Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET 75 éve született Nicolas Guillén 1902. július 10-én született Nicolas Guillén Lenin-békedíjas kubai költő. Szabadságszerető családban született, nagyapja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyarmatosítók elleni harcban, apja az 1917- es felkelésben esett el. Guillén is egyre tudatosabban bekapcsolódott a politikai küzdelmekbe, az amerikai újgyarmatosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világszerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa: „mélyebben akartam megmerülni a néger szó forrásaiban, nemcsak tartalmilag, hanem formailag is; a kubai nemzeti jelleget akartam kifejezni a költői képalkotás eszközeivel, beoltani a régi spanyol románcba a szón (kubai néptánc) melódiáját, melyeket a nép Kuba utcáin • NicoUs Guillén. énekel” — írja önvallomásában. Költészete — Latin-Amerikában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afro-kubai népköltészetet. NICOLAS GUILLÉN Az én földem kívül édes Az én földem kívül édes, de keserű ám belül, az én földem kívül édes, friss tavasszal, zölddel ékes, friss tavasszal, zölddel ékes, de epét ad fűszerül. Fásult ég kék boltozatja, gyászt és kínt lát eleget! Fásult ég kék boltozatja, hej, Kuba, te istenadta, hej, Kuba, te istenadta, miért is oly kék az eged! Fa-madárnak hozta csőre hozzám ezt az éneket. Fa-madámak hozta csőre, hej, Kuba, tudd meg belőle, fiad mondja teneked, hej, Kuba, tudd meg belőle, hogy zöld partod bánat őre, hogy zöld partod bánat őre, s könny és vér a tengered. Mosolyodban, a kacérban, fiad mondja teneked, csupa könny és csupa vér van mosolyodban, a kacérban, könny meg vér van, könny meg vér van, könny meg vér van. Jaj itt a föld gyermekének! Alighogy megszületik, sírgödörbe fektetik, jaj itt a föld gyermekének! S ki városban született, ha kubai, koldusfajta, pénztelenség, éhség hajtja, s alamizsnát kéregét, még ha kalap van is rajta s át is táncol éjeket. (Mit tagadni nem lehet, mért ne öntsem rímes jajba?) Tegnap spanyol volt, ma / jenki, ez a föld az én hazám igazán. Árva népen és hazán tegnap spanyol ült, ma jenki. Senki, senki meg nem menti, mert magában él a nép e bús hazában. Kell itt minden jó tenyér, ha fekete, ha fehér, ha rézbőrű él ha sárga, belecsapunk, mit se várva, a jó tenyér kincset ér, ha fekete, ha fehér, ha rézbőrű és ha sárga. De egy jenki istenverte kezét tegnap rám emelte, rám bizony, odalenn a kikötőben, ott bizony. Jenki matróz volt a kerge, aki azt az istenverte kezét tegnap rám emelte odalenn a kikötőben, ott bizony. El is vitték lepedőben, el bizony. El is vitték lepedőben, így járta meg az a kerge, aki lenn a kikötőben kezét tegnap rám emelte, úgy bizony! (Gáspár Endre fordítása) ZOMÁNC MŰ VÉSZÉT ÉS ÉPÍTÉSZET Alkotóműhely Kecskeméten • Pillanatképünk a II. kecskeméti lománcaaüvésieti alkotótelep műhelyében késiült. A megyében élő, dolgozó, művészeti életünk mindennapjait alakító és befolyásoló alkotóműhelyekről írott sorozatunkban most egy sajátosan érdekes közösséghez érkeztünk. A kecskeméti zománcművészeti alkotótelepről van szó, amely életének eddigi két évében (ez sem volt több lényegében, mint két hónap) sok szállal kötődött-szövődött be Bács-Kiskun megye képző- és iparművészetének valóságába. Vagy ami ennél is több, tudatába. Az alkotótábor emellett legalább ilyen erőteljes követelőzéssel kért magának jogos helyet az országos alkotótelepek sorában, s vetett föl olyan sajátos szakmai-képzőművészeti—építészeti és egyéb problémákat, amelyek jelentősége messze túl mutat a megye, vagy annak székhelye határain. Két éve, 1975 nyarán a zománcművészeti alkotótelep megszületett a semmiből, s azóta már visszavonhatatlanul létezik. Igaz, hogy a