Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-19 / 168. szám

1977. július 19. • PETŐFI NÉPE • i

HÉTSZÁZ NÉPTÁNCOS SZEGEDEN

Szakszervezeti együttesek nemzetközi fesztiválja

Megnyílt a nyári tárlat

Név szerint címezve

Vasárnap Szegeden a Széchenyi téren ünnepélyesen nyitották meg a hatodik nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivált, amely egyben a magyar csoportok tizenkettedik szegedi nyári találkozója. Tíz ország tizenöt együttesének mintegy hétszáz tagja menettánccal vonult fel a belváros utcáin, majd a Széchenyi térre érve felsorakozott a városi tanács épülete előtt. A fesztiválon részt vevő csoportokat az eseményre érkezett külföldi szakszervezeti delegációkat Földvári Aladár, a SZOT elnöke köszöntötte.

Bányainé, dr. Birkás Mária, a szegedi tanács elnökhelyettese átadta a város jelképes kulcsát a folklóregyüttesek képviselőinek, a részt vevő nemzetek zászlóival díszített téren pedig ünnepélyesen felvonták a fesztivál lobogóját. .

A megnyitó ünnepségen ezt követően rövid, a nemzeti sajátosságokat tartalmazó táncokkal mutatkozott be több külföldről jött táncegyüttes.

A Magyar Képzőművészek Szövetsége Közép-magyarországi Területi Szervezete évenként hagyományosan megrendezi a Bács-Kiskunban és Szolnok megyében élő alkotók nyári tárlatát. Az idén a szomszédos megye székhelyén a VIII. Szolnoki Kulturális Hetek elnevezésű rendezvénysorozat keretében mutatkoztak be a művészek a Damjanich János Múzeumban. Ennek a kiállításnak az anyagát hozták el Kecskemétre a Megyei Művelődési Központba.

Vasárnap délelőtt az intézmény emeleti bemutató termében Lengyel Boldizsár, a Szolnok megyei Tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője nyitotta meg a tárlatot, amelyen ez alkalommal huszonnégy képzőművész hetvenkét alkotása látható. Olyan nálunk is régóta ismert festők munkáiban gyönyörködhet a látogató. mint Chiovini Ferenc és Baranyó Sándor, akik méltóan képviselik társaikkal együtt a szomszédos megye művészi életét. Szolnok megye szobrászai közül hárman is szerepelnek a nyári tárlaton: Simon Ferenc. Szabó László és Papi Lajos. (Sajnálatos módon megyénkben szobrász művét nem láthatjuk ez alkalommal.) Festőink közül többek között Bozsó János. B. Mikii Ferenc. Bodri Ferenc és Klossy Irén nevét olvashatjuk a kiállított művek alatt.

A tárlat augusztus 7'ig tekinthető meg.

Sorsdöntő órák. Most dől el, hogy beérik-e három küzdelmes esztendő gyümölcse? Az egyik asztalnál az államvizsga bizottság tagjai ülnek, szemközt a kecskeméti Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskola végzős hallgatói. A ruháik sötétek, az arcok sápadtfehérek. A vizsgázó homlokán verejték gyöngyözik. A homlokmarás forgácsolási viszonyairól, szerszámairól és technológiájáról, valamint az íveltfogazatú kúpfogaskerekek megmunkálásáról „vallatják”.

Diplomás szakmunkások

ünnepélyes eredményhirdetés államvizsga után.

Nincs az a pénz, amennyiért most helyet cserélnék Körösi Istvánnal.

Az energikus, határozott fellépésű fiatalember egyike azon szakmunkásoknak, akik érettségi nélkül jutottak be a főiskolára. Három éven keresztül hallatlan szorgalommal pótolta hiányzó elméleti alapismereteit, gyarapította tudását. Az utolsó akadályt is legyőzte, bár az eredménnyel elégedetlen. Annyira elhatalmasodott rajta a vizsgadrukk, hogy már attól félt: egyetlen mondatot sem képes kipréselni a száján.

— Nagyon kimerítő volt idegileg a felkészülés — mondja rosszkedvűen. — Az utóbbi időben a szememet is alig hunytam le és most bánt, hogy kis híján majdnem elrontottam mindent.

Azzal biztatom, hogy végül is megfelelt. Hamarosan átveszi az üzemmérnöki diplomáját és ez nem kevés. Gondolta volna pár éve, hogy megéri?

— Álmomban sem. Négy esztendeje jelent meg a miniszteri határozat, hogy a 30 éven aluli szakmunkások felsőszintű képzésben részesülhetnek, önként jelentkeztem és munkahelyem, a Diósgyőri Gépgyár, támogatta a kérelmemet. Három rostán mentünk keresztül, még pszichológiai alkalmassági vizsgán is átestünk, mire a 80 diósgyőri jelöltből kiválasztottak bennünket. Ebből egy még egyetemre jár és mindössze ketten jutottunk el az államvizsgáig. Bejutni sem volt könnyű, megmaradni talán még ennél is nehezebb.

Pista nemcsak a főiskolára, de a gépipari szakmába is nagy, bizonytalan kitérők után érkezett.

— Édesapám fuvaros volt, akkor ment nyugdíjba, amikor tizenéves voltam. Az volt a cél, hogy minél hamarabb szakmát adjanak a kezünkbe. Az általános iskolában négyes tanuló voltam és pincérnek jelentkeztem. Nem vettek fel. Más lehetőségem nem maradt: vagy marós leszek, vagy elmegyek segédmunkásnak. Azt sem tudtam, hogy mi az a marós, csak belevágtam. A gyárban hamar feltaláltam magamat, nyüzsgő, mozgó ember vagyok, szeretem a közösséget és ezt a KISZ-ben hasznosítani tudtam. Lényegében a mozgalomnak köszönhetem, hogy komoly érdeklődés ébredt bennem az emberek és a szakmák iránt is.

A főiskolán sem maradt titokban jó szervezőkészséggel párosult politikai képzettsége. Tagja a KISZ Központi Bizottságának, Kecskeméten is mindig számíthattak rá az ifjúsági munkában. Ez is sok időt vont el a tanulásból. Amit éjszakázásokkal lőhetett csak pótolni. Közben hetente 400 kilométert utazott Miskolcra, a családjához és vissza. Most is állandóan az járt a fejében, ha elhúzzák, egy évvel később veheti kézbe két kisgyerekének a nevelését.

— A mi helyzetünk ebben is különbözött a többiekétől —, kapcsolódik az eszmecserébe Taraszovics András, a Lampart Zománcipari Művek kecskeméti gyárának esztergályosa. Neki jó napja volt, kitűnően szerepelt. Vizsga után viszont ólomsúllyal zuhant rá a hónapról hónapra halmozódó és keserves igyekezettel legyűrt fáradtság. Ahhoz sem érzett már magában erőt, hogy örüljön.

— Pedig tisztában vagyok, milyen sorsdöntő nap ez az életemben. Mindig tanulni akartam, ezért iratkoztam be a szakközépiskola levelező tagozatára. Már közel voltam az érettségihez, amikor közbejött ez a lehetőség. A feleségem úgy határozott, hogy éljek vele, ő majd neveli a nyolcéves kislányukat. Erre sem időm, sem erőm nem lett volna. így sem volt könnyű. De 30 éves koromra mégis megszereztem azt az tudást, amit már nem vehet el tőlem senki. Lakásom még nincs. Egy kis garzon, ezt is nemrég adta az édesanyám, mert elköltözött Kecskemétről. Olyan szorosan vagyunk, hogy tanulni is csak akkor tudtam, ha a család nem volt otthon, vagy már lefeküdtek.

• Körösi István: „A főiskolán annyira befogadtak bennünket a srácok, hogy nem éreztük hátrányban magunkat..

• Taraszovics András:

„A gyár figyelt ránk, törődött velünk.

Nekem nemcsak a fizetésemet folyósították minden hónapban, hanem a tandíjamat és a tankönyvek árát is kifizették." (Fényképezte: Méhes! Éva.)

— Valóban érdemes volt megadni a továbbjutás lehetőségét? — érdeklődöm Zsolczai Sándor adjunktustól.

— A legmesszebbmenőim pártolom ezt a képzési formát. Tény, hogy a SZET-eseknek több mint az 50 százaléka lemorzsolódott, aminek több oka van. Sokan 5—6 éves kihagyással láttak újból tanuláshoz és nem tudták követni azokat a szakmunkásokat

sem, akik — mint Taraszovics András — a középiskolák levelező tagozatáról jöttek át hozzánk. A kiválasztás sem volt mindig megfelelő. Előfordult, hogy ugyan, azon gyár jelöltjei közül az egyik kimagasló tehetséggel rendelkezett, a másik az első félévnél sem jutott tovább. Az elején, a SZET-esek elméleti felkészültsé‘ ge maradt el a többiekétől, most az utolsó évben, ők segítettek megoldani a gyakorlati felada' tokát. Kezdetben tehát ők szorultak a társaikra, a diplomamunkák elkészítésénél viszont már kamatosán vissza tudták adni a kölcsönt. Rendkívüli szorgalmukon, akaraterejükön kívül, emberi magatartásuk is példamutató.

Nagy dolog érettségi nélkül, szakmunkásként bejutni a főiskolára és visszatérni a munkahelyre, üzemmérnöki diplomával. Előfordulhat, hogy évek múltán csak a diplomával büszkélkednek majd és feledésbe merül, hogyan és miért jutottak hozzá?

Körösi Pista határozottan mond nemet.

— Még nem tudom pontosan, hová állítanak majd, egy biztos: úgy jöttem el a gyárból, hogy egyszer már letettem a voksot. Azért is küldtek, ha egyszer már megfeleltem, most adnak egy lehetőséget, hogy egy kicsivel többet tegyek le. Nem azért tanultam, hogy mérnök úr legyek. Hanem, hogy még többet tudjak használni azoknak, akik bíznak bennem, és sokat várnak tőlem. A munkásoknak.

— Nekünk sohanem szabad elfelejtenünk — jelenti ki komolyan Taraszovics Bandi is —, hogy onnét jöttünk: a műhelyekből. Ügy is kell visszamennünk, hogy minden cselekedetünkből érződjék: a munkások eszével gondolkodunk, az ő kezükkel dolgozunk. Most úgy indulunk viszsza a munkahelyünkre, barátaink, dolgozótársaink közé, mint akik hosszabb távoliét után hazatérnek. És nem is érkeznek üres kézzel...

Vadas Zsuzsa

Utólag bevallják, hogy nem fűztek túlzott reményt a diplomához. Már az előkészítő tanfolyamon számotvetettek azzal, hogy ezen a főiskolán kérlelhetetlenül szigorúak a követelmények. A Bandiból azonban a lassan oldódó feszültség egy őszinte vallomást is kiszabadít.

— Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, tényleg élveztem a megoldandó feladatokat. Azt szerettem bennük, hogy új, érdekes megvilágításba helyezték a korábban végzett munkámat. A gyárban adva volt egy fogaskerék, r\ekem az volt a dolgom, hogy megesztergályozzam, de hogy a fogszám hogyan jön ki, miért? — arra itt kaptam először választ. Pedig ez a legérdekesebb benne. Ennek az iskolának az a jó oldala, hogy gyakorlatias képzést ad. Úgy érzem, ezért is érdemes volt megragadnunk ezt a rendkívüli lehetőséget. Akkor is, ha néha úgy éreztük, egy kicsit meghaladja az erőnket.

KÉPERNYŐ

A Don Carlos három év múltán

Ritka eset. hogy a televízió kétszer közvetít egy színházi előadást. A kecskeméti Don Carlos e kivételek közé tartozik. Ismét lenyű* gözött a három éve bemutatott tragédia.

Vitatkozom azokkal, akik a színház teljesítményét, színvonalát azon mérik, hogy hányszor álldogál az épület mellett a kék-fehér közvetítő kocsi. A tévé érdeklődésének az eltúlzásánál az lenne a nagyobb hiba. ha lebecsülnénk a milliós nyilvánosság ösztönzését, bátorítását. Tudom, hogy sokakat éppen a képernyőn látottak hoztak ötven-száz kilométerről egyegv kecskeméti előadás megtekintésére. Gondolom. így van ez másutt is.

Ülünk a taggyűlésen, hallgatjuk a beszámolót a pártalapszervezet belső életéről. Kiegyensúlyozott, precízen fogalmazott mondatok követik egymást. „A politikai oktatás eredményes, de a párttagok egy része még nem tanul rendszeresen... A tömegszervezetekben dolgozó elvtársak túlnyomó többsége lelkiismeretesen teljesíti a feladatait, de egyesek még nem eléggé kezdemény ezőek ... Néhány gazdasági vezető elfoglaltságára hivatkozva többnyire elmarad a pártcsoport-megbeszélésekről..Peregnek a mondatok, általánosítva a mindennapi tapasztalatokat.

De mintha egy kissé túlságosan is általánosítanák őket! Főleg, ha meggondoljuk, hogy ez az alapszervezet alig negyven tagot számlál. Negyven ember, mindegyikük ismeri egymást. Lehet, hogy ők tudják is, kik azok az „egyesek", meg a „néhányan”, kik tartoznak a „túlnyomó többség”-hez és ki az „egy rész’’-hez. Lehet, de nem biztos. Mindenki gondolhat akár önmagára, akár a szomszédjára. Hiszen sem az elismerést, sem a bírálatot nem címezték meg név szerint. Ki-ki saját elgondolása szerint válogathat közülük, maga dönti el, melyik inget vegye magára, melyiket ne.

Személyes értékelés

Sajnos, az általánosítás távolról sem erre az egyetlen helyre jellemző betegsége az alapszervezeti pártmunkának. Tünetei több helyen mutatkoznak. E tünetek jellemző közös vonása, hogy a végzett munka értékelése az általánosságok szférájában lebeg, jóval az egyes, a valóságos ember fölött. A tendenciák megállapítása során elvész ezek hordozója, a cselekvés tényleges alanya, illetve csak az összesség tagjaként jelenik meg, egyedi személyenként nem. Besoroltatik az „egyesek” meg a „többségük” közé, de anélkül, hogy pontosan megtudhatná, vajon hová is számították, melyik az ő helye. Ezáltal azonban meggyengül, vagy teljesen elvész a társadalmi tevékenység egyik fontos hajtóereje: a személyes cselekvés közösségi megítélése.

Márpedig ez nagyon lényeges hajtóerő: lemondanunk róla nem lehet és nem is szabad. Másként végzi dolgát, aki tudja, hogy a kollektíva figyelemmel kíséri, számon tartja tetteit, aki bizonyos lehet abban, hogy a sikeres fáradozásért elismerés, a mulasztásért elmarasztalás jár. Az egyén és a közösség kapcsolatának ugyanis nélkülözhetetlen eleme, hogy világosan érzékelhető legyen, mennyivel járult hozzá az egyén cselekvése a közösség céljainak megvalósulásához.

Számos tény tanúsítja, hogy a párttagok igénylik is ezt a személyes értékelést. A párttagsági könyvek cseréjét megelőző beszélgetések ezért is találtak olyan rendkívül kedvező fogadtatásra a párttagság körében. Sokan fogalmaztak meg olyan igényt, hogy az ilyenfajta beszélgetések a jövőben váljanak rendszeressé,

s e mögött is nem utolsósorban az: említett kívánság húzódik meg. Ahol már rendszeressé vált, hogy az éves beszámoló taggyűlések előtt a pártcsoport értékeli saját tagjainak politikai tevékenységét is, ott érzékelhették és érzékelték is ennek a gyakorlatnak a kedvező hatását.

Kettős szerep

Miért veszik el mégis nemegyszer ez az értékelés az általános megfogalmazások tengerében? Talán — egyebek mellett

— egy félreértés miatt is. Egyes lalapszervezetek vezetőségeiben élhet egy olyasféle feltételezés, hogy a munka színvonalát úgy lehet emelni, ha a felsőbb irányító pártszervek munkamódszereit másolják le. S megyei, járási, városi szinten már valóban a közös, átfogó tendenciák megítélése kerül előtérbe, noha az egyes munkaterületek, illetve alapszervezetek konkrét értékelése sem maradhat el. A munkában itt mindkettőnek megvan a maga szerepe. (Mint ahogy a sajtó hasábjain is megfér egymás mellett a témát általánosságban tárgyaló írás — például amire most fordítja figyelmét az olvasó —, meg a konkrét helyszínről, személyekről szóló cikk.) De minél „lejjebb” megyünk, annál kevésbé lehet és szabad ezt különválasztani. Egy műhely-faliújságon másként kell szólni általános kérdésekről is, mint a megyei lapban; egy alapszervezeti taggyűlésen másként, mint a megyei, járási, városi pártbizottság ülésén.

