Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-29 / 204. szám

M (! V K L Ő I) É S • I R O I) A I. () M M (j V É SZÉT • I R O I) A l. C) M • M V É S Z E I SZAKALY FERENC: A mohácsi csata­(RÉSZLET) Magyarország nem 1526. au­gusztus 29-én és nem is a mo­hácsi csatasíkon vesztette el e .számára oly sorsdöntő küzdelmet, hanem sokkalta előbb, lépésről lépésre és egészen másutt. El­vesztette először a XIV. század­ban azoknak a balkáni államala­kulatoknak felmorzsolódásával, összezsugorodásával és politikai devalválódásával, amelyekkel e század első kétharmadában még összefoghatott volna a Fekete­tenger nyugati partján próbálko­zó törökkel szemben. Elvesztette másodszor a XV. század első fe­lében, amikor nem tudta a szük­séges mértékben segíteni azokat a még megmaradt balkáni „ár­nyék-államokat”, amelyeket pajzsként emelt maga elé, és amelyek a pillanatnyi török- magyar hatalmi egyensúlynak kö­szönhették fennmaradásukat. El­vesztette harmadszor a XV. szá­zad második felében és a XVI. század első évtizedeiben, amikor sem ő maga, sem más közép- kelet-európai ország nem tudott még létrehozni olyan tartós, és a perszonáluniónál szorosabb ál­lamszövetséget, amely a török előrenyomulás hathatósabb el­lenszere lehetett volna. E megállapítássor első két té­tele elismerjük, rileghökkentően hangozhat oly korokra visszave- titve, amelyek még jövőként hordozzák magukban egy Hu­nyadi János vagy egy Mátyás ki­rály korát. Épp ezért néhány mondattal bizonyítanunk kell őket. Ami a XIV. századot illeti: sok­szor megféledkezünk arról, hogy a török hódítás már 1400 körül csaknem ott tartott, ahová aztán csak az 1450 60-as években si­került ismét eljutnia; azaz Ma­gyarország közvetlen szomszédsá­gában, A XIV. század utolsó har­madában a török sorban foglalja el Szófiát (1385), majd Ószer- biát (1386), 1389-ben a rigómezei csatában szétveri a Lázár szerb király körül csoportosult balkáni szövetség hadait, 1393-ban meg­szünteti a bolgár patriarchátust, s a következő évben a török hadak elözönlik Havasföldet. Bizánc­nak már nincs tartománya, a szultántól még a városfalak ma­gasítására is engedélyt kell kér­nie. Hogy a helyzet ily korán idáig juthatott, azért felelősek az érin­tett államok, és felelős — nem kisebb mértékben — Magyaror­szág királya is. Az előbu.ck azért, mert hosszú ideig képtelenek voltak telismerni; a szultán nem azért jött Európába, hogy segéd­csapatokat szolgáltasson az övé­nél jóval kisebb államocskák belső küzdelmeihez, és nem is azért, hogy egymás ellen segítse őket. Mert tetteik ilyféle hiedel­mekre vallanak. Az 1340-es években pl. a bizánci császárok nemcsak a szerbek ellen (1343, 1345, 1352) vesznek igénybe török segélycsapatokat, hanem a trón- harcokban is. IV. István szeri) király is ég a vágytól, hogy a törökök segítségével bizánci te­rületeket szerezhessen. Egészen addig, míg aztán a genovaiak éppen őrá nem uszítják a török csapatokat, akiktől 1352-ben a Maricánál vereséget szenved stb. És ezek a „látási zavarok” több­nyire csak akkor tisztulnak már, amikor a törökben oly nagyon hívők saját égő városaik fényé­nél döbbenhetnek rá tévedéseikre. Csakhogy akkor már nem ők diktálnak, hanem mások nekik. De felelős Magyarország is, mert úgyszólván az egész száza­don keresztül alig vett tudomást a török kérdés létezéséről. Egé­szen a század utolsó harmadában kibontakozó átütő török offenzi- váig, addig tehát, míg többé- kevésbé ütőképes államokat ta­lálhatna itt a szövetségest kereső magyar partner, I. Lajos király Itáliában vívja kilátástalan, de annál költségesebb háborúit Ná­poly birtokáért vagy éppen Len­gyelországban teljesíti uralkodói feladatait. Idejéből délkelet felé mindössze egy-két kisebb hadjá­ratra futja. E vérszegény bal­káni kísérleteket is azonnal ösz- szeköti az itt élő bogumilok té- rítgetésével, úgy kezd tehát a „szövetségi politikához”, hogy az elválasztó vonásokat teszi an­nak vezérfonalává. Amennyiben ennek a politikának egyáltalán voltak „szövetségi” vonásai. I. Lajos alighanem inkább azok ellen a törökök ellen lép fél, akik ott hódítanak, ahol ő is akar, nem pedig a török mint közös ellenség ellen. És ez nagyon lé­nyeges különbség, Zsigmond ere­jéből a végvonal kiépítése előtt csak egy keresztes hadjáratra futotta; mint ismeretes, a leg­teljesebb vereséggel (1396). Az, hogy Magyarország még­sem látott rosszabb éveket a XV. század elején, azt nem magának • Az első magyar végvárvonal összeomlása, 1518—1524. j Az írást I a mohácsi csata 450. j évfordulója { alkalmából ! közöljük. • Jobboldalt: janicsár és szpáhi. •köszönhette, nem is - a balkáni fejedelmek valamelyike tett cso­dát, hanem keleten, a törökök hátában jelent meg a nem várt segítség. A szamarkandi biroda­lom ura, Timur Lenk az Anka­ra melletti csatában (1402) tönk­re veri a szultán seregét. Ez ne­gyedszázadnyi lélegzetvételt jelent a már csaknem összecsuklott bal­káni államoknak. Néhány siker ellenére is negyedszázadnyi el­szalasztott lehetőséget. Hunyadi János fellépése ide­jén a török birodalom már újra a régi, céltudatos és sikeres. És ez, valamint az országot nyűgö­ző egyéb problémák meghatároz­zák Hunyadi működésének ke­reteit is. Ö nem az által lett naggyá hazánk és a környező né­pek történetében, hogy e kerete­ket átlépte, hogy döntő fordula­tot adott a küzdelemnek, ha­nem azáltal, hogy hűséges sáfár­ja volt és maradt egész életében annak az örökségnek, amit elő­dei ráhagytak: az egyensúly­helyzetnek és a végvárrendszer­nek. Hunyadi arra már nem vállal­kozhatott hogy a törököket je­lentősen visszaszorítsa. És egyet ne felejtsünk: Hunyadi János szinte teljes sikerrel működő hadvezér, ha a hátát a végvá­raknak vetheti. Az 1443-as téli hadjárattal (a török holtidény­ben) bebizonyította, hogy kitűnő hadseregszervező és támadó há­borúban is megállja a helyét. Mindez azonban nem volt ele­gendő ahhoz, hogy Hunyadi akár csak egyetlenegy nyílt mezei üt­közetet is megnyerjen a szultán ellen. Az 1433-as hadjárat még félsiker, aztán jön a várnai (1444) és a rigómezei (1448) csatavesz­tés. Ezekről persze éppen Hu­nyadi tehet legkevésbé. Amit el­ért, már így is a lehetőségek fel­ső határát közelíti. Nem is az ő személyét és vereségekben is nagy személyes sikereit vizsgál­juk, hanem a szituációt, amely­be beleilleszkedni, élni próbált, de amit megváltoztatni nem tu­dott. Megtagadnánk mindezzel a mohácsi csata jelentőségét, elvi­tatnánk tőle a fordulópontnak já­ró megkülönböztetett figyelmet? Aligha lenne helyes. A mohácsi csata attól, hogy előzményei Voltak, még döntő dátum marad, amely méltán kezd új szakaszt minden magyar történeti mun­kában. Csakhogy nem abszoluti­zált, kiragadott mozzanatként, hanem folyamatok csomópontján kapja meg jelentőségét. A mohácsi csata végül is, any- nyi pontos összefüggés, annyi kiszámítható következmény után egy véletlennel lett azzá, ami: II. Lajos király halálával, amely utat nyitott a kettős királyvá­lasztáshoz, és ezzel Magyarország íeldarabolódásának kezdete lett. Ez a véletlen mégsem rí ki az összefüggések sorából: Magyar- ország adott helyzetéhez oly vég­telenül sok véletlen burkában üthette fel fejét az elkerülhetet­len, hogy teljesen felesleges azt fürkésznünk, mi történik, ha élve marad a király. HATVANI DÁNIEL: Lavinák omlásáig Vérem ha lehull szádról hulltában megvilágol csokrosodik szirombul ujjaimon kicsordul Minden moccanás zászló tépett egekbe szálló s újra feszített kárpit készül hasadni váltig Gondolat vásik fásul fulladásig kitágul csonthéj szilánkot robban gyökérben csillagokban Havazásban hajolj rám vérrel virágzik orcám vérrel virágzik szád is lavinák omlásáig • Bozsó János vázlatfüzetéből. OLVASÓNAPLÓ Orosz László kötete Berzsenyi Dánielről Minden jelentős alkotás elol­vasása, önmagunk vagy mások számára való felfedezése nagy örömet jelent. Számos, Katona Jó' zsefről szóló tanulmány, kismo­nográfia, verstani mű, bibliográ­fiai kutatás, kritikai kiadással kapcsolatos munka után most je­lentős Berzsenyi-kismonográfiával jelentkezett a Kecskeméten élő Orosz László a Gondolat Könyv­kiadó „Nagy magyar írók” soro­zatában olyan jeles szerzők mű­vei mellett, mint Benedek Mar­cell, Czine Mihály, Julow Viktor, Pándi Pál, Balogh László, Orosz Lászlónak ebben a sorozatban a Berzsenyi-könyv már a második munkája. Berzsenyi Dániel egyik legna­gyobb költőnk. Mégis, az átlagol­vasó alig ismeri. Az általános is­kolában nincs szó a költészetéről. S a középiskolában is igen kevés. Orosz László ezt részben azzal magyarázza, hogy Berzsenyi nem vált kora társadalmi küzdelmei­nek költő-részesévé, mint Köl­csey vagy később Petőfi. S az egy­szerűbb, túlzottan személyhez kö­tődő lírikus-alkatokkal ellentét­ben Berzsenyi általánosabb embe­ri gondolatokat szólaltatott meg klasszikus verselésben. S igazat adhatunk a szerzőnek abban, hogy a visszaszoruló, lassan el­halványuló klasszikus műveltség is magyarázhatja az olvasók egy részének idegenségét Berzsenyi költészetétől. Pedig irodalomtör­ténészeink újra és újra visszatér­tek a Berzsenyivel való foglalko­záshoz Horváth Jánostól Németh Lászlóig. A modern magyar köl­tők is sokszor idézték nagy egyé­niségét. Tóth Árpád például így: „Zord énekes, borongva ünnepel­lek, áléit idők felém rémlő ko- lossza, / az ős magyar síkságon antik Ossa, ! setét orom. kin szittya bú a felleg!” S még nem is szóltunk arról, hogy milyen erőteljes hatása volt a romantikus költői nyelv nagy magyar egyé­niségére. Vörösmartyra. majd ké­sőbb Füst Milánra, a pályakezdő Illyésre és a zeneköltő Kodály Zoltánra. Olvasmányosan, érdekesen írja le Orosz László Berzsenyi költői „felfedezésének” történetét, Kis János emlékezését. Kazinczy le­velét idézve. A korábban túl erős. később sokat betegeskedő költő melankolikus hajlamú lett. aki — mint Szerb Antal is megállapítja róla — „malomkövek helyett mo­numentális hasonlatok egymásra dobálásában juttatja érvényre fé­lelmetes erejét.” Költő — Toldi Miklósként. Főleg Horatius. Gess- ner és Matthison hatását fedezik fel a kutatók Berzsenyi verseiben. A magyar költők közül Baráti Szabó. Virág Benedek hatott rá. S az őt felfedező Kis János. Orosz László irodalomtörténészi józansággal és hitelességgel álla­pítja meg. hogy Berzsenyi a nagy hazafias ódákban, az elmúlást pa­naszló elégiákban és a felvilágo­sodott gondolatot kifejező episz­tolákban éri el költészetének csú­csát. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy költeményeinek je­lentős részét szerelmes versei alkotják. Ezekben sem adja át magát „fenntartás nélkül” érzel­meinek. Itt is erkölcsi tanúságo­kat fogalmaz meg. Orosz László érdekesen száll vitába Kazinczy- val. aki nehezményezte Berzsenyi szokatlan szóképeit, disszonanciá­ját. Ma már ez nem hibája a versnek. Sőt. inkább ereje. ..Két­ségtelen, hogy Berzsenyi költé­szetében a szerelmes versek kö­zött találjuk a legtöbb gyengét, de kétségtelen az is. hogy költé­szetének leggazdagabb" forrása mégis a szerelem volt” — állapít­ja meg a szerző. A magyarokhoz Berzsenyi leg­híresebb költeménye. Sorai szálló­igévé váltak. Széchenyi is több­ször idézte. Orosz László kitűnő verselemzéseinek ereje nemcsak a tartalmi és formai elemek töké­letes megvilágításában rejlik, ha­nem abban is. ahogy kimutatja más Berzsenyi-versek vagy más költők hasonló motívumait. Pél­dául A magyarokhoz szövegválto­zataira figyel, utal Horatius ihlető versére, Baróti Szabó hatására. A költemény kulcsszavának az er­kölcsöt tartja. A verstannal sokat foglalkozó szerző érti és érteti meg igazán a Berzsenyi-sorok klasszikus verselésének szerepét. Verselemzésének tág horizontjára egy példát idézek: A magyarok­hoz vizsgálatakor Kölcsey, Vörös­marty, Ady és Illyés rokon han­gulatú műveire hivatkozik. Camoneát, a múzsát hívja Ber­zsenyi az Osztályrészem című ver. sében. A magányos költő a meg­állíthatatlan időn mereng, olykor Horatius mezét ölti magára. De „antik külsőségei alatt egy mo­dern ember sebzett méltósága sa­jog” — idézi Horváth Jánost. kedves professzorát Orosz László, összeveti Csokonai és Berzsenyi preromantikus magányérzését. Csalódottsága az elégiák műfajá­hoz vezeti el a költőt. Költői eszközei nem Kazinczyék kelléktárából valók voltak. Tár­sak közé vágyott. De egyedül, maga maradt. Batsányit. Csoko­nait és Vörösmartyt idéző nagy episztolájában vallotta: „Az ész az isten...” Eszmei fejlődését jelző episztolái azonban nem re­mekművek. Kölcsey kritikája egy már „meghasonlott” embert, költőtért. összeroppantja. Elméleti munkák­ba fog. S igaza van Orosz László­nak, aki Németh Lászlóra hivat­kozik: az esztéta Berzsenyi nincs alatta a költőnek. Orosz László kitűnő irodalom- történész. A Berzsenyiről szóló kismonográfiájában újra bebizo­nyította nagy tehetségét példa­szerű verselemzéseivel, a hatások és irodalmi kapcsolatok biztos láttatásával. Ez a könyv sokat tehet, tesz Berzsenyi költészeté­nek újbóli felfedezéséért. Szekér Endre Vidor Miklós: rr O k A ftu szeme elé ernyözte tenyerét a délelőtti napban, úgy nézett föl a domboldali kis nyaraló­épületre. Nyitva az ablakok. Maga sem értette, mi izgatja ezen a vityillón, mért állt meg itt a földút közepén, valahányszor visszafelé jött a bolt­ból a tejjel, zsömlével, hogy egy pillantással föl­mérje a látnivalóan kihalt házat. Nekivágódott a szelíd lejtőnek, ötven lépéssel elérte a telek szélét. Kerítése sem volt még, néhány cövek jelezte csupán, egyszerűen besétált közöttük s benézett az ablakon, A szoba közepén fiatal lány térdelt a nyitott útitáska előtt, szedegette belőle a női ruhákat, pulóvereket. Karjára kapott egy kötegre valót, s mielőtt elindulna a hátsó ajtó felé, a fiú közvet­lenül beszólt: — Ne segítsek? A lány meglepetten pillantott föl. Keskeny arcá­ban két nagy mandulaszem. de vonásai bizonytala­nul tétováztak még körülötte gyerekkor és nővé válás határán. — Tessék? — Derékig látta csak a fiút, rövid- iifjú sportingben, jóképű magabiztosságában, amint a párkányra könyököl. — Csakhogy megnyílt a titkok háza! Már azt hittem lakatlan marad. Egy fhete várlak. Erezte, hogy elönti arcát a vér, dühös ttolt ma­gára: — Azt sem tudtad, hogy a világon vagyok! — Miért, te tudtad, hogy várnak? Még mindig a táska előtt kuporgott s most hir­telen fölegyeneseelve megtalálta a hangját: — Elképzeltem. Más dolgotok úgysincs nyáron. Ezért iöttök le. A fiú nevetett kicsit tán erőltette is: — Es ti mért hoztok öt pulcsit meg három bikinit? Fvnui ruccal is csak egy nő utazhat! — Kettő — vnot.a rá. — barátnőddel jöttél? Remek! Szólok a srá- rokvrk! — Tndml mit? Ne patronálj. — Értem. El vagytok látva. A fiúitok utánatok jönnek. A lány egy fél másodpercnyi késéssel vonta meg a vállát: — Es ha igen, akkor se lenne hozzá senkinek semmi köze. — Ha lenne, akkor nincsenek fiúk? Egy néma pillanatig farkasszemet néztek. A tá­volból kiáltás hallatszott: — András! András! Mi lesz már...? A fiú kicsit oldalt fordulva visszakiáltotta: — Jó, jó, menjetek csak! Ebédnél találkozunk! — Aztán a lánynak mondta: — A srácok, akikkel vagyok. Az, mintha megenyhülne■ — András a neved? — Aha. És téged hogy hívnak? — Juditnak. — Leguggolt, a táska zárjával baj­lódott. A fiú fölpattant a párkányra s beugrott. A lány még föl sem ocsúdhatott, már mellé kuporodott s kivette kezéből a táskát, becsattantotta a zárat s körülnézett: — Nem is rossz ez a bungaló belülről sem — mondta elismerően. — A tiétek? Judit kicsit arrébb húzódott: — A miénk. Mért? — Van benne fantázia... — Ez még csak négy fal. — Majd belakjátok. — Nyújtózott kicsit, aztán megkérdezte: — Te még nem érettségiztél, ugye? — Nem. Mért? — Semmi, csak úgy... — zavartan, épp, hogy mondjon valamit, hozzátette: — És a barátnőd? — 0 már igen. Ö aztán... leérettségizett. — Es ... és milyen? , — A barátnőm? — Mintha gondolkodna egy pil­lanatig. — Hát tudod... izgalmasabb nálam. Száz­szor, milliószor! András kedvtelve nézegette: — Akkor érdemes megvárnom. — Elkésel a barátaidtól. — Épp az ő érdekükben maradok. — Maga alá húzott egy zsámolyt. — Bár sok bizalmam nincs az ügyhöz. Azok a nők, akikért a barátnőik lel­kesednek ... — legyintett. — Tudod, mi az igazi? Akinek nincs barátnője, mert mindenki más csak lehervadhat mellette. Akit a többiek csak lőtávolon kívül lepráznak! Juditot elkapta a boldog lánynevetés, áradón kacagott. A fiú csak bámulta értetlenül, talán egy picit sértetten is. Zökkenve megnyílt az ajtó és belépett rajta egy nő, akitől beléállt a lélegzet. Sudár villódzás a kitáruló bejáratban, nyúlánk, felszökkenö láng. Igen, ipazt nő volt, felnőtt és magabiztos,»aki meg­szokta már, hogy elhallgatnak, ha belép egy szo­bába. Sportszoknyát, antilopzekét viselt, kezében mellékesen legázott hálószatyorban paprika, para­dicsom, kenyér, gyümölcs. Csodálkozva fordult a kacagó Judithoz, látta a vadidegen fiút, amint las­san fölemelkedik ültéből. — Már azt hittem megbolondultál, hogy magad­ban nevetgélsz! Juditnak végre sikerült megszólalnia: — Ez András az ablakból. Beugrott segíteni. Barátságosan kezet nyújtott a fiúnak. — Ha segíteni akar, itt aztán válogathat! Valahogy egyszeriben a Tany is magabiztosabb lett. — Te összeütsz valamit a konyhán, mi meg rendet rakunk idebenn Andrással, jó? — Persze, szívesen! — a fiú csupa készség volt. — Hát akkor essetek neki! — s szatyrával jóked­vűn eltűnt a hátulsó ajtóban. Súlyos, teli csöndet hagyott maga mögött. — No? Megmondtam? — Judil hangja csupa diadal volt. A fiú önkéntelenül félsuttogóra fogta: — O... ő a... barátnőd? — 0. — Fura ... inkább a nővéred lehetne. Judit fölcsillant: — Hasonlítunk? — Nem is az, csak... fene tudja ... — Klassz, mi? — hunyorított rá. — Olyan, akit a többiek csak távolból mernek leprázni! András még egyre az ajtóra meredt, nem vá­laszolt. Arra kapta csak vissza a fejét, hogy Judit­ból megint kitör az előbbi hosszú, idegesítő kaca­gás. — Hagyd már abba! — toppantott indulatosan. — Még mindig nem találod ki? Anna az anyám. Persze, érezte, csak nem merte kimondani. Osszenéztek némán, vallatón. A fiúnak arra kel­lett gondolnia, hogy ha a másik nőt pillantja meg idebenn félórával előbb, valószínűleg torkában do­bogó szívvel továbbmegy ... !

Next

/
Thumbnails
Contents