részt vevő alkotók többsége nem a megyében él, és a Kecskeméten készített munkáinak többsége sem marad meg „szülőföldjén”, és az is igaz, hogy a művészetkritikusok közül sokan még nem teljesen azonosultak azokkal a szellemi-esztétikai és technikai szándékokkal, amelyek az alkotók törekvéseit egységesítik. Ezek amúgy sem tisztázódtak még minden szempontból. De a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola kemencéiben égetett zománcművek közös kiállítása már sokfelé megfordult az országban és hatásuk mind számottevőbb. A lényeg azt hiszem az, hogy a tűzzománc művészei kecskemétinek nevezhető országos csoportosulása megtalálta szerepét; környezeti esztétikánk égető hiányosságaira kíván megoldási javaslatokat kikísérletezni.! Ef a problémakör igen sokakat érint. A tflzzománcműveknek az építészetben való hasznosításáról van szó. • Idézzük fel a két év történetét. A Kecskeméten 1975-ben összehívott zománcművészeti alkotók egyhónapos táborát követő, a megyei múzeumban rendezett közös kiállítást meglehetősen vegyes sajtóvisszhang fogadta. „Akkor még Kecskeméten is hemzsegtek az álikonok és pszeudo-népmesei motívumok, a souvenir balladák és a fát utánzó vasra égetett tulipánok. Akkor még úgy látszott, hogy Kecskeméten is beteljesedik a zománc „papírformája”, itt is csak álművészeti relikviák és álszentképek személyes kézjeggyel ellátott sorozatgyártását folytatják, az újító szándék pedig kimerül a vas helyetti rézlap új technológiát igénylő kikísérletezésében” — írta P. Szűcs Julianna a tárlatról több-kevesebb jogosultsággal. Az első bemutatkozás ellentmondásos benyomásait a lehetőségek talán túlságosan is behatárolatlan szabadsága okozhatta, az alkotótábor szervezői első alkalommal még nem kívántak többet, mint a műfajban érdekelt alkotók összetoborzását, érdeklődésük felkeltését. Most utólag kiviláglik, hogv a szellemi vezérfonal hiányzott, amely egységes irányba inspirálta volna a művészeket. A kísérletek — úgy tűnik — formai játékokban szóródtak szét. A tapasztalatokból okulva a rendezőség a következő alkotótábor meghívottjait már pontosan meghatározott célok idézetével toborozta egybe. Nem lett Igazuk azoknak, akik a tavalyi tematikai kötöttségben a fantázia szabadságának korlátozását látták. A központi rendező elv az építészeti alkotások díszítőelemekkel funkcionális és dekoratív zománcművekkel való kiegészítése volt. Termékeny párbeszéd ipar és építőművészet között — ezzel a mottóval jelezhetően kezdődött meg a szervezés, 1976 elején. A meghívott alkotóktól néhány Kecskemétre tervezett, vagy már elkészült épület belső vagy külső zománcdíszítési tervének kidolgozását kérték. A könnyűszerkezetes autóbuszpályaudvarl homlokzati lezárása, a Kéttemplom köz utcát áthidaló tetőótkötése, a fedettuszoda főbejárata, a hunyadivárosi orvosi rendelő várócsarnokának belső falfelütése, a fedett uszoda főbejárata, anyakönyvvezetői asztalának díszítése és a többi tervjavaslat megmozgatta a résztvevők fantá ziáját. A feladatok változatos konkrétsága lehetőséget kínált a művészek számára, hogy szabadon válasszanak belső vagy külső, különböző nagyságú és intimitású felületek, funkciók megtervezésében. Az építészeti feladatok megoldásához való együttes társulás ugyanakkor tematikai egységet, közös gondolkodási rendszert és elvi azonosságot eredményezett. • A kiadott feladatok bonyolultságának, összetettségének jellemzésére had Idézzünk egy építészt, aki a Kiskunsági Nemzeti Park főépületének tervezési időszakában már képzőművészeti alkotások díszítő jelenlétével számolt. „Az épületegyüttes külső-belső felületein és környezetében megjelenő alkotásokat készítő művészek feladata igen nehéz lesz, mivel az alkotás folyamatában meg kell találni saját területükön azt az alapot, amelyből kiindulva olyan mű születhet, amely együtt „él” az épülettel és szintén a védelemre és továbbélésre érdemes népművészeti hagyományok ápolását szolgálja” ... — írta Farkas Gábor. Az Idézet a kecskeméti kísérlet úttörő jellegére is rávilágít, amely sürgetővé tette az építészet és a zománcdíszítcs között felvetődő elméleti-esziétikai é# szervezési (kivitelezési) kérdés sek kidolgozását. Az alkotótelep munkásságát követő viták arra Is felhívják a figyelmet, hogy az iparilag előállítható, esetleg bizonyos elemeiben szériázható, nagy felületű díszítések hasznosításának útja-módja is megoldásra vár. Azt hiszem, nem tévednek azok, akik a kecskeméti zománcművészeti alkotótelep lényegi értelmét az építészettel való „házasságban" vélik felfedezni. A tavalyi egyhónapos munkát követő kecskeméti kiállítás országos viszhangja is erre enged következtetni. A lélektelen, egyhangú, sorozatban épülő lakótelepeket, az „alvó városok" uniformizált összképét mindenki Ismeri, s nem kelf sok fantázia annak belátásához, hogy az időt és időjárást álló, élénk színű égetett tűzzománc díszítések — legyenek láthatók azon tűzfalakon, erkélypárkányokon, homlokzatokon, vagy a tájékozódás megkönnyítésére a köztereken elhelyezve — sokat javíthatnának a modern környezet sivárságán. Ha a tábor alkotói megtalál^ ják a szellemi és ipari-technikai együttműködés lehetőségeit as építőművészettel, akkor bízvást remélhetjük, hogy a közösség sokat tehet városaink környezet-esztétikájának felvirágoztatásáért. A július 12-én nyitó III. zománcművészeti alkotótelep résztvevőit már ennek a gondolatnak a Jegyében várjuk Kecskeméten. Pavlovits Miklós t A résztvevők egy csoportja a közös kiállításon. Előtérben ai autóbusz-pályaudvar díszítésének terve. (Fotó: Pásztor Zoltán.) HÓDI T. JÓZSEF: Queen Anne ÍZ ilopakodott a mosdóba. Nem lepődött meg, hogy a szarkalábak még a vastag púder alól is előtűnnek, bár reggel azt hitte: a délutáni órák világítása jobban kedvez majd mimikrijének. Szemébe igyekezett némi optimizmust erőltetni, de a tükör kegyetlenül hűen dobta vissza tekintetét. Megigazította reggel frissen berakott haját, picit jobbra, majd meg balra fordul, arra volt kíváncsi, hogy a halványlila lakk hogyan mutat előnyösebben? Nem volt elégedett az eredménnyel. Előkotorta a kis retikülből a rúzst, és kent belőle a szájára. Párszor beharapta felső ajkát, hogy a rúzs egyenletesen oszoljon el rajta, amikor meghallotta, hogy nyílik a mosdó ajtaja. Mint a rajtakapott gyerek, kiosont Mária mellett a folyosóra, közben mormogott valamit, és nem nézett fel. Zavara hosszússággá változott, amiért ez a fiatal fruska meglátta, hogy ő... A szobájába érve gyorsan végignézett magán. A ruha, amely mértéktartóan takarta térdét — még divatos is most — felül picit kacér kivágással készült, a színt hosszas fontolgatás után választotta. Észrevette, hogy — bár meleg van — karja lúdbőrözik, ettől egészében megborzongott. Abbahagyta a mustrát, íróasztalához ment. Kifülelt a folyosóra, s mivel nem hallott lépteket, gyorsan kinyitotta az alsó fiókot. Az üveg mesterséges ódonsággal készült, a nyugati csomagolási rafinéria minden fogása rajta volt. Queen Anne — betűzte ki sokadszor a feliratot és megsimogatta a drága folyadékot tartalmazó butéliát. Tegnap, amikor bemerészkedett az önkiszolgálóba, még nem tudta, hogy mit fog venni, csak azt, hogy most valami értékes kell. Olyan, amire sokáig emlékeznek majd, olyan, amelyet felemelegetnek egy-egy újabb névnapon is. Emlékeztek, amikor az Annuska.. . ? — hallotta, miközben a gondolák között lökdösték, taszigálták. Mindenki tudta, hogy unit akar vásárolni, csak ő szerencsétlenkedett köztük. Téblábolt és próbálta