Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-30 / 281. szám

I 4 • PETŐFI NEPE • 1975. november 30. • Készül a műanyag szatyor. Bővítik az üzemet Hét évvel ezelőtt hozták létre a lajosmizsei Kossuth Szakszövetkezetben a műanyagfeldolgozó üzemet. Akkor még nem is merték gondolni, hogy ilyen nagy lesz az igény termékeik iránt. Kezdet­ben két-három millió forint termelési értéket állí­tottak elő évente, az idén már 40 millióra számíta­nak. Műanyagszatyrokat, fóliatakarókat és sok egyéb használati cikket gyártanak az ügyes kezű szövetke­zeti asszonyok, lányok. Mintegy 300 vállalattal, üzemmel állnak kapcsolatban. Több, mint száz nő­nek adnak állandó kereseti lehetőséget. A részleg két műszakban termel. Az itt dolgozók szükség ese­tén segítenek a betakarításban. Az idén 30 ezer munkaórát dolgoztak a gyümölcsösben. A növekvő igényekre számítva új munkacsarno­kot építenek, amelyet még az idén átadnak rendel­tetésének. A 3 millió forintos beruházással létesülő épületben — amelyet saját brigád épít — 35 asszony és lány jut állandó keresethez. A szükséges gépek, beredezések már megér­keztek, most már csak az építőkön múlik, hogy be­váltsák ígéretüket és decemberben befejezzék a munkát. • Fóliatekercsek, amelyekből a sokféle használati rikk készül. (Szilágyi Mihály felvételei.) Ahol a munkás partnere az igazgatónak — Nemcsak a munkáson múlik, hogy partnere-e az igaz­gatónak. Hogy az lehessen, erre nálunk a gazdasági vezető kitalált egy jó módszert. .. PÁR HÓNAPPAL ezelőtt egy elvtársi eszmecserén ébresztette fel a kíváncsiságomat az iménti, a Szerszám- és Gépipari Művek kecskeméti Gyáregysége egyik tapasztalt munkásától hallott, utalásszerű megjegyzés. Megtu­dakolni a hivatkozott módszer lényegét, ez ösztönzött Dobos Istvánnal való találkozásra. A minap, amikor délelőtti műszak­ja után leültünk beszélgetni, mintegy vitaindítóul előrebocsá- tottamj — Ismerek munkást, akiről tudom, hogy szívügye minden, ami a gyárban történik. Nem egyszer bosszankodik például a környszetében előforduló lazasá­gok miatt. Kérdésemre, hogy ezt szóvátette-e már, illetve miért nem, így felelt: „Nekem már a fejemhez vágták, hogy mi az apám, játszod a főnököt?! Kü­lönben is jobb szeretem a bé­kességet ...” — Akadnak ilyenek is — vet­te a lapot Dobos István, akinek kovács az eredeti mestersége. S bár az üzemben fúrógépen dol­gozik, tavaly, 52 évesen eszter­gályos szakmunkás-bizonyít­ványt szerzett, ami a harmadik elsajátított mesterséget tanúsító okmánya. A kis személyes kitérő után máris fejtegetni kezdte, hogy a vélemény kimondásának jó lég­kör a feltétele, s hogy meggyő­ződése szerint megfelelő közeg­ben előbb-utóbb mindenkinek kedve támad kimondani, amit gondol, sőt vitatkozni is. — ÉN, A VÉLEMÉNYEMET soha nem hallgattam el. Igaz, hogy mindig akadnak. akik csitítanak, miért okvetetlenke- dem, minek hőbörgök. De nem bírom megállni szó nélkül, ha látom, hogy valami jobban is mehetne! Aztán vagy igazat ad­nak vagy nem, de akkor elvá­rom, hogy győzzenek meg. Ha ez nem sikerül, világos, hogy to­vább fújom a magamét. — Nem származott még kelle­metlensége ebből? —adódott ön­kéntelenül a kérdés, Dobos elv- társ pedig válaszra készen rá­vágta : — Megesett már, hogy nem voltam egy véleményen az igaz­gatóval, de hátrányát soha nem éreztem. Körülbelül egy évvel azután, hogy a korábbi hetven- személyes kisüzemből tekinté­lyes középüzemmé fejlődött gyáregységünk, úgy emlékszem 1972-ben, fellángolt nálunk a bérrendezés körüli vita. Nekem sehogy sem tetszett a tervezett degresszív bérezés. És ezt1 nem is titkoltam. AKKORIBAN szinte naponta tartottunk röpgyűléseket. De a vita nem csitult. S előjött a párt­taggyűlésen is. Ott aztán fel­pattantam, ki a táblához! Szá­moltam én is, az igazgató is. Nem jutottunk közös nevezőre. Dr. Szűcs elvtárs úgy számolt, hogy a degresszív bérezéssel csökkenthető a selejt. Bevezet­tük; kilenc hónapig így ment, de a várt eredmény elmaradt, így hát a következő kollektív szerződést sem érte meg a bé­rezésnek ez a selejt után egy, bizonyos átlag-levonással szá­moló formája. Azóta a százaié-; kos teljesítmény alapján törté­nik a fizetés, illetve a selejt ará­nyában a levonás. És csökkent a selejt. Ma legalább 20 százalék­kal kevesebb, mint 1972-ben volt — magyarázta partnerem lendületesen, s kisvártatva meg­toldotta: — Nemcsak, hogy nem néznek rám görbén az üzemben, amiért okvetetlenkedem, ha­nem ... Azt hiszem, szókimondó természetemnek is van része benne, hogy ez év januárjában beválasztottak az üzemi párt- alapszervezet vezetőségébe. Még­hozzá úgy, hogy betegségem mi­att ott sem voltam azon a tag­gyűlésen. Egyébként 1946 óta vagyok tagja a pártnak... Közben szinte ösztönös moz­dulattal újabb cigarettára gyúj­tott. Tekintetével az első szip­pantás után kieresztett füstgo- molyagot követte, s lényegre tő­rön fűzte tovább a szót. — NEM MINTHA ma már minden rendben lenne, de a már említett bérezés körüli bonyo­dalom mellett sok egyéb gond is szorította üzemünket. Egy- szercsak dr. Szűcs Endre igazga­tó kitalálta a jó módszert. Egy napon, munkaidő után az üzem legkülönbözőbb területein dolgozók közül meghívott vagy 15 embert, hogy meghallgassa a véleményüket. Arra mintha kü­lön is ügyelt volna, hogy ott le­gyenek az úgynevezett hangadók is. Voltunk ilyenek egy páran. Például Jéger Józsi, aki párttag. Meg Hencz János és Lengyel József. Lengyel elvtárs is kom­munista A beszélgetést valami olyasmi­vel nyitotta meg az igazgató, hogy szeretné megtudni, milyen problémákat látunk mi, ame­lyek miatt nem megy a munka és még tőle sem félünk. És in­tézkedéseket ígért... Nekem ez nagyon tetszett! Elkezdték a hangadók és bekapcsolódtak, so­rolták a maguk meglátásait, a ritkán megnyilatkozók is ... HOGY MIRŐL esett szó? Pél­dául: mert nem volt meg az együttműködé,s . az „érdekeltek kö­zött, abban az időben négy és fél forinttal számolták el az ál­lásidőket. Tudniillik vagy az anyag hiányzott, vagy a szük­séges szerszám, vagy éppen a műszaki dokumentációról feled­keztek meg. Ezek voltak akkori, ban a leglényegesebb problé­mák. Világos, hogy a szervezet­lenségnek a mi zsebünk látta a kárát. Ezt 'kellett megszüntetni. És lett eredmény, az igazgató állta a szavát! Első intézkedése a diszpécserszolgálat átszerve­zése volt. Elvette a termelési v osztálytól és az üzemvezetés ke­zébe adta: a forgácsoló főnöke lett a diszpécserszolgálat veze­tője. Megjavult az anyagellátás is. Az sem méllékes, hogy azóta arra a gépre adják ki a munkát, nmolven el U lehet azt végezni. Továbbá: megerősítette a tech- noloe'át: sok fiatal műszaki ke­rült be hozzánk; lett műszaki dokumentáció. Ez nagy jelentő­ségű, mert elég sok nálunk az új gyártmány. Mindez végeredményben a munkások tanácsára történt. Az elsőt több ilyen beszélgetés kö­vette már. Egy évben kétszer igencsak sort kerít rá az igaz­gató. A meghívandó partnerek­re a párt-, a szakszervezet és a "KlSZ-szervezet ad javaslatot Szűcs elvtársnak. Rendszerint újabb és újabb személyekre, de az előző beszélgetés résztvevői közül is meghívást kapnak egy páran. Azért, hogy véleményez­zék, illetve nyugtázzák az eltelt időben tett intézkedéseket, meg hogy bátorítsanak, erjesszék a vitát. AZ ÜGYNEVEZETT beállást, az újabb munkára történő átál­lást például nem tudtuk még megoldani. Pedig ez is szorító gond. Oka, hogy nincs szerszám­kiadó. Helyesebben jelenleg négy ember végzi ezt a munkát, de közülük csak egy van ott, a hat órai műszakkezdéskor. A többi­ek később kezdenek ... Nálunk a fizikai és alkalma­zotti dolgozóink aránya nem túl­ságosan kedvező. Nagyon egyet­értek a vezérigazgatónak azzal az utasításával, amely szerint, ha nem sikerül a termelő lét­számot" felfuttatni, a jövő évtől kezdve a nem termelő létszám­ból kell a feltöltést megoldani. Többes számban mondom, mert magunkat, az igazgató partne­reit is ide értem. Főleg a párt­tagokat, akik velem együtt jól tudják, hogy a gyáregységben folyó munkáért felelősséggel tar­tozunk a pártnak. Meggyőző fejtegetése után a SZIM kecskeméti gyárának ez évi tervteljesítéséről kérdeztem Dobos Istvánt. S íme a válasza: — A TERVIDŐSZAK első évé­ben negyvenötmilliós termelési értéket állítottunk elő. Az idei 162,5 milliós, menet közben 170 millióra felemelt tervünket ma­radéktalanul teljesítjük, mert irőaránvosan jól állunk. Pcrny Irén ELKÉSZÜLT A VÁDIRAT Bedolgozók hálózata a mélykúti Alkotmány Tsz-ben A szövetkezet működésével leplezett üzérkedés SZÁZÖTVEN KILENC tanú megidezeset indítványozza a Bacs-Kiskun rriegyei Főügyész­ség aDban a vádiratában, ame­lyet nemrégiben küldött meg a megyei bíróságnak, s amely Den tíz embert vádol üzletszerűen, jelentős értékű árura elkövetett, szövetkezet működésével leple­zett üzérkedés bűntettével. Az ügy elsőrendű vádlottja Muity Sándor, a mélykúti Alkotmány Tsz elnöke, őt követi Bánó Má­tyás főkönyvelő, majd Cserged János jogtanácsos, ők természe­tesen a termelőszövetkezet tag­jai. A többi hét vádlott már be­dolgozó. Néhány szót az előzményekről, arról, hogy miként jött létre ez a bedolgozói hálózat, amely 1974-ben már a termelőszövet­kezet telephelyén, Mélykúton kí­vül az ország 27 helységét fel­ölelte Budapesttől Bajáig, Vác- tól Csengéiéig. Még 1970-ben megalakítottak a szövetkezetben egy lakatos melléküzemágat, amely tsz-tagokkal, a tsz tulaj­donát képező felszereléssel vé­gezte a tsz_ben felmerült laka­tosipari munkát. Ez eddig sza­bályos volt. De 1971 második felében a lakatosüzem vezetője, Szabó György felvetette a? el­nöknek a bedolgozói rendszer megszervezésének lehetőségét, amely — mint Szabó mondta — a tsz részéről semmiféle beru­házást nem igényel, mert a be­dolgozók saját gépeiken, saját műhelyükben fognak munkát vé­gezni. A tsz-nek csupán az len­ne a feladata, hogy felkutassa a bérmunkát igénylő vállalato­kat, gazdálkodó egységeket, to­vábbá, hogy kidolgozza és lebo­nyolítsa az elszámolást és a bé­rezést. Áz ötletet az elnök jónak ta­lálta, s megindította a gépezetet: Szabó György kapott megbízást a beldolgozói rendszer megszer­vezésére, a főkönyvelő az elszá­molási, ellenőrzési és bérezési formák kidolgozására, a jogta­nácsos pedig a munkavállalói szerződések elkészítésére. A KÉSŐBBIEK SORÁN ab­ban is megállapodtak — most már konkrétan —, hogy a be­dolgozók a bérmunkával előál­lított termelési értéknek mint­egy 48 százalékát kapják meg, amiből 18 százalék a munkabér, 30» százalék pedig az úgyneve­zett rezsiköltség. Határoztak ar­ról is, hogy a fennmaradó 52 százalék a termelőszövetkezeté, s ebből fizetik az SZTK-járulékot, a termelési és jövedelemadót, s az általános költségeket. Ilyen alapon indulhat meg a bedolgo­zói rendszer, amelynek során 1972 januárjától 1974 végéig forgácsolást, csiszolást, rezezést, galvanizálást, gomb. és csatké­szítést végeztek és fémtömegcik­keket állítottak elő. Talán mondanunk sem kell, hogy erre a szövetkezetnek nem volt engedélye, hiszen a lakos­sági szolgáltatásnak egyáltalán nem tekinthető, a kohó- és gép­ipar körébe tartozó tevékenysé­get csak miniszteri felmentés alapján folytathatott volna. de ilyen felmentése nem volt. Kik voltak a bedolgozok? Olyan kisiparosok, akik a szö­vetkezet bélyegzője alatt műkö­dő „rendszerben” akartak meg­gazdagodni, s iparukat beadták. Olyan szerencselovagok, akik a pénz csillogására azonnal ott­hagyták állásukat, s mert mesz- sze voltak a tsz-től — ahonnan egyébként sem jött ellenőr soha —, az egész családot alkalma­zottként jelentették, s azok után is kapták a munkabért és a re­zsiköltséget. például Molnár Fe­renc (Budapest, XI. kér., Ka­rinthy Frigyes utca 44. szám alatti lakos) kilenc „alvállalko­zót” alkalmazott, de ő nem vett részt a munkában, viszont fele­ségét, édesanyját is bejelentette a tsz-nél. s így azok is munka­bért, rezsiköltséget kaptak, noha kisebb besegítésen kívül semmit sem dolgoztak. Arról nem is be­szélve, hogy az efféle bedolgo­zók — Molnár Ferencnek egyéb­ként tanári diplomája van — a tsz-től utalt munkabérnek csak kis hányadát adták oda az al­vállalkozóknak, a többit egysze­rűen zsebrevágták. JELLEMZŐ például, hogy —a vádirat szerint — Molnár Fe­rencnek, aki 1973. január 1-től 1974. szeptember 30-ig műkö­dött a tsz-nek (mert azt nem mondhatjuk, hogy dolgozott), nyeresége 362 ezer forintot tett ki. De Molnár István, az ügy VI. rendű vádlottja 651 ezer fo­rint haszonnal zárta bedolgozói pályafutását. Érdemes idézni néhány jel­lemző sort a megyei főügyészség vádiratából. „A vádlottak, mi­előtt a termelőszövetkezet bedol­gozói lettek volna, más bedol­gozóktól tájékozódtak a kedvező kereseti lehetőségek felől. Afe­lől, hogy az irreálisan magas rezsitérítés folytán — amelyet a tsz-től a tényleges kiadások igazolása nélkül megkaptak —, olyan többletjövedelemhez jut­nak, amelyért ' megdolgozniuk nem kell. Felismerték, hogy ide­gen munkaerő alkalmazásával a munkanélküli jövedelem, az el­érhető haszon mértéke növelhe­tő. Ez a cél volt indítéka annak, hogy a vádlottak korábbi mun­kahelyeiket, kisiparukat otthagy­va, bérmunkásként a tsz-nek dolgoztak, de saját vállalkozása­ik keretén belül és saját hasz­nukra másokat is bérmunkás­ként dolgoztattak...” Befejezésként még annyit,' hogy ez a majdnem fél orszá­got átfogó bedolgozói rendszer 1972-ben, 1973-ban és 1974-ben a mélykúti Alkotmány Termelő- szövetkezetnek — csupán azért, mert a nevét adta az ügylethez — összesen több, mint hatmil­lió forint „tiszta” nyereséget ho­zott. ERŐSEN ELGONDOLKOZTA­TÓ, hogy erre közel három évig senki nem figyelt fel. Végül is a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága kezdeményezett vizsgálatot, amelynek során a fent. említett tények napvilágra kerültek. A .bírósági ítélet ismertetésére annak idején visszatérünk. Gál Sándor Életkora: 18 SZILVAS! LAJOS: (12.) Botránytól nem kell tartani. Kozári Jóskát megviseli, amit hal­lani fog, mégis hozzá kell for­dulnia. Egy első küret kockáza­ta ... Mindenképpen kötelessége tisztázni Kozári Jóskával, van-e a legcsekélyebb esély is arra, hogy elkerülje Kati ezt az első küretet. Meg kell tudnia Kc-á- ritól — ha, egyáltalán megtud­ható —, hogy ki az az alak, aki­től Kati teherbd esett. Ha kide­rül, ki az a férfi, talán azt is si­kerül tisztázni, feltétlenül ko­molyan értendő-e, hogy Kati szakított vele. Mert ha hiúság­ból túlértékelt megbántottságról van szó, akkor egyszerűen fele­lőtlenség hozzásegíteni Katit a kürethez. A dohányzóasztalon még ott volt a pohár, amiből a lány a vodkát itta. Kelemen nyújtózott egyet fek­tében. összeszedte magát. Fel­kelt. A telefonért nyúlt. A női klinika számát tárcsázta. — Petrich tanársegéd urat ké­rem. — Tanársegéd úr a szülőszo­bában van — mondta a fátyolos női hang. — Adjon át neki egy üzene­tet, kérem. Amint végez, hívjon vissza engem. Kelemen András vagyok. — Meg fogom mondani, ad- junkus úr. Odament az ablakhoz. Szét­húzta a függönyt. Az ablak alatt *a parkban nemrég nyírták a füvet. A nyers szénaillat az első emelet magasságában is érez­hető volt. A szénaillattól egy­szerre büdösnek érezte a szó- ’bábán álló cigarettafüstöt. Megkerülte az íróasztalt. Bele­zökkent a nehéz karosszékbe. Maga elé húzta az asztal túlsó széléről a külörUenyomatokat. Napok óta nem jutott hozzá, hogy végigolvassa a három ke- felevonatot, pedig — lelkiisme- retét ébren tartandó — a kísé­rőlevelet is ifi hagyta az asztal közepén, hogy legalább a fehér papírlap figyelmeztesse időnkint a kötelességére. Kedves Bandi, leköteleznél ha szakítanál annyi időt, hogy elol­vasó a mellé!:,At közleményeket és saját tapasziuUítuiddal össze­vetve tudatnád velem vélemé­nyedet, különösen ami az . én therápiai következtetéseimet il­leti ... Ebben a pillanatban megszó­lalt a telefon. Ahogy sejtette, Petrich jelentkezett. — Miben lehetek szolgálatod­ra? — Küret, kisöreg. Egy bará­tom kislánya. Tizennyolc éves. — Első kaparás? — Jó orrod van. Ráhibáztál. — Nem volt nehéz. Első küre- tükkel a lányok olyan bizalom- keltő lényekhez fordulnak, ami­lyen te vagy ... És nyilván fel­tétlenül meg kell csinálni, ha éppen te vállalkoztál, hogy se­gíts a hölgyön. — ffogy feltétlenül meg kell-e csinálni, ezt még magam se tu­dom. Mindenesetre mondd meg, mikor vihetem be hozzád hét­főn a lányt. Addig én módját ej­tem, hogy utána nézzek bizonyos kérdőjeleknek. Petrich gondolkodott néhány másodpercig. — Alkalmas az neked, hogy hétfőn ... délután háromkor? — Úgy intézem, hogy alkalmas legyen. Hétfőn háromkor felkere­sünk. Előre is köszönöm. — Engedd meg, hogy a köszö- neted sértésnek vegyem. — Pet­rich fáradtan nevetett. — Várlak benneteket. — Szervusz. Letette a kagylót. Odasétált az ablakhoz. Szívott néhány mélyet a szénaillatból, majd visszament a heverőhöz, lefeküdt és bekap­csolta a rádiót. Hangverseny szólt valahonnan, modernebb szimfonikus zene, talán Schön­berg. Fél perc múlva bele is foj­totta a készülékbe a muzsikát. Ügy látszik — gondolta —, so­hase sikerül megszoknom az ilyen fajta zenét, mint a Schön- bergé. Bár megtörténhet az el­lenkezője is, csak idő kell hoz­zá. Bartókhoz is úgy szoktam hozzá, hogy észre se vettem. Nem lelte helyét a heverőn. Hiába odázza a dolgot, előbb- utóbb úgyis rá kell szánnia ma­gát. hogy felhívja Kozári Jóskát. Ifát essünk túl rajta... Kikereste a zsebnaptárából a telefonszámot. Kétszer is csak­nem abbahagyta, majd mégis le­tárcsázta mind a hat számje­gyet. — Tessék, Kozári lakás. — A hang - hasonlított a Kozári Jós­káéhoz, de fiatalabb volt. — Hal­ló ... — Kelemen beszél. Imre, te vagy? — Igen. Tiszteletem, doktor úr. — Apád otthon van? — Igen. Azonnal hívom. Illet­ve átkapcsolom, mert most ide van kapcsolva az én szobámba a vonal... Kelemen hirtelen rándulást ér­zett a fejében. — Várj csak!... — Egy pil­lanatig nem tudta eldönteni, jó-e az ötlet, ami váratlanul jutott az eszébe. — Talán zavarom apá­dat. Mit csinál? — Ott ül az íróasztalánál, me­lózik, előtte ül a padlón a hú­gom, bőgeti a magnót, ugyanis tanul, és az apám egyelőre még bírja idegekkel ezt a csendéle­tet. Kelemen elnevette magát: — Köszönöm a részletes hely­zetjelentést. Ide figyelj, kisöreg. Meggondoltam a dolgot. Apád helyett inkább veled beszélnék valamiről. Mikor érnél rá? — Hát... amikor tetszik. — A fiú hangján érzett, hogy meg­lepődött. — Miről van szó? — Azt majd személyesen. Most mit csinálsz? — Mélázok. Van itt két rohadt készülék, tévé, az egyikkel mind­járt végzek, de még meg kell bütykölni a másikat is. — És ha azzal is végeztél? — Ígéretet tettem a húgom­nak, hogy elviszem fagylaltozni. — Helyes, egy húgot is kell fagylaltoztatni. — Kelemen ci­garettáért nyúlt. — Alkalmas az neked, hogy fagylaltozás után, mondjuk fél tízkor találkozunk? — Részemről a legnagyobb örömmel, doktor úr. Hová men­jek? — Gyere fel hozzám. Tudod, hol lakunk. — Hogyne. Fél tízre ott leszek. — Rendben van. Szervusz. Visszaült az íróasztalához. Rá­kényszerítette magát, hogy vé­gigolvassa a három közleményt. Csaknem egy órájába telt, amíg végzett velük. írt néhány emlé­keztető szót a különlenyomatok margójára, majd kiment a kony­hába. Elővett egy üveg tonicot a hűtőszekrényből. Egyszerre megitta az egészet. A tonic kesernyés, hideg íze h,ég akkor is ott volt a szájában, amikor elnyúlt a heverőn és be­hunyt szemmel hinni kezdte, hogy hamarosan elnyomja az álom. Arra ébredt, hogy fáj a feje. Az óráján kilenc múlt néhány perccel. Tiszta inget emelt ki a szek­rényből. Szórakozottan nézte egy ideig. Valahogy nem helyénvaló — gondolta — egyszer felvenni és ezzel rögtön el is használni egy ilyen szép hófehér inget, ami még enyhén illatos is a mosó­szertől. Belebújt a nadrágjába, meg­szokásból nyakkendőt is kötött és ugyanilyen megszokott moz­dulattal kapcsolta be a televíziót. Nem várta meg, hogy bejöjjön a kép. Visszament az ablakhoz, féloldalasán felült a széles pár­kányra és nézte az emeletnyi magasból a parkot. A higany­gőzlámpák csak gyéren világí­tották meg a nyírott gyepet és a kovicsos utakat. Árnyalakok ül­tek a padokon, jobbára párosá­val, csak az egyik távoli pádon kuporgott egyedül valaki, vékony árnyék, talán egy öregasszony. A levegő a sötétedéssel se hült le, a szénaillat is tovább párázott. Amikor meghalotta a csenge­tést, önkéntelenül az órájára né­zett. Fél tíz volt. Pontos a fiú — gondolta. — Semmit se változtál >— mondta. Kezet rázott Kozári Im­rével. A fiú magasabb volt nála, barna mint Kati, csak a szeme más: szürke, a Katié pedig csak­nem fekete. — Ülj le, tölts ma­gadnak, amihez kedved van. A fiú végignézett a palacko­kon; de nem nyúlt egyikhez se. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents