Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER:

Ismerlek már

Ismerlek már ezer éve mindig veled szemben álltam.

Te paloták melegében, én meg odakint a sárban.

Te mindig jobb helyen laktál, mindig sokat vártak tőled, te voltál, aki lepaktált, és elfüstölt, mikor lőttek.

Te fogtad a boldog végét kötélnek, ha akasztottak, te hoztad végső igéjét sírja mellől nagy halottnak.

Te ülsz íróasztal mögött, amíg én előtte állok, sima kézzel majd te tömöd be a szám, ha felkiáltok.

Nincs ellened reménységem: a pokolban, mennyországban te már ott ülsz, szép kövéren, s hallgatod sok csacska vádam.

CSORBA GYŐZŐ:

Alkotók

Írjon verset a körtefa a szőlőlevelek a pirosló csipkebogyó a ködös reggelek egyszóval a lángeszű ősz aztán a tél tavasz a nyár a szintén szintén lángeszű vagy az évszaktalan kövek a csillagok a háztetők

a fodros-tündöklő vizek ezek a nagy-nagy alkotók és én is azzal hogy vagyok hogy élek s hogy mások között s hogy még hancúrozik szemem a lányok mellén és farán...

IDŐBEN VÁLASZT ADNI

Beszélgetés az építőművészetről

A közelmúltban rövid idő leforgása alatt két építészeti kamarakiállítás is megnyílt a megyeszékhelyen. A Megyei Művelődési Központban a Magyar Építőművészek Szövetsége kecskeméti csoportja mutatkozott be, a Tudomány és Technika Házában pedig a szegedi és a Csongrád megyei tervező vállalatok városrendezési kiállítását láthatja a közönség.

Ügy tűnik, megélénkült Kecskeméten az építőművészek tevékenysége. Jelenlétüket, hatásukat a gyorsan változó városkép eddig is tükrözte, de e kettős kiállítás most ennél többre is utal. Mintha az építészek kilépnének a vállalati irodák rejtekhelyeiből, és nyilvánosan is szót kérnek...

,,Kecskeméten élünk, Kecskeméten és Bács-Kiskunban dolgozunk. A terveink alapján megépült, a remélten megépülő vagy soha meg nem valósuló épületek, modellek néhány fényképével csak szándékunkat kívántuk jelezni. Szép, emberi környezetet szeretnénk tervezni, építeni. Tudjuk, ez csak közös munkával lehetséges. Ezért jelentkeztünk együtt, ezért alapítottuk meg a Magyar Építőművészek Szövetsége kecskeméti csoportját.” — írják a közösséggé szerveződők.

A tizenhat alapító tag öt kecskeméti vállalat munkatársa. Közös kiállításukat Borvendég Béla, a MÉSZ elnökhelyettese nyitotta meg. Maga is vidéki városban, Szegeden dolgozik. Ezért is jól ismeri a munkásságukat, s mindazokat az indokokat. amelyek együttes jelentkezésüket szükségessé tették.

— A Magyar Építőművészek Szövetsége a közelmúltban ünnepelte fennállásának negyedszázados jubileumát, s az eltelt 25 év alatt egymást követően alakultak meg a helyi, vidéki csoportok —

mondta Borvendég Béla beszélgetésünk alkalmával. — A kecskemétiek a hetedikek a sorban. Esetükben lényegében csupán arról volt szó, hogy „hivatalosan is” legalizálják tevékenységüket. Hiszen mindenki, aki nyitott szemmel jár a városban, könnyen észreveheti, hogy itt már évek óta jelentős és közös törekvések kristályosodnak ki. A csoport érdemi tevékenységéhez szükséges legfontosabb feltételek; a véleményem szerint már adottak. Ez alatt nemcsak az együttműködésre gondolok, hanem — ami legalább ilyen fontos — a társadalmi fogadtatásra. A visszhangra, ha úgy tetszik, arra az emberi közegre, amelyben dolgoznak.

— Ez az építőművészet sajátos helyzetéből következik...

— Ügy van. Hiszen egy festőművész évekig is tarthatja műterme falán a képet, míg az megértésre talál... — Nem úgy az építész, akinek műve mindennapi életünk alapvető fontosságú tartozéka. Ha akarjuk sem kerülhetjük el, előtünk van, látjuk és használjuk. Ezért mindenkor ki kell állnia a társadalom kritikáját ... Az építészettel kapcsolatos vitákban az a hasznos, hogy bennük a lakóhely, az emberi környezet alakításának és a mindennapok praktikumának, az életmódnak a kérdései egyszerre vetődnek fel. Magyarán szólva az építészet egyben a társadalmi

• „Kecskemét a következő öt—tíz évben döntő fordulat előtt áll...”

kommunikáció sajátos és mással nem pótolható formája is.

— A kecskeméti csoport szerepe tehát eben a tekintetben jelentős.

— Sokat beszélünk a környezet, a levegő, a víz, a természet növekvő szennyezettségéről.

Ugyanakkor kevesebb szó esik a „vizuálisan” szennyeződő környezetünkről, a csúnya, egyhangú, lélektelen épületekről, az egyforma lakónegyedekről, amelyeket a rohamosan növekvő igényekkel együtt az idő sürgetése

kényszerít ki. Az itteni fiatal és lelkes közösség minden bizonynyal időben választ tud adni a városnak szegeződő kérdésekre. Kecskemét ugyanis, véleményem szerint, a következő öt—tíz évben döntő fordulat előtt áll. A város- központ környezetének kiépítése nem halogatható tovább. A probléma, amelyre időben és jól átgondolt választ kell adni az, hogy miként alakítható ki a meglevő adottságokhoz szervesen illeszkedő belső városkép — korszerű technológia alkalmazásával. Ez utóbbi sem kevésbé lényeges szempont. A lakónegyedek házgyári rendszere ugyanis nem terjeszkedhet a település szívében. Ott — így volt ez már, amióta a városi fejlődés kialakult — mindég jellegzetes, sajátos karakterű épületek állottak. Gondoljunk csak Szegedre vagy Firenzére. A főtér kialakításában a szegedi Széchenyi tér elveit érzem érvényesülni, és ez jó, előremutató törekvés. De sok még a bontásra váró épület, amelyeknek a helyén egyáltalán nem mindegy, hogy milyen térkiképzésű és egyedi esztétikájú újak emelkednek majd.

— Kecskeméten az utóbbi években mind többen foglalkoznak az építészet és a társművészetek kapcsolatának kérdéseivel. Gondolok itt a köztéri szobrok, a kertművészet, illetve az épületeket díszítő zománcművészeti alkotások hasznosításának a kísérleteire.

— Igen, ez is fontos kérdés. Régebben, mondjuk a középkorban, az építészet adott „teret” a társművészeteknek. A szó mindkét értelmében. A szobor és a festmény később önállósodott, s manapság már igen nehéz a feladat és a díszítőelemek egykor szerves kapcsolatát létrehozni. Sok mindent újra fel kell találnunk... A zománc a lehetséges megoldások egyikének tűnik, de a kísérletek eredményét csakis az érdekeltek, a tervezők és a képzőművészek közös munkája hozhatja meg.

, Tehát ismét visszakanyarodtunk

I az eszmék cseréjének a kérdéséhez, amely hiányában az építészet elveszti életterét... A kecskeméti csoport legfontosabb feladatát ennek megteremtésében látom. Erősítse tovább jó együttműködését a városi és a megyei vezetőkkel. Menjen elébe az eseményeknek, segítsen időben a problémák megfogalmazásában — mindenki számára érthető módon. És végezetül, az építészek működjenek közre a társművészeteket elválasztó jelenlegi szakadékok áthidalásában.

Befejezésül hadd idézzünk Borvendég Bélának abból a beszédéből, amelyet a művelődési központban rendezett kiállítás megnyitásán mondott el.

„ ... a társadalom felelőssége az, hogy az építészeti kérdéseket helyesen és sokoldalúan elemezve, konstruktív módon tegye fel. Az építész felelőssége pedig az, hogy tudása, tapasztalatai javát adva, erejét nem kímélve válaszoljon. A siker zálogának azt a gondokat megosztó, gondolatot ébresztő párbeszédet tekintem, ami az építész és a megbízó, a megvalósító társadalom között kibontakozóban van.”

Mi csak annyit teszünk hozzá, hogy ennek Kecskeméten is mind több jelét észlelhetjük.

Pavlovits Miklós

•V.V.V.V.NW.V.V.V.'.V

PÓDIUMON

A közművelődésnek aligha lehet nemesebb feladata, mint egyre közelebb juttatni mindenkihez az emberi szellem maradandó alkotásait. Ezzel felkutatja és gyarapítja is az értő közönséget. A törekvés egyik megnyilvánulásaként színművészeink verset és prózát mondanak a Megyei Művelődési Központ színháztermének a pódiumán. Kecskeméten többek között Básti Lajosnak, Benkő Gyulának, Garas

Dezsőnek és Major Tamásnak tapsolt ilyen alkalmadkor a szépre fogékony közönség. Major Tamás nemzeti irodalmunk fő vonulatának a verseit szólaltatta meg annak az előadói estnek a keretében, amelynek a programjával immár ötödik éve fellép az ország különböző művelődési házaiban.