eldönteni, hogy a sok idegen nyelvű felirat közül melyiket válassza. Aztán rájött, hogy az árat kell néznie. Kétszázötven forintot szorított ki a havi konyhapénzből meg az otthonra vállalt gépelésből. Készült erre az alkalomra, mint valamikor egy szívdobagtató randevúra. Mint amikor Lacival... Akkorát löktek rajta, hogy majdnem lesodort egy drága palackot. Ettől megijedt és gyorsan leemelte azt, amelyik sokadmagával éppen előtte állt. Remegő kézzel beleengedte a tejtől, zöldségtől maszatos kosárba, de gyorsan fel is állította. Gondterhelten körbeforgatta az üveget, nem lett-e mocskos, aztán egy kézzel fogva a palack nyakát, elindult, hogy a pénztárhoz jusson. Ideges volt, és csak akkor csillapult valamennyit a pulzusa, amikor nagynehezen fizetett, és szatyrába süllyesztette az italt. Amikor kilépett az üzletből, körbékémlelt, nem látta-e valamelyik munkatársa, hogy ő most... De senki nem figyelt rá és ismerős arcot sem fedezett fel a tömegben. TJajnali ötre húzta az órát, mert b.ejelentkezett Pirinél, a haját is rendbe akarta hozatni mára. Óvatosan, precízen csomagolta ki a kristálypoharakat, mindet egyenként átvizsgálta, nem poros-e, pedig tudta, hogy naponta törölgeti őket. Papírt rakott a poharakba, papírba göngyölte őket, a táskába papírt rakott közéjük. A készlet igen régi volt, még anyjától örökölte, a cseh üveget még a monarchia idején fújták. Mire elkészült a csomagolással, majdnem kiszaladt az időből. Zihálva ért a fodrászathoz, Piri már bosszúsan eregette a füstöt, mert közben lett volna munkája, de őmiatta lemondta. Gyorsan siklott a székbe és nagy lélegzet után hadarta el kívánságát, aztán nem mert felnézni a tükörben Pirire, mert tudta, hogy kerekre nyílt szemeket, aztán meg lebiggyesztett szájat látna, valami olyan kifejezéssel, hogy „nocsak, van valakije a vénlánynak?” Tűrte a tortúrát, amivel a mosás, a lakk. a berakás járt, érezte, hogy a púder alatt az izzadtság hogyan üt ki a bőrén és egyre gyakrabban nézett lopva az órájára: csak el ne késsek, éppen ma! Az üveg hűvös maradt, a poharak kicsomagolva vártak sorukra az íróasztalfiókban. Becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot. Még az ebédszünetben székeket csempészett át Borosné szobájából, azokat * akarta most úgy elrendezni, hogy ha jönnek, mindenkit le tudjon ültetni, körbe tudjon kínálni. Nem bánta, hogy Borosné szabadságon van, legalább megmenekül a szúrós nyelvétől, attól, ahogyan — bár az ő névnapja van — Borosné szeretne lenni a központ. Mire végzett a székek elrendezésével, jól eltelt az idő. Kicsit kifújta magát, ismét, most csak úgy tükör nélkül, a hajához nyúlt, a keze magától folytatta a mozdulatot a ruhán. Fél négy lesz öt perc múlva, mindjárt jönnek. Még elpakolnak a fiókjukban, rendet tesznek az asztalukon, zárnak, aztán jönnek. Ügy, ahogya ő is szokta, amikor meghívják. Az a szokás, hogy körbejár az év folyamán a névnapozás, mindig az ünnepelt vendégel, és az esztendő végére mindenki ad is, kap is; egyensúlyban marad a dolog. A főnök persze ilyenkor is igyekszik a szigorút játszani, egyetlen pohárkával iszik és gyorsan elköszön azzal, hogy „ne maradjanak sokáig, tudják, hogy nem lenne szabad!” Mindenki roppant komolyan bólogat, és mint a kisgyerekek, egymásra licitálva ígérik, hogy öt perc az egész, mindenkit vár a család. Ennek ellenére nem ritka, hogy még a tv-híradót sem érik el, hogy kapatosán távoznak, és a lépcsőházban egy-egy magyar nóta is felhangzik. Legalábbis így meséli Marika, akinek tetszenek az ilyen összejövetelek. Nagyon férjhez akar menni szegényke, pedig ha tudná, hogy nem kell azzal sietni. Hiába meséli neki a saját példáját Lacival, Mária csak bólogat illemtudóan, de látni rajta, hogy únja már az egészet, és úgy öltözik, úgy festi magát, mint... Hát igen, mint ő most. Csakhogy ő nem akar már semmi ilyet. Névnapja van, és ezt emlékezetessé akarja tenni a kollégáknak is, meg saját magának is. Most ő is itt lesz, amíg a többiek, most nem rohan el hat óra körül azzal, hogy „ne haragudjatok, sürgős dolgom van!”, miközben tudja, hogy az égvilágon semmit sem kell csinálnia, és hogy egész este arra fog gondolni: vajon meddig maradtak, vajon miről beszéltek, vajon Mária kire vetette ki megint a hálóját? Ül közben az ablaknál, nem gyújt villanyt, mert úgy sincs mit nézni. Lacira gondol, aki akkor szó nélkül ment el. Csak hónapok múlva tudta meg róla, hogy Kanadában van. Az órájára nézett. Minden pillanatban itt lehetnek, már fél négy múlt tíz perccel. Vajon ki jön először? Reggel, amikor sorra járta őket, a főnök azt mondta, lehet, hogy egy kicsit késni fog. Bartalos a bérelszámolásból kimentette magát, szülés előtt van a felesége, Gál Pista a gyerekét látogatja, így mondta, ma van „láthatása", és kesernyésen mosolygott. A többiek ígérték, biztosra mondták. Szerencséje van, ma semmilyen értekezlet nem volt, mindenki időben végezhetett. f *[lt az asztalnál és fázni kezdett. Felállt, hogy ^ kifülel a folyosóra. Akkor vette észre, hogy az ajtó zárva maradt, amikor a székeket rendezgette. Gyorsan elfordította a kulcsot és arra gondolt; még biztosan nem járt itt egyik sem, az nem lehet, akkor meghallotta volna. Egy óra múlva még mindig ott ült és már vacogott, annyira fázott. Ajkát harapdálta, a rúzs már csak nyomokban volt a száján, a púdertakaró mögött rémület szaladgált a vonagló arcizmokban. Felpattant, az ajtóhoz indult. Érezte, hogy a tarkóján hideg verejték indul el, a gerince árkában fut totább, míg a ruha jeges bádogként nem tapad a hátára. Hallgatózott. Rajtakapta magát, hogy hallucinál: mintha a földszintről a főnök baritonján az visszhangzana, hogy „proszit!” Pár pillanatig az ajtófélfának dőlt, érezte, hogy remeg a lába, hogyan nyirkosodik tenyere alatt a fa. Végre el tudott indulni. Végigimbolygott a folyosón, egészen a lépcsőfordulóig, ott megállt, és enyhén előrehajolva ismét hallgatózni kezdett. „Isten éltesse, Anna!” — törte át fülében a zúgást egy hang. Már nem kellett előrehajolnia, a többiek kontráját — „Isten éltesse!" — meg a poharak finom koccanását, az elmosódva újra meginduló társalgást is tisztán hallotta. Állt mereven, és nem tudott szabadulni a gondolattól. hogy Csóti Annának milyen valószínűtlenül szőke a haja, közben meghallotta érdekes, érdes nevetését is, majd megint „Isten éltesse!” a Gál Pista hangján. 114' egfordult, végigment a folyosón, visszalépett a szobájába. A kulcsot ismét ráfordította. Az íróasztalból elővette a cicomás üveget, maga elé tette. Utána a poharakat, mindet. Alájuk tálcát rakott. Űjra benyúlt a fiókba, sós süteményt tett a másik tálcára. Kicsit bajlódott a Queen Anne kinyitásával, aztán tiszta kendővel megtörölte az üveg száját. Töltött. A hat pohárban aranyos-barnán pihent az ital, maradt még az üvegben is. Merev mozdulattal felemelte az egyik poharat. „Isten éltesse, Annuska!” — mondta ünnepélyesen. Míg szájához emelte a poharat, orrába mart az alkohol, mintha tűkkel szurkálták volna meg belül. Könnybelábadt a szeme, alig kapott levegőt, megrázkódott, majdnem elejtette a poharat. De már nyúlt az újabbért, és mondta a köszöntőt. Lehajtotta a csillogó folyadékot, és már nem fázott annyira. A hatodik után még kitöltötte, ami az üvegben volt, és botladozó nyelvvel azt mondta: „Isten éltessen, Anna királynő!” Groteszk grandezzával meghajolt a cifra üveg előtt, és ismét ivott. Ügy érezte, hogy most már bemelegedett a szoba. Ezen csodálkozott, mert a fűtőtestet — még tudta — nem kapcsolta be. !