Dicséret és bírálat

Közrejátszhat egy másik ok is. Mert bármennyire igaz, hogy az emberek igénylik tevékenységük konkrét értékelését, a név szerint címzett bírálatért azért nem olyan nagy a rajongás... Különösen azoknál nem, akikről szól. A sértődékenység bacílusa meglehetősen széles körben fertőz. Ki tagadhatná, hogy egyszerűbb dolog a kritikát általánosságokba csomagolni, mint felidézni az érintett személyek halálra sértődésének kísértő veszélyét. Mégis vállalni kellene ezt a veszélyt. Mert az általános személytelenségnél semmivel sem jobb az a féloldalas gyakorlat — amivel ugyancsak találkozhatunk —, hogy a dicséretet név szerint osztják, de a bírálatnál óvakodnak az ilyesmitől. Emiatt alakulnak ki azután olyan furcsa jelenségek, hogy a fórumokon a vállalat munkájáról számos negatívum is elhangzik, de a név szerint megemlített brigádokról, csoportokról, üzemrészekről csak jót hallani, azok mind-mind kiváló munkát végeztek.

Az ilyenfajta dolgokat csak úgy küzdhetjük le, ha a munka értékelésében véget vetünk a személytelenség kultuszának. Ha

— legyen szó dicséretről, vagy bírálatról — pontosan, név szerint megcímezzük, kiről,- kihez, szól.

Gy. L.

Kétszáz millió olvasó

Olvasó népnek nevezik sokfelé a világon a Szovjetunió lakosságát. Az elnevezést a számadatok is alátámasztják: az országban 350 ezer könyvtár működik. A könyvtárak szolgálatait több mint 200 millióan veszik igénybe — ennyi a rendszeres olvasójuk. Ezt az adatot annak fényében érdemes mérlegelni, hogy Oroszország a század elején még az analfabétizmus magas hányadával tűnt ki.

A „könyvtár-készleteket” rendszeresen gazdagítják — a szovjet könyvtárak csupán külföldről évente több mint 900 ezer kötetet kapnak.

Óriási szerepe van a könyveknek az ifjúság nevelésében is. Több mint hét és fél ezer gyermek-, továbbá 140 ezer iskolai könyvtár áll a fiatalok rendelkezésére.

(BUDAPRESS—APN>

Maguk a művészek is rengeteget tanulnak egy ilyen közvetítés* bői. Maid mindenki meglepődik, amikor először hallja saját hang* ját magnóról, netán a rádióból. Ez lennék? Másnak éreztem, másként hallom beszédemet, mert belülről is hallom magamat. A színész be* lebújik a szerepbe, a vállalt figura szemével is néz. fülével is fi* gyei és csak közvetett jelekből, hatásokból sejtheti, milyen is volt valójában.

A tévé jóvoltából nézheti kívülről magát, elemezheti alakítását. A kamera kiemel és leleplez. Fel* nagyítja, közelebb hozza a színpadot. a részleteket, nem tűr üresjáratot.

Különösen az ilyen visszatekintés tanulságos. A néző emlékezik, hasonlít. Jó néhány szerepben lát* ta a felvétel óta ezeket a művészeket. Óhatatlanul kialakul ítéle* te, kifejlődött, gazdagodott új. mélyebb kifejezési eszközökkel, ki ismétli újra és újra önmagát. Vannak — sajnos — ismerősként viszszaköszönő modorosságok, mozdulatok: legutóbb is így csinált a színész, noha egészen más formátumú szerepet kapott.

A kecskeméti Don Carlosnak nem ártott az idő. sem az új közeg. Noha Ruszt Józsefnél a színek dramaturgiai feladatokat hordoztak. noha a fekete-fehér elnyelte a látvány gyönyörűségeit, a képernyő mérete miatt a gondosan komponált színpadkép csak halványan érvényesülhetett.

Szerencsére a tévéközvetítést is vezető rendező úgv választotta

meg a közeli és félközeli felvételeket. hogy azok majd mindig teljes élményt adtak. Természetesnék éreztük, hogy a színpadnak ezt vagy azt a részét, a színen levők közül ezt vagy azt a művészt látjuk, mert együtt élt az előadással. Mindig rátalált a legfontosabbra. a mondandót hordozó gesztusra, hangsúlyra. A tévé követelményeinek megfelelően felgyorsította a ritmust, de a képekről sugárzó feszültség, a dráma Izzása megőrizte az előadás komor ünnepélyességét, az igazságkeresés szertartásának sajátos pompáját.

A jó példák között emlegetik majd ezt a felvételt, ha netán egyszer megvitatják a színházi közvetítések módszertani, stiláris problémáit.

H. N.