Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
MEZEI A: 1945 MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Fiatal költők a Krímben VASZ1L1J NYESZTYERENKO: Riport Valami roncs hevert messze a lábunk előtt még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel felhők közt gyönyörű ütközetben még csak a vonulás hegyek gerince arcéi kéz a kézben a lánc a tegnapok véglegessége Európa útjain ma is utolsó mentség ahogyan kivonultunk mindannyian és zengtük hogy soha újra és soha többé és hittük hogy megállítottuk akkor a napot s amiért életben maradtunk időzített bombákon ülve döglovak hátán to.nkcsaták holt tengereiben égre ugató ágyúk mászórúdjain a leomolt ház egy szoba sarkában a halál senkiföldjére szorultak aknazárak balett-táncosai amiért országokon át jöttünk zörögve szúró csontokon bohócok és még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel Bosszuld meg halottaidat mondta a szónok és előre mutatott mert egy új korszak következett mondotta emelj falakat dolgozz és énekelj dalokat írt le a kottafejekből varázsolt madarak vezették alig éledő hangom tudta hol vagyok sebezhető a tömegsírok hangtölcséreiből szólt legalábbis mert ki tudja volt-e hangjuk üzentek-e még valamit vagy csak eloldották az élőket némán és reménytelenül akkoriban kövér kis krisztusok fontoskodtak Európa piacain és mi falakat emeltünk dolgoztunk énekeltük amit a kotta előírt nehogy mégegyszer _ meg hogy gyerekeinknek láttuk az aranykor kapuját ahogy a szónok mutatta hunyorítva és így is és úgy is igaz volt \ A felszabadulás napján a felszabadítókra gondolunk. __ A testvér- megyei kápcsolatoknak köszönhetően a Bács- Kiskun megyei emberekben ilyenkor sok kép elevenedik meg a földrésznyi Szovjetunió krími területéről, baráti arcok villannak fel. Azoknak az arca, pillantása, szemhunyorítá- sa, akik átszenvedték a világháborút, akik harcoltak a Vörös Hadseregben, vagy partizánként otthon, a hegyekben. A Krím-félsziget küzdelmes történelmét soksok irodalmi mű megörökítette. Puskintól Tolsztojon, Csehovon és Gorkijon át Majakovszkijig gyakran megfordultak itt az írók, költők. Vajon hogy éreznek az örökösök, a mai fiatalok, mire emlékeznek és milyen a világuk. Erre keres választ a mai, ünnepi összeállításunk. A felszabadítók fiai vallanak az életükről, mindennapjaikról és vágyaikról. Versekkel üzennek a testvérmegyéből. H. F. VIKTOR JUGEROV: Mosoly Tompa, sajgó fájdalommal Törik a köveken a tenger hullám-teste. Fehér hab fölrepül, Es visszahull — mintha erőtlen lenne. Talán a tenger most el is repül, A habok fehér szárnyán. Elválik a kövektől medertől Es íme, maradok partján árván. De már áttör a felhők szempilláján A Nap: az arany-tekintet. Mosolya csendesít zajló vizet. A tenger válaszol, a tenger: kacagó száj. Villan a fehér hab, egy-egy foga gyöngén karcolja csak a követ, szikladarabot, Amelyet előbb még aprított, harapott — Üvöltött előbb a tenger, az indulatos, Ilyen is volt a bús, fekete tenger — Dicsérlek most csodatevő, erős: Dicsérlek Mosoly s arany-tekintet. * * * Hova tűnjek a kísértő múlt elől? Gyerek vagyok még, nincs érdemem, vétkem — Nem az ész emlékszik, hanem a szív előbb, Átéli az időt, amit én még nem éltem. Elhoz nappalokat és sötét éjszakákat: Egyik a győzelem, a határtalan öröm, Másik a vereség, a tenger bánat. Ring, ring, úszik majd szinte száll a hajó. Hab habnak hátán: tódulnak napjaink. Jókedvűnk évszaka — pihenés, merülés; Alom, vezesd most útján az álmodozót. Egész nap a kaland, egész nap szép parancs: ÜJ partot felfedezz, figyelj felfedező. Kalandok évszaka — pihenés, merülés; mint a halászháló: Idegünk feszülő s elpattanó. Add meg most Tengerünk, amit még nem adtál: Vak mélybe lemerül fürkésző háló-szem. Radarok. Zenék, zajok. Tűnő napok. Alom, vezesd most útján az álmodozót! JUR1J MELNYICSUK: Emlékmű Megroppant egy almafa ága — pedig őrt állt kertünkben a május, almafák, csemeték, virágborulása — mit akar itt a lombhullató május? Emlékek ideje: mint az ólom, olyan nehéz eső hullott akkor a földünkre. Dördülő puskacső: megdörrent az ég is, fekete föld tükre — Almafa tövében elpihent egy ifjú, a Föld torka kiált a torka helyett most: „ne legyél, almafa, derékba törő, az ólmos esőtől jó sorsod őrizzen". Megroppant egy almafa egyszer — pedig őrt állt kertünkben a május, almafák, csemeték, virágborulása — mit akarsz itt mégis, lombhullató május? Íme, a háború emlékműve, álmomban csemete almafa kivirágzik. Pintér Lajos fordításai • Révész Napsugár grafikai sorozata a felszabadulási évfordulóra. mmmmmmmmmmmmmmmmmmmwmwmMMMmmMsmmmmm P ápától nem messze, a magyar—osztrák határ közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosztállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindannyiunk számára világos volt, hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesen. A tizenegy német hadosztály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tudták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csapatainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólel— kűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számítanunk. Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egymásnak. Egyszerre csak tüzérségi tüzet kaptunk. Köröskörül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős százaGRIGORIJ CSUHRAJ: A győzelem ára *Részlet a világhírű szovjet filmrendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom 5. számában jelenik meg. A felszabadító harcokban megsebesült Csuh- rajt tíz hónapon át ápolták Kecskeméten, a mai Katona József Gimnázium épületében. dómnak: „Széttagozódni!” Láttam, ahogy a katonák az árkokon átugrálva lehasalnak az út két oldalán, és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb volt... hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta össze. Lövöldözés kezdődött. A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és' hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudarul lettem, és odakiáltottam küldöncömnek, Szavelij Davidov- nak (valami oknál fogva Szásának hívtuk; egyébként ma is él, és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Felnyalábolt, a karomat átvetette a vállán, és elvonszolt az arcvonal mögé... Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — elvérzik a parancsnok ... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött, és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a szekérré, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbirtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többizeiben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Ilja Makovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a venerológuson. Ö sem vesztette el humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig ben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pedig, az igazat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a kö(Raszler Károly rézkarca.) volt emberekkel, akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb any- nyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy... Nővér, strepto- cidot és bort!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Strepto- cid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtő- , asztalig, kitisztította a sebet, és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megin- dultan emlékezem rá. És nemcsak én ... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozs- jében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek minket az utcára, és felraktak a kocsikra. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt. 0 szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított bennünket. Ütközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan visszatértek — ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy gimnáziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet annyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt. Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér, és azt mondta, tíz pefc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falón a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt. Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk. Eközben a kórtermünkben két tiszt haldoklóit. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett baj- társaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem. Berkes Ildikó fordítása
