Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-17 / 246. szám
M í V K I Ö I) í: s • írod a i,om • M V V í: S /. E T • I R O I) A I. O IV1 • M V í S / I I RÓZSÁK, KÖNYVEK, LEVELEK „KI A SUGOVICA VIZÉT ISSZA Babits Mihály Baján KÉT KIÁLLÍTÁS KÉPEI Hazatérő kécskei festők Nem kell bizonygatni, hogy a költők, irók, művészek alkotói munkásságát mennyire befolyásolja a mindenkori környezetük: a lakóhelyük milyensége, az őket körülvevő társadalmi közeg, az utcák és terek hangulata, a táj sajátos arculata, Babits Mihály nagyszerűen gaz. dag életét —s még gazdagabb művészi tevékenységét — is így formálta, befolyásolta a szekszárdi, pécsi, bajai, szegedi, fogarasi, budapesti és esztergomi hónapok, évek sokfajta élménye, hatása. A gyakorló tanár A század elején Babits mint végzős egyetemista költőként is bontogatta már a szárnyát. Kapcsolatba került ekkorra a kor haladó szellemi áramlataival, a hazai és külföldi művészeti élettel. Am ezeknél is többet jelentett talán azokban az esztendőkben az a maradandó nyomokat hagyó barátság, amely a századelő két nagyszerű költőjéhez, az ugyancsak fiatal Kosztolányihoz és Juhász Gyulához kapcsolta szorosan őt. S amikor mint gyakorló tanár, a diploma megszerzése előtt egy évig Baján tartózkodott, már javában folyt a három sokat ígérő tehetséggel rendelkező lírikus között az a levelezés, mely méltán vált az irodalmi életben legendássá. A III. Béla Gimnázium 1957- ben megjelentetett jubileumi évkönyvében olvashatjuk, hogy 1905. szeptember 22-én egy „félszeg fiatalember lépi át a bajai gimnázium kapuját”. Nos, ez a szerény és kimérten udvarias férfi később a Nyugat egyik vezéralakja lett, s egyben a kor méltán dicsőített nagy lírikusa, sokoldalú és vérbeli llterátora. A cisztercita (a mai III. Béla elődje) gimnáziumban a fiatal tanárjelölt tizenhat órában tanított latint és magyart. Tanártársai kö. zött a jelek szerint alig érezte jól magát. „Roppant hiányokat” érzett akkoriban a monoton, s meglehetősen szürke hétköznapok alatt — amint egyik levelében Irta. A szikár-komoly paptanárok között ő maga még zárkózottabbá lett. Giziké és a rózsák A Petőfi utcában lakott a leendő tanár, s a szemlátomást formálódó költő, Szuper Mihály nyugalmazott századosnál. A háziasz- szony, a „jóságos” Ilka néni kedvelte őt; s minden jel szerint a házikisasszony is: Giziké. A költő jól érezte magát a számára rokonszenves családnál, abban a tiszta polgári környezetben. Árulkodó jelek mutatják, hogy valami szerelemféle is ébredezett benne Giziké iránt. A Hatholdas rózsakert című elbeszélésében a kedves leány szeme int vissza a mai olvasóra a múló időből. A háziasszony törődése, a kedvelt leány szívet melengető közelsége, a szoba nyugalma-csend- je, s a sok-sok virág, rózsa együttesen sokat javított a költő közérzetén. Tartalmasabb lehetett így a magánya is, amelyben mint Bálint László, a mai gimnázium igazgatója írta egyik cikkében, rohamra indult a költő a minden- ség felé. Igen, miközben „álmos kisemberek, közönyös kíváncsiskodók figyelik minden lépését”, ő készül titokban a számára kiszabott nagy feladatok elvégzésére. Kardos Pál is hangsúlyozza Babits-monográfiájában, hogy a bajai esztendő sok nyomot hagyott az életművön. Elég csak a Tímár Virgil fia című regényt említeni, melynek szereplőit a kollégákkal kapcsolatos élmények hívták életre. Az Utca, estefelé című verse is a várost juttatják az olvasó eszébe. így kezdődik a bajai napokat idéző költemény: „Már esteledik: a tereket autók nyilaivá szeldesik lánggal a tejszerü szürkeségben ..." S később: „...kis nők surrannak..." és „mennyi este és mennyi bogár, a Tibullus latin pilléitől, melyek bácskai szerelmes alkonyaimon az óriás rózsákért illatában kábultak...” Íme, a „szerelmes alkonyok” is Gizikére utalnak, a rózsafákkal együtt. Jőnnek-mennek a levelek Babits 1905 augusztusában még Szekszárdról keltezi a levelét, melyet a jóbarát Kosztolányihoz ír. Am október 31-én már Bajáról ír, ugyancsak peki. Ebben többek között ez a borongós sor áll: „Magamról nem sok jót ír. hatok." S tovább: „Veszekedem a gyerekekkel (t.i. a tanítványaimmal) és iszom a papokkal (a kollégáimmal): ez mindennapi sorsom." Néhány' napra rá a barát válaszában azt írja, hogy félti Babitsot a bácskai poharazóktól. A továbbiakban a költő tele van panasszal: nem úgy dolgozik, ahogyan kellerte, s szeretné; nincs megfelelő társasága; betegesen erőtlen és borongós hangulatú. Ugyanakkor ír, fordít, s olvas szüntelenül. Az ifjúi hév, a nagyszerű vágyakozás irat le vele letargikus sorokat: hiszen sokkal, többet akar, többet szeretne. Más leveleiben meg éppen lelkesedik: „Hurrá, barátom, mit meg nem tudnánk mi ketten csinálni!" Jönnek-mennek hát a levelek Baja, Szabadka (itt volt Kosztolányi) és Szeged (Juhász Gyula városa) között. Könyveket küldenek egymásnak a barátok; kicserélik gondolataikat; tervezik a jövőjüket — és egyben érlelik az új arcú magyar lírát. Miközben felfigyelnek nagyjából egyidőben Ady Endrére, akiben meglátják hamar a harcostársat. (Ez még akkor is így van, ha kezdetben olykor elítélően nyilatkoznak is róla.) A költő Szegedre megy A tanév befejezése után Babits Mihály elhagyja azt a várost — Baját —, melyet sokat bírált, melynek falai között igazán nem érezhette jól magát, de amely végül is termékenyítőén hatott írói munkásságára, termékenyítette tudatát, költészetét. 1906 augusztusában már — francia nyelven — Szekszárdról ír Kosztolányinak. „Mon eher ami” (Kedves Barátom!) — kezdi, és folytatja mindvégig francia nyelven a hosszú-hosszú levelet. S végül abból a levélből idézünk, melyet az egykori bajai lakos — most már diplomával a zsebében — immár Szegedről írt Juhász Gyulának. Ez számunkra külön érdekességgel bír. „A Tisza itt folyik lakásomtól alig 200 lépésnyire. És a Tisza szállóban étkezem, így iszom a Tisza vizét és sörét. Hajdan — régesrég — Baján azt mondták nekem: ki a Sugovica vizét issza, vágyik annak szive vissza; s ezt akkor magam is igen valószínűnek tartottam. Most..." Nos, ez a „most” szócska arra utal, hogy megváltozott közben Bajáról a költő véleménye. Am az a tény, hogy ezt a visszavágyást egykor ő maga is igaznak tartotta, azt árulja el, hogy Babits Mihálp Baján mégiscsak élt át szép emlékű, kedves napokat. A költő és a város kapcsolatát ezek szerint mindent egybevetve szerencsésnek, s gyümölcsözőnek mondhatjuk, mi kései tisztelők. Így, háromnegyed évszázad távlatából. 7arga Mihály ANTALFy ISTVÁN* Be faleset történt az üzemben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett hazaszállítani, kocsival. Felvették a baleseti jegyzőkönyvet, amint az elő van írva, megállapították a tényállást, a felelősséget — „felelős a sérült” — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment tovább az élet. Az öreg Biczó pedig otthon az ágyban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy legalább valami gép mellé kerüljön. Igaz, bíztak rá néha érdemlegesebb munkát is, de szakmunkás nem lett belőle. Pedig sokszor mondták neki, a csoportvezetője, a művezetője, munkatársai: tanuljon, tegye le a szakvizsgát, a kereset is jobb, a munka is szebb. Valami különös gyámoltalanság tartotta vissza. Apja harangozó volt egy északi faluban, magával hozta az örökséget: az oktalan igénytelenség sokszor szánalmas keresztjét... Felesége se volt, aki ápolja — a nősüléshez sem volt bátorsága — magára maradt zúzódott lábával az egyszerű, szegényes kis lakásban, de két társa, aki hazaszállította, búcsúzáskor megígérte neki, eljönnek majd mindennap, ne féljen ... És ha valami kellene, szóljon, üzenjen. A néhány nap alatt, amig odahaza feküdt, szorgalmasan el is látogattak hozzá, felváltva, a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a műszakból, olajos ruhában, kissé szégyenkezve, más lemosakodva, kiöltözve, de eljöttek hozzá. És mindenki hozott magával valami apróságot, hiába szabadkozott Biczó. — Éppen erre jártam... — mondták egyesek, de Biczó tudta, hogy hozzá jöttek. Persze. Jó emberek. Szeretik. Valaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvetlenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a könyveket, amit társai hoztak — nem volt szűkében ételnek-italnak sem, jobb sora volt, mint életében bármikor. Nem kérdezte a látogatóitól, nem említette a nevét sem annak, akit várt, pedig sokszor már úgy volt, hogy kérdezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggondolta magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beállított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájában, de patyolat ingben, úgy ahogyan Bi- i.zó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el az ügyig, pedig igazán nem volt messze az ajtótól. A fiú kezében valami csomagot szorongatott és néhány szál virágot — látszott, hogy a boltban vette. — János bácsi, ne haragúd. jón... — szólalt meg nagy sokára. — Hát mégis eljöttél, Palkó? Majdnem elkéstél... A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy ... nem akarok én meghalni... csak hát... pár nap múlva már megint megyek dolgozni... Ezért v>ártalak nagyon... A fiú ismét lehajtotta a fejét, majd hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem ezért vártalak ... komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg. Jani bácsi! — mondta ismét a fiú, most már határozottabb hangon, kissebb megindultsággal, de folytatni csak akkor tudta, mikor az öreg elmosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magában. — Én voltam a hibás... én tettem a létrát a csövek mellé... azért, hogy majd valaki megbotlik benne ... Én voltam ... azt hittem, jó vicc lesz... de nem gondoltam, hogy baleket is lehet belőle... Bocsásson meg, Jani bácsi, és azért is, hogy a múltkor eldugtuk a sapkáját.. , Most már talán mondta volna tovább is, hiszen — az öreg tudta —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a legjátékosabb, esetenként a legszemtelenebb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi” — mondták gyakran a többiek a műhelyben, de ilyenkor ő mindig védelmébe vette a gyereket. Magához húzta a fiút, megsimogatta a fejét. — Tudom... mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt. Ha majd te is idős ember leszel, biztosan megérted ... Vagy talán már most is, hogy tietek ugyan a jövő, a fiataloké, de azért még mi is élünk... S én azt hiszem, ránk is szükség van még... Tudod, fiam: a húshoz csont is jár... Amikor az ajtó becsukódott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pedig nagyot szippantott a friss levegőből, zsebéből pingponglabdát vett elő, azt dobálta a járda aszfaltjához, közben meg-megug- rott ö maga is, és fiityörészve indult hazafelé. Közben pedig egyre azt hajtogatta magában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont... húshoz csont... Gyors egymásutánban két, Tiszakécskéről elszármazott festőművésznek rendezett kiállítást szülőfalujuk művelődési háza. Mindketten a középnemzedékhez tartoznak, hosz- szabb ideje távol élnek a megyétől, kevésbé ismert nevek a képzőművészeti életben, alkotó tevékenységük rajzpedagógiai munkásságukkal párhuzamosan bontakozott ki. Egyéb megegyező vonásokat nehéz lenne kideríteni. Jánosi Sándor Érezhető, hogy nagy igyekezettel készült a kécskei kiállításra. Az utóbbi két évben megfestette a nagyközség mindkét felekezetű templomát, a gimnáziumot, a víztárolót, a termelőszövetkezetbe vezető jegenyés utat, szülőházának utcáját és még számos, helyi részletet, környékbeli tájat. Ezeket a nézők általában örömmel ismerték fel, mert kétségkívül felismerhetőek, harsány szineik pedig egyenesen felhívják rájuk a figyelmet. Nem igényel tüzetes vizsgálatot, hogy a nyilvánvaló elrajzolások, a megmunkálás felületességei is szembe tűnjenek, de mentse az eredményt a szülőhely szeretetének szándéka. Kevésbé szorulnak mentségre azok a művek, amelyek az ötvenes években keletkeztek. A festmények (Leánykafej, Feleségem, Régi-szőlő, A Benke-porta) még magukon viselik a főiskolai mester, Szőnyi János jótékony hatását, egyszerű kompozíciójukban, visszafogott színeikben, gondos felületkezelésükben egyaránt. A rajzok, kivált az önarckép békegalambbal, jó felkészültségről tanúskodnak, a rézkarcok, linómetszetek pedig nagyon is elhitetik, hogy az I. Országos Grafikai Blennálénak Jánosi Sándor a résztvevője volt. A főiskola elvégzése (1953) után több mint húsz évet egy csepeli általános iskolában tanított. Bizonyára a nevelőmunkáért hozott áldozat és a korán nyugdíjba kényszerítő betegsége magyarázza, hogy fiatalon ígéretes tehetsége nem fejlődött tovább. • Jánosi Sándor képei előtt. Fiatalok és egy régi barát Jánosi Sándor kiállításán. Bagó Bertalan Az 50 éves Jánosi Sándornál hat esztendővel fiatalabb Bagó Bertalan Balatonbogláron tanít. Kiállítása (előbb Tiszakécskén rendezték meg, jelenleg Lakiteleken látható, majd Kerekegyházára viszik át) Jánosi nyolcvannyolc művével ellentétben mindössze húsz képből áll. Korántsem 9 Balaton. Bagó Bertalan festménye. • Vörös Vilmosné rajztanár tárlatvezetést tart a lakiteleki nyolcadikosoknak. (Tóth Sándor felvételei.) akarjuk összehasonlítani őket, de nagyon kínálkozik a közhely: ezúttal a kevesebb a több. Mind a húsz festmény érett, végiggondolt, technikailag is tökéletesen megoldott alkotás. Ügy tűnik, ő — legalábbis a munkáiban — egyáltalán nem kötődik születési helyéhez, de annál erősebben jelenlegi szűkebb hazájához. Egyetlen elementáris élménye a Balatonvidék. Számára ez életszemléletet, érzelmi hangoltsá- got, stílusmeghatározást jelent egyszerre és egységben. Kifejezetten expresszív alkat, de indulati telítettsége példás fegyelemmel párosul. Rajongó cso- dálója a világ gazdagságának, de pontos képírója is. Nagyon szerencsés ötvözet. Témái: magányos házak, egykét alakkal és férfias fájdalommal, csöndet árasztó és mámort ígérő pince, szerszámaikkal bajlódó komor halászok, a rég kialudt vulkánok színekben villód- zó sörénye és mindenekelőtt a tó. Furcsa mód, nem festi gyakran a vizet, nem feledkezik bele a fényjátékba, mint a legtöbb balatoni festő, mégis minden képén érezhető a páratlan természeti szépségű, ám vad tombolásra is képes elem jelenléte. Szigorúan komponál, de sohasem mesterkélten. Tulajdonképpen a szín kultusza vezeti, de ezt gyakran, mintha szemérmesen titkolná. Talán azok a festmények a legsikerültebbek, amelyeken csupán a kékeszöld alaptónus van jelen, kevés fehérrel, szürkével és néhány rajzon fekete kontúrral. A legdrámaibbak azok, ahol a sötét nagy felületből egyetlen tüzes színfolt villan elő. De akkor sem válik rikítóvá, ha az egész vászon narancsban, sárgában, vörösben ragyog, épp határozott rajza és kompozíciós szigora miatt. Mint említettük, az ő neve is kevéssé ismert a képzőművészeti életben, de minthogy alkotóereje teljében van, lehetséges, hogy mind többen megismerik. A. Sz. J. MEZEI ANDRÁS Között Mint akit körbe-énekeltek, Kering a lusta nagy madár. Hazák között, fajták között a láthatatlan hang-falak A lába zöld, a szárnya kék. énekek hang-határai: kijelölték világomat Kivetnek mind a nációk: térképein kirajzolódnak a föld fölött, az ég alatt. rikoltozó emberiség. a trillák körvonalai.
