Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-29 / 204. szám

4 • PETŐFI NEPE • 1976. augusztus 29.

KIVÁLÓ DOLGOZÓK

A gépbeállító

A termetes excenterprés engedelmesen tűri, hogy a fiatal munkás hol a villáskulcsával, hol pedig a csupasz kezével csiklandozza, böködje olajos fényű nemesebb részeit. A száztonnás teljesítményre képes masinát egy új munkadarab gyártásához állítják be. A vele foglalatoskodó munkás kivesz valamint a szerszámosládájából, majd félkarral benyúl a présgép szájába. Az Irodagépipari és Finommechanikai Vállalat kiskőrösi gyárának gépbeállító szakmunkását Eiler Sándornak hívják.

Napjainkban általánosan elterjedt az ipari üzemekben a gép- beállítókat alkalmazó termelés- szervezés. Ezeknek a dolgozóknak az a feladatuk, hogy a gépekre felszereljék a szerszámokat, s beállítsák a masinákat egy-egy termék gyártásához. A többségben levő betanított munkások ehhez nem rendelkeznek kellő szakmai ismeretekkel, viszont a beállított gépekkel már jól elboldogulnak, hibátlan termékeket tudnak előállítani.

A frissen beállított géppel az első mukadarabokat még a beállító szakmunkás készíti el, s ellenőrizteti a meósokkal. Helyét csak akkor adja át a betanított dolgozónak, amikor a meo-vizs- gálat meggyőzte arról, hogy a gép jó minőségű, pontos méretű terméket gyárt. A beállítónak az is kötelessége hogy a betanított munkást kioktassa a balesetmentes munkavégzésre.

Gépbeállító beosztást nem kaphat akárki, magas szintű szaktudás és pontosság kell hozzá. A huszonötéves Eiler Sándor megfelel ezeknek a követelményeknek. Ezerkilencszázhatvankilenc- ben vizsgázott le általános lakatos szakmából, a gépekkel való alapos megismerkedése a tudásszomjának köszönhető. A magán- szorgalomból szerzett tudásáról papírja nincsen, de szerencséjére a gyárban elősorban a hozzáértést veszik figyelembe.

Eiler Sándor Csengődről került a kiskőrösi gyárba,

— Két srác jött ide tőlünk a faluból tanulónak a gyár jogelődjéhez, az egykori Vegyesipari Javító és Szolgáltató Vállalathoz. Az egyi forgácsolónak, a másik pedig lakatosnak. Otthon ők meséltek nekem az üzemi életről és a munkáról. Megtetszett a lakatos szakma, és a nyolcadik osztály elvégzése után én is ide jelentkeztem, hogy egy helyen legyek a barátaimmal. — Ezeket mondja el a szőke fiatalember a pálya- választásáról.

A finommechanikai gyár alkat- részüzemének gépbeállítója nem vált meg a szülőfalujától, onnan jár át dolgozni naponta a vállalat autóbuszán. Otthon a szabad ideje nagyrészét kis szőlőjében és veteményeskertjében tölti, feleségével együtt, aki szintén Kiskőrösön, a konzervüzemben dolgozik. Nem vágynak el Csengődről.

Eilert szolid, szerény embernek ismerik a gyár vezetői, s olyannak, aki csak a műhelyben találja fel magát igazán. A közvetlen munkatársainak róla alkotott véleménye abban összegezhető, hogy a tavasszal — élve az üzemi demokrácia adta jogukkal — ők javasolták az alkatrészgyártó üzemből a Vállalat kiváló dolgozója kitüntetésre. Május elsején Eiler Sándor átvette élete első kitüntetését

A. T. S.

Kislak áll alítMNM

mentében.

Még a nyár elején kezembe került, Kácsor Lász Gemenc című kitűnő könyve. Olvasása közben o életszerűen elevenedett meg előttem a Duna-erd< ségeknek ez a mindmáig ősvadon jellegű darabj amelyet pókhálószerűen szőnek keresztül-kasul századforduló táján új mederbe terelt folyó va< regényes holtágai, hogy nem tudtam ellentálli a csábításnak. Éltem a szerző javaslatával: „Ez i a terület, amely Európa szívében még Őrzi az ős séget, az Ös-Duna jellegzetességeit. Egy darab! vadonság, amelyet érdemes közelebbről is mei ismerni.” Így jutottam a bajai Üj Élet Halászati Szövetkezet egyik halásztanyájára, amelyet sűrű erdők rejtenek a letűzött varsákkal szegélyezett, Rezéti-holtág mentében.

Tekintettel az idei, rendkívül száraz nyárra, az idevezető út. legalábbis vízen, majdhogynem járhatatlannak bizonyult. Mindenütt, ahol csónak után kopogtattunk azt mondták, hogy a torkolatok feltöltötődtek iszappal, sekélyek, lehetetlen átjutni rajtuk. Végül az erdőn keresztül sikerült felkeresnünk a rezéti üzemegységet. Ütközben szelíd őzekkel, fürgén csörtető vaddisznó ifjakkal találkoztunk, s ahogy egyre beljebb hatoltunk a napfényes tisztásokkal, rejtelmes tavakkal, kiszáradt folyómedrekkel tarkított vadonban, mind jobban éreztük: mit jelent az embernek a természet, s miért fontos, hogy legszebb tájainkat óvjuk, megőrizzük!

Emelkedett hangulatban érkeztünk a rezéti halászokhoz. A naptól, széltől barnára cserzett férfiak szótlanul javitgatták a kiterített hálókat. Az öbölben óriási varáák száradtak, súlyos tölgyfaladikok simultak a parthoz. Vajon hányán tudják az országban, hogy az ősi halászmesterség ma már múzeális értékű eszközei itt nemcsak megtekinthetők, de használatban is vannak?

— Ki tudja meddig? — tűnődik borongósan Margit József, a rezéti üzemegység vezetője.

A folyamszabályozással létrejött gemenci árterület vadvizei ugyanis észrevehetően pusztulnak. Feltöltődnek iszappal, és egyre kevesebb halhoz, mind szűkösebb megélhetéshez juttatják a halászokat.

— Fejenként egy-két mázsa a napi normánk, mostanában alig tudjuk teljesíteni. Kicsi a víz kevés hal marad meg benne. Jó hal meg szinte semmi.

Számukra csak kétféle hal létezik, a jó és á fehérhal, vagyis a keszegféle. Ezekért keveset fizetnek, márpedig a halászok a zsákmány után kapják a bérüket. Mindjárt ízelítőt is adnak belőle, hogy milyen nehéz még egy kiadós ebédrevalót is kifogni a mellékágból.

Csónakba ülünk és végigjárjuk a partok mentén lefűzött varsákat. Hosszú Pista, aki nevéhez méltóan toronyként magasodik ki a csónakjából, minden varsa után komorabb lesz. Mindössze néhány apróhal ficánkol bennük. Ezekután előszedik a kerítőhálót, gyors, begyakorlott mozdulatokkal körbedobják, majd pokoli lármát csapnak az

• „Lássuk, mire megyünk a kerítőháló val?"

• Hosszú Pista nem olyan, aki egykönnyen belenyugodna a kudarcba. Addig sar- colja a vizet, amig ki nem szed] belőle, amit tervezett.

evezőkkel. Au így felriasztott halaknak csapatostól kellene belerohanniuk a ravaszul kivetett csapdába. Kellene, ha volnának. A halászok tízszer is megismétlik a hálóvetést, mire összejön néhány ponty és egy-két dühösen tátogó harcsafi, sőt a változatosság kedvéért egy kígyótes- tü angolna is becsusszan a kétségbeesetten verdeső keszegek mellé.

A mai fogás mindennek nevezhető, csak bőségesnek nem. Mostanában máskor sem sokkal különb a helyzet, illetve igencsak meg kell dolgozni itt és kint az „élő” folyón, hogy a piacra is jusson, necsak a saját bográcsaikba.

— Van úgy, hogy 60 kilométert is megteszünk egy nap — megéli IfcxitóÚi'. Qyörgy, — ha esik, ha árad, ha fúj, ha úszik az egész erdő, mi kint vagyunk a vízen. Az idén, januárban volt a legnagyobb fogásunk, két nap alatt 120 mázsá halat zsákmányoltunk. Másfél hónapja pedig egy 11 kilós harcsa is akadt a hálónkba. Azóta ennél se nagyobb, de kisebb sem volt.

A parton már vágnak bennünket a többiek. Tomsits István már meggyúrta a tésztát a halléhez, Bognár Feri az egyik legfiatalabb halász pedig, a tüneményes gyorsasággal megtisztított halakból olyan felséges ebédet főzött, hogy alig győztünk betelni különlegesen finom ízével, felséges illatával. Az asztal végéről kis sovány, őszhajú ember figyeli, hogyán ízlik a halászok főztje? Oroszlán Pista bácsi, a gondnok, aki az erdészetet

cserélte fel a vízi életért és már ott tart, hogy a halat is jobban szereti, mint a vadat. A halászok nevetve biztatják, mesélje csak el, hogyan is volt a katonaságnál, áhol őt tigrisnek nevezte egy bizonyos Caincsula nevű őrmester?

A vérszomjas nevű Oroszlán Pista bácsi, a hajdani őrmester- szoinorító tigris, azonban bárányszelíden hallgat. Kifogyhatatlan mesélőkedvét estére tartogatja!, amikor feljönnek a csillagok és az Aranyponty elnevezésű szocialista brigád tagjaira hirtelen rászakad az egyedüllét. Ilyenkor mindig jól jön, ha akad valaki, aki eltéríti a hazafelé kalandozó gondolatokat. Jószerivel csak vendégségbe járnak a saját otthonukba. Hétszámra kint élnek a tanyán, járják a vizet, de a parton is akad bőven tennivalójuk. Új hálókat kötnek, vagy megjavítják a régieket, karbantartják a csónakokat, a lassan néprajzi ritkaságszámba menő szerszámokat. Sötétedésig találnak munkát a kezüknek. Utána jöhet a tévé, a mesélge- tés, csöndes dalolás, álmodozás.

Szép élet a halászélet? Szép is, meg küzdelmes is. Lehetséges, hogy ezért vonzódnak hozzá. Szeretik és ismerik a természetet. Tudják, hogy amíg a sas fent köröz a levegőben, addig nem lesz eső, de amikor a halak feljönnek a víz színére és pipálnak, akkor nem sokat várat magára az égi zuhany. Megszállottjai mesterségüknek, szeretik es féltik folyékony vadászterületüket, amelyhez hozzákötötték a sorsukat.

Jó közöttük lenni. A könyvben ugyan már olvastam róluk, de mégis más a személyes ismeretség. Most már úgy maradnak meg bennem, ahogyan láttam őket. Körbejárnak a csónakkal, szép, szertartásos mozdulatokkal kivetik a hálót, összehúzott tekintetük a vízen úszó pacákra szegeződik: „Sercegnek-e?” És ha igen, halat, vagy csak egy semmirekellő békulát vetett hálójukba a forgandó halászszerencse? Esténként tüzet raknak, körbeülik és addig beszélgetnek, amíg az utolsó hasáb is elhamvad és a halásztanyát mindenestől álomba meríti az éjszaka sűrű; fekete hálója ...

Vadas Zsuzsa

(30.) Mégis mennem kellett velük, mert Lédi elkapott, hogy Bébé valami szenzációdat akart közölni. Sejtettem, mi lesz a sztori. Már egy hete beharango- :ott téma, de mindeddig húzó- lott a bekövetkezése. Abszolút lem voltam meglepve, hogy Béré végrehajtotta a történelmi je- entőségű tettet. Ma tehát a vécé ■lőterében bejelentette, hűséges

szurkolóinak, hogy tegnap este lefeküdt a két fiúja közül az egyikkel, a Faragóval, vagyis végérvényesen megszabadult a szüzességétől. Azért pont a Faragóra bízta a dolgot, mert a másik fiúja nem tudott kéglit szerezni. Pedig azzal a másikkal, akinek elfelejtettem a nevét, Bébének nagyobb kedve lett volna, mert azt hiszi, hogy a másikba talán szerelmes, a Faragóba viszont nem.

Ott álltunk tehát Bébé körül a vécé előterében. Én a gyűlés szélén álltam, és titokban a lányok arcjátékát osztályoztam. A leg- lübb lánynak úgy csillogott a szeme, mintha nem is Bébével történt volna, ami történt, hanem velük, külön-külön mindegyikkel, És Bébé csillogott leg- esiszoltabban, mert egyszer végre ó lehetett a közérdeklődés tárgya ott a vécében.

Nem értem, és azt hiszem, sohasem fogom megérteni, hogyan lehet szétkiabálni mindenkinek .. . Én sohasem beszéltem nekik egyik fiúmról sem. Magamtól sem, unszolásra sem. A vécében sem, négyszemközt sem. Persze, az sem jó, ahogyan én csinálom, mert azzal, hogy zárkózott voltam, éppen hogy ingereltem a fantáziájukat. Mit csinájak. Ilyen a gátlásom, és senki sem ugorhatja át a saját gátlásait.

Bébé a történelmi jelentőségű közlemény után úgy tette-vette magát egész nap. mintha ő lenne a Miss Európa. Lehet, hogy egész eddigi pályafutása alatt erre a mai napra várt? Amikor — szerinte — a világ szüzei

azért irígylik, hogy ő, Sass Bébé már elvesztette a szüzességét, a nemszüzek pedig sajnálják ma gukat, hogy nekik már soha többé nem lehet részük olyan bámulatban, amilyen Sass Bébét lengte körül ezen a rendkívüli dátumon.

Mihelyt felszabadult az egyik vécékalitka, ott hagytam Bébét és az ünneplő tömeget. Még ugyanabban a szünetben észrevettem egy plakátot a folyosón, hogy a mi röplabdázóink délután a „Radnóti" csapatával mérkőznek a nagyobbik udvarban. Amikor elolvastam a plakátot, mindjárt tudtam, hogy akár tetszik az önérzetemnek, akár nem tetszik neki, úgyis ott leszek a mérkőzésen. Nem fogok feltűnést kelteni, mert eddig is láttak már engem néhány röplabdameccsen. És nem fogja tudni senki, hogy nem a röplabdajáték sajátos szépségei miatt vagyok jelen, hanem Fábián Attila miatt... Nem tudom, hány szetes lesz a meccs, de minél tovább tart, annál tovább nézhetem Attilát feltűnés nélkül: egy szerény szempár a közönség köréből. Ezek a sületlenségek jártak a fejemben, és az volt a muris — és szomorú is egyszerre —, hogy türelmetlen voltam, az ebédemet is csak félig ettem meg, mert alig vártam már, hogy elkezdődjön a röplabda.

Egyszer csak ott állt mellettem Digó, lecsapódott mellém, mint a pára a levegőből. Első pillanatban dühös voltam rá, hogy miért zavar a magányomban, de amikor kijött a két csapat, és

észrevettem, hogy Attia meglátott engem, akkor már nem bántam, hogy Digó ott van mellettem. Ha igaz az, amit tegnap vagy tegnapelőtt találtam ki Attiláról, vagyis ha igaz, hogy Attila féltékenységből volt olyan, hogy rám rohant a szöveggel, amit Amadé Kati etetett be neki, akkor oké: Digó látványa tovább fogja fokozni a féltékenységét, Ezt gondoltam.

Digó fáradhatatlanul darálta a fülembe a sódert: kihagyás nélkül ideges miattam, totál neurózis az élete, amióta nem járok vele, és ebbe a szituációba ő nem hajlandó beletörődni, és ha én azt hiszem, hogy leporolhatom magam mellől, akkor oltári tévedés áldozata vagyok stb., stb., stb, mintha álomba akart volna ringatni monoton előadásával. Csak elvétve szakította félbe a saját szóözönét, s olyankor a játékra tett megjegyzést, vagy valamelyik játékosról fogalmazott meg becsületsértő véleményt. Például Attiláról, mert Attila egyszer önfeláldozóan eldobta magát, hogy földet ne érhessen a labda, és egyszerre csupa vér lett a könyöke meg a bőr végig az alkarján. Digó elordította magát a fülem mellett, hogy az ilyen hapsikat előbb két lábon járni kell megtanítani, és csak aztán pályára engedni őket. Nem hallottam meg a véleményét. Hülye. Ha volna sejtelme a röplabdáról, tudná, hogy Attila az egyetlen lehetséges megmozdulást választotta abban a lehetetlen helyzetben. De én Digóval nem fogok Attiláról vitatkozni. Másokkal sem. És ez a viselkedés részemről teljesen független attól, hogy Attilát kioperáltam az életemből, mielőtt beleépülhetett volna a szervezetembe.

Attila nem volt formában, végig nem volt formában a meccs alatt, és azt hiszem, nem ejtem át magam, ha még mindig az a benyomásom, hogy többször is felém vagy énrám pillantott meccs közben. Ahányszor csak tehette a játéktól.

Digó ragaszkodott hozzá, hogy igyunk meg egy colát a „Póló”- ban. Hagytam magam rábeszélni, mert a meccs alatt jéggé fagyott az alkalom, olyan hideg szél fújt azon a huzatos udvaron, és különben sem colát akartam inni, hanem egy forró citromos teát, amit a felszolgáló boszorkány — vasárnap ugyanez a csaj hozta a fagylaltot, nekem és Attilának — méla undorral lökött elém, de volt benne annyi részvét, hogy nem varázsolta ki a teából a meleget.

A „Póló” után Digó nem szorgalmazta, hogy eltűnjön mellőlem, ezért kénytelen voltam közérthetően kifejezni magam:

— Mikor veszed már észre, hogy fájdalmasan únlak?

Romokban hevert. De kivételesen nem akart meggyilkolni az olajos szeme sugarával. Kocsonyásán legyintett:

— Hisztériás hülye — jellemzett búcsúzóul.

De eltűnt.

Mire hazatónferegtem, Anikó már itthon volt. Legalább három

pulóvert húzott magára, úgy verte á hallban az írógépet.

— Szia — mondtam, és hagyományosan megpusziltam a homlokát.

Már bent voltam a szobámban, amikor utánam szólt:

— Vettem neked valamit.

— Koszi — mondtam. — Mit?

— Nézd meg. Az előszobában. A fogason.

Irtó csini tarisznya. Vastag, csaknem fehér anyag. Talán posztó. És rajta virágok, szintén posztókból, de színesekből, rá- tétesen. Szürtarisznya.

— Hát ez igazi népművészet! — kiáltottam be Anikónak. — És vállra akasztható. És akkora nagy, hogy minden cucc belefér.

— Ügy tudom, ez most a kötelező teenagertarisznya — mondta.

Belibegtem hozzá, vállamon a tarisznyával, belepusziltam a hajába, hogy még egyszer koszi, és megkérdeztem, hogy minek köszönhetem ezt a bomba ajándékot.

— Kaptam egy kis külön pénzt — mondta. — Már hetek óta akartam neked ilyent venni. Láttám azon a barátnődön .. .

— De a Lédié nem ilyen menő — állapítottam meg. hogy vitami nozzam az önérzetét. — Ez egv irtó drága cucc.

(Folytatjuk)