Petőfi Népe, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-12 / 110. szám

1971. május 1*. • PETŐFI NÉPE • *

A magánlakás-építés helyzetét

vizsgálja a KNEB

A magánlakás-építés helyzetét, az önerőből otthont teremtők gondjait, az állami támogatás hatékonyságát vizsgálja a következő hetekben — a Hazafias Népfront aktivistáival együttműködve — a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság. A nagyszabású felmérésről Péteri István, a KNEB elnökhelyettese elmondotta:

A vizsgálattal arra kívánnak feleletet adni, hogy a főhatóságok, tanácsok, érdekképviseleti szervek a — központi határozatok alapján — milyen intézkedéseket tettek a magánlakás-építés továbbfejlesztése érdekében, az állami intézkedések hogyan segítik az állampolgárokat lakásépítkezéseik megvalósításában választ keresnek arra is: miként ösztönzik a korszerű és gazdaságos lakásépítési módszerek elterjedését, az építkezések szervezettebb lebonyolítását.

Mint ismeretes, az V. ötéves terv 430 ezer lakás felépítését irányozza elő. E lakások nagyobb részét, mintegy 280 ezret a lakosság erőforrásaiból, állami támogatással építik fel. A lakásépítési tervek teljesítése tehát sokban függ a magánerős építkezések zavartalanságától.

A vizsgálat során a népi ellenőrök a fővárosban. Borsod, Csong- rád. Fejér, Győr, Komárom, Nóg- rád. Pest, Veszprém és Zala megyékben több ezer építkezőt is felkeresnek, hogy segítségükkel adatokat, információkat gyűjtsenek össze.

S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára a magánerőből megvalósuló építkezések társadalmi és politikai jelentőségére hívta fel a figyelmet:

— A népfrontmozgalomhoz — mint mondta — sokféle csatornán érkeztek állampolgári jelzések arról, hogy nem egyszer neheztelő közvélemény kíséri azoknak az erőfeszítéseit, akik olykor 10—20 éven át megtakarított pénzüket szánják rá, munkaerejüket is beleadják, hogy új otthont teremtsenek maguknak.

A vizsgálat idején — májusban és júniusban — a megyei népfrontbizottságok szerte az országban számos településen összehívják a legérdekeltebbek, az építkezők fórumát. A fórumokon elhangzó állampolgári véleményeket ösz- szesítik a Hazafias Népfront megyei elnökségei mellett működő gazdaság- és településpolitikai munkabizottságok, eljuttatják a HNF országos szerveihez, ahonnan a KNEB által majd feltárt adatokkal, tényekkel együtt jut el — a vizsgálat összesítéseként — az illetékesekhez. (MTI)

A jó minősítés kötelez

• A főmérnök és a műszaki osztályvezető a kiváló minősítés bizonylatával. (Méhesi Éva felvételei.)

— Előbb hadd említsem meg, hogy tavaly a bázisévhez képest 83 százalékkal nőtt üzemünkben az egy személyre eső anyagmentes termelési érték. És ezt túlnyomórészt a termelékenység növekedésének köszönhetjük — így a főmérnök.

• Jobb oldali képünkön: Még a szerelők serénykednek a működőképessé tételén, de a közeli napokban már „vizsgázik” a sörétezőgép.

A MEZŐGÉP Vállalat kiskőrösi gyáregységének jókora udvara valósággal kéklik a szállításra kész munkagépektől. Sorművelő kultivátorok, cukorrépára és burgonyára kifejlesztve. Valameny- nyin egyazon jelzés: P 437.Gyártásukat 1975-ben kezdték meg Kiskőrösön az NDK-beli partnerrel: a Weimari Mezőgazdasági Gépgyár torgaui gyárával kötött együttműködési szerződés alapján.

A vállalkozás első évében — kellő mennyiségű pótalkatrésszel együtt -— háromszázötven, tavaly pedig hatszázötven P 437-es hagyta el a kiskőrösi üzemet. Az idén viszont ezer kultivátor, s hozzá 30 millió forint értékű pótalkatrész előállítását irányozza elő az együttműködési megállapodás.

— Az év ötödik hónapjában járunk, hol tartanak a kötelezettség teljesítésében, s elégedett-e munkájukkal a torgaui partner? — tudakoltuk. Tarnóczky Zoltán főmérnök és Somogyi György műszaki osztályvezető felváltva válaszolt.

ót illeti: jó érzés, hogy termékünkkel elégedett a torgaui partner. Az NDK Minisztertanácsa elsőosztályúnak minősítette a P 437-est; íme a bizonylat róla...

— újságolja Somogyi György.

— Nyomban hozzáteszi azonban: ez a minősítés kötelez. Nem valószínű, hogy holnap is az lesz, ami tegnap elsőosztályú volt. Tovább kell tehát lépni, meg kell dolgozni érte. S hogy az idén milyen lépéseket tesznek a legközelebbi jó osztályzás érdekében, arról a következőket tudtuk meg.

A hét végén tervezik megkezdeni az üzemi próbáját annak a felülettisztító — sörétező — gépnek, amelyet a vállalati központban fejlesztettek ki, s elsőként Kiskőrösön állítják a termelés szolgálatába. Egyidejűleg fejlesztik a festőtechnológiát; várhatóan a második félévben már a korszerűen felszerelt üzemcsarnokban történik a festés. S ugyanazt a célt, a jó minőség tartását szolgálja a hegesztőtechnológia fejlesztése is.

P. I.

— A szerződésnek megfelelően a napokban háromszáz P 437-est indítunk útnak. Az év első negyedében hazai szükségletre 220 CSMK 12-es cukorrépa-, illetve KSMK 6-os kukoricaművelőt gyártottunk le. Ami a kooperáciMindig van friss kenyér

• Naponként megismétlődő jelenség a boltokban, üzletekben, hogy a vásárló megkérdezi a pult mögött álló eladót, vajon a polcokon található kenyér friss-e? A vásárló ugyanis csak akkor hajlandó megvásárolni a kenyeret, ha az néhány órával azelőtt került ki a kemencéből. Ha azonban a kérdésre az eladó úgy válaszol — mondjuk délután három órakor —, hogy bizony ez még a reggeli sütésből származik, akkor a vásárló már gondolkodóba esik, töpreng, hogy érdemes-e elvinni a „száraz” kenyeret. Legtöbbször úgy tartja, hogy nem érdemes és vár, amíg megérkezik az újabb szállítmány. A néhány órás kenyér pedig ott marad a polcon.

• A boltokban ugyanis mindig van friss kenyér, vagy mindig várják a megérkezését, az újabb szállítmányt. De ne beszéljünk másokról, ne fogalmazzunk úgy, hogy az említett eseteknek naponta tanúi lehetünk. Az igazságnak tartozunk, ha kimondjuk, bizony, valamennyien így cselekszünk. Naponta vásároljuk a friss kenyeret, noha otthon még van a tegnapiból, amit megehetnénk, nem kellene kidobni. Könnyelműek vagyunk, úgy gondoljuk, nem érdemes azért a néhány forintért „száraz” kenyeret rágni, amikor a boltban mindig van friss kenyér. Válogathatunk is, hiszen a kenyérbolti eladók nagyon türelmesek. Megengedik, hogy a kedves vásárló megjelölje melyik kenyérnek melyik sarkát kéri: ott a harmadik polcon jobbról a negyediknek a külső felét. S amikor az eladó leveszi a megjelölt kenyeret, kkjerül, hogy ott másként mutatott, mint itt a pulton. Megszólal a vásárló, hogy jajj kedveském, ne haragudjon, de nem láttam jól, inkább a mellette levőt legyen szíves levenni. És az eladó lesz olyan szíves, leveszi ...

• A kenyér nem kerül sokba,

azt is mondhatnánk, hogy olcsó. Bizonyára összefügg ezzel a válogatás, a naponta friss kenyér, a néhány órás, száraznak egyáltalán nem mondható kenyérvisz- szamaradása. Természetesen nem vagyunk vásárlóellenesek, hiszen magunk is naponként ott szorongunk a polcok előtt. Arra sem lehet kötelezni senkit, hogy olyan árut vegyen meg, ami neki nem tetszik. Azt is nehéz volna meghatározni, hogy mikor kell a kenyeret száraznak tekinteni. Az azonban — úgy gondoljuk — mindannyiunk számára kötelező, hogy takarékoskodjunk. Különösen a mindennapi kenyérrel.

Nem szükséges indokolni, miért van erre szükség, Csupán emlékeztetőként idézzük fel a nyári betakarítási munkákat, amikor a sajtó, a televízió, a rádió „ott

van” a helyszínen, riportokban számol be a kombájnosok helytállásáról, elemzi a termés meny- nyiségét, a gabona minőségét, s hangsúlyozza, hogy az ország kenyeréről van szó.

• Lapunk is ott szokott lenni a nyári betakaritási munkáknál és mi is írtunk arról, hogy a Dunántúlon vihartól megdőlt gabona gyors betakarítása érdekében a tisztántúli megyékből sietett segítség,' mert az ország kenyeréről volt szó. Kaptunk több olyan olvasói levelet — s bizonyára ezen a nyáron is kapunk. — amelyben az illető felháborodva írja: itt és itt a vonatokról leszóródott a búza, kárba veszett ennyi és ennyi kiló. Ki ezért a felelős? — teszi fel a kérdést az olvasó. Igen! Ki ezért a felelős? De hadd kérdezzük meg, hogy amikor véget ér a betakarítás és raktárakban van a termés, miért csökken ez a felelősségérzet, ez a takarékossági szemlélet?

• Nemcsak addig kell vigyázni

minden szem gabonára,-^míg az a raktárakba kerül, hanem akkor is, amikor azokból liszt, majd kenyér lesz. Vagy talán szemléleti torzulásról van szó? Mert amíg a gabonát a vontató szállítja, addig mindenkié a termés, addig a közösségé a gond, a felelősség, de amikor megvesz- szük, kifizetjük a boltban a kenyeret, az már akkor saját, személyi tulajdonunk, tehát azt csinálunk vele, amit akarunk? Biztos, hogy ennek is szerepe van abban, ha néhány órás kenyeret száraznak minősítünk és a kukába dobjuk, ha válogatunk a boltokban stb. Csakhogy nem szabad elfelejtenünk: a megvásárolt, vagy kidobott „saját kenyér abból a búzából, lisztből készül, amely közösségi tulajdon, mindannyiunk vagyona, élelme, s ha takarékosan bánunk vele, ha rendeltetésszerűen használjuk, azáltal mi, az ország lakói leszünk gazdagabbak.

Persze, vannak, akik kifejezetten a száraz kenyeret keresik. Tanúja voltam annak, amikor egy ötven körüli férfi tíz darab száraz kenyeret kért az egyik kecskeméti üzletben. Zsákba rakta a kenyereket, fizetett, majd a csodálkozók felé fordulva megjegyezte, hogy ezt a disznóknak viszi, Kenyérrel ugyanis sokkal olcsóbb a disznó hizlalása, mint kukoricával...

• Ügy gondolom, hogy ez önmagáért beszél. Ezt már nem szabad megengedni. Nemcsak önmagunk elleni vétek az ilyen megoldás, hanem mindazok ellen, akik a világ különböző országaiban éheznek, sőt éhen halnak. Nálunk olcsó a kenyér.

Gál Sándor

Az emberiség közös gondjai

Az új világgazdasági rend napjainkban gyakran emlegetett fogalom. Viták is folynak arról, hogy kialakításában milyen módon vegyenek részt a fejlett gazdaságú országok, és mi vár e munkában a fejlődő világra. A Föld nagyobbik részének szegénysége, a túlnépesedés gondja, az emberiség élelmiszerkészleteinek várható alakulása, továbbá az egész földnek, mint az emberiség közvetlen környezetének védelme, vagyis az emberiség közös gondjainak megoldása szükségessé teszi az egyes országok és ország-csoportok közötti jelentős gazdasági, fejlettségbeli különbségek erőteljes mérséklését, vagyis egy új világgazdasági rend kialakítását. Ennek érdekében különböző nemzetközi fórumokon több programot is kidolgoztak az utóbbi években.

Felkerestük dr. Szentes Tamást, a Marx Károly Közgazdasági Tudományi Egyetem Világgazdasági Tanszékének tanárát, hogy tájékoztasson bennünket e folyamatról, a nemzetközi programokról és ezek alkalmazhatóságáról.

— Az új világgazdasági rend kibontakoztatásának nemzetközi akcióprogramját 1974-ben az ENSZ VI. és VII. rendkívüli közgyűlése dolgozta ki. Ezt követte a nemzeti államok gazdasági jogainak és kötelességeinek kartája, amelyet az ENSZ 1974 decemberi rendes közgyűlésén szavaztak meg. Ezek a fejlődés sok részletét, célszerű irányait tisztázzák. E dokumentumok, s az ezekre épülő magatartásnormák a világgazdaságban tevékenykedők számára kétségkívül történelmi mérföldkövet jelentenek. Hiszen első ízben került átfogó kritika alá, most már nemcsak a marxisták részéről, a fennálló világgazdasági rendszer, a maga teljességében. Az új világgazdasági rend gondolata azonban sokkal korábban felvetődött már. így pl. u Thant ENSZ-főtitkár egyik 1964-es beszédében. Az új dokumentumok azonban sok új pozitív elemet tartalmaznak.. És ezekben a világgazdaság megreformálásának szükségességét, már azok is elismerték, akik korábban ellene voltak. Ez nagy fordulat. Ezek az új dokumentumok persze 1974-ben születtek, tehát az olaj és több más alapvető nyersanyag „árrobbanását” követően. Amikoris több fejlett tőkés állam tapasztalhatta a világgazdaság fennálló rendjének káros hatásait, feszítő ellentmondásait.

— Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, felvázolható-e a jelenlegi és a korábbi időszakok fejlesztési törekvései .közti fő különbség?

— Nos, a fejlesztés első évtizede, a 60-as évek elejétől számítva átütő sikert nem hozott. A fejlődő országok gazdasági szintje

nem közeledett a fejlett országok csoportjának színvonalához. Ebben az időszakban a fejlődő országok megsegítésének legfőbb eszközét szinte kizárólag a tőke „áttelepítésében” és a pénzügyi segélyekben, támogatásokban látták. A fejlődő országokba települő tőke, túlnyomórészt az úgynevezett működő tőke, tehát az olyan pénz, amely az elmaradott gazdasági országokban telepített gyár, vasút, bánya, vagy üzletház „képében” jelenik meg — a dolog természetéből következően továbbra is jelentős mértékben e tőke tulajdonosait gyarapítja. Az ő érdekeiknek megfelelően alakítja a fogadó országok gazdasági szerkezetét.

A segély sem ér önmagában sokat. Hiszen itt az is a kérdés, hogy az adott ország mennyire „fogadóképes”, a nemzeti kormány mire használja fel a segélyt, pontosabban, mibe fektetheti, milyen technikát, technológiát vásárolhat érte. Az élenjáró technikát esetleg azért sem vehetik meg, mert az adott ország gazdaságában hiányzik az ahhoz szükséges szaktudás. Lényegében tehát elmondható, hogy a fejlesztés első évtizedében az egyoldalú gazdasági függés felszámolása, a nemzetközi munkamegosztás szerkezeti módosítása és a fejlődő országok belső gazdasági, társadalmi átalakulásának gondolata, így együtt, kevéssé kapott még hangsúlyt.

A legújabban megfogalmazott és deklarált elvek között azonban, most már, így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben, ott szerepelnek az olyan lényeges követelmények is, mint például az az elv, amelynek értelmében az egyes nemzeti államok szuverén rendelkezési joggal bírnak saját természeti kincseik felett, és élhetnek az államosítás jogával is. Hasonlóan rendkívül lényeges, hogy a multinacionális vállalatokat a nemzeti államok ellenőrizhetik, működésüket szabályozhatják.

Ezek mellett az új világgazdasági rend eszméjének sarkalatosán fontos új tétele, a fejlődő országok iparosításával együtt, a technikai, technológiai együttműködés szabályainak kidolgozása és érvényesítése. Lényegében tehát a technológiai monopóliumok és a technikai függés felszámolásának gondolata. Ez az. amitől az elmaradás fokozatos megszüntetését várni lehet.

— Egy sor iparágat és technológiát áttelepíthetnek a fejlett világból a fejlődőbe, például különféle összeszerelő iparágakat, vagy a textilipart, vagy az élelmiszeripart, de ezektől a gazdasági különbségek nem csökkennek feltétlenül. Hiszen ezek nem alapvető ágazatok. Reális ez a veszély?

— Természetesen. Az UNCTAD (a fejlődő államok nemzetközi

szervezete) koncepcióiban is megfogalmazódott. E szerint a technológiai monopólium, a technológiai függőség megszüntetése feltételezi, hogy a fejlődő országokban is kialakuljanak az olyan iparágak, amelyek nemcsak átveszik, hanem termelni és fejleszteni is képesek a korszerű és a helyi adottságokhoz illeszkedő technológiát. Ehhez, kézenfekvőén, ki kell alakítani a korszerű fejlesztési, kutatási bázisokat is. Az adott ország szellemi, anyagi és műszaki potenciálját, amellyel a továbbiakban, a mai legfejlettebbekkel is egyenrangúan képes lesz együtt dolgozni a műszaki tudományok és az ipar fejlesztésén. Vagyis az a feladat, hogy a fejlődő országok technológiai integrálódását érjük el, ezt kell segíteni, nem csupán egy-egy technológiai blokk áttelepítését.

— Az európai szocialista országok, hazánkkal együtt, évtizedek óta ezt a megoldást helyezik előtérbe: tehát a tudományos, műszaki, gazdasági együttműködés bővítését és elmélyítését a fejlődő országokkal, főként — ezen belül is — a szakemberképzésben nyújtva segítséget és általában a műszaki tudományok átvételében. Hogyan tehető ez még eredményesebbé?

— Ahhoz, hogy a kívánt eredmények megszülessenek. nem elég a szocialista országok, vagy az egész fejlett gazdaságú világ igyekezete, jóindulata — a fejlődő országok belső erőfeszítése is nélkülözhetetlen, a belső gazdasági és társadalmi haladás.

A fejlődő országok csoportját persze nem szabad úgy tekinteni, mintha ezen belül nem léteznének különbségek. Valójában a harmadik világ országai között nagy eltéréseket találunk a társadalmi és gazdasági fejlettségi szintben, reformokra való hajlandóságban, és a technikai fejlődéshez rendelkezésre álló nemzeti adottságokban is. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tekintetében például, a harmadik világ első és utolsó helyeken álló országai között, nagyobb a különbség, mint az USA és a harmadik világ vezető — többnyire olajban gazdag — államai között. Itt tehát sokféle érdek létezik, s az új világgazdasági rendért valóban az egész világ progresszív erőinek munkálkodása szükséges.

— Vagyis az új világgazdasági rend csupán világkereskedelmi reformokkal és garanciákkal aligha alakítható ki. A különbségek egyébként sem a kereskedelemben, hanem az anyagi javak termelésében fennálló eltérésekből születtek s a jelenlegi munkamegosztás mellett fenn is maradnának.

— Pontosan így van, ezért az európai szocialista országok szakemberei, hazánk képviselői, a különféle nemzetközi fórumokon síkra is szállva ezen álláspontjuk érdekében — a nemzetközi munkamegosztás szerkezetének és a fejlődő országok belső gazdaságitársadalmi struktúrájának gyökeres átalakítását tartják az egyetlen olyan megoldásnak, amely valóban elősegítheti egy új világgazdasági rend létrejöttét.

— Mindez tőkés alapon elérhető?

— Ma már a világgazdaságban nemcsak a tőkés országok „játék- szabályai” érvényesülnek, s bár ma még a világban a tőkés viszonyok vannak ’túlsúlyban, a vi’lággazdasági kapcsolatok átalakításának folyamata — nemzetközibbé válása, korszerűsödése, az érdekek közeledése egymáshoz — elindulhat, előre is haladhat, de persze egyáltalában nem ellentmondások, sőt: nem vargabetűk nélkül. G. F.

• Utolsó simítások a szállítás előtt. Böröcz Józsefné és Jenei Erzsébet a legkisebb „szeplőt” is eltünteti a gépről.