Petőfi Népe, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 133. szám
4 9 PETŐFI NEPE • 1975. június 8. Vasárnapi ^riport r k Szabad már, mint a madár — Emlékszel, mikor ezt mintáztam rólad? — Még a dátumra is... Ezerkilencszázharminchatban volt. Az egykori modell: Kovács Istvánné. (Tóth Sándor felvétele) Szeretett rajzolni. Mondogatták is az édesanyjának: „Festő lesz Pistiből, meglátja”. De a gyereknek másra is ráállt a keze. Agyagból olyan takaros kiscsikókat gyúrt, hogy szinte hallani lehetett a nyihogásukat. Az özvegyasszony meg is könnyebbült, mikor a fiú szobrásztanulónak állt Singer-Bajai József Kossuth Lajos utcai műtermébe. Gipsz-, műkő- és terrakotta szobrászatból csak jobban meg lehet élni, mint piktorság- ból. Felszabadulása után Pesten próbált kenyeret keresni Kovács István. Szép szakmájában, sajnos, nem találta meg. Ha két hétig csurrant-cseppent egy kis pénz holmi renoválásokból, utána egy hónapig semmi. Többet gürcölt hajórakodásnál, fuvarozó fogdmegjeként, mint a szobrásziparban. Mint mások is sok ezren azokban a válságos időkben,, ő is valami állami állásban látta a mentőövet a nyomorbafulladás ellen. Elkezdte a kérvényezést. Meg a talpalást „méltóságos” ajánlásokért. — A huszonhetedik kérelmemre vettek fel a postához! — emlékezik ma vissza a nyugdíjba vonuló Kovács István a bajai főposta kultúrtermében. Ennek egyik sarkába most már mint vendég ült be a postave- zető főfelügyelő. A bajai posta főnökeként elérte a legmagasabb rangfokozatot. 1937-ben postaaltisztként alkalmazták Budapesten, a Központi Távírdán. A táviratokat kézbesítette havi 81 pengő 50 fillér fizetésért. Ez azonban FIX volt! S hogy ÁLLAMI lett, egyenruhát is kapott. — Kihúztad a főnyereményt! — ámuldoztak idehaza a barátai. Főnyeremény... ö is egy szám volf a nyolcvankilenc kézbesítő közt. Ha kiabálták — „Nyolcvanhetes!” — ugrott. Kesernyés humorral „idegenlégió- sok”-nak hívták magukat — névtelenségük miatt. 3 percet számítottak egy-egy távirat címzetthez juttatására, 20 percet az oda-útra, 20-at vissza. A Kiskörúton belüli tömbökre 70 percet adtak ösz- szesen. A Nagykorúira már többet. A gyaloglást villamos- úttal kombinálták. Nekik 6 fillérbe került az „állami” jegy. Egyik kollégája gyalogosan loholta be körzetét, hogy a 6 fillért megspórolja magának. Az ellenőr rajtakapta. „Maga meglopta az államot! Azonnal elbocsátva.” A szerencsétlen fiú öngyilkos lett. Lehet, hogy ez az eset is ösztökélte Kovács Istvánt a hazatérésre. Baján egy őszi reggelen indult jelentkezni. A szűk utcába érve megtorpant a postával szemközt: „De különös ez a tekintélyes épület az alacsony házak között. Meg furcsán „féloldalas”. A főhomlokzathoz csak félszámy csatlakozik...” önkéntelenül is szobrász szemmel nézte fel új környezetét. Alaposan meghökkent, mikor a főnök ezzel fogadta: — Min bámészkodott annyira? Ott, ott szemben... Hát nem kileste őt az ablakon ! . ' — Arra gondoltam, hogy másik fele is lehetne ennek a szép épületnek... — Miii? Hogy jutott ez az eszébe ? — Épületszobrász is vagyok, és... A főnök, mintha személyében sértették volna, lekapta szemüvegét. — Maga ilyesmiken ne törje a fejét, érti? Ez másoknak a dolga. Az élet megint főbekólintotta: felejtse el, hogy szobrász is volt, akinek érzéke van a széphez. Azért sem adta be a derekát. Tanult, hogy ne csak egy „szám” legyen, akinek gondolkodnia sem szabad. De még érettségivel is postaaltiszt egy darabig. i. 1945-ben közreműködik a dél-magyarországi postások szakszervezetének megalakításában. 1948-ban a bajai alapszerv titkárává választják, s ez marad 1962-ig. Több lépcsőfok után, 1966-tól mindmáig a bajai posta vezetője. Nézem kitüntetéseit — háromszoros kiváló dolgozó —, de annyi az érem, oklevél, dicséret, elismerő levél párttól, szakmai vezető szerveitől, intézményektől, hogy fárasztó lenne a fölsorolásukat is olvastatni. Csak közvetlenségéért szeretik! ezt a vidám szemű, jócskán behavazott hajú vezetőt?... Párttagság, két évtizedes szakszervezeti tisztség is tükrözi az emberekért végzett önzetlen szolgálatot. Nem felejtik el, hogy titkársága kezdetén — jóformán még altisztként — mennyit hadakozott vaskalapos vezetőkkel például a munkaidő „humanizálásáért”. Hogy nem „isten akarata” a postán sem a kora reggeltől este hét-nyolcig egyfolytában tartó műszak. Hogy ezen szervezéssel változtatni lehet ... Meg az a kedves „húzás” 1948-ban. Gondoljuk el, ott van az a varázslatos Sugovica. A postások is éppúgy szeretnének benne fürdeni, mint bárki más bajai emberfia. De nem volt egy kulipintyónyi kabin se öltözőnek. Vállalnák szíves-örömest a társadalmi munkát, de még így is kellene vagy 3000 forint. Nosza, megy a meghívó a szak- szervezet főtitkárának: postástalálkozó lesz Baján, szívesen látják. „Véletlenül” éppen kánikulára esett a sereglet. Föl se tűnt a főtitkárnak, sőt dicsérte a ba- jaiak eszét, hogy mindenkinek kedve támadt megmártózni aSu- govicában. Akkor pillogott, s derült maga is a huncutságon, mikor tüntető gaudiummal mégiscsak- az árnyas bokrok védelmében csaptak ünnepélyes vet- kőzést a postások. Velük együtt ő is... Mondani se kell, napokon belül megküldték a pénzbeli támogatást a központból. Kovács István nemcsak azt tartotta szeme előtt, hogy maga végezze szüntelenül a postasegédtiszti, tiszti tanfolyamokat, a vezető káderképző iskolát. Gondja volt rá, hogy a kisebb beosztású postások mindegyike végezze el az általános iskola 8 osztályát. Hisz’ onnét csak könnyebb a továbbtanulás ^.. S tanultabb embernek szinte játék a munka. Jókedv jár a tudással. Kritikus helyzetben könnyebben előpattan az ötlet... Vezetőjük élő példa volt rá sok esetben. Egy eset — még 20 év előttről. Jó volt Baja összeköttetése Budapesttel vízen és autóbuszon, csalk ezek egyike se vitt postazsákot. Az alföldi vonatok meg több tízkilométeres kerülővel érték el a várost, így a Magyar Nemzeti Bank fiókja legjobb esetben is csak másnap délben — télen pedig sokszor 2—3 napos késéssel kapta meg a postazsákot. A fiókvezető beszélt a postafőnökkel Böngészték a menetrendeket. mit lehetne tenni? Kovács István egyszer csak a homlokára ütött. — Hát miért van Bajának évek óta hídja,! Lehet azt a postát Szekszárd—Bátaszék felé is küldeni. Az ésszerűsítés nyomán egy hónap alatt több mint 30 millió forintot írt jóvá egy nappal előbb a bankfiók. Kovács István nem félt mielőbb felelősségteljes posztokra állítani a fiatalokat. Utódját, Makai László mostani hivatalvezetőt 9 évvel ezelőtt javasolta helyet- tesén.ek. így állította a főpénztárba Fekete Lászlónét. Márton Máriát, Makai Lászlónét; a távközléshez Einwiller Istvánnét, Hoff Ferencnét. — Miért is ne bíztam volna bennük — fényesíti megint a mosolygós derű a nyugdíjas vezető szemét. — Fiam. lányom pedagógus. Elgondoltam: ha rájuk és a sok ezer ifjú nevelőre mindjárt a pálya kezdetén harminc-negyven kis ember tanítását, nevelését, a legdrágábbat meri bízni a társadalom, hogy ne állnák meg a helyüket fiatalok itt a postán, vezető, felelős beosztásokban. Ha itt elront valamit kezdetben a gyakorlatlan, gyorsan helyrehozható. Nem úgy, ahol emberekkel bánnak... Kovács István keze önkéntelenül rásimít az öreg asztal lapjára. Aztán hozzáér a viseltes aktatáskához is, amiben „dokumentumait” hozta el a beszélgetésre. Megcirren a csat, s ez a kis fémcincogás mintha a jelenre ébresztené. Persze, persze ... Igaz, hogy délelőtt közepén járunk, de most már innét hazamehet. Senki nem kéri számon, megy-e a munkaidő letelte előtt. Azért se szólnak, ha marad ... Most sóhajt először. — Hogy elképzeltem.... Szabad leszek, mint a madár. Milyen jólesik majd, hogy nem kell „példamutatóan” bejárni... Sajnos, csak az egyik sikerült: a madár ... De hogv nem látom már nap mint nap azokat, akikkel három, évtizedig együtt... Maróti Józsefnét. Varjú Erzsébetet. Beiczy Erzsébetet, Bálint Zoltánnét, Vagner Istvánt. Gunics Józsefet, Ginder Antalt. Jung Ferencet... de nem is sorolom ... ezt megszokni? ... Mintha mindent elveszítettem volna. Nehéz ilyenkor megtalálni az áthidaló kérdést. — És a postaépület... olyan marad, mint azon az első munkanapon volt? Ismét az a karakán vonás a ba- júsza sarkánál. — Nem, nem — vidul neki —, megtoldjuk „kétszámyasra”. Oda kerül az új automata központ... Ezt csak megértem. Tóth István Miért csökkent az állomány Az elmúlt év végén a megye sertésállománya megközelítette az egymillió darabot. Ez a szám minden idők rekordját jelenti, ennyi sertés még nem volt a megye nagy- és kisüzemeiben. A legutóbbi összesítések szerint a létszám jelenleg is meghaladja a 800 ezret. Aggasztó jelenség viszont, hogy egy év alatt — 1973 végétől 1974 végéig ►— mintegy 30 százalékkal csökkent a kocaállomány, amely a sertéstenyésztés jövendőjét hordozza. Ennek a csökkenésnek hatását még csak a következő hónapokban fogjuk érezni. Megjegyzendő, hogy az állomány csaknem kizárólag a szakszövetkezeti tagok gazdaságaiban, a háztájiban, valamint az egyéb kisgazdaságokban mérséklődött. Ez viszont azért veszélyes, mert az ösz- szes sertésnek mintegy fele ezekben a gazdaságokban van. Sokoldalú vizsgálódás kezdődött a jelenség okainak kiderítésére. Röviden összefoglalva ezek a következők: az emelkedő takarmányárak, ennek ellentételeként a malac, és süldő- áirak csökkenése, a tápellátás gondjai, a nem megfelelő ütemű felvásárlás, az adóztatással kapcsolatos tévhiedelmek. A mezőgazdasági területtel rendelkezők évi 50 ezer forint ijövedeiemhatár felett kötelesek csak emelkedett mértékben adót fizetni, de ilyen esetekben is vannak csökkentő tényezők. Természetesen a földhasználat nélküli, üzletszerű állattartás általános jövedelemadó kötelezettség alá esik. A kocaállomány hasonlóképpen csökkent az ország gazdaságaiban, mint a megyében. Ezért számos központi intézkedést hoztak az okok megszüntetésére. A megyei tanács is külön tervet dolgozott ki. Ezek között szerepel, hogy szorgalmazni kell a kocakihelyezési akciót. A tervezett 6 ezer helyett 7 ezerre kívánják növelni a kihelyezett jószágok számát. Kétségtelen, hogy ez nem hoz döntő fordulatot a tenyésztésben, de elősegíti a tendencia érvényesülését. Az intézkedési terv sürgeti a szakosított telepek teljes üzembe helyezését is. Megállapítja, hogy a háztáji kocaállomány csökkenése urbanizációs jelenség is, melynek ellensúlyozására elengedhetetlen a nagyüzemi telepek létszámnövelése. Kimondja azt is, hogy a tenyésztési kedv egyik alapkövetelménye a kész hízott sertések időbeni értékesítése. Bíró Imre, a megyei állatforgalmi és húsipari vállalat igazgatója a következőket mondja: — Az állomány- csökkenés hatása az eddigi felvásárlásnál nem mutatkozott. Az elmúlt esztendő első öt hónapjában 163 ezer hízót vettünk át a szövetkezetektől és a kisgazdaságoktól. Ez év azonos időszakában pedig 190 500 darabot. vagyis mintegy 17 százalékkal többet. A számok alakulásánál azonban figyelembe kell venni, hogy tavalyról jelentős mennyiségű kész, leszerződött hízó átvétele húzódott át 1975-re. Véleményünk szerint a tavalyi állománycsökkenés az idén a harmadik és negyedik negyedben érezteti hatását. Tavaly 516 ezer hízott sertést vásároltak fel, a jelenlegi vizsgálatok alapján az idén mintegy 480 ezer hízott sertés átvételével számolnak. A vállalat igazgatója szerint a prognózist nagy mértékben megnehezíti, hogy az egyéni és a háztáji termelők általában későn nyilatkoznak arra vonatkozóan, hogy a hízott sertést a vállalatnak, vagy más szektornak akarják eladni. Az értékesítést és az átvételt megköny- nyítené, ha a szerződést korábban kötnék meg. Az idejében történt intézkedések alapján remélhetjük, hogy a sertésállományban bekövetkező csökkenés átmeneti lesz és rövid ideig tart. Ezt mutatják a vizsgálatok is. A megyei tanács ugyanis afelől is rendelkezett, hogy a szakvezetés állandóan figyelemmel kísérje a sertéstenyésztés helyzetét. Figyelemreméltó jelenség, hogy az állatpiacon a választási malacok ára az utóbbi időben szinte ugrásszerűen emelkedett, ami a tenyésztési kedv fellendülését jelzi. K. S. (7.) Simó nagyon szégyellte a múltkori durvaságát és bizalmával akarta kiengesztelni Rózsit. — Nézze, maga már úgyis tud rólam annyit, hogy öt fejbelövés- re elég. Akkor hát tudja meg a lényeget is. Én kommunista vagyok. De így, egyedül, félkarral, fegyver nélkül,' tehetetlen vagyok ... — Most csak egyet tehet. Megpróbálja túlélni az ostromot — vélte Rózsi. — Az kevés, Rózsika. A jövőért mindig tenni kell. Csak nehéz kitalálni, hogy mit... Később újra Köves és Simó vitázott. Simó a bosszút, Köves a megbocsájtást áhította. __ Egyszer valakinek el kell k ezdeni — érvelt Köves. — Értse meg: bosszú, bosszút szül... __ Csend! — pisszegett Rózsi. A z udvarról behallatszott a lakók csoszogása, a lapátok csengése, a nyilas katonák káromkodása. Rózsi elfújta a gyertyát és félrehúzta az elsötétítő függönyt. Megvárta. míg az udvar kiürül és aztán szaladt le a pincébe. Ütja Eötvö- sék óvóhelye előtt vezetett el. Az ajtó nyitva volt. Köpetzy hangját hallotta: — Nem lesz könnyű... Ezek már nem igazi németek... Budakeszi svábok, akiket puskatussal kellett beverni az SS-be. De hát nem válogathatunk. Reggel átadjuk nekik az összes földszinti lakást. A parancsnokuk azonban igazi német úr. Majd tesszük tiszteletünket ... — Nem tudja Mihály, mi a kedvenc étele? — selypegett Eöt- vösné. — Azt hiszem, már ő sem tudja, szegény. Sztálingrádtól szaladt ... Eötvös felettébb csodálkozott Köpetzy hangján. Hol van a hősködés? Nem is bírta megállni szó nélkül: — Kérlek, ezredes uram, miért beszélsz így. hogy: szaladt. Mi tudjuk, hogy ez csak taktika ... — Természetesen, kérlek — keményítette hősiesre a hangját az ezredes. — A csodafegyver már nem késhet sokáig... És végül is a nemzeti szocialista eszme nemcsak Budapestre érvényes ... — Szóval, már te is lemondtál Pestről? — kérdezte Eötvös. — Ideiglenesen... Budának ebbe a térségébe tömörítjük a csapatokat és megkíséreljük a kitörést. De kérlek, ez a legszigorúbb titok. Rózsi lábujjhegyen szaladt végig a pincefolyosón. Amit hallott, elmesélte Simóéknak. — Holnap maguknak is le kell költözni a pincébe. — És vele mi lesz? — Felviszem Eötvösék lakásába. Van még nálam egy kulcs. — Nem megyek... Megőrülök ott egyedül... — Nem lesz egyedül. Ne aggódjon. Majd én meglátogatom. Csak nem hagyom éhen veszni... — És ha Eötvösék is feljönnék? — Azok? Ügy félnek, mint a patkányok. Miattuk ne fájjon a feje. Rózsi a saját szobájába vezette Kövest, Ez volt a legbiztonságosabb. mivel egyetlen pici ablaka a világítóudvarra nyílt. Aztán bezárta az ajtót és leosont a földszintre. Mivel senkit sem látott, kiment a kapun és észrevétlenül beállt az árokásók közé. Lapát nem jutott mindenkinek. A többieknek a kezükkel kellett ka- parniok a fagyos földet. — Mozgás! — nógatták őket a nyilasok. — Adjanak egy lapátot — morogta valaki. — Ki pofázott? A kérdésre természetesen nem jött válasz, de a testvérek nem is várták. Mint a zsák dőltek le a sáros földre, mert egy Sztálin- gyertya nappali világosságot derített. — Figyeld meg, mi lesz itt! — mondta az egyik testvér. — Ügy lövik le őket. mint a nyulakat. De ellobbant a Sztálin-gyertya fénye és a túloldalon némák maradtak a mesterlövészek fegyverei. Azok is tudták, hogy a budai oldalon a testvérek kikkel ásat- ják az árkokat. VII. — Idefigyeljen, testvér! — lépett a nyilas mellé Rózsi. — Nekem nincs lapátom, az én munkám itt úgysem ér semmit. Engedjen le a pincébe, főzök egy nagy fazék forró teát. maguknak sem árt. — Hát az jó lenne... De mit szól az ezredes testvér. Ha meglátja magát, keresztüllövi. — Vagy ki tudja? — kuncogott a társa. — Sose féljenek. Az ezredes nekem majdhogynem sógorom ... — nevetett Rózsi és máris szaladt. Eötvösék pincéjének ajtaja még mindig nyitva volt. Rózsi hangos léptekkel ment végig a folyosón, még énekelt is. — Ki az? — lépett ki Köpetzy és zseblámpája fényét a lányra irányította. — Hogy mert lejönni? — A testvérek küldtek, hogy főzzek forró teát a népnek, mert megfagynak a nyomorultak. — Konyakos fekete, kaviáros szendvics nem kell? — kérdezte az ezredes gúnyosan, de elengedte a lányt. Rózsi még hallotta, amint búcsúzik. — Egy ideig nem jövök, méltóságos asszonyom. A Várba megyek, hogy a különítményesekkel pontosan egyeztessük a terveket. Engem neveztek ki a német és a magyar csapatok közötti összekötőnek — mondta büszkén és Tószeghy kíséretében eltávozott. Rózsi felszította a tüzet és feltette a teavizet. Elgondolkozva bámult a lángokba és halkan dudorászott. Közben így okoskodott magában: legfeljebb két-három napig tarthat az egész. Köpetzyék megpróbálnak kitörni. Nem volna jó, ha sikerülne nekik. Nem volt bosszúálló, de Köpetzyt nem szerette volna szabadnak tudni. Az ilyen embereket ártalmatlanná kell tenni. Testvérei gyermekkorukban mindenféle állatokkal hadakoztak. Rózsi a mókust, a madarakat mindig megvédte tőlük, de amikor rókafogásra mentek, velük tartott és ő örült a legjobban, ha hurokra került a csirketolvaj. Csakhogy az emberek közül sokkal nehezebb lesz kiválogatni, hogy ki az igazi bűnös. Itt van ez a Tószeghy. Nyilas karszalaggal, géppisztollyal csörtet, de látszik rajta, hogy úgy cseppent bele az egészbe, mint Pilátus a Krédóba. Egy gondja van csali: Krisztina. Rózsi elmosolyodott. Nem is lennének csúnya pár. Mind a kettő sápadt, egyszálbelű, de azért olyan finomak. Szép hosszú kezük van, vékony bőrükön át- sejlik az erek kékje.. . Haszontalan fajta, de talán nem kártékony ... Nehéz dolguk lesz itt Simóéknak ... Csak megérjék ... Istenem, add, hogy megérjék... Rózsi elmosolyodott, amikor észrevette, hogy imádkozik. Majd adna neki Simó, ha megtudná ... Egy kéz simította végig a hátát. Rózsi megfordult — Maga az, méltóságos úr? — mondta, de ezúttal nem volt a hangjában harag. — Ne legyél velem ilyen Rózsi! — Már megint kezdi? Mikor nő be a feje lágya? — mondta, minha egy kamaszhoz beszélne. — Figyelj ide! Ha egyszer vége lesz ennek a borzalomnak, magammal viszlek. Nem cselédnek. Üriasszonynak. A feleségem leszel•. • — Most már tényleg meghibbant — fordult meg Rózsi. — Ezek után már csak az hiányzik, hogy megígérje: a méütósá- gosi asszonyt meg odavesszük cselédnek... (Folytatjuk.)