Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-13 / 37. szám
Budapest felszabadult! A magyar főváros keleti részének felszabadításai után a szovjet haderők budapesti csoportosításához tartozó csapatokat a Duna nyugati partjára vetették át, hogy Budát is megtisztítsák a fasisztáktól. i A szovjet csapatok fokozatosan szőkébbre vonták a bekerítő gyűrűt a magyar főváros nyugati része körül. Az ellenség továbbra is ellenállást fejtett ki, de ahogyan mindinkább szertefoszlott az a reménye, hogy a külső gyűrűn kívül tevékenykedő hitlerista rohamcsoportok felmenthetik, a fasiszta katonák harci szelleme is szemlátomást egyre hanyatlott. Mind több katona — elsősorban magyar — adta meg magát önként. Ebben nem kis jelentősége volt annak a politikai-felvilágosító munkának, amelyet a szovjet csapatok politikai szervei végeztek az ellenséges katonák és tisztek között, az arcvonalon keresztül. Magyar antifasiszták és egyes katonák is segítségükre voltak ebben. Miután önként megadták magúkat, gyakran azt a kívánságukat fejezték ki, hogy visszamennek és magukkal hozzák társaikat. Csupán 1945 februárjának első tizenhárom napja alatt 320 magyar katona és tiszt teljesítette ezt a nemes küldetést, s több mint kétezer bajtársukat sikerült kihozni az ellenséges táborból. Az önkéntes katonákból sorra alakultak a magyar alegységek, s ezek a Budapestért vívott harcokban a Budát felszabadító több szovjet kötelék állományában' küzdöttek. A magyar főváros nyugati- részében továbbra is elkeseredett harcok dúltak. A budai dombos terep lehetővé tette a hitleristák számára, hogy igen erős ellenállási gócokat létesítsenek. A rohamcsoportoknak harcolva kellett elfoglalniok minden házat. minden emeletet. Különösen heves harcok lángoltak fel február elején. A szovjet csapatok sorozatos csapásokat mértek a hitlerista védelem hatalmas gócpontjaira, s így február 11-re sikerült elfoglalniuk Buda 109 háztömbjét; 25 ezer ellenséges katonát ést isztet ejtett foglyul. Február 13-án reggel elcsitultak a harcok Buda utcáin, a Vörös Hadsereg teljes egészében felszabadította a magyar fővárost. A harc 108 napig tartott. Elsősorban azért volt ennyire elkeseredett a küzdelem, mert a hitlerista parancsnokság mindenáron igyekezett megtartani a várost. A több mint három hónapig tartó budapesti hadművelet úgy került be a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának történetébe. mint záró szakaszának egyik legnagyobb csatája. Október elejétől február közepéig» a szovjet csapatok az ellenség 40 hadosztályát és 3 dandárját, zúzták szét, teljesen megsemmisítették, 8 ellenséges köteléket és dandárt. A budapesti hadműveletek során a szovjet fegyveres erők Magyarország területének mintegy 45 százalékát szabadították fel. Feburár közepére ily módon a magyar földnek több mint 70 százaléka megtisztult a megszállóktól. Ez tovább erősítette a magyar idegiglenes nemzeti kormány nemzetközi helyzetét. Tekintélyét megszilárdította az is, hogy 1945. január 20-án fegyverszüneti egyezményt írt alá, s ez meghatározta az ország további fejlődésének, valamint a hitleri Németország szétzúzásában való részvételének feltételeit. Az egyezmény kötelezte a magyar kormányt, hogy tartóztassa le és állítsa bíróság elé a háborús bűnösöket, oszlassa fel a magyar területen tevékenykedő valamennyi fasiszta szervezetet, valamint azokat is. amelyek ellenséges tevékenységet folytatnak, az Egyesült Nemzetekkel szemben, s a jövőben ne engedje meg működésüket az országban. A fegyverszünet érvénytelennek nyilvánította az 1938. és 1940. évi, úgynevezett “„bécsi döntéseket”. 1945 január 28-án Magyarországon megalakult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság K. J. Vorosilov- nak, a Szovjetunió marsalljának elnökletével. A főváros teljes felszabadulása pedig megnyitotta az utat a konszolidációhoz. a keleti országrészekkel való kacsolathoz. az újjáépítés megkezdéséhez. Mindez természetesen még hosszú időt vett igénybe, de Budapest felszabadulása újult erőt adott a magyar népnek a közeli teljes fel- szabadulás reményében. • A főváros valamennyi Duna-hídját lerombolták a fasiszták. Romokban hevert a Szabadság-híd • S a Szabadság-híd lett az első újjáépített híd (akkor Ferenc József-híd). a Dunán. SEGÍTSÉG AZ ÉHEZŐ FŐVÁROSNAK 1945 elején a háborútól sokat szenvedett főváros több, mint 800 ezer lakosát éhhalál fenyegette. Az 1944. év jó termésből vidéken voltak ugyan számottevő készletek, de ezek összegyűjtése és Budapestre való szállítása óriási nehézségekbe ütközött. Ebben a helyzetben a Budapesti Nemzeti Bizottság drámai felhívással fordult az ország népéhez: „Budapest végszükségbe került...! Tegnap a háború, ma az éhínség, holnap a járvány tizedeli sorain* kát...! Ha nem kapunk segítséget, szabadság helyett halál vár ránk...! Magyar hazafiak, magyar dolgozók! Mentsétek meg Budapestet!” A kecskeméti kommunisták a 0 Fest új színfoltja a Duna Intercontinental főváros felhívására hozzáláttak az élelmiszerféleségek gyűjtéséhez. A nemzeti bizottság révén a gyűjtési akcióba bekapcsolódtak a többi pártok, továbbá a szakszervezet, a körzetparancsnokságok, meg az iskolák. Félezernél többen jelentkeztek a tankerületi főigazgatóságon, hogy pesti gyerekeket vállalnak élelmezésre. Február 1-re több mint 100 ezer pengő gyűlt ősze, amelyből a nemzeti bizottság Bugacon, Al- páron és a város más pusztáin élelmet vásárolt. Az első élelmiszer-szállítmány február 4-én érkezett meg Budapestre, 17 lovasszekéren. Dr. Csorba János, Budapest akkori polgármestere szerint a kecskeméti szállítmány volt az első, ezután következtek az ország más vidéki városainak adományai. Ettől az időtől a város rendszeresen küldött élelmiszert Budapestnek. Ahhoz, hogy Budapesten 1945. május 1-én már mintegy egymillió ember jutott rendszeresen napi 15 dekagrammos fejadaghoz, a kecskemétiek segítése is hozzájárult. Egyébként 1945. augusztus 1-ig Kecskemét 66 vagon lisztet, és hasonló mennyiségű száraz- és zöldfőzeléket, valamint 24 vagon zsírt szállított a főváros lakosságának. # A Fő utca egy részlete 1943-ben, a háború utolsó napjaiban. Es ugyanez a városrész 1975-ben. ILLYÉS GYULA Buda, 1945. január Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent ködlő, ősz tengerré válva fői Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyül: a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bújdostam s ime várrá vált a házam, mióta rom. Kopók, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak Olyan jöhet, ^ ’ « mint gránát, Ő íbbpM amely bevágta tegndp a gyerek, szoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zömmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ily éri pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj, világ! — új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! 9 Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé vált a budai Vár. (MTI foto — KS.) NAGY LAJOS Pincenapló JANUÁR 14. VASÁRNAP Az apróságok, amelyeket szinte kár feljegyezni, ilyenek: S. A. tegnap már lejött aludni az óvóhelyre. Eddig ő is a lakásban aludt. Mi adtunk neki kölcsön a kinyitható sodronyos ágyunkat. A sodrony jó darabon elszakadt a vazváztól. M. adott drótot — lám, még ez is akadt az óvóhelyen! —, és F. a sodronyt a vázhoz drótozta. Volt szerszám is. Volt ügyes ember is: F. Ez már fontosabb, mert csak ez a fontos: Tegnap azt beszélték, hogy már csak a körútig lehet kifelé eljutni. Jaj! Ez a jaj, a boldogság kitörése. Ezzel a jajjal el kell vonulni, szét kell nézni, hogy egyedül van-e az ember, és akkor lehet kimondani. Csak kimondani, pedig ordítani kellene. De még mindig vigyázni kell, hogy a hír igaz-e. Igen, mert az a helyzet, hogy ha még öt percig a pincében kell lennem, hát megőrülök. Tegnap S. A. főzött nekem mákos tésztát. 'Sok volt, jó volt. Azonban mákos tészta volt az uzsonna is, a vacsora is. Visszatértem a rendes víz írásához. Nem tudok forralt vízhez jutni. Akinek van, az úgy takarékoskodik vele, mint a borral, nem szívesen ad. Este órákon át tartliztam M.-ival. A kártyázás kellemes, leköti az ember figyelmét. Ezt a részletet úgy írom, hogy V. úr beretválkozik, gyertyavilágnál, én melléje ültem, s így látok valamicskét. Tegnap elfogyott a dohányom, elhasználtam a félretett csutkáimat is. Este már F. kínált meg kétszer Honvéddel. Tegnap este már nem világítottunk sehol. Még felöltözni is álig lehet vaksötétben. Felöltözni, levetkőzni, rendet tartani, bármely tárgyat előkeresni, tapogatózással. Folyton a zseblámpát kell használnom, pedig ez is már csak pislákol. Sötétben aludtam. Neurózisom egyik fő tünete a sötétségtől való irtózás. Csak az abszolút muszáj fékezi meg ezt az irtózást. Az abszolút muszáj, a külső körülmények megfellebbezhetetlen parancsa kényszerít a pincébe, a sötétségbe. Reggel fél nyolckor keltem föl. Kitapogattam valami maradék paraffinmécsest. De azzal meg félóráig kellett piszmogni. Uqj/a- nis valaki úgy oltotta el, hogy a belet belenyomta a paraffinba. Fél skatulya gyufát elgyújtogattam, amíg a belet kipiszkáltam. Mosdás, borotválkozás is elmaradt a leküzdhetetlen nehézségek miatt, a ruhakefélés is. Ez azétt, mert egy percig sem lehetett a lépcsőházban megmaradni. Óriási volt a bombázás. Egymás után szálltak el felettünk a gépek. És mégis, ahogy így sanyargok, mert hiszen mindenki legközvetlenebbül a maga baját érzi, arra is gondolok, hogy mi lehet más pincékben? Mi lehet szerte az egész városban? Mi lehet a vidéken, olyan falvakban, amelyek hadszíntérré váltak? Én sanyargok itt a pincében, de mások fenn a föld színén harcolnak. A védekezőket, megmondom őszintén, nem sajnálom. Mert ők németek és nyilasok, ők akarták a saját sorsukat, a kilátástalan harcot. Azt is mondhatom, hogy tudattalanul akarták a halált, a bűnhődést, a sanyarú fogságot. Bár elképzelem, hogy köztük is akadnak olyanok, akiket a vaskényszer űzött. Egy óriási gépezet tehetetlen alkatelemei, egyéni kezdeményezéssel nem szakadhatnak ki a helyükből, abból a gépből, melybe parányi részként illesztette balvégzetük. Eddig mégiscsak elviseltem ezt a pincét. Elkerült a betegség is. Nálunk senki sem betegedett meg súlyosabban. Nagy szerencse mindnyájunknak. Aki a pincében például tüdőgyulladást kap, annak vége. Akit gyomorfájás ér, az szenvedhet fogcsikorgatva, sem orvos, sem gyógyszen. Akinek a foga fáj, nem húzathat- ja ki. Aki megsebesül, isten tudja, meddig várhat orvosi segítségre. Ámbár dr. L. L., akit sohasem találok otthon, egész nap járja a pincéket, és látogatja a betegeket. Találkoztam vele végre az utcán. Éppen a Nagymező utca egy pincéjéből jött. Sérült lábat operált. Az operáció négy gyertya világánál folyt. A sérülés bombaszilánktól eredt. Mikor a beteghez hívták, annak már szörnyű állapotban volt a sebe. Fertőzött, rohadó sebből kellett a szilánkokat kiszedni és a gennyet kikaparni. A kötözés maga két óra hosszáig tartott. Azt is elmondta, hogy a napokban közelében robbant egy akna. A légnyomás a falhoz vágta, meg is sérült. Az irkám mindjárt megtelik. Akkor nincs mire írnom... JANUÄR 18. CSÜTÖRTÖK Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbonló német katona elindította. Este kártyáztam, sokáig. Az volt a véleményem, hogy fönt kellene aludni a lakásban. Mert talán harc, lövöldözés színterévé válik a pince. Addig tanakodtunk azonban a feleségemmel, amíg végre mégiscsak lenn maradtunk. Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felöl érkezve, átvonultak a pincénkén, a feltört falakon át. A műhelybe érkeztek, onnan mentek tovább, én nem láttam őket, mert már az óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszán, azt mondták. Éjjel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani, hogy a szélcsend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés. Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg előszörre, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: — Itt vannak az oroszok! — Egy férfi kételkedett ebben: — Honnan tudja? — M.-né felelt: — Láttam orosz katonákat. — Hol? — Itt az utcánkban. — A férfi még mindig kételkedett: — Milyenek voltak? — M.-né leírta a ruhájukat. Aztán észbe kapott: — De mii is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek. — A férfi nagy nehezen: — Csakuqyan itt vannak. Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé. Négy orosz katona futott el a házunk előtt,. a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elől szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban, örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna. No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulás- nak. Minek is van még vége, vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer Veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa. A pincénkbe új lakó érkezett három nap előtt. Eddig jóformán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott. Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta: — Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem tovább vonulnak, át Budára, majd nyugatra. A két falbontó német közül az egyik ezt mondta: Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni! És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik. Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsidó, aki a pincében rejtőzött és az egy-két .ióravaló ember, tétován jár fel és alá, gyáván hallgat. Félénkek, előzékenyek, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják ki lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenről, amit eszlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni. Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.
