal az időszakkal, amikor kezdtem. Sokkal több a vonat, több a tolatás, természetesen az itt szolgálatot teljesítőnek is több a dolga. No, meg a sorompó lezárása is egyre több járművet érint. Nagyon jó lenne ide egy felüljáró, de ennek megvalósításáról még csak kósza híreket hallottam ... — A szabad idő? — Ketten vagyunk vasutasok, feleségem 25 éve a MÁV szertárban dolgozik. így azután nekem is részt kell vállalnom a házimunkában, gondozom a kezecskémet, szóval, eltelik az idő. Nézem a tv-t, hallgatom a rádiót, s foglalkozom természetesen a gyerekekkel. Akik — nem követik szüleik pályáját. János fiam asztalos lett, a Laci gyerek pedig közgazdasági szakközépiskolába jár. Nem akartam őket rábeszélni, hogy kövessenek bennünket; válasszák azt a pályát, amelyik legjobban tetszik nekik. — Hogyan ünnepli a vasutasnapot? — Kicsit sajnálom, hogy nem lehetek együtt a kollégákkal, barátokkal a mi ünnepünkön, de éppen szabadságot kaptunk. Lemegyünk néhány napra Siófokra, s megnézzük, hogy Laci fiúnk hogy állja meg a helyét az életben. A nyár egy részét ugyanis a Balaton partján tölti munkával. Jól jön neki a kereset, meg azután csak van ideje fürödni Is ... Cseng a telefon, Bodacz János eleget tesz az utasításnak és megkezdi a Budapest felől érkező vonat szabad útjának biztosítását. Amikor a leeresztett sorompó mellé áll, lefényképezem ... És még annyit: Bodacz János váltókezelő, aki már nyolcszor kapta meg a kiváló jelvényt, az Idei vasutasnapon is jutalomban részesül.. Opauszky László
