Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
4 9 PETŐFI NÉPE 9 1975. január 19. A VII. gyalogezredtől az első Honvéd Őrzászlóaljig Egy volt partizán emlékei Révész Ferencet, a Kiskunfélegyházi' ÁFÉSZ nyugdíjasát sokan ismerik a városban, s nem kevésbé Alpáron, ahol a pár évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig a szövetkezet ügy- intézőjeként működött. Viszont kevesen tudnak életének legjelesebb emlékeiről. Ezeket megtudakolni próbáltuk felkeresni félegyházi otthonában, de a 64 évesen is tevékeny nyugdíjast a kisteleki vasútállomáson sikerült utolérnünk. A Budapesti Minőségi Ellenőrző Részvény Társaság megbízásából a takarmányszállítmányokat ellenőrzi. Ügy hozta a szerencsénk, hogy éppen megteltek a tehervagonok; Feri bácsi örömest a rendelkezésünkre állt. S az őt övező tiszteletnek , tudhattuk be, hogy az állomái rokonszenves fiatal főnöke felkínálta: vegyük birtokba a meleg irodáját. Révész Ferenc pedig megható- dott-készségesen bocsátotta előre: — Boldog vagyok, hogy megkerestek, _hogy a felszabadulási visszaemlékezések sorában en is elmondhatom feledhetetlen emlékeimet ... Aztán egy mély sóhaj, három évtizednyi múltba visszavezető néhány másodpercnyi csend, majd mint a bő forrásból a viz, úgy törtek elő az emlékek: — Azt hiszem, nem mellékes, honnan jöttem. Apám 3 holdas kisparaszt volt Öcsödön. Négy testvérem is hű maradt a földhöz. Én, a legkisebbik' gyerek, kitanultam a bognár mesterséget Szarvason. Inaséveim után alkalmi munkák következtek. Katona 1930-ban voltam, családot 1936-ban alapítottam. 1942 nyarán egyik napon megkaptam a sas behívót, másnap pedig a XIII. hadosztállyal már útban is voltunk a frontra. Uriv, Ko- rotjak ... tehát a Don-kanyar ... Felmorzsolt hadosztályunk maradékát 1943. május 1-én Szegedre hozták, feljavítóba és május 21-én leszereltünk. ,1944. nyaráig békén hagytak, de június végén újra behívtak a VII. gyalogezred ellátó oszlopához. Irány: Munkács felé, Beregrákoson szaftotok ki, s , bepCTitrij alá^fiwípsdM'riyA fförthy-pro'klarnáció Volocon ért minket. Kimondhatatlan volt az örömünk: vége a háborúnak! Másnap: a német páncélkocsik özöne ... Császlócon nagy szovjet támadást kapott a VII. gyalogezred. A mi ellátó kocsioszlopunk megúszta, mert éppen útban voltunk. A leszerelés helyett Breznóbányába kerültünk, géppuskás kiképzésre. Ügy hozta a sort, hogy cipész, szabó, bognár és még egy cimbora, tehát négyen egy szálláshelyre kerültünk a Ruzsvá ulicába, magyarul Rózsa utcába, egy kétgyerekes, kedves fiatalasszonyhoz, Mikulik Adához. De jött az újabb parancs: visszakozó nyugat felé. Engem, mint kerékpáros hírvivőt, szállást csinálni, élőre küldtek Breznótól -kb. 10—15 kilométernyire levő falucskába, a nevére nem emlékszem már, ahol annak rendje szerint ráírtam a kapura: 4 ló, 10 katona. Aztán költöztünk volife, de a falu ekkorra teli lett némettel, akik géppuskákat szegeztek nekünk: nix platz, hergott, krucifix!... Nagy hó volt, a konyhánk, katlanunk kilökve a kapu alól a szabad ég alá. Szakácsunk, Vass István, ott mérte a babgulyást. Mit éreztünk és mit gondoltunk, azt nem kell mondanom. Én sem tudtam fékezni magan^. Lett is okom megijedni, mert kitört belőlem, hogy az is nagy marha, aki ezekkel egy lépést tesz tovább! Akadt társunk, aki hadbírósággal fenyegetett. lyiivel a németek kitúrtak bennünket, egy derék parasztcsaládnál találtunk magunknak szállást, de csak egy-két órát terheltük őket. Egy kis elemózsiánk volt, a háziaktól is kaptunk, és gyors elhatározással szürkületkor megléptünk a csapattól. Egy biztos pontunk volt: Mikulik Ada, Breznóbányán. Mivel szlovákul csak igen vékonyan tudtunk, ki- okoskodtuk, hogy a fiatal házinénitől kérünk segítséget. Kaptunk is tőle egy papírt, amelyen az állt, hogy ezek a magyar katonák hazamennek, én, Mikulik Ada kérem, hogy segítsék őket. Ezzel az „útlevéllel” indultunk el nem kis izgalommal a Garam mentén, Losoncz irányába. A Rózsa utcai háziasszonyunk papírját egyszer próbáltuk segítségül hívni, mert nagyon fáradtak voltunk. Egy bácsikának mutattuk a papírt, de ő elzárkózott; félt szegény, hogy a németek kiirtják a családját. Mentünk tovább, a hegynek .'