Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-29 / 151. szám

1977. június 29. • PETŐFI NÉPE • 3 Segédmunkások A régészet műhelytitkai IäRÄINK ÉLETÉBöi • Sok vállalatvezető fele ki­rályságát adná — ha volna — néhány segédmunkásért. Hiába harsognak a gyárkapukon a fel­vételt hirdető csalogató táblák. Mindenütt munkaerőhiányra panaszkodnak. Közben a vállalatok fejlesztési tervei mintha tudomást sem vennének a nem túl biztató ki­látásokról. írják: ide ennyi em­ber kell, oda annyi. A ceruza, a toll, a papír bírja, de a legtetsze­tősebb igényből sem lesz olyan ember, aki vállalkozik nehéz lá­dák emelgetésére, a kőművesek keze alá dolgozásra. Az ötödik ötéves terv idősza­kára Bács-Kiskunban tizenegy- ezer új munkahelyet igényelnek az üzemek, vállalatok. Szakem­berek szerint jó lesz, ha ötezer­rel növekszik a munkáslétszám. Segédmunkásoknál még rosszabb az óhaj és a realitás közötti arány. Szerencsére! A szocialista tár­sadalmi rendszer ugyanis min­denkit képességei teljes kibonta­koztatására ösztönöz. A művelt­ség, a szaktudás szüntelen növe­lése berendezkedésünk lényegé­ből következik, előrehaladásunk feltétele. • Nagy erőfeszítéseknek kö­szönhetően az idén végzett nyol­cadikosok 94,6 százaléka tovább­tanul. Csupán három-négyszázán nem jelentkeztek sehová. Jó né- hányan olyan pályára mennek közülük, ahol 16 év a felvételi korhatár. Mások otthon marad­nak a háztartásban. Előfordul, hogy ilyen isikolai végzettséggel is kiügyeskednek maguknak va­lamilyen irodista állást, a mara­dék megy el segédmunkásnak. Csepp az igénytengerben! A különféle iskolákból kima­radtak adják e réteg legfőbb utánpótlását. A középiskolákat idő előtt önként vagy kényszerű­ségből elhagyó fiatalok, a szak­munkásképző iskola követelmé­nyeivel szemben alulmaradtak; így-úgy kudarcos emberek. Tisztelet a kivételnek, sokuk­ból hiányzik a szorgalom, a cél­ratörés. Leragadnak a segédmun­kások között. Gondolkodásmód­jukat, magatartásukat, ambíciói­kat meghatározza a termelési fo­lyamatban betöltött szerepük. A közvetlen környezet is hat, ezzel magyarázható, hogy a szakma nélküliek új nemzedékei sem ja­vítják az érdeklődést, közéleti Aktivitást, ismereteket felmérő statisztikákat. A gazdasági hatékonyság, ha lehet, még parancsolóbban elő­írja a szak- és segédmunkások megyénkben különösen kedvezőt­len arányának gyors megváltoz­tatását. Vállalom a mérges pil­lantásokat, kimondom: jó, hogy a segédmunkás-mizéria a gépe­sítésre, a jobb munkaszervezésre kényszeríti a gazdaságirányító­kat. Nincs más út, mint a technikai vívmányok hasznosítása, a kézi munka további csökkentése. Az itt-ott még szükséges szem­léletváltozás önmagában kevés az üdvösséghez. Ki kell törnünk az iparfejlesztés körülményeiből adódó „ördögi körből”. Csak a versenyképes cikkek hoznak hasznot, gyorsíthatják a kor­szerűsítést. Még mindig nálunk a legkisebb az egy dolgozóra jutó állóeszközérték hazánkban. Fe­jér megyében például háromszor több (drágább) gép, eszköz jut egy munkásra. # Az anyagmozgatás fogyaszt teméntelen energiát, foglal le sok embert. Néhány üzemet a felis­merés, a szükség mór rávett szállító, rakodó masinák vásárlá­sára. A korszerűsítés tehát feltétele és ösztönzője a munkaerőgon­dok csökkentésének. (Külön cikk témája, hogy van-e ehhez elég pénz, ha igen, akkor eszköz, gép, s ha az is, szakképzett kezelő.) Olyat is hallani, hogy a vál­lalat bérszínvonal-egyenlege ér­dekében, a jobban, kiemelten fi­zetett szakember keresetének el­lensúlyozására tartanak itt-ott a feltétlenül szükségesnél több segédmunkást. Drága játék, rá­fizet a népgazdaság az ilyen fur- fangra! Rossz nyomon járnak, akik ar­ra gondolnak, hogy e cikk író­ja szükséges rossznak tekinti a segédmunkásokat: a termelés nélkülözhetetlen elemei. Ebben az évszázadban aligha pótolható mással erejük, gyakorlatuk. Azt is tudom, hogy noha összehason­líthatatlanul több közöttük a vándormadár, mint a szakkép­zetteknél, sokan egy-egy üzem megbecsült, nélkülözhetetlen dol­gozói, a törzsgárda tagjai. 9 A fejlődés útja mégiscsak az, hogy a targoncakísérőből előbb-utóbb targoncavezető, a gép­tisztogatóból marós, esztergályos, a ládacipelőbői — mondjuk — darukezelő lesz. Az 1970-es népszámlálás adatai szerint a Bács-Kiskun megyei segédmunkások csaknem egyhar- mada nő, noha az összlétszámnak csak negyedét alkotják. Másként fogalmazva: a férfiak közül minden második, a nők közül minden negyedik szakképzett. Ez az arány is rosszabb az or­szágosnál. A tennivalók egyértelműek. H. N. László Gyula Régészeti tanul­mányok című kötetében mondja: „közönségünkben igen nagy az érdeklődés a régészet iránt Majd néhány oldallal hátrább, mintegy személyes programot, ál­lapítja meg: „...a történész és a közönség kapcsolata nem a megírt, közölt mű és az olvasó közt teremtődik meg, hanem for­máló erőként ott kell lennie már a történész munkájában is, fő­ként mondanivalójának megfo­galmazásában. Én mindig úgy írok, hogy szavamjárását azzal mérem: megértené-e László Gyu­la, az unokaöcsém, aki otthon, Erdélyben a földnél maradt?” Tiszteletreméltó. ugyanakkor igen sokoldalú kötelezettségekkel járó' program ez az író. a tudós, a történettudományi ismeretek avatott publikálója számára. És László Gyula, a nemrégiben le­zajlott könyvnapra megjelentetett kötetében ezt a hitvallást vál­lalja, mind a válogatás, mind pedig a közölt tanulmányok programja tekintetében. Köteté­ben csaknem fél évszázad mun­kásságának a nagyközönség szá­mára könnyen megközelíthető és tematikája tekintetében is leg­értékesebb tanulmányait foglalta egy csokorba. Elsősorban a ma­gyar ősrégészetnek általa művelt területeivel összefüggő részlet- kérdésekről számol be nagy fel- készültséggel, egy irodalmi mű sokszínűségét tükröző színes ké­pet rajzolva. A választék bősé­ges. Már a kötet fejezeteinek cí­mei is utalnak László Gyula ér­deklődésének sajátos területeire. A megragadóan személyes ihle­tésű bevezető után a tanulmány- kötet első részében elsősorban nyelvészeti vonatkozású, apróbb cikkeket publikál. Megvonja a tudományos igényű szófejtést és a régészet legfőbb kapcsolatai­nak mércéjét. Érdekes megálla­pításokat tesz például egy hon­foglaláskor! magyar falu feltá­rásáról. A Mi a magyar? című fejezet egyik jelentős tanulmánya ős­történetünk kutatásának nehézsé­geit tárja fel. Ebben a fejezetben található egyébként egy Petőfi- kutatással is szorosan összefüggő cikke, amely Petőfi sírjának mondáival kapcsolatban tesz ér­dekes megjegyzéseket. A könyv befejező tanulmányai között található az a két érte­kezés, mely a kettős honfoglalás eléggé sok oldalról vitatott kon­cepcióját fejti ki. S végül a magyarság művészetének néhány jellegzetes emlékét helyezi a ré­gész nagyítóüvege alá. Igen ér­dekes például az az elemzés, mely Lehel kürtjének származá­sáról tartalmaz igen érdekes és eredeti kutatási megállapításo­kat. A kötet egyik legterjedelme­sebb tanulmánya az úgynevezett Szent László hermáról szól. Ala­pos felkészültséggel és nagy ap­parátussal vizsgálja a Győrben őrzött mellszobor formájú gyö­nyörű ereklyetartó történetét, kü­lönösen abból a szempontból, mennyire őrizte meg ez a párat­lan értékű műkincs az eredeti alkotó kezenyomát, milyen át­alakulásokon, javításokon ment keresztül, s mennyiben egyeznek a történész megállapításai a hermával kapcsolatos írott em­lékekkel. E páratlan művészeti alkotás létrejöttének szakaszai László Gyula szerint a következők: Az arc karakterének kialakításánál elsősorban a Szent Lászlóval kapcsolatos kódex-ábrázolások vehetők tekintetbe. Később, 1370 táján az ereklyetartó eredeti őr­zési helyén, a nagyváradi szé­kesegyházban, már a mai formá­jában szemlélhették az áhitatos hívők a hermát, de akkor a fe­jen levő korona más volt (az­óta ez elveszett). (A hermában levő koponyadarab ekkor került az ereklyetartóba, amelyben ma is őrzik.) A mai, díszes korona 1600 táján készült, akkor újítot­ták fel a nyakperecet, ebben az időben került a nyakba egy kürt, amelyet korábban külön őriztek. László Gyula kötete a könyv­hét első napjaiban gazdára ta­lált. Az olvasó regénnyel felérő érdekességű olvasmányokat talál a tudós régész művében, és al­kalma van a tudományos publi­kációkat kevéssé ismerő érdek­lődőnek arra, hogy a korábban nehezen hozzáférhető, szakfolyó­iratokban rejtőzködő tanulmá­nyok megállapításaival fejlessze történelemismeretét, erősítse von­zódását ezekhez a tudomány­ágakhoz. Cs. L. Szerződés a jobb anyagellátás érdekében A kisiparosok anyagellátásának javítása érdekében minden me­gyében megkötötték a MÉSZÖV és a KIOSZ helyi szervezeteinek együttműködési szerződését. A 19 szerződés sok közös és már ko­rábban bevált intézkedést tartal­maz. Ezek közé tartozik például, Az agytorna célravezetőbb Valljuk meg őszintén: az érte­kezletek összefoglalóira legtöbb­ször mór csak félfüllel figyelünk oda. Egyik utóbbi megyei tanács­kozáson mégis felkaptuk a fejün­ket. Az előadó tudniillik imigyen formán kezdte: Szóváteszik mos­tanában, hogy túl hosszadalma­sak az összefoglalók. Majd így folytatta: „Én is azok közé tar­tozom, akik néha kissé el szok­ták nyújtani...” Lehetetlen volt nem odafigyel­ni. Plénum előtt aligha ismert be ilyet — vezető — mostanában. Újszerű „megnyilvánulás” volt. Érdeklődéssel hallgattuk, mi jön ezután. Az következett, hogy — elnézésünket kérte —; mert úgy érzi, e bejelentés ellenére mégis többet talál beszélni. Meg is in­dokolta. miért. — Az eleven vitában elhang­zott okos, érdekes, tömör felszó­lalások annyi gondolatot ébresz­tettek bennem is, hogy nehezen tudom megállni kifejtésüket. Nem is „állta meg”, csakhogy ökonomikusán csinálta. Úgy gaz­dálkodott velük, hogy az igazán új megállapításokat, következte­téseket mondta el. „Észre se vet­tük”, olyan gyorsan „elmúlt” az összefoglaló. Mert — ismétlem — új, tehát érdekes volt... Hiszen azt nem hallgatja az ember ér­deklődéssel, amit ugyanazon ta­nácskozáson belül sokadszor is­mételnek előtte. Ilyen „monda­nivalóval” szemben egyenesen becsukódik; védekezik, mert fö­löslegesen terheli. alól” legyintgetett visszafelé: „Több, mint azelőtt... Több, mint azelőtt” — hajtogatta bá­natos-tréfás beletörődéssel. Szünet a megyei ülésen. Két megkésett tisztségviselő — rövid időközökben egymás után — ek­kor érkezik. Szinte ugyanazokkal a szavakkal, ugyanolyan hanghor­dozással szabadkoznak: „Mostan­ra tudtam csak elszabadulni egy másik értekezletről. Ott is fel­tétlenül meg kellett jelennem”. — Néhányan évődtek velük: „Azt hiszitek, mi nem abban a cipő­ben járunk? Az ember <ftak azt latolgatja, hol veszik kevésbé szigorúan az igazoló jelentést a hiányzásról; oda nem megy el”. Ki nem volt részese efféle cse­vegésnek: Meg a szintén közös töprengésnek: „Az ember egy­szerűen nem érkezik megemész­teni, amit az egyik gyűlésen hall, mert már sietni kell a másik­ra... ” Márpedig enyhe csömör-érzet­tel jár, ha csak gyűjtjük, befo­gadjuk, egymás hegyére-hátára raktározzuk el agyunkban, ami­vel traktálnak bennünket. A leg­jobb szándékkal. Hogy szünet nélkül tájékozódjunk, ki ne ma­radjunk egy információból se. Pedig épp egy-egy kis szünet kellene. Idő a hallottak feldol­gozásához. Nem ment fel bennünket az alól, hogy amikor már a tetteken vol­na a sor, hiszen — ugyancsak értekezleten — meghánytuk-ve- tettük a „kérdést”, — ahelyett újra meghívókat küldözgetünk, mostmár igazán csak szövegsza­porításra. Mikor amolyan felüdítő hatású eszmecsere fölött örvendezünk, hogy lóm ez mily tartalmas, va­lósággal lebilincselő volt, — olyankor kapisgálunk valamit az igazságról. Hogy tudniillik az „értekezletesdiben” nem az érte­kezlet fáj tulajdonképpen, ha­nem a céltalanul elrabolt idő. Amit egy tanácskozásból az is­mételgetésekkel, mellébeszélé­sekkel, szófolyással vesznek el némelyek. Olyankor szokott elnehezülni szemhéjunk, mikor már a máso­dik felszólalót halljuk, „akinél” szinte hangosan szalad ki a szán­kon: „De hiszen ezt már harma­dikként szajkózza!” — Vagy: „Ki­másolt egy bekezdést az írásos anyagból, azt „mondja most fel”. g tünetekből kénytelen-kelletlen azt szűri le az ember, hogy az ilyen hozzászólók egyrészt nem figyelnek oda, másrészt nincs sa­ját mondanivalójuk, vagy épp az adott témáról nem tudnak semmi újat. De akkor minek erőltetik?! Elveszik mások kedvét az odafi­gyeléstől, és csak nyúzzák-húzzák az időt. nők kivitetett minden széket a tanácsteremből, — hátha így rö- videbbre fogják a szót munka­társai. Máshonnét olvashattunk egész hóbortos „óvszerről” is. A vezető elrendelte, hogy az ér­tekezlet alatt féllábon álljanak a kartársak. Legújabban egy ír polgármes­ter módszeréről adott hírt a vi­lágsajtó. Bevezette, hogy minden tanácsülés előtt negyedórás egész­ségügyi tornát végezzenek a ta­nácsnokok. A többnyire testes városatyák ettől annyira kiful­ladnak, hogy az előterjesztések­re, javaslatokra még nagy lihe- gések közt is csak rövid, velős véleményekkel képesek reagálni. Csodálatos mód rövidültek ezzel a tanácsülések is. Bármennyire is melegen ajánl­ja a rövid értekezletek titkát ku­tatóknak ezt a módszert az ír polgármester, az lehet „érdekes”, de mégsem megnyugtató. Elvégre — abban a helyzetben — az a tornáztatás mégiscsak kényszer. Nem olyan emberekhez méltó akiknek az eszére van szükség az üléseken, nem pedig a zihálá­sukra, fuldoklástól szederjes ar­cukra. Ismerősöm „ősidők óta” köz­életi ember. A minap is azzal válik el tőlem: „Ne haragudj, de mostmár megyek. Negyedóra múlva kezdődik az értekezlet.” — Hát olyan is van még? — szól­tam utána maliciával. Mire ő jópár lépésen át úgy a „hóna Másfelől azonban... Hányszor csináltunk csak úgy kapásból számvetést: Vajon mellőzhettük volna-e ennek vagy annak a fon­tos témának a megbeszélését? Csűrtük-csavartuk, még önma­gunk ellen is keresve az érveket, — a végén legtöbb esetben tisz­ta lelkiismerettel szögezhettük le: Helyes döntés azokban a kérdé­sekben csak így születhetett. Ez persze nem zárja ki, hogy nincsenek fölösleges értekezletek. Míg valaki meg nem vádol ér- tekezlet-ellenességgel, gyorsan közbeszúrom, hogy ez az ódzko­dás eléggé világjelenség. Azért is értesülünk időközönként a vi­lágnak hol ebből, hol abból a sarkából, hogy „megváltó” mód­szert találtak fel az értekezletek megkurtítására. Itt az a megle­petés várta a résztvevőket, hogy nem tudtak mire leülni. A fő­Búváriskola Kubát 3500 kilométer hosszan öleli körül a tenger, s a part mentén öblök, korallszigetek szá­zait találjuk. Több mint 700 hal- fajtát ismernek ezeken a parto­kon, s nem csoda, hogy az or­szágban igen elterjedt a víz alat­ti halászat és általában a bú­vársport. Ezzel a sporttal a kubai gye­rekek hamarabb ismerkednek meg — sokszor egyetlen maszk­kal „felfegyverkezve” —, mint a versenyúszással. Az ismereteik gyarapodásával egyre inkább ér­deklődnek a víz alatti halászat, a tengervízkutatás iránt. Ezért hozták létre az első kubai búvár­iskolát Varaderóban. A tanulók 11 éves koruktól ismerkednek itt a búvársport minden csínyjával-bínjával, mi­közben elvégzik az általános is­kolát is. Az iskolai gyakorlatok szárazföldön és tengeren egy­aránt folynak. Különféle úszási stílusok, technikai és halászati ismeretek, a halfajták elejtésé­nek módja, elsősegélynyújtás » víz alatti baleseteknél — sze­repel az iskola tanrendjében. Ez az iskola nevelte ki a búvársport olyan neves versenyzőit, mint Raul Castellanos, Luis Gerardo Perez, Jorge Luis Hernandez és Orestes Villalonga. A képen: bú- várhalászás. (BUDAPRESS—« PRENSA LATINA) hogy a kisiparosok ellátására ki­jelölt szakboltoknak a KIOSZ ez­után is rendszeresen jelzi a kis­mesterek várható anyagigényét, az üzletek pedig értesítést kül­denek a kisiparosnak a kért anyag beérkezéséről. Tizennégyezer kézirat Jerevánban Az örmény ábécé megalko­tójának, Mesz- rop Mastocnak nevét viseli a jereváni kéz­irattár. A több, mint ezer éves, kézzel írott könyvek között értékes festmé­nyek, középkori miniatúrák is helyet kaptak itt. A Matena- radan — így nevezik örmé­nyül ezt a könyvtárat, a világ kutatói­nak találkozó- helye. A gyűj­tőmunka átfog­ja az örmény nép és kaukázusi szomszédai tör­ténelmét, irodalmát, művészetét is. Évről évre újabb anyagokkal gazdagodik a jereváni kézirattár. Nem csak a Szovjetunió területé­A Sanssouci parkja Potsdamban A cikk kiindulásaként felhozott példa célravezetőbb az értekezle­tek megrövidítésére. És gondol­kodó emberhez méltó. Ki-ki mér­je fel magában, van-e az adott alkalommal új mondanivalója, s ha nincs, ne feküdjön rá ismét­léseivel mások türelmére. Egyébként ugyanannak a ta­nácskozásnak a szünetében je­lentette ki az előadóként is részt vett megyei vezető, hogy szíve­sen kísérte figyelemmel az addi­gi eszmecserét. Mert, mint mon­dotta, „nem, vagy alig volt üres­járat”. S milyen jóleső csend lett azonnal, mikor egyik felszólaló később „idézte” ezt a véleményt. Egészségügyi tornával tehát nem helyénvaló rövidíteni érte­kezletek időtartamát. Egészséges agy tornával viszont igen. Tóth István A Német Demokratikus Köz­társaság fővárosától, Berlintől délnyugatra erdők borította dom- oldalak és csillogó tavak között fekszik a sajátos történelmű Potsdam. 1200 táján nyert város­jogot. Később, I. Frigyes alatt ki­rályi garnizonváros lett, majd II. (Nagy)1 Frigyes itt építette fel — az akkori uralkodói „divat” sze­rint — a maga „Versailles”-át, a Városi palotát, a Sanssouci-kas- télyt és az Üj palotát, körülöttük hatalmas francia, majd angol stí­lusú parkot létesítve. A második világháború alatt sokat szenve­dett a bombázásoktól a város és a kastélyegyüttes is, ma azonban a rongálásoknak minden nyoma eltűnt, a park és kastélyai olyan látványt nyújtanak, mintha so­hasem dúltak volna harcok itt. Az obeliszkkel díszített főbe­járat a Fősétányra vezet, amely több kilométer hosszan húzódik. Ez a legrégebbi parkrész, amely a francia barokk stílusát, a mér­tani szabályszerűségit mutatja be. A képet egy-egy életnagyságú márványszobor, virágágyak és szökőkutak teszik olyan harmo­nikus egésszé, amelyet képzele­tünk könnyen benépesít az el­• A látogatókat újabban mini- busz viszi körül a hatalmas park­ban. (MTI Külföldi Képszolgálat — (KS) múlt idők játékos, kényeskedő, az udvari örömöknek szívesen hó­doló emberekkel. A parkban az első épület a Képtár, amely mű­vészien nyírott fák és bokrok a francia kertművészet hollandi változata szerint kialakított együttesében áll. Kissé távolabb a 15 méter magasra feltörő Nagy Szökőkút tere következik, amelyet az életet szerető ókori mitológia világából vett témájú, francia mesterek által csiszolt szobrok vesznek körül. Továbbmenve te­raszos függőkerteken és hatszor 22 lépcsőfokon, az egykori sző­lőhegy domborzatát követve ju­tunk a Sanssouci-kastélyhöz. A kastély- és parkegyütteshez tar­tozik még a szicíliai és az északi kert, illetve a botanikus kert. A potsdami park Európa egyik leg­szebben megmaradt történelmi parkja, amelyet évente a látoga­tók sokasága tekint meg. ről. de a világ minden tájáról ide kerülnek az örmény diaszpóra által küldött kultúrkincsek. (Fotó: TASZSZ—MTI—KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents