Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

1976. december 25. • PETŐFI NÉPE • 7

KÉT OLDALA

LEHETŐSÉG, MUNKA, ALKOTÁS

Népművészet mai módra

• A huszonhat eszftendős Nagy Kristóf a népművészet ifjú mestere kitüntetést érdemelte ki pályája legelső szakaszában. A dunántúli Etyek községből jött el az alföldi metropolisba, hogy tehetségét kitűnő eszmetársakhoz igazítva, a hírős város és Bács-Kiskun ízlésformáló, környezetszépítő törekvéseinek részese legyen.

Bérelt műtermében — mondhatjuk műhelynek is — beszélgetünk.

• Annak idején — harmadik éve már ennek-:— a megyei kórház klubjában rendezték meg nálunk elsőként a kiállítását. Lakásberendezési tárgyait már akkor, az első bemutatkozáskor sokan megszerették; Jelenleg a műszaki főiskolán láthatók a munkái. E két nyilvános szereplés közé sok-sok fáradozás, nemes törekvés, kiérlelt és megvalósított mű sorolható.

Amikor arról kérdezem, hogy milyennek tartja önmagát, több más mellett ezt válaszolja: türelmetlennek. Hogy ez mennyire így van, sok minden bizonyítja. Többek között az, hogy sajátos alkotói törekvéseivel összhangban szeretné végre tető alá hozni a megyei művelődési központ szakkörét. A fiatal jelentkezők is sürgetik a munkakezdést. Ide sorolható az is, hogy környezetszépítő tárgyai — tehetségének és szorgalmának kellemes látványt nyújtó, funkcionális produktumai— egyre szaporodnak. Kecskeméten a Kodály-emlékhely padja, a naiv-művészek múzeumának udvarán elhelyezett szobra, Bugacon a pásztormúzeum fából és kovácsoltvasból készült térplasztikája, s távolabb is: Csepelen, Csongrádon és másutt a gyermekjátszóterek esztétikai élményt nyújtó gyermekjáték-szobrai: egytől egyig az alkotói türelmetlenség és a tudatos teremtés „végtermékei”.

• Ebben a nem mindennapi, túlzás nélkül különösnek mondható műhely-műteremben van mit néznie a látogatónak. S akik a ma már egyre ritkábban látható mesterségek naponta fogyó eszközeit, szerszámait kedvelik s szívesen elnézegetik, azoknak élményt ad az ilyen találkozás. Minden egyes tárgyhoz járul most legalább egy jellemző mondat: a kétszázötven éves üllő: „Gyermekkoromban ekörül ólálkodtam”; az öreg esztergapad: „Apómtól kaptam”a motoros fűrész: „Szeretem a technikát, a gépeket” száznegyven éves gyalu: „Az ilyet aztán jó kézbevenni” — és így tovább. Ahány vas, fém, fa, kő, bádog vagy akármilyen más szerszám, eszköz, akármi: annyi emlék, annyi szoros kötődés, ötletforrás, munkára biztatás.

• Neheztel azokra — zsörtölődik miattuk —, akik fafaragónak mondják. Nem azért, mert lealá- zónak tartja, sőt: szerinte az igazi fafaragó népművész munkáit látni felüdítő. Hanem, mert mindenben szereti a pontosságot. Az ígéretek betartásában éppen úgy, mint a meghatározásokban, jellemzésekben. S egyébként: hogyan is nevezhetnénk fafaragónak azt, aki vassal, kővel, fával, tűzzel — azt is hozzáteszi, hogy jéggel, faggyal, széllel fény- nyél — dolgozik.

— Én hétköznapi művészetet szeretnék; — mond. ja — népművészetet, de mai módrá. Az ősanyagokat alakítom, sokszor gépi segítséggel. Ügy, hogy a természetszerűséget megtartom. Szeretem az anyagokat; s még inkább szeretem azokat hasznosan felhasználni úgy, hogy szép látványt nyújtsanak azoknak, akik szeretik a szépet. Például a legfia• Nagy Kristóf munka közben.

(Tóth Sándor felvétele)

talabbaknak. Ezt külön is fontosnak tartom. Programként tűztem magam elé.

Egyik életeleme a tanulás. A legkülönfélébb stúdiumokat végzi ennek érdekében. A csepeli gyárban a vas tulajdonságait tanulmányozta; Tokajban hatalmas farönkökből csónakot csinált, s leutazott vele a Tiszán Csongrádig; egy kőbányában a köveket faragta; az egyik kádármester műhelyében annak szakmájával ismerkedett; valahol másutt a kertészek műhelytitkait igyekezett kilesni. És tanulja a bognár, kovács és asztalos szakmát egyidő- ben.

• A Dunántúlhoz szokotít a keze, lába, szíve, képzelete. Ám mégis: két esztendő elteltével aligha akad ember, aki nagyobb rajongással vall az alföldi, a homoki vidék kivételes szépségeiről. Kecskemétről szól szépen, elfogultan, de közben éber bírálattal is: kár, hogy ebben a dinamikusan fejlődő, kedves városban olyan szegényesek a parkok, terek, az új lakónegyedek környezete.

— Ha ezekre gondolok — mondja —, akkor any- nyi feladatot látok magunk előtt, csak győzzük elvégezni. Azért szól többes számban, mert — s ezt jó érzéssel szögezi le —, többek munkáiban: Ke- rényi József építészében, Dugár János keramikuséban, Hajagos Károly rézművesében és másokéban megtalálta saját elképzeléseinek igazolását. S egyben azokat az eszmei társakat, akikkel szívesen munkálkodik együtt környezetszépítő törekvései közben.

A terveiről így beszél tömören: „A széchenyivá- rosi gyermekjátszótér kialakítása; gyári ipari hulladékanyagok felhasználásával'•'•'játékok; további népi hangszerek; hatalmas fatörzsből csodaszarvas a kicsiknek — és nem is tudnám-hirtelen-felsorolni, olyan sok a tervem. A megyei vezetés sokat tesz azért, hogy az alkotók zavartalanul dolgozzanak. A mi feladatunk, hogy élve e lehetőségekkel, keményen éí következetesen, és minél nagyobb tudatossággal végezzük a munkánkat, amire termettünk.” Varga Mihály

Nyughatatlan szolgálat

Miskolczy Ferenc portréjához

A Bács-Kiskun megyei művészeti díjakra valamennyi kitüntetett rászolgált közvetlen közművelődési tevékenységével is az idén. Gábor Miklósról elmondható, hogy nemcsak a színpadon elkötelezett művész, hanem a közönséggel való személyes találkozások alkalmával is. Goór Imre festményeinek és verseinek a hatását kiegészíti a kritikus íráskészsége, a fiatalabb nemzedéket segítő szerepe. Melocco Miklósban sem csak a szobrászt, hanem a látáskultúrát fejlesztő nevelőt is tisztelhetjük. Sípos Károly zenepedagógus állandó résztvevője a kórustalálkozóknak. Mégis, talán leginkább Miskolczy Ferenc bajai festőművész, a kitüntetettek doyenje érdemelte ki a díjat közművelődési feladatvállalásával.

• Miskolczy Ferenc a múzeum raktárában válogat. (Fotó: Szabó F.)

Lakása, a Sugovica-parti Bagolyvár —ahogy a környéken ismerik — méltán lehetne valamiféle elefántcsont-torony a Zsivá- novics utca 1. szám alatt, ahon- nana szép kilátás nyílik a mediterrán jellegű városközpontra, a Galamb utcára, a téliesen fodrozó víztükörre és az ejtőző csónakokra, a partra vontatott, valamikor nemesebb célokra szánt Kőrös nevű egykori személyszállító hajóra.

Mégsem csak ez az otthona. Aki itt keresi napközben, egyáltalán nem biztos, hogy megtalálja a 77 éves házigazdát. A fűvel benőtt lépcsőkön visszaindulva jobb, ha a tanácsházán keresi, vagy a múzeumban. A szakszervezetek szakmaközi bizottságán. Vagy éppen a József Attila nevét viselő művelődési központban.

Pedig Miskolczy Ferencet akár a szűkszavú önéletrajza is feljogosíthatja a nyugodt megállapodásra.

— A nagyapám juhászember volt, apám Jánoshalmán, én pedig Vácott születtem. Elemi iskoláimat és a gimnáziumot Baján végeztem el, a század elején — emlékezik. — Majd négy esztendőt töltöttem a képzőművészeti főiskolán, ahol az arcképfestő Balló Ede és Pór Bertalan, a későbbi Kossuth-díjas J kiváló művész növendéke voltam. 1923- tól Münchenben, Hans Hoffmann szabadiskolájában ismerkedtem a futurista, kubista és expresszionista kísérletekkel, aztán Francia-, Olasz- és Spanyolországba vezetett a tanulmányutam. Hazatérve bejártam a népművészet jelesebb tájait, kiállításokon szerepeltem a nagyobb városokban. Több mint negyven éve kerültem vissza Bajára, az iparitanu- ló-iskola szaktanáraként, s utolsó munkahelyemről, a tanítóképző intézetből mentem nyugdíjba.

— Mi történt azóta? A Türr István Múzeumban megbíztak a tiszteletbeli képtár-felügyelőséggel, közben a német nyelvű gimnáziumban is tanítottam, a Rud- nay Gyula Képzőművészkörben iparművészeti és grafikai előadó voltam. Több év óta vezetem a művelődési kört és a díszítőművész szakkört.

— Igen, úgy ismernek az emberek, mint aki nem tud nyugodtan ülni. Még a harmincas években, Oltványi Imre jó barátommal szerveztem a bajai városi múzeum képtárát és a többi kiállítást. A bácsalmási születésű Oltványi Imre művészeti író, szerkesztő és műgyűjtő társaságába járt Medgyessy Ferenc szobrász, aki megmintázta az általam készített alapzatra az ismert Jelky-szobrot. A bajai tanítóképző emlékszobrát, a Dérikertben álló Hősi emlékművet és a vízköpő Merkur-szobrot tudnám említeni a saját tervezéseim közül. Sok minden volt még közben, de a legjelentősebb dolog kétségkívül a múzeum ügye. Segítettem a gyűjtésben, tárgyaltam, teherautóval utáztam Budapestre az anyagért, s a város képviselői 1936-ban átvehették Oltványitól az 52 festményből és 12 plasztikából álló ajándékot, amely alapját alkotja a mai Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteményének.

— Másik felejthetetlen élményem Nagy Istvánhoz fűződik, aki itt töltötte életének utolsó éveit, s akivel össze is barátkoztunk. Az országjárásban elfáradva, kimerültén került Bajára. Negyven képet adományozott a városnak azzal a kívánsággal, hogy a múzeum egyik szobájában állítsák ki a műveit. A hagyaték pillanatnyilag raktáron fekszik, akárcsak Teles Ede éremművészeti és szoborgyűjteménye. Sikerült viszont elérni a város vezetőivel együtt, hogy a volt Rudnay Gyula szabadakadémia épületét képtárrá alakítsák át, s itt talál állandó otthonra Nagy István és Teles Ede hagyatéka. Ez városi, de nemcsak bajai érdek, hanem az egyetemes magyar képzőművészet ügye. Amíg nem valósul meg, aligha lesz nyugtom.

Hát, ezért nehéz megtalálni a 80. életévéhez közeledő Miskolczy Ferencet kényelmes otthonában.

Halász Ferenc

RAFFAI SAROLTA

Királyságok cihelődnek

ablakomig

jővén-jönek.

Kopogtatnak, kocogtatnak, bár mindétig künn marannak.

S én is maradnék, mi voltam: egy szobába korongoltan. Megduzzasztván, sikárolván, ha élő, hát küsded oltvány.

Hátrábban az agarakkal! Ideszállt a lompos angyal. Szárnya szegve, tolla tépve, bizonyságul csak belépe.

Ugye-ugyi sose szálltunk? Ugye-ugyi egyet várunk! Várunk hármas kakasszóra: nem indulunk kongatóba.

Megjön az, meg. Haj, béhallik. Nézdegéljük egymást addig. Békurjant majd, tűzpirosban: halálunknál biztosabban.

Mi van, mi van hátra méges? Mind e század mert csalétkes: megmarad más, kinek álma belefért egy nyoszolyába.

A SZABÓ OANOS

WolvÖlvlVO

— Gong hümmentett

maga elé Sárkány, a többszörös válogatott félnehézsúlyú. Azzal, hogy bedörren- tette háta mögött az ajtót, inkább csak saját kornyadozó hírnevének adta meg a díszlövést. hegszívesebben a lábtörlő alatt kúszott volna ki. ✓

— Tehát gong. Mindegy. Akkor

is karácsony este van. Mazsolakongresszus krémpalotában,

nyestbundáért nyelves puszi, mennyből a szörmamusz. Én is ajándékozni foqok. Vajha kinek? Anyácska-violácska előbb dobta föl a talpát, mintsem a bíró először emelte föl a kesztyűm. Apácska viszont még szin- leg se volt szentlélek helyett, mint Jézuskának József. Kecses asszonyaim döntő fölényük miatt sorra leléptettek, anélkül, hogy utánpótlásomról gondoskodtak volna. Ügy ajándékozok hát, ahogy a pártatlan angyalokhoz illik.

Sárkány révetegen himbálózott a bevásárlás végső rohamában lihegő utcán. Egy töpörödött virágárus asszonynál fenyőgallyat kért a gomblyukába, ötszázassal fizetett, és elködlölt a tömegben. Betlehemezö cigánygyerekekkel találkozott, közöttük öt százast osztott ki. Figyelmes lett egy vánnyadt, kopott lányra, aki képtelen volt elmozdulni az ékszerüzlet kirakatából. Sárkány veit egy rubintos ötvösmedáliát ezüst lánccal, némán a lány nyakába akasztotta. Beleütközött egy éjszakából ismerős, részeges segédszínészbe. Skót whiskyt, rörös rózsacsokrot küldetett utána a színházba, gyöngybetűs üzenettel: „A Te sírásód volt az egyetlen emberi alakítás a Ham- letben. Csók: Megtudod, kitől.” Háromszázhatvanhat törzshelye közül Sárkány végül a Hársfában állapodott meg. Már csak egy tucatnyi hivatásos alkoholista, két újságíró és egy otthontalan szerelmespár várta a korai rolóhúzást. Sárkány minden asztalhoz pezsgőt vitetett, majd széles mozdulattal csendet kért:

— Gyászfátyolhínár-pillájú hölgyeim! Hercegek és tintahalak! S ti is. a vendéglátóipar haramiái! Tizenhét évi aktív, versenyzés után az imént néhány hájas hörcsög és acsargó patkány a pofámba vágta, hogy kösz, gong. Emeljék hát serlegeiket egy nagyon is kétes dicsőség alkonyára!

Az égből csobbant ital örömmámort váltott ki, nem nagyon hallották, vagy nem vették komolyan, amit Sárkány mondott, csapkodták a vállát, szorongatták a kezét. Csak a két újságíró horgonyzott le mellette vitorlá- nyira feszített fülekkel.

— Sárkány! Szögre akasztja? — hitetlenkedett Rédey, az elegáns sportriporter.

— Jaj, dehogyis! Az alkalomhoz illően karácsonyfára — él- celődött Csiha, a humorista. — Mért nem szólt előbb? Most várhatok jövő karácsonyig ezzel a poénnal.

— Nézze, Sárkány — komolykodott Rédey. — Tegye kezét a szívgödrébe. Sok volt a pia, az elbliccelt edzés, az egyesületek közötti hajóhinta, a megbundázott csapatbajnoki meccs, botránykrónika a lapokban... Na, nem mondhatja, én mindig elismertem a tehetségét.

— Az a gáz — ingatta a fejét Csiha —, hogy az edzőképzőt abbahagyta. Mert azzal, remélem, tisztában van, hogy az alibi állásának is lőttek.

Nagy csönd fészkelődön Sárkány körül. Gondolt rá,- hogy visszaszól. Minek? Mit, azt, hogy amíg ment a bunyó, senki sem szólt a balhékért. Még tetszett is, hogy ilyen fenegyerekek. -— De ez az ajándékozás valahogy nem jött össze. Bugy- gyantnak néztek, nem angyalnak. Ezeknek itt egyre megy, úgyis betintáznak, ikár fizettek nekik, akár nem. Anya ré• Révész Napsugár illusztrációja.

gén rétest húzott karácsonyra. Oregapám kisszekeret faragott, korcsolyát köszörült a gyárban hulladék lemezből. Én mi a fenét ajándékozhatnék, amit én csináltam? Kölyökkorom óta a ringben. Mit tudok? Az ütéstá- vot, az elhajlások ívét, a láb- tempS ritmusát.

Szeme a szerelmespárra tévedt. Egyedül ők nem nyúltak a pezsgőhöz. Olyan hosszú, selymesre mosott hajúak, virágos in- gűek, diákfélék. Odaballagott hozzájuk.

— Kaucsukpálma-derekú hölgyem. Üveggömbjeim elpattantak. A boxkesztyűm mellé, szeretném a kebleit is a fenyőmre akasztani.

— Te!... Agyonváglak! — Szökkent föl mészfehéren a fiú. Vékony volt, de magas, domború mellű. — Mintha magamat látnám ifista koromban — villant át Sárkány emlékezetében.

— Ülj le, fiú! — üvöltött a sportriporter. — Ez Sárkány, a bunyós!

A fiú ütött. Sárkány visszahúzta a fejét. Űjabb ütés, megint

elhajolt. Tág gyűrű alakult körülöttük. Sárkány föl sem emelte kezét. A fiú kaszabolta a levegőt, ökle súrolta Sárkány borostáit. Az ökölvívó eltáncolt. Egyszer, nem is gyorsan, kinyújtotta a balkraját: a fiú szemöldökcsontján kettényílt a bőr. Hátratántorodott, de dühe újra elör elendítette, csépelte a levegőt. Sárkány táncolt. A nézők szorongva, de nekivadulva ordítottak, a kis térben nagyobb volt a hangjuk, mint a Sport- csarnok közönségének. Sárkány elmosolyodott, és hirtelen lépést váltott. Halántékon érte egy lengő. Ügy csinált, mintha megtán- torodna, érezte, hogy szemfogán felieped a fiú ökle. Ettől kezdve minden pillanatban kapott egy ütést. Az ordítás valószínűt lenné harsant. Sárkány látta, hogy már mindenki a fiút biztatja.

Kifelé hátrált az ajtón, vigyázva, hogy csak akkorákat lépjen, hegy a vaktában hadonászó csapások mindig elérjék. Az utcán jártak. Egy emeleti ablakban csillagszóró sziporkázott.

— Vagy csak a szememet találta el? Fogalmad sincs a bunyóhoz fiú, de erős vagy. Kiütni mégsem tudsz, sose volt üvegállam.

A fiú hirtelen teljes lendületből hasba rúgta Sárkányt. Mintha jég szakadt volna be alatta, a csillagszóró elaludt.

Ütésálló képességéről mindig híres volt. Most is másodpercek alatt magához tért. Fektéből U tisztán belátott a kocsma nyitott ajtaján. A pincérek és a részegek nyüzsögtek a fiú körül, mint megannyi szorítósegéd, poharat nyújtogattak a szájához. A lány fehér kendőt tapasztott a feltépett szemöldökbőrre.

— Oké, fiú. Egy életre bevágódtál a nőnél, legendát csináltál a Hárfás nagyérdemű ven- dégseregletének. Nem is találhattam volna ki szebb ajándékot. Megérdemeltem.