Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
A MŰVÉSZ ÉS KÖZÖNSÉGE Szimpóziumok és közízlés örvendetes jelenség, hogy az elmúlt években, különösen 1974- ben milyen komoly erjedés indult meg városaink kulturális életében. A helyi tanácsok felismerve lehetőségeiket, saját kezdeményezésükre képzőművészeti szimpóziumokat, alkotó táborokat szerveztek a helyi, megyei és az ország más részeiből meghívott művészek közreműködésével. Az ötletet és az ösztönzést jó néhány évvel ezelőtt a siklósi kerámia, majd a villányi szobrász szimpóziumok adták. Igaz, nyomukba jó ideig nem lépett senki. Pedig a Képzőművészek Szövetsége nem is kevés energiával igyekezett meggyőzni a városokat: próbálják követni a Baranya megyei kezdeményezéseket! Alakítsanak ki adottságaiknak. vidéküknek megfelelően képzőművészeti szimpóziumokat, alkotó táborokat, hiszen mindez, mint a baranyai példa is bizonyítja, egész sor előnnyel jár. □ □ □ Vitathatatlan, hogy Siklóson és Villányban sajátos karakterű, sikeres művésztelepek nőttek fel. Utóbbit az UNESCO is támogatja. Villányban egy elhagyott kőbányát kaptak annak idején a szobrászok. A meghívott művészek. köztük több külföldi vendég is, a szabad ég alatt faragják ki műveiket. Elkészültük után — kötetlen körülmények, természetes díszletek között — a szobrok a helyszínen maradtak. A szabadtéri szobormúzeum így évről évre gazdagodó gyűjteménnyel várja közönségét. Mindez ma már valóban nem újság, hiszen hallott róluk az egész ország. Ám az „ég alatti múzeumot” azóta is a látogatók tízezrei keresik fel télen, nyáron. A művészet és a közönség régóta keresett, sajátos kapcsolata bontakozott ki Villányban! Amennyiben a látogatók a nyári hónapokban érkeznek a helyszín-, re, az egykori kőfejtőbe, alkotó munka közben „érhetik tetten” a szobrászokat. Olyasfajta párbeszéd alakul így ki a művész és közönsége között, amilyenről eddig csak álmodoztak az alkotók. Villány egy évtized leforgása alatt meggyőző módon bizonyította' szélesebb körben — ha úgy tetszik tömegméretekben is — elképzelhető a művészet, a művész és a közönség intenzív, elmélyült kapcsolata. A kulturáló- dásnak rendkívül figyelemre méltó jelensége ez! Értelmeznünk kell felismert lehetőségeit. A képzőművészeti nevelés, izlésfejlesz- tés ugyanis egyike legbonyolultabb, legösszetettebb feladatainknak, hiszen tapasztalatból tudjuk, eredményeket elérni csak hosszú idő alatt és csak szűk körben volt eddig lehetséges. □ □ □ A villányi, a siklósi példa nyomán tavaly már Nyíregyházán, Egerváron, Kecskeméten, Salgótarjánban, Nagyatádon, Hajdúböszörményben és Kiskunhalason is követték vagy az idén követik a baranyaiakat. Kőszobrász, kerá- mikus, zománc, festő és grafikus, faszobrász szimpóziumok jöttek létre. Ezen a nyáron még nagyobb számmal működnek majd az újkeletű művésztelepek, alkotó táborok az országban. Pezsgő művészeti életet, idegenforgalmat és nem utolsósorban helybeli gyűjteményt, kis múzeumot eredményezhet mindez a rendező városoknak. A meghívott művészek ugyanis, szóbeli kikötés alapján, egv-egy művüket a helyszínen hagyják a vendégként töltött néhány hét ellenszolgáltatásaként. Terebélyesedik, meghittebbé válik a művész és a közönség kapcsolata. Városaink ily módon utat nyitnak egy igen egészségesnek ígérkező művészeti életnek, mint amilyen már kialakult a szomszédos Jugoszláviában, Lengyelországban és másutt. □ □ □ A szimpóziumok széles körű terjedése szükségessé teszi azok koordinálását. Az alkotó táborok ügye ma már nemcsak a művészeti életé, de a társadalomé is. Elkerülhetetlenül fontossá vált a társadalmi irányításuk és ellenőrzésük. Ezért, is alakult meg az elmúlt hetekben a Képzőművészek Szövetségének szimpózium- bizottsága. A szimpóziumok jó ügyet szolgálnak! S amennyiben megvan a kibontakozásukhoz szükséges alap, zöld utat kell nyitni előttük. Alakítani az újakat, és új utak, lehetőségek keresésével frissíteni a meglevőket, hogy mielőbb lényeges részévé váljanak művelődéspolitikai céljaink végrehajtásának. Sz. B. Barcsay Jenőt , köszöntjük (MTI foto: Molnár Edit felv. — KS.) Hetvenöt évvel ezelőtt 1900. január 14-én született Barcsay Jenő Kossuth-díjas, a mai magyar festőművészet egyik vezető egyénisége. Öt köszöntjük a műveiből közölt válogatásokkal. 9 Dombos • Rajzok „Ember és drapéria" című könyvéből, táj (olajfestmény). 9 Műteremsarok „Forma és tér" című könyvéből. VARGA MIHÁLY: ÍRÓK, ÍRÁSOK A MEGYÉRŐL GYULAI PÁL: Glück úr szerencséje A magány napja Álmok széttört útjain botorkál a hajnal, ködöt-evö tbvain közeleg a nappal. Feketülő napomon szemfedő a felhő, fáradt, néma alkonyon sápadt árnyad megnő. Kínok néma fényein hűtlen estem elszáll, fogyó vágyak éjjelén hűlt egem terül rám. GÁL FARKAS: Békalencse Békalencse, békalencse ne gondolj a szerelemre űzött szarvas lesