Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3. • PETŐFI NEPE • T A KODÁLYÖRÖKSÉG MŰHELYÉBEN Kéznyújtásnyira egymástól Beszélgetés Erdei Péterrel, a kecskeméti zenepedagógiai intézet igazgatójával Kitüntetett művészek A világhírnév újabb hírnevet szül. Kodály Zoltán zeneszerzői munkásságának és zenepedagó­giai elveinek nemzetközi tekinté­lye eleve előtérbe állítja azt az intézményt, amely az örökséget gondozza, igyekszik továbbfej­leszteni és hozzáférhetővé tenni a gyakorlati szakemberek számá­ra. A figyelemért természetesen mindig és minden körben meg kell dolgozni. Az ország felszabadulásának 30. esztendejében, 1975 őszén avatták fel Kecskeméten a főiskolai ran­gú oktatási-tudományos műhelyt: a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet. Mi történt az elmúlt másfél évben, és milyen elkép­zelések formálódnak a stílusosan felújított középkori kolostorépü­let fehér falú termeiben? Erről nyilatkozott Erdei Péter karnagy, az intézet igazgatója. Felelősségre emlékeztet — A világ minden részéből ér­keznek ide zenepedagógusok, hogy tanulhassanak. Mik az in­dulás tapasztalatai? — Amikor létrejön egy új in­tézmény, annak a céljait — az igények ismerete mellett '— csu­pán elméleti meghatározás jelez­heti. A gyakorlati indulás pilla­natától kezdve ugyanis a felada­tok a szivárvány minden színét képviselve meghatványozódtak. Az elmúlt hetekben például egy­mást követték a Kodály Zoltán halálának 10. évfordulójához kö- csolódó megemlékezések. Ter­mészetes, hogy közvetlenül és sokféle módon igyekeztünk ki­venni részünket a tennivalókból. Megrendeztük Vámos László fo­tóművész kiállítását, közremű­ködtünk a Psalmus Hungaricus díszkiadásának könyvpremierjén. Sikerült közös emlékhangver­senyt szervezni a város zenei in­tézményeinek együttes fellépésé­vel. Természetesen, egy nagy al­kotó egyéniség életművének a hűséges megőrzése nem merülhet ki az évfordulós alkalmakban, hanem a nem látványos minden­napi munka erőfeszítéseit köve­teli meg. Az életmű elsősorban felelősségünkre emlékeztet, sar­kall az önvizsgálatra, az állandó igazságkeresésre. Itthon és külföldön — Hogyan jellemezhető az in­tézet nemzetközi kisugárzása? — A legkülönbözőbb országok­ból tanulnak itt elhivatott, lelki- ismeretesen érdeklődő zenepeda­gógusok az egyéves továbbképző tanfolyamokon. Emellett külföl­di szemináriumok, tanácskozások rendezésében is részt veszünk. Tavaly novemberben például meghívtak a Helsinki Sibelius Akadémiára, ahol ötven hallga­tónak tarthattam előadásokat a magyar zeneoktatás módszerta­náról, eredményeiről. Hasonló le­hetőség kínálkozott decemberben, amikor Herboly Ildikó és Ittzés Mihály kollegákkal a varsói Ma­gyar Intézet szervezésünkben lét­rejött Kodály-szemináriumára utaztunk, hogy egy héten át is­mertessük a zene közkinccsé té­telét elősegítő Kodály-koncep- ciót. Egyik fiatal zenepedagógu­sunkat nemrég javasoltuk egész évi ausztráliai oktató munkára a melbournei egyetemre. Nyá­ron pedig a tanári testület egy része az Egyesült Államokban működő Kodály-intézet szeminá­riumán fog oktatni. Sokasodó ze­nepedagógiai kiadványaink ugyancsak a nemzetközi ismeret- terjesztést szolgálják, és egyre nagyobb igény sürgeti, hogy mind több nyelven váljanak hozzáfér­hetővé. így jelent meg Hegyi Erzsébet felsőfokú szolfézstan­könyve, valamint Lendvai Ernő Bartók és Kodály című zene- tudományi tanulmánykötete an­golul. Megfordult az arány — Azt javaslom, hogy térjünk át a hazai vonatkozásokra. — Ez lesz a nehezebb. — Miért? — Mert sajnálatos módon fel­röppent olyan szubjektív véle­mény is az intézetről, hogy ez egy luxusszálló, amely a külföl­dieknek épült. — Tényleg szépek a kőrisfa bútorokkal berendezett lakószo­bák, ideálisak a zenei és ének- joglalkozások termei. — Igen. De néhányan mintha nem akarnák észrevenni azt a lényegi munkát, amelyet az in­tézet már 1975 nyarán, vagyis az épület hivatalos átadása előtt el­kezdett a hazai zenepedagógusok érdekében. Elsősorban a nyári szemináriumokra gondolok. Míg 1970-ben, az első kecskeméti Ko- dály-szeminárium évében a ven­dégek kétharmada külföldi volt, tavaly megfordult az arány: a résztvevők 80 százalékát a hazai ének- és zenepedagógusok tették ki. Az idei, sorrendben az ötödik szemináriumot pedig kizárólag hazai tanítóknak és tanároknak hirdettük meg azzal a céllal, hogy intenzív továbbképzési le­hetőséget teremtsünk a Számuk­ra. Legalább 120—130 jelentke­zőt várunk. Az eddigi tapaszta­latok bebizonyították, hogy a kéthetes tanfolyam rendkívül közvetlen, gyakorlati segítséget ad az iskolai munkához. Az idén már közösen szervezzük a sze­mináriumot az Országos Pedagó­giai Intézettel. Az együttműködés valószínűleg még inkább kibő­víti a Kodály-intézet képzési le­hetőségeit. S miután nem egy megyéből fölkerestek bennünket Ruszt József • Erdei Péter (balról) az intézeti könyvtárban beszélget Giovanni Mangione firenzei zenetanárral, a Kodály-módszer egyik olaszor­szági hívével. Hangverseny a Kodály-intézet dísztermében. (Tóth S. felvételei) azzal a_ kéréssel, hogy vállalkoz­zunk, töEb éves, átfogó tovább­képzésekre, ezt a formát is meg­honosítjuk. — Nagyon hasznosnak ígérkez­nek a kezdeményezéseik, már régóta szükség lett volna rájuk az országban. — Pontosan ezért csináljuk. Az oktatási reformok időszakában, amikor csupán körvonalaiban lát­szik a végleges, megújított isko­larendszer, elengedhetetlen köve­telmény, hogy azonos, magas szakmai szintre segítsük a sok­szor rendkívül különböző felké­szültségű szaktanárok tudását. Ez lassú folyamat, de elhatározott szándékunk és kötelességünk mindent megtenni annak érdeké­ben, hogy az iskolai oktató-ne­velő munka egy életre kiható, meghatározó élményt jelentsen a gyerekeknek. Valószínű, hogy e feladatok ismeretében az inté­zet jelenlegi keretei bővítésre szorulnak. Varsóból Dunapatajra — A Kodály-intézet kétségkí­vül nem megyei jellegű, de még­iscsak Bács-Kiskun székhelyén jött létre. Milyen a kapcsolatuk a várossal és a többi település­sel? — Az a tény, hogy az intézet Kecskeméten működik, különle­ges feladatokat ad számunkra, de a városnak is. A magunk módján hozzá kell segítenünk Kodály szülővárosát ahhoz, hogy méltó, maradandó emléket állíthasson Kodály Zoltánnak. Elkezdtük a kéziratok, levelek gyűjtését, a do­kumentumok rendszerezését, ami egy későbbi időpontban alapját alkothatja egy méreteiben talán szerény, de értékét tekintve je­lentős múzeumnak. Ugyanakkor az is feladatunk, hogy hozzájá­ruljunk a város zenei életének továbbfejlesztéséhez, finomodásá­hoz. A nyári időszakban rende­zett szemináriumi hangversenyek már az eddigiekben rászolgáltak a második kecskeméti zenei he­tek elnevezésre. Kecskemét fele­lőssége talán az. hogy egyre szín­vonalasabbakká váljanak a zenei megmozdulások, hiszen mind több hazai és külföldi zenepeda­gógus áramlik ide, és kíváncsi a hangversenyekre. Másrészt pedig érdemes lenne mozgósítani az in­tézetben összegyűlt szellemi, mű­vészi tartalékokat a zenei köz- művelődés érdekében. — Nincs így? — Talán kevés az, ami törté­nik. Néhány kezdeményezés alap­ján állíthatom, hogy a hallga­tóink szívesen szerepelnének üze­mi, ifjúsági klubok hangszeres bemutatóin. A műszaki főiskolán nemrég amerikai népzenei estet adtak. S megfordítva, az intézet kapuja is nyitva áll az érdeklő­dők előtt, a hangversenyeink nyilvánosak. Segítjük a megyei zenetanárok továbbképzését és a nagyobb ifjúsági rendezvényeket. Legutóbb közreműködtünk a diáknapok fesztiváljain. Ebben nem zavarnak a külföldi elfog­laltságok sem. Varsóból hazatér­ve például egyenesen Dunapataj­ra utaztunk, ahol annak idején elsőnek jött létre a községi éne­kes iskola az országban, s ahol Kodály emlékezetének szentelt tanácskozást és zenei programot szerveztünk a helybeliekkel együtt. — Vagyis hatékonyabb együtt­működésre van szükség az okta­tási és közművelődési élet kép­viselőivel? — Immár visszavonhatatlan tény, hogy Kecskemét a magyar zeneoktatás egyik jelentős köz­pontja. A további feladatainknak csak úgy felelhetünk meg jó lel­kiismerettel, ha egymásnak ke­zet nyújtva igyekszünk a leg­többet tenni. Halász Ferenc A Kecskemé­ti Katona Jó­zsef Színház műsorpoliti­kája, kiemel­kedő sikerű bemutatóinak többsége az utóbbi időben egybeforrott Ruszt Józsej főrendező ne­vével. Emlé­keztetőül csak néhány neve­zetes előadás címét idézzük fel. A Hamle­tet még ven­dégként ren­dezte; Shakes­peare: Troilus és Cressida, János király, O’Neil: Bol­dogtalan hold, Racine: Bere- niké, Schiller: Don Carlos és Stuart Mária, majd legutóbb Németh László VII. Gergelye. A négy éve Kecskeméten dolgozó főrendező meg­kapta a kitüntető Érdemes művész címet. Most nem rendezőként, hanem a társulat művészi veze­tőjeként kívánjuk megszólaltatni. — Miképpen ítéli meg a Katona József Színház és a kecskeméti, megyei nézőközönség kapcsolatát? — Ez a kérdés számunkra döntő fontosságú, hi­szen a színház közösségi művészet. A színpad és a nézőtér között mindig kétoldalú a párbeszéd — még akkor is, ha látszólag csupán a pódium han­gos, s közben a nézők csendben ülnek. A színpadon elhangzó kérdések megválaszolását a figyelem, az előadást követő viták, véleménycserék jelentik —, hogy a tapsról, amely lehet minőségi és mennyiségi is, ne beszéljek... Nos, a kapcsolataink alakulását fejezi ki, hogy míg 1972-ben ötezren váltottak bér­letet, az idén már több mint tízezren járnak rend­szeresen színházba. Vagy egy másik jellemző adat. Négy esztendeje a Troilus és Crescidát — ha jól emlékszem — tizennyolc alkalommal tudtuk elő­adni. Az idei évadban a Stuart Máriával kezdtünk — harmincszor került színre. — Ugyanakkor csökkent az évadonként bemuta­tott operettek száma ... — Igen. Az egykori négyből alig kettő maradt, ebből az egyik mai zenés játék. Ez is igazolja, hogy a kecskeméti közönség mind igényesebb társ­ként vesz részt a színház gondolkodó, a napjaink emberi-társadalmi problémáit megfogalmazó kér­dések megértésében és bizonyos fokú megválaszo­lásában is. — Mindenkor kölcsönös a megértés? — Nem, dehát ez nemcsak a színházban, hanem minden emberi kapcsolatban így van. Az idei mű­sortervünk — úgy tűnik — egy kissé öncélú volt, vagy másképpen fogalmazva, túlságosan sokat kö­teteit a másik féltől: a közönségtől. Azt tapasztal­tuk, hogy talán meglazultak a kapcsolataink. Nem lennénk becsületesek, ha ezt nem látnánk be. Nem a célkitűzésünk volt hibás, nevezetesen azoknak a daraboknak a bemutatása, amelyeket eredetileg vá­lasztottunk, hanem inkább a nyelvezet, amelyen megfogalmaztuk a mondandónkat. Vagyis a pro­dukciók. Talán innen eredt a zavar, amelyet az utóbbi hónapban érzékeltünk. Ezért is változtattunk a terveinken, és a Bábjáték vérrel bemutatója helyett egy „pihentetőbb” színművet, Neil Simon: Furcsa pár című darabját játsszuk. Hogy miért vállaltam el a rendezését? Mert a színészekkel együtt nekem is jól jön egy kis „kikapcsolódás”, hangulatos játék a közönségért és a megfrissítő szakmai ujjgyakorlatok öröméért... Pavlovits Miklós Trókán Péter Hét eszten­deje nézegette először a kecs­keméti színház művészbejá­rójánál Trokán Péter a hirde­tőtáblát. Felje­gyezte a más­napi próba vagy előadás időpontját, és ehhez szabta programját, ezért a néhány óráért történt minden. A kezdeti akadályok, si­kertelen felvé­telik csak a pálya becsét, vonzását nö­velték, egy pil­lanatra sem adta fel a ter­vét. A Nemzeti Színház stúdió­jában megta­nulta az első számú követel­ményt. Minden alkalommal századszor, ezredszer is meg kell győz­ni a közönséget, el kell fogadtatni a figurát, nincs fontos vagy másodrendű előadás, a teljesítmény függetlenítendő a külső körülményektől. Anouilh Buborékjának Fabriciójaként érezte elő­ször, hogy sikerült az előírt időben, helyen átala­kulnia, testi és szellemi energiáit maradéktalanul az adott feladat teljesítésére összpontosítania. Horatióként találta meg saját hangját, stílusát. A vendégrendező Ruszt József vette észre, hogy ez a gyakorlatlan fiatalember akkor is cselekvő része­se a színpadi eseményeknek, ha egy szót sem szól. Ahogyan mondani szokás: levegője van, magára vonja a tekintetet. A történelmi jelmezekben is mai ember, kortársaink gesztusaival, idegrendszerével érezteti: rólunk, nekünk szól a mese, figyeljetek! Azóta együtt emelkedik a két művész pályája. Vele költözött egy átmeneti esztendőre Debrecen­be, hogy a mesterség mélyülő ismeretével térjen vissza Kecskemétre. Nagyszerű hangulatban készült a felfrissített, megfiatalított társulattal a Troilus és Cressidára. Most is magam előtt látom az általa megformált üresfejű, beképzelt, butaságával veszélyes Achil- leuszt. Hiába féltették ezt az olykor szenvtelennek tűnő fiút Posa márki lobogó élet- és emberszeretetének lángolásától. Pontosan megérezte, hogy milyen ta­nulságot nyújt számunkra ez a tiszta ember. Azt hiszem, sikereinek egyik titka a pontosság. A gon­dos értelmezés, a lassan észrevétlenné váló eszkö­zök kiválasztásának a biztonsága. Ritka fogékony ember, szüntelenül gyarapítja magát. A szemünk előtt formálódott kiváló szí­nésszé. Ebben az évadban volt aszkétikus, dogmatikus Robespierre, harsogó vidámságú, talpraesett Jemel- jár, a döntő pillanatban megalkuvó Leicester gróf, a tanítványból példaképe fölé magasodó Ottó püs­pök. Sokoldalú művész az immár Jászai-díjas Trokán Péter. Jó ismerősként, barátként köszönt itt Kecskemé­ten jó néhány festőt, építészt, kerámikust, költőt. Lépésről lépésre figyeli a város gyarapodását. Sa­játjaként örül az új közintézményeknek, szívesen büszkélkedik vendégei előtt a Kodály-intézettel, a Tudomány és Technika Házával. A napokban arra kérte Kerényi József Ybl-díjas építészt, hogy tá­jékoztassa a most bontakozó új városközpontról. Szeretné a Katona József Színház tagjaként meg­érni a tervek valóra válását. Heltai Nándor .v.v.v.v. Vizsgáznak a felnőtt „ Viszi a szél á'')K>rt a határban. A gyengécske márciusi fény meg­húzódik félősen a tanyák, az agyontaposott homoki utak és a rügyeket, virágzást ígérő fák vi­lágának zegzugaiban. Érkezik a tavasz, a zöld reménységek, a friss illatok ideje. • Valami ilyesmit látok a vára­kozók tekintetében is. Remény­kedést, ha nem is a tavasz jöve­tele miatt, de a mindjárt elkövet­kező felelés sikerében. Hogyisne, amikor így idő múltával, har­minc-, negyvenévesen kéll szá­mot adni a megszerzett tudás­anyagról! Arról, hogy a százhat­van órás, gyorsított ütemű osz­tályban ki, mennyire tudott helytállni. Nézem az arcokat, a tekintete­ket. Az üldögélő, járkáló, nyu­godt és ideges várakozókat. A vontatóvezetőt, a borjúnevelőt, a háztartásbelit, a kovácsot, a so- rompóőrt meg a traktorost, a ko­csist és a gépkocsivezetőt. Az asszonyokat, lányokat és a legé­nyeket, s a többgyermekes .csa­ládapákat. A felnőtt „diákokat”, akik kicsit megkésve — de nem elkésve! — arra vállalkoztak, hogy megszerzik a nyolc általá­nosról szóló bizonyítványt. Egye­lőre csupán azt. S aztán? Az­után ki tudja! • A ménteleki iskola bejárata előtt ezzel fogad Brán András, gépkocsivezető: — Negyvenöt éves fejjel vágtam neki. Mert csak mostanra változtak úgy az életem körülményei, hogy tud­jak iskolába járni. Szerencsére a tsz is segített. A vezetők belá- tóak voltak a munkabeosztáskor. — Annak idején miért hagyta abba? — Mert már tizenhárom éve­sen dolgoztam a dohánygyárban. De az a jó, hogy már itt tartok! Nem hagynám abba a tanulást, semmiért! Elvégzem a nyolca­dikat is. • A várakozók közt van Pólyák Antalné. Harmincöt éves tsz-tag, itt a Kossuthban, ahol mind .a huszonhárom vizsgázó dolgozik. A várakozók között üldögél, pe­dig már túl van a nehezén. — Sikerült? — Ügy érzem: igen. — Vissza tud emlékezni, miért nem fejezte be a tanulást, akkor régen ? — Jobban emlékszem rá, mint arra, ami tegnap történt velem. Hogy miért? Mert tízévesen ti­zenegy tehenet fejtem. Nyolcán voltunk testvérek; ez megmagya­ráz mindent. Meg a háborús idők is ... • Barna Györgyné ezzel kezdi; — A mi családunkból ma négyen vizsgázunk itt. Együtt határoz­tuk el, hogy ha nehéz is lesz, de végigcsináljuk. Most már menni fog, majd a nyolcadik is, egészen biztos. — Mi indította arra, hogy ta­nuljon? — Ügy gondolom, előbb-utóbb • Diószegi Balázs rajza'. szóltak volna; hisz kell a mun­kakörömhöz. Ha végzek a kö­vetkező osztállyal is, jelentke­zem szakmunkásképzőbe, levele­zőre. Azt is el akarom végezni. A tanteremben közben folyik a vizsga. Most éppen Kovács Mi­hály ül a bizottság előtt. Arról kell beszámolnia, hogy mit akart kife­jezni Petőfi a Pató Pál úr című versében. — A közömbösök, a nemtörődö­mök ellen írta — mondja ki az el­ső mondatot.* — Ma is érvényesek ezek a so­rok? — Igen ... azt hiszem... — így a tétova válasz. Közben a másik asztalnál hár­man készülnek. Csak néznek ma­guk elé, egyik kezükből a másik­ba teszik át a tollat, megrándul kicsit az arcuk. Látszik rajtuk a letagadhatatlan izgalom. Félszem­mel odapillantok a cédulákra. Az egyik papírlapon ezt olvasom: „Is­mertesse Ady Endre A grófi szé­rűn című versét.” Mink Pál előtt lassan megtelik a papírlap. Ám Babinszkij Gergely, miután kezé­be veszi a cédulát, ezt súgja ne­kem: Nem írok semmit. Tudok anélkül is beszélni róla. * Dr. Búzás János, a kecskeméti Dolgozók önálló Általános Iskolá­ja és Gimnáziumi igazgatója is itt van; „szurkol” az olykor érthe­tően izguló vizsgázóknak. Ezt mondja búcsúzóul: — Igazán minden szempontból elégedettek vagyunk. Iskolánk it­teni kihelyezett osztálya, a Kos­suth Termelőszövetkezet vezetői­nek jóindulatú támogatásával, de- rekas munkát végzett. A sikeres tanulást bizonyítja, hogy tízen könyvjutalmat is kapnak. S ami ugyancsak nem kis dolog: mind a huszonhárom most vizsgázó hete­dikes a jelek szerint nyolcadikba léphet. (Azóta megtudtuk: való­ban így történt.) * Ismét kint, a szabad levegőn. Játékos, langyos szél cirógatja az arcokat. Teherautók, személygép­kocsik, munkagépek haladnak el mellettünk; zajukkal mintha csú­folnák a keserves régi éveket. A fák szigorú keménységgel állnak; s messze, fent ragyog a kékség. Ez már igazi tavasz. Varga Mihály a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents