Petőfi Népe, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-09 / 107. szám
4 A PETŐFI NEPE A 1975. május 9. Harminc év a kommunisták soraiban Néhány soros levelek tartalmából következtetve idősebb embernek gondoltam Ságvári Róbertét, aki mint azt egyebek között írta, 1945 óta a párt tagja. Arra számítva, nogy nyugdíjas, a délelőtti órákban a lakásán, Kiskunfélegyházán, a Körösi út 1 szám alatti házban kerestem. A TÜZÉP telepen dolgozik — magyarázta az egyik lakó. • A telep irodája előtt magas termetű, fiatalos mozgású emberrel fogtam kezet. Még nincs túl az ötvenen. Jelenleg a TÜZÉP kiskunfélegyházi telepének vezető helyettese. Beszélgetésünk elején megkérdeztem, hogy talán rokona a nagy forradalmárnak? Nem, csupán névrokonságról van szó. Személyesen nem ismerte Ságvári Endrét, de feltehető, hogy édesapja aki most 77 éves, több alkalommal is látta, hiszen az egykori kispesti porcelángyári munkás már a 20-as évek végén bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s gyakran részt vett tömegtüntetéseken. A történelemből, jól ismert 1930 szeptemberi kispesti sztrájknak pedig az egyik vezetője volt. A hét tagú család a kispesti gyár egyik szoba-konyhás lakásában lakott. A 14—15 éives Róbert, hentes és mészáros szakmát tanult. 1944 áprilisában társaival együtt őt is be akarták szervezni a leventékhez. Megtagadta a parancsot, nem állt közéjük. Április 2-án reggel csendőrök jöttek érte. — Elvittek, véresre vertek, ütöttek ököllel, puskatussal — emlékezett vissza. — A csendőr- laktanyából az agárdi gyűjtőlágerbe, majd innen körülbelül ezer társammal együtt Balaton- fenyvesre vittek, ahol mezőgazdasági munkát végeztünk. Látástól vakulásig répát szedtünk a íöldeken. Decemberben engedtek haza. Ez a néhány hónap életre szóló nyomot hagyott bennem. Szülei 1944 őszén Kápolnára mentek dolgozni. A 16 éves fiatalember a kápolnai pártszerve- ’ zetbe kérte felvitelét. 1945 januárjában kapta meg a piros tagsági könyvet. A felszabadulás után, édesapjával együtt a Kápolna környéki kis községekben dolgozott. Több ezer társukkal együtt helyrehozták a villanyvezetékeket, utakat építettek, a bombaszilánkoktól megtisztították a felrobbantott olajmezőket. — Először a MADISZ, majd az EPOSZ ifjúsági szervezet tagja lettem — magyarázta a 49 éves kommunista. — Az EPOSZ-nak különféle brigádjai voltak: egyebek között agitációs brigád, falujáró brigád, népművelő brigád. Én a falujáró brigádba tartoztam. Nem is tudom honnan, kaptunk egy kiöregedett, elhasznált gépkocsit. Ma ilyen kocsikat a MERKUR telepeken sem látni, de akkor mi kimondhatatlanul örültünk neki. Ahogy tudtuk, megjavítottuk, két oldalára zászlókat tűztünk, feldíszítettük, s így indultunk szombaton, vasárnap a községekbe. Eltakarítottuk a romokat, raktárakat építettünk, villanyt szereltünk. A mozgalom, az emberi összetartás szempontjából gyönyörű idők voltak az ország újjáépítésének évei. Ságvári Róbert 1949-től kétéves pártfőiskolára járt. ^Miután megkapta a bizonyítványát katonai akadémiát végzett. A határőrséghez került. Barcson teljesített szolgálatot. !956-ban Tótújfalun közvetlenül mellette harcolt egy fiatal szovjet hadnagy. Az ellenforradalmárok a fiatal szovjet katonának meglőtték a lábát. Néhány társával együtt bekötötte a sebesültet, szereztek egy gépkocsit, s kórházba szállították. A fiatal hadnagy a kabátjáról levette a Lenin arcképét ábrázoló jelvényt, s odaadta Ságvári Róbertnek. Most a lánya viseli ezt a kedves emléket. Nem sokkal ezután Ságvári Róbert is megsebesült. 1956 decemberében Pécsett részt vett a munkásőrség megalakításában. — 1956-ig a pécsi határőrségnél dolgoztam, majd családommal, feleségemmel, s két gyermekemmel Kiskunfélegyházára költöztem — folytatta a beszélgetést. — A kiskunfélegyházi Dózsa Termelőszövetkezet párttitkárának választottak meg. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre. Kölcsönkértem vetítőgépet, filmeket, s mozielőadásokat rendeztünk a pákapusztai tanyai gyerekeknek. Megszerveztem, hogy a környékbeli parasztasszonyok is eljuthassanak a színházba. A termelőszövetkezet majorjában Petőfi-emlékestet rendeztünk. Ezután a Kiskunfélegyházi Húsipari Vállalatnál tűzrendészként .később egy budapesti vállalatnál rendészként dolgozott. A megfeszített munka, a sok utazás, idegkimerültség'aláásta egészségét. 1970-ben szívinfarktust kapott. — A XI. pártkongresszus beszámolóját, a hozzászólásokat figyelemmel kísértem a televízióban, a rádióban, napilapokban. Országos viszonylatban, s Bács- Kiskun megyében is órási eredményeket értünk el a párt előző, azaz X. kongresszusa óta. A küldöttek az eredmények bemutatása mellett, nagyon helyesen, a hiányosságokról hibákról is szóltak. Egy-egy ilyen hozzászólás kapcsán az jutott az eszembe, hogy talán több alkalommal meg kellene kérdezni az idős, tapasztalt kommunistákat. Véleményük, javaslatuk nagyon sokat segíthet. A párt veteránjai is mindig nyitott szemmel jánjak, sok mindent észrevesznek, féltve őrzik, tisztelik az eredményeket, hiszen ők tették le az új élet alapjait. A jövőben is számítsanak rájuk. Tárnái László Négyszázhúsz hektárt öntöznek Az ipar számos területén a szilárd anyagok csővezetékes szállí- ' tásához már régen alkalmazzák az úgynevezett csőkamrás adar- golót. Segítségével a hőerőműben keletkező salak, pernye, mész- iszap, meddő, és darabosszén, valamint más szemcsés anyag 50 kilométer távolságra is elszállítható hidraulikus berendezéssel. Ezt a módszert úiabban a mező- gazdaságban is alkalmazzák hígtrágyaöntözés céljaira. A városföldi sertéstenyésztő közös vállalkozás. amelynek tagja — a Városföldi Állami Gazdaságon kívül — még három termelőszövetkezet. 20 millió forintos beruházással megépítette a berendezést, amely az elmúlt esztendőben lett kész. Segítségével a Városföldi Állami Gazdaságban 280, a városföldi Dózsa Termelőszövetkezetben pedig 140 hektárt öntöznek. A hígtrágyaöntözéssel jól tudják hasznosítani az évente mintegy 40 ezer hízót kibocsátó telep melléktermékét.* Ezzel a módszerrel évi egymillió forint értékű műtrágyát takarítanak meg. Ezen a csőrendszeren jut az értékes tápanyag a földekre. A Az öntöző- rendszer szivattyútelepe. Kovács János felvételei) Fatermesztés tudományos alapokon A Moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia erdészeti tanszékének kutatói a bioökózis (az élöszervezetek és a környezet teljes összhangja) tudományos elméletére alapozva új módszert dolgoztak ki a fatermesztés növelésére. Segítségével a hektáronkénti fatermesztés a hagyományos, évi két köbméterrel szemben tíz köbméterrel növelhető. Matematikai számítási módszerek és a számítástechnika segítségével a tudósok összeállítják az erdőtelepítés pontos modelljét, a jövendő erdők térképeit, amelyeken megjelölik a vizsgált területek ültetvénytípusait, a talaj össztételét, a csapadék mennyiségét, a napfényes napok számát, stb. Mindez lehetővé teszi, hogy a közeljövőben szükség esetén a kevésbé értékes fafajtákat gazdaságilag hasznosabbakkal cseréljék fel. Moszkva alatt ötvenháromezer hektárnyi területen „Orosz erdő'’ elnevezéssel nemzeti parkot létesítenek. A íafajták telepítése itt is előre elkészített program szerint történik. A Tudományos Akadémia munkatársai összeállították a szolnycsnogorszki Faipari Kombinát (moszkvai terület) 65 000 hektáros ültetvényének modelljét is. (APN—KS) Leendő munkások Bács-Kiskun megye nyolc ipari szakmunkásképző intézetében összesen 7126-an tanulnak, de a három kollégiumban mindössze 506 főt tudnak elhelyezni, öt intézménynek tehát nincs diákotthona, a tanulók többsége bejáró, vagy hét közben munkásszálláson, illetve albérletben lakik. Ennél rosszabb a helyzete a négy kereskedelmi, vendéglátóipari szakmunkás- képző intézetnek, ugyanis egy kollégiumuk sincs, az iskolák is kölcsöntantermekben működnek. Nem jár a helyzet jelentős javulásával az sem, hogy Kecskeméten nyolc tantermes iskola és százfős kollégium épül, mert a négy intézményben összesen 1551-en tanulnak. De nem így van ez a szakmunkásképzés minden területén, mert például a négy mezőgazdasági szakmunkásképző intézet mindegyike rendelkezik kollégiummal, s szinte minden tanulójukat el tudják helyezni diákotthonban. Több fórumon megvitatták az idei tanévben a megyei szakmunkásképző intézetek oktató-nevelő munkáját, s a helyzetelemző, valóságfeltáró hozzászólásokban szinte kivétel nélkül utaltak a tárgyi feltételek hiányára, mégpedig fontosság szerint kollégium, tanműhely, tanterem sorrendben. A kollégium elsődlegessége a szakmunkás-utánpótlás lakóhely szerinti összetételét vizsgálva nyilvánvalóvá válik: többségét ugyanis a nagyközségek, községek, külterületi települések és a tanyavilág általános iskolát végzett tanulói alkotják. A kollégiumi elhelyezés igénye így a tanulók részéről, eleve fennáll, de az intézmény részéről — a nevelőmunka hatékonyságának fokozása szempontjából — szintén indokolt, s nem túlzók, ha azt írom: alapvető fontosságú. A bejáró tanulók — 6—40 kilométeres körzetből — fáradtan érkeznek az iskolába, a vállalati munkahelyekre, s a több órás napi utazások kényszerűsége az intézményen belüli közösségi életből kizárja őket, az ilyen fajta nevelési lehetőségek a tanárok számára szinte minimálisra csökkennek. Családi helyzetükből fakadó hátrányaik leküzdése akadályokba ütközik: a szakmával a munkáséletformával járó ideológiai. politikai, erkölcsi nézeteik hosszabb idő alatt, nehezebben alakulnak ki. A téma után kutatva sehol sem találtam olyan adatokat a „kollégiumon kívülieknek'’ arról a csoportjáról, amelyek munkásszállásokon töltik el tanulöéveikét az idősebb szakmabeliek társaságában. Ennek inkább az előnyei ismeretesek, mint a hátrányai; hogy „jobban be tudnak illeszkedni a munkahelyi kollektívába’, „na- gvobb lehetőség kínálkozik a tapasztalt és a leendő munkás közötti tartós kapcsolat kialakítására, s ez kihat a szakmai fejlődésre”, stb. — ráadásul — „áthidaló megoldás a kollégiumi helyhiány és nagyobb távolság esetén a bejárás okozta hátrányok leküzdésében”. Senki sem vitatja, hogy ezek a hatások is szerves részei a munkásszálláson élésnek, de az is tény, hogy nem csak ezek érvényesülnek, hanem a nevelési szempontokból a hátrányos hatások is' italozás, kizárólag az anyagiakon alapuló életszemlélet, a fiatal fejlődése szempontjából nem kívánatos magánéletbeli normák elsajátítása és a könnyű élet hamis tudatot szülő illúziói. Pedig ezek is érvényesülnek, mert vannak — jelen vannak! Egy megyei fórumon hangzott el a múltkoriban, hogy sürgősen meg kell vizsgálni a munkásszállásokon élő ipari tanulók helyzetét, mert a negatív tapasztalatok aggasztóan megszaparodtak: rendőrségi ügyek, fegyelmi ügyek, lemorzsolódás, rossz tanulmányi átlag... S hogy ez így, nyíltan, példákkal, érvekkel alátámasztva fölvetődött, annak a nagy minőségi változásnak az eredménye, . amelyet az oktatáspolitikai határozat a gyakorlati politika feladatának jelöl meg, hogy nagyobb gondot kell fordítani a szakmun- kástanulók eszmei nevelésére, általános és szakmai ismereteinek bővítésére... Kollégiumokról szóltam a bevezetőben — amelyek hiánya fontos nevelési tényező hiányát jelenti — s ezeket a társadalmi fejlődés további szakaszaiban már nem nélkülözhetjük: „Elsőrendű feladat az általános iskolák és a szakmunkásképzés fejlesztése, az oktatás-nevelés tartalmának, módszereinek korszerűsítése, az iskolák közötti színvonalbeli különbségek csökkentése”. — szól a XI. kongresszus határozata, ennek tárgyi feltételeiről pedig így foglal állást: „Gondoskodni kell a kollégiumi helyek számának növeléséről”. Bács-Kiskun megye ma még elsősorban mezőgazdaságáról híres, de iparosodása dinamikus és ezt a foglalkoztatottság aránya, ;is tükrözi: á fnunkaképés lakosság 51,2 százaléka az iparbán dolgozik; a munkások 40 százaléka végezte el a nyolc általánost, 2 százalékuk érettségizett. A további fejlődés feltétele — megye munkásságának zöme első generációs — a szakképzettség további növelése. Ennek pedig a megfelelő felkészültségű utánpótlás az alapja. Amikor a kollégiumokon kívüli ipari tanulók helyzetére hívjuk fel a figyelmet a legkülönbözőbb fórumokon, egyben azokat a feladatokat tudatosítjuk, szorgalmazzuk végrehajtásukat, amelyeket a megyei pártértekezlet és azt követően a XI. kongresszus határozata is célul tűzött ki, az egész ország, így Bács-Kiskun megye elé is, s ami a most készülő új ötéves tervben majd nagyobb súllyal szerepel. Csató Károly SZILVÁSI LAJOS (130.) — Tudom! — kiált fel. — Magukat körözik! Onnan emlékszem a nevére. Ügy .., Maguk fegyverezték le a ceglédi műúton azt a csendőrjárőrt... Emlékszem! Szökött angol hadifogoly ... Minden stimmel. Értem ... értem. Már egy hónapja körözik magukat ... Bólintok: — Van róla tudomásunk. — Arról is, hogy ötezer pengőt tűztek ki a fejükre? — ötezret? Ezt nem tudtam eddig. Muszáj «elismerően nyilatkoznom: — Csinos vérdíj... — Szemébe nézek a nyilasnak: — Most már legalább erről is tudunk. És valószínűleg ön akarja megkapni ezt a csinos summát... Elvégre tekintélyes pénz még a / mai viszonyok között is. Bizonyára hálás lenne nekünk, ha hozzásegítenénk... Bizonytalanul erélyes: — Elég volt a gúnyolódásból, kérem... Ha nem adják meg magukat, felkoncoltatom mindegyiküket ... — Ezt már hallottam... — közlöm vele, s közben szeretném tudni, miért nem tud megijeszteni a fenyegetőzésével. — És ha megadjuk magunkat, akkor mi lesz? Nem válaszol. — Köszönöm, hogy nem akar hazudni... — bólintok elismerően. — Mindezek után volna egy közbenső indítványom. Leereszkedően lovagias: — Tessék. Hallgatom. Felnézek a falra. Gilbert a völgyet fürkészi. Nem ért egy szót se a vitából, hát nem is figyel ide. Újra a nyilas hadnagy felé fordulok: — Ha támadni fognak, hadnagy úr, vérontás lesz. Láthatja, nem óhajtjuk olcsón adni a bőrünket — mutatok fel a falon fekvő golyószóróra. — Szerencsére, lőszerrel jól elláttuk magunkat ... Tehát a közbenső indítvány ... Önöknek kellemetlen itt, a front hátában egy ilyen ... ellenállási góc ... mint ez a kolostor ... Érthető. Nézze, kérem, én nem akarok vérontást... Feladjuk a kolostort... Nem érti. — Még ma. — És? — kérdi kíváncsian. — Ennek fejében — fejezem be a gondolatsort — önök szabad elvonulást biztosítanak nekünk. Szojka felháborodottan kiált rám: — Nem! Hogy képzeled? A nyilas gúnyosan elmosolyodik: — Látja, főhadnagy úr, az embere kevésbé naív, mint ön. — A hangja is gúnyossá vékonyodik* — Más feltételt nem szabna? Esetleg azt, hogy hozzunk ide egy orosz zászlóaljat, amelyik fedezné az önök átvonulását a bolsevistákhoz? — Órájára néz: — Lejárt az időnk. Megismétlem ... — emeli fel a hangját: — Ha nem adják meg magukat, kifüstöljük, könyörtelenül kiégetjük ezt a darázsfészket... Elég bő a szókincse. Ha megfe- * lelő erő is állna mögötte ... — De alaposan, gondosan ki- íüstöljük... — ismétli meg a nyomaték kedvéért. És most az ő Hangjában érzek fölényt: —< Délután fél négyre kapunk három nehéz aknavetőt... — Hatáskeltő szünetet tart: — Részletezzem? Van elég időnk, hogy egy rövid óra alatt rommá lőjük ezt a rozoga hodályt... — és körülmutat a falakon, a kolostor ódon épületén, a gótikus kápolnán ... Hirtelenében nem jut eszembe semmi. Érzem a hangján, hogy komolyan beszél. És azt is tudom, hogy három aknavetőt, eny- nyit még meg tudnak szerezni. Három aknavető ... Mintha megértette volna a nyilas szavait, az SS-tiszt is körülnéz a falakon. Megcsóválja vékony fejét: — Schade... — állapítja meg, majd azt fejtegeti, hogy kár ezért az ódon műemlékért. Kevés ilyen szép, cizellált gótikus kápolnát látott eddig Európában ... Három aknavető... — Mit mond a német? — lép közelebb Szojka. Idegesség csillog az ő gombszemében is. Lefordítom neki a német szavait: — Azt mondja, hogy sajnálja ezt az ódon műemléket. Kevés ilyen szép gótikus templomocs- kát látott eddig Európában ... Godefried úr kiált közbe, őszinte riadalom a szavában: — Szétlőni? Kérem... kérem ... — elfullad a hangja. — Ezt nem tehetik! —mered rá a nyilas hadnagyra — Ez a kolostor ötszáz éves! Az SS-tiszt vállat von: — Schade... — ismétli sajnálkozva. Ide jutottunk. Ultimátum. Kiút pedig ... nincs. — Állj vissza a helyedre! — mordulok Szojkára. ö az oka mindennek. És Gaszton. Ha nem követik el azt az őrültséget! Senki nem lelt volna ránk. Senki! Meghúzódhattunk volna ... Hegedűst is megbolondították. Felaj- zották. Belehalt. És most... most már ... kész. Godefried úr kilép a papok közül. Könyörögve beszéT hozzám: — Nem szabad! Ne engedje! Nem tehetik!... Ez a kolostor ... ötszáz éves egyházi építészet... Maga építészmérnök ... Ránézek. Halkan, komoran cseng a hangom: — Mindent újjá lehet építeni... ötszáz esztendős kolostorokat is lehet restaurálni. De akiket megölnek közben... — ránézek a gyerekekre. Úgy állnak, némelyik nyitott szájjal, mintha színházi előadást látnának. Nyilván egy szót sem értenek mindabból, ami történik, de nekik így is érdekes, mert szokatlan, mert más, mint a mindennapjaik. — Ezeket a gyerekeket... Életeket nem lehet restaurálni, Godefried úr... A nyilas kihasználja a pillanatnyi magamról-feledkezésemet. Gúnyosan szólal meg: — Végre sikerült valamivel elgondolkoztatnom. Bíztató jel... Talán ha jobban megfontolná, főhadnagy úr... Ha megadják magukat ... — félbeszakítja a mondatot, mintha bíztatni akarna. — Akkor?... — kérdem, csak azért, hogy ne hallgassak. Az apróságokra mutat. Hosz- szan mustrálja őket. Láthatóan tetszenek neki: — Ha megadják magukat, megmenthetik vele ezt a sok gyereket ... — Rábeszélővé lágyítja a hangját. — Vállalná, lelkére venné, főhadnagy úr, hogy ezek a gyerekek pusztuljanak el', maga miatt? Ha megadják magukat, elkerülhetjük... — Zuárd atyához és Godefried úrhoz fordul: — Önöknek éppen úgy érdekük, mint a gyerekeknek ... Kiszabadulhatnának ebből a szörnyű helyzetből. — Rám villan zöldes szeme. — Jellemző bolsevista ötlet! Éppen egy kolostort megszállni... — Üjra Zuárd atyára néz: — Mivel fenyegették meg önöket? Vagy talán ... esett valakinek bántódása is? — kérdi fenyegetően. Zuárd atya zavartan tárja szét karját: — Kérem ... Rámordulok: — Csönd legyen! A rendfőnök összerezzen. A nyilas rámförmed: — Maguk ... gazemberek! öreg papokkal, gyerekekkel szemben nagylegények?!... Gyerekek testével oltalmazzák a saját rühes életüket! (Folytatjuk)