.. Közbevetőleg: a breznóbányai szálláshelyünkkel szemben lakott eev hentes: Jól beszélt magyaP . Mert [adtunk neKi “Kincstári cérnát, ezt, azt. S milyen a véletlen? Ezzel az emberrel találkoztunk egy he- ,gyi háznál, ahol többen is voltak. Hát maguk? —r kérdezte, mi meg elsoroltuk. Ahogy ott beszélgetünk, egyszercsak jön egy piros arcú, 14 éves forma fiú, sítalpakon. Köré gyűltek az ottaniak és mi is láttuk a nála levő papírt, amelyen az állt szlovák nyelven, hogy: mindazokat a magyar katonákat, akik szökésben vannak, kísérjétek el hozzánk. Pecsét és aláírás: partizánparancsnok. A háznál levők közül négy kísérővel, körülbelül délután 4 órakor indultunk tovább mi négyen: Tóth Imre, aki tavaly halt meg, Vecsei Balázs és még egy társunk. Jó este volt, amikor nagy utat megtéve egy hegyi faházikóhoz értünk, abol három hali- nacsizmás, szlovák férfi fogadott minket: adjátok ide a puskátokat, vigyázunk rá, hogy nyugodtan kialudhassátok magatokat. Négyünk közül én voltam a legidősebb, bár rendfokozat, nélküli. Azt mondtam: hadd ne adjam, legyen csak itt mellettem, ott akarok lenni, ha valami baj van. És meghagyták a puskáinkat. Alig hajnalodott, amikor a három szlovák férfi közül kettő elkísért bennünket tovább, Chram községbe. Ott, a gyülekezőhelyen Inár mindenféle nemzetiségű ember volt, mindenki puskát pucolt. Bekísértek minket. a partizánparancsnokságra, ahol jól kikérdeztek: honnan, miért, hogyan? Aztán meghatározták, melyik ház a szállásunk és megkaptuk az ukázt: ha füttyszót hallunk, azonnal gyülekezés! Erre nem is kellett sokáig várni, délután fütyültek. Futó gyülekezés, mentünk a hegyekbe. Németekkel csaptunk össze és megúsztuk veszteség nélkül. Azviink. De talán a legjobb lei- derítők a gyerekek voltak, azt hiszem, hiásutt is felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a partizánegységeknek. A legkomolyabb akciónk tíz német elfogása volt. Ezek valahogy behúzódtak a faluvégi házba és vacsorát követeltek a háziasszonytól. A néni kiment íűzre- valóért és jelt adott. Mi meg egy-kettőre lehúzódtunk a hegyről és. körülvettük a házat. Kézfeltartva valamennyien előjött tek, de egyikük eközben belelőtt egyik bajtársunkba, aki szerencsére megmaradt. A német azonban nem úszta meg a partizán- ítéletet. Ferny Irén (Folytatjuk.) Ciklámenerdő A kiskunfélegyházi Egyesült Lenin Termelőszövetkezet egyik elég jól jövedelmező üzemága a virágkertészet, bár jövedelme elenyészőnek mondható a többihez képest. Korábban a városban — az úgynevezett Közelsző- lőben — nevelték -a szebbnél szebb virágokat. A város fejlődött és a kertészetet egyre inkább körülvették az új családi házak. Az anyagi és egyéb lehetőségeket figyelembe véve á termelőszövetkezet mindent elkövetett kertészetének áttelepítéséért, - amely most már a befejezés előtt áll. A Majsai úton, a Bem kerületben elkészült a 9 hajós új növényház és 800 négyzetméternyi területen^ az időjárás viszontagságait (,figyelmen kívül hagyva” tizenkilencen ápolják a virágok tíz és százezreit. Girasek Károly, a kertészek vezetője elégedett a múlt évi eredményekkel. — Sok gondot okozott az átköltözés, de most már valamennyire rendbejöttünk -- mondja. — A múlt évben 1,7 millió forint volt az árbevételünk, reméljük, ebben az évben is növeljük legalább ennyivel a közös gazdaság bevételét. Az építkezés még nem fejeződött be, a meglevő kilenc hajóhoz még kettőt építünk, s mintegy 200 négyzetméterrel növeljük a télen—nyáron róűvelhe- tő területet. Munkánkat jelentősen könnyíti és biztonságossá teszi a jól működő nagy teljesítményű olajtüzeléses kazán, amely önműködő hőmérséklet• Girasek Károiyné ciklámenből készít csokrot egy megrendelőnek. (Opauszky László felvétele.) szabályozó berendezéssel állandó egyenletes meleget szolgáltat. — Miből van most a legtöbb? — Jelenleg a ciklámen a sztár, itt és a városi virágboltunkban ezt a közkedvelt és igen olcsó virágot árusítjuk. Mintegy három és fél ezer cserépben pompázik fehér, lila és a rózsaszín többféle árnyalatában, kapható cseréppel együtt, de aki szálasán, csokorban kéri, az is megörvendeztetheti a névnapját ünneplőt. Már megkezdtük a felkészülést a nemzetközi nőnapra, mintegy 5—6 ezer primula, rengeteg jácint és tulipán várja majd a nőket köszöntő férfiakat. Bár még csak január van, mi már a tavaszra is gondolunk. Amikor majd megkezdődik a város parkéi PÁRTTAGOK KEZDEMÉNYEZÉSÉRE Fejlesztik a gazdálkodást a csávolyi Egyesülés Tsz-ben * Csávolyon 194Í) óla működik mezőgazdasági szövetkezet, de korszerű nagyüzemmé a legutóbbi tíz év alatt fejlődött. Jellemző a korábbi viszonyokra, hogy 1961-ben a mezőgazdasági munka zömét fogattal és kézi erővel végezték el a bácskai szövetkezetben. Akkor mindössze 3 traktora volt a 3300 hektáros gazdaságnak. 1966-ban már 28 traktor és számos munkagép, szállító- jármű dolgozott a csávolyi földeken, emellett korszerű agrotechnikai eljárást alkalmaztak a szövetkezet gazdái. Ennek következtében fokozódott a termelés. Az Egyesülés Tsz ügyes kezű szakemberei olyan munkagépet szerkesztettek házilag, amellyel egy menetben lehetett vetni, műtrágyázni és sz^^fS á^fáílghT megszórni 'a kukoricát. A szövetkezeti pártalapszer- vezet tagjainak kezdeményezésére lett később a nádudvari Kukorica és Iparinövény Termesztő Együttműködésnek a partnergazdasága az Egyesülés Tsz. Tavaly a Bácskában kilenc szövetkezet összesen 7100 hektáron iparszerűen termesztette a kukoricát. A csávolyi szövetkezetnek 900 hektáros vetésterületén magas termést takarítottak be e fontos növényből az 5.4 millió forintért vásárolt korszerű gépekkel. A biztonságos takarmányellátás következtében a szövetkezet állattenyésztő telepén négyezer sertést hizlalhattak meg közfogyasztásra. Ez csaknem tízmillió forinttal gyarapította az Egyesülés Tsz árbevételét. A korszerű gépek nemcsak a kukorica, hanem a kenyérgabona termesztését is új alapokra helyezték. 1973-ban 800 hektáron 93 mázsa lett a búza termésátlaga, és 1974-ben is hasonló eredménnyel zárt a növénytermesztési ágazat. Még 1963-ban kezdődött el Csávolyon a nagyüzemi szőlőtelepítés. A 280 hektáros szőlőültetvény korszerű ' ^művelését ugyancsak a szövetkezet párttagjainak kezdeményezésére valósították meg, amikor az Egyesülés Tsz a Kunbajai Állami Gazdasággal teremtett kapcsolatot. Elkészült a szövetkezet szőlőültetvényének a korszerűsítési terve, amelyben 1982-ig irájainak a beültetése, kertészetünkből legalább 30—40 ezer palánta kerül oda különböző egynyári virágokból. Itt az új helyünkön a korábbinál * sokkal nagyobb területen, mintegy három holdon tudunk majd foglalkozni szabadföldi virágtermesztéssel. Akkor lesz csak igazán szép a növényházunk környéke, amikor virágba borulnak a szegfűk, tulipánok, gladiólu- szok és rózsabokrok. Az idén különben tovább növeljük eddig is jól bevált szolgáltatásunkat, a virágföld készítését, illetve árusítását. A városban nagyon sok a vírágkedvelő és az átültetésekhez olcsón adunk részükre megfelelő összetételű, az illető virágnak megfelelő tápföldet. O. L. nyozták elő a tennivalókat. A szőlőtermesztési együttműködés eredményeként évente tízszer helikopterrel permetezték meg az ültetvényt. Később a szőlősorok szélesítésével, a támberen- dezések átalakításával a szüretelőgép váltja fel az eddigi kézi munkát ebben az ágazatban is. Az eredmény biztató- hiszen az átalakított ültetvényen már a következő esztendőben a kétszereséré emelkedett a szőlő termésátlaga. A jól átgondolt tervezés, korszerűsítés következtében a csá- vólyi Egyesülés Tsz termelésiének értéke az 1970-es évben elért 39 millió forintról előbb 72 millióra, majd az 1974-es esztendőben százmillió forint fölé emelkedett. A termelőszövetkezet negyevenkilenc tagú párt- alapszervezete a XI. pártkongresszus tiszteletére kezdeményezett munkaverseny eredményeit összegezi ezekben a napokban, öt szocialista brigád százhúsz tapia teljesítette munkafelajánlását. A legkiemelkedőbben a Gábor Áron gépesítési brigád, valamint a Heller Ferencné és Rancsó Ferencné által vezetett két szőlőtermesztő brigád tevékenykedett. A gépesítési dolgozók a járási versenyben helyezést is szereztek, oklevelet es SZILVÁST LAJOS Appassionata (45.) Mondani akart valamit? — kérdeztem. Nézi a cigarettája parazsát. Aztán felpillant: — Nem. — Már ismét a régi a hangja. Nyugodt, szenvtelenül tárgyilagos. Zötyög, ugrál alattunk a Bo- tond karosszériája. Negyed ötöt mutat a karórám foszforeszkáló számlapja. Vigasztalan-egyhangúan szitál az eső. Nem hideg, de ahogy fut az autó, és vág bennünket a szél, meg-megdidergünk. Hegedűs valami sátori apfélét orzott a birtokon, abba burkolóznak ott hátul. Minket itt elől nem véd semmi. Sajnálom a lányt. Előrehúzta homloka fölé a gyapjú- sálját, de az bizony nem sokat segít. Nedves az arca. Kissé ösz- szevont szemmel nézi a vizes, alig átlátszó szélvédőüveget. Kesztyűbe bújtatott keze az ölében pihen. — Jobb volna — mondom —, ha hátraülne a fiúkhoz. A sátorlap alá.., Rám néz. Mintha könnyes lenne az arca. Pedig csak esőcseppek csillognak szép bőrén. — Nem — rázza meg a fejét. — Jó nekem itt... Furcsa zavart érzek a hangjából. Nem tudok mit mondani. Szőj kához fordulók: — Mindjárt besötétedik. Menynyi van még Dunaföldvárig? Tüsszent, csak azután felel: — Nyolc-tíz kilométer... Ritkán támad fel a szél, de valahányszor erőre kap, mindig az arcunkba vágja a vizet. Csak a tenyeremmel törlőm le a képemről. Olga észreveszi. Talán megsejti, hogy .nekem bizony nincs tiszta zsebkendőm, hát a magáét vészi elő a báránybekecs zsebéből. Nyújtja felém. Elhárítom: — Inkább törölje meg a maga arcát. Megteszi. Aztán újra ideadja a keszkenőt. Könnyű, selymes darab. Túl finom nekem. Odakint a fronton kapcába törülköztünk. Odaemelem az arcomhoz. .Száraz, kesernyés levendulaillatot érzek. Árnyalatnyi mandulaízzel. Rajta marad a bőrömön. Visszaadom a kis kendőt a lánynak. Biccent. Gyömöszöli vissza a bekecs zsebébe. Hozzám ér a karja. Egy pillanatra befúródik könyököm hajlatába. Szűkén vagyunk. Kényelmetlenül ül szegény. Idébb húzódok, közelebb a kocsi ajtajához. Nincs forgalom az országúton. Kinek is volna kedve ilyen esőben közlekedni? Egyetlen szekérrel találkoztunk eddig: ázott kukoricaszárral megrakva igyekezett valahová. Katonai járművet messziről sem láttunk. Azt hiszem, a frontra irányuló forgalmat a Budapest—Kecskemét műúton bonyolítják le. Már közel járunk Dunaföldvár- hoz. Magukba zárkózó, füstölgő, öreg házak szegélyezik a mögöttünk maradó falvakban az országutat. Leszorítja az eső a füstöt, és szétnyomja mindenfelé az istállók meleg szagát, de a trágyadombok párától erős kigőzölgését is. Kutyák ugatnak utánunk a palánkok mögül, s a kamrák, istállók ajtajából, a sáros udvarokról, a disznóólak elől utánunk bámul egy-egy kucsmás ember, vasvillával a kezében, vagy fejkendős asszony, aki fejősajtárt, esetleg moslékos dézsát cipel. Már a templomtér sarát fröcsköli szét a Botond négy gumiabroncsa. Gyerekek úgrálnak a sárban, visítoznak az autó láttán. Litániára kongat a toronyban a kisharang. Növendék üszőt vezet kötélen egy rövidkabátos legény. A kocsi láttán gépiesen kucsmájához bök mutatóujjával, de nem néz ránk. Utolérjük a helység kisbíróját is, aki ócska biciklin karikáz. Kisdob az oldalán, cseréppipa az agyarán. Fordul le ijedten az út szélét szegélyez» szárazabb sávra, nehogy beverjük sárral. Egy-egy ablak mögött már gyújtják a lámpást, s rögtön húzzák is a pokrócot vagy nagykendőt az ablakszemre, nehogy kiszűrődjék a fény. Nyilas járőr közeledik a faluvégről. Civilnadrágos, de katonaköpenyes és karszalagos emberek, puskával a vállukon Amíg meg nem közelítjük őket, ránk se hederítenek. Akkor hökken csak mindegyik, amikor Szojka fékez előttük az autóval. Kapják is magukat feszes tisztelgésbe, amúgy nyilas módra: kinyújtott karral. Szojka biccent s mindjárt kérdez is: — Mi újság, atyafiak, errefelé? Az idősebb felel, szőrtelen arcú, borbélvmesterféle: — Alázatosan jelentem — már észrevette a rangom, s hozzám intézi a szót. meg a nyilas karszalagomhoz —, mi vagyunk a pártszolgálatos járőr. Esti portyán ... Gyorsan rendezem magamban a hallottakat; a nyilasok felfegyverezték az embereiket, és pártszolgálatot állítottak fpl. — Hányán kaptak fegyvert a faluban? — kérdem magabiztosan. — Négyen csak.. Buta nép lakik itt, nem értik a hungarista gondolatot. De legalább csendben maradnak. Mert két nagyszájút — teszi hozzá büszkén — már elvitettünk. Intek a szememmel Szojkának. hogy gyerünk csak tovább Biccentek a két nyilasnak, akik megint kinyújtják karjukat, s hangosan köszönnek: — Kitartás! Verik a gumik ’ a sarat. Legalább ennyivel is többet tudunk. Nyilas pártszolgálat... Szojka szólal meg: — Az a baj. hogy passzív a nép. Hallotta a főhadnagy úr ... Csendben vannak. Kevés a nyilas. de kordában bírja tartani őket... Szótlanul bólintok. Mire újra á kihalt országúton járunk, már, majdnem teljes a sötétség. Döntenem kell, mit csináljunk: hajtsunk-e egész éjjel, úggy keressünk szállást valahol? Amíg csak férfiak voltak az autón. nyugodtan éjszakázhattam velük szabad ég alatt, de most, Olgára is gondolnom kell, nem tudom, mit is határozzak. Ázott a leány bekecse, ha nem is hatolt át rajta a nedvesség. Kényesen tartott, meleghez szokott nő. Elég, ha egyszer megfázik, máris kész a tüdőgyulladás ... — Mindjárt a hídhoz érünk, főhadnagy úr... XVII. Sötét körülöttünk minden. Inkább sejtjük, mint látjuk magunk előtt a hidat. Közel a Duna, mert arcunkat kíméletlenül csípi a vízről érkező szél. — Aha... — figyel fel Szojka. Zseblámpa villog előttünk, talán ötven méternyire. Az őrség. Szojka lépésben vezeti az autót. Megközelítjük néhány lépésnyire a pislogó zseblámpát, aztán megáll a kocsi. Cuppogó léptek közelednek, majd egy katona fekete figurája rajzolódik ki a sötétben. Fázós hang szólal meg: — Az iratokat... — Katonai gépkocsi, szolgálati úton... szól Szojka, amíg én előszedem a térképtáskából a hamisított nyílt parancsot. — Maguk az elsők? — kérdi az őr, és megszívja az orrát. — Hogyhogy? — Merthogy autókaravánt várunk. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar ideértek. Meg, hogy maguk magyarok ... Németeket jeleztek. Nyújtom a bakának a nyílt parancsot. Rám világít, és összecsattan a bakancsa sarka, ahogy meglátja a rangjelzésemet. Ráfordul a lámpa fénysugara a nyílt parancsra. Böngészi a katona, aztán összehajtja, visszaadja. Megint csattan a két bakancssarok. (Folytatjuk.)