(Tóth Sándor felvételei)

i,Már egy bete csak a mamára gondolok ...”

(József Attila: Mama)

j,Az égből dühödt angyal dobolt” (Ady: Emlékezés egy nyáréjszakára)

„Meghaltál-e? vagy kezedet a görcs bántja...?”

(Petőfi: Levél Arany Jánoshoz)

„Tetsző, hazug dalt dalolni még tudnék”

(Ady: A szerelem eposzából)

„Nem Pesten történt, amit hallotok” (Petőfi: A négyökrös szekér)

„Ezernyi fajta népbetegség ...”

(József Attila: Hazám)

A figurákat, velük a témákat 1úgy hajítja az ember elé az élet, anélkül, hogy keresné, mint hulló levelet őszönként dobja lábunk elé a szél. Jönnek. Mint az az üveges tót, akiről alább szó lesz. öt sem kerestem, bár régóta vágyódtam utána. És ezt csak akkor tudtam meg, mikor egy csöndes, bágyadt napon, hűvöskés őszi harmaton találkoztam vele.

Halvány napfényt szórt szét a hátán cipelt táblaüvegek sokasága, és tétován állt az utcasarkon, mintha engem várna. Az emlékek hancúrozásra mindig kész, játékos kölykei ilyenkor megrohanják az embert, és szavanként citálják fülébe a gyermekkor kedves emlékeit. Azt a fájdalmasan

elnyújtott éneket, amivel a tótok falvakon bejelentették az embereknek, hogy itt vannak, készen a szolgálatra.

Most, ez az enyém nem kurjongat, tót bocskorban sem jár, széles karimájú kalap nem ár- nyékozza arcát. Ahogy hozzáfordulok, figyelmes elevenséggel pöcköli rám micijét.

— Van valami munka?

Kiejtésében semmi idegenség.

— Nem, nincs munka. Csak beszélni akarok magával.

— Velem? — s önérzetesen bök a mellére. — Ha munka nincs, mit?

— Régen beszéltem üvegessel már.

Nevet.

— Ohohóó. Nem nagyon érek rá.

— Na, egy kicsit. Míg egy féldecit megiszunk.

— Hát, arról éppen lehet szó.

Aztán leülünk, nézzük egymást. Észreveszem, hogy évek óta dédelgetett kérdéseim, amit arra tartogattam, hogy majd ha találkozom az én tótommal, feladogatom neki, valahogy elúsztak, mint sebes sodrású patakra eresztett papírcsónak. Hol is kezdjem? Csak esetlen, lapos kis kérdések szégyenkeznek elő. — Hogy van? Merre jár? Van-e munka? — meg ilyesmik.

Görögösen görbe orra fölött derűsen mosolygó kék szem vizsgálja zavartságról árulkodó arcomat. Hallgat. Kicsit matat a kabátzsebben, cigarettára gyújt, kínál engem is. Oldalt billenti fejét, hogy a füst ne bántsa szemet.

— Szeretem ezt a vidéket. Ügy érzem, hogy kellek én még egy darabig a sok szétszórt tanya közé. Pici ablakaikon én nyitok utat a fénynek, vásott drancok helyett, amikkel télvíz idején elállítják a befurakodó hideget, én teszek mindent látó szemet. Ha meglesz a falusítás, én is köztük maradok. Nekik is köny- nyebb lesz, nekem is. Szeretem őket. Pedig oj, de kutya nyakasak. A múltkor nagyon megharagudtam az egyikre.

— Tudja, egy este, ahogy rámsötétedett, itt a Ruzsa-hajlatnál bekéredzkedtem az egyik tanyába. Megszokott dolog. Alig van ház, ahol megtagadnák az ember kérését. Főleg az istállókat nem sajnálják tőlünk. Mondom, beköszönök, éppen vacsoráznak a gangon. Megörültek nagyon, mert volt néhány ablakszemük elpusztulva, aztán ha nem jövök, vihették volna Mórahalomra csináltatni. Neki is kezdtem rögtön. Négy szem üveget kellett a konyhára betennem. Lefekvésig kész is lettem vele. De a fizetésről nem szól senki semmit. Gondoltam, majd reggel.

— Reggel, ahogy felérzek, sze- delőzködök ám neki az útnak.

— A ház körül nagy csönd. Sehol egy árva lelket a jószágon kívül nem lelek. Előbb csak nekiláttam jó nagy fenekedéssel mosakodni a kútnál, de senki sem füttyentett rá. Még a kutya is úgy feküdt a feneketlen kasba karajozva, mintha száz éve ismerne. Jóreggelezek, hallózok, sehol senki. Mehetnékem volt erősen, az éhség is markolászta már a pucromat, olyankor pedig az állat is türelmetlenebb, hát még az ember. A padlásnak támasztott létrára is felhágtam, mondom körülnézek, hátha a tanya körüli zöldségekben bóklászik az én emberem. De biz, ott sem leltem őket, csak a sárgarigók svájcol- gattak kurjantásomra. Üldögéltem egy ideig a gádorfán, várakoztam, gondoltam, majd csak hazahozza valamelyiköjüket a lába.

— Már jól hegyezte a nap a fák tetejét, még mindig egyedül dicsértem az urat az idegen portán. Gondolhatja, hogy forrt az epém. Hiszen tisztességes koldus ilyenkorra a hetedik határban kellene, hogy járjon. Én meg itten deíckolok a semmi fejében.

— A gyomrom is nagyon incselkedett velem. Közben kiszámoltam, hogy húsz forinttal tartozna az ember. Nem nagy pénz. Nem igaz? Dehát egy ilyen istállóbeli szállásért csak nem kíván el tőlem ez a kerek fejű ho- mokdúró húsz forintot? Esetleg tízet. Tízben benne lettem volna. De a másik tíz, még lóg a levegőben! Azt a nagyharang fizeti meg?

— Mehetnékem volt erősen. Két-három tanyát is megjártam volna az alatt, míg itten őgyel- gek. Ez is nagyon csai'art a szívemen. Engem hat éhes gyerek les otthon. Nem mindegy az nekem, hogy tízzel több, vagy kevesebb. Különösen, ha az becsületesen jár is. Mert azért, higgye el, nem aranybánya üveges tótnak lenni. Nem sírok, nem pa- naszkodok. Megélek belőle, lopni nem járok, de meg kell számolni nekünk minden garast. No, így van. Hogy a tízes hiányzott, haragos lettem. Még nem is any- nyira a pénz parazsolt fel, hanem inkább az eljárás. Hogy ezek megcsináltatják velem á munkát, aztán se szó, se beszéd, odébbállnak.

— Hát az anyjuk Krisztusát, azért már megengedjen, de gyalázatos dolog ez. Nem igaz? Mondta volna, nézze, nincs pénzem, majd ha legközelebb erre jár, vagy, hogy adok érte egy darab szalonnát, vagy valami, ahogy értő emberek szokták, hát rendben van. De így?! Nagyon fölharagudtam.

— No, Maco, mondom — ahogy a feleségem is szokta, ha ilyesmi előfordult velem —, ezt is csak

veled csinálhatják. Mert lerí a pofádról a jámborság. Ezért aztán vezetgélnek a népek, mint cirkuszos a majmot. Hát nemi Nem eresztem. Majd megtanítom én őket a tisztességre.

— Azzal felkaptam egy tá- nyéricakotut, jól teli volt földdel a gyökere, olyan volt az, mint egy buzogány és püff, belevágtam vele az üvegbe. Tíz forintot érőt kitörtem belőle. A másik tíz forint árát becsülettel meghagytam épségben a szállásért. Azzal én, mint aki jól végezte dolgát, vettem a ládámat és indultam. Részemről kvittek vagyunk — gondoltam. — Rajtam nem fog röhögni senki. Hanem az üveg csörömpülésére rettenetesen kezdett a házban sikoltozni egy gyerek. Mintha éppen az én legkisebb fiam óbégatna.

— Nono, hát ez meg, az árvám, felriadt ettől a hülyeségtől. Nem bírtam otthagyni a kétség- beesett kisfiút. Valami megfogott. Leültem vele, az ölembe vettem és megvigasztaltam. Azután ősz- szesepertem a szilánkokat. Mire újra visszaraktam az ép üvegszemeket, egészen összebarátkozv tunk a fiúval. A végén már azt vallotta, hogy legszebb pálya az üveges tóté, ő is az lesz, alig tudtam lebeszélni róla. Mire az apjáék, úgy fél dél felé vissza- bócorogtak a tanyából, már együtt szalonnáztunk a gyerekkel — az én csomagomból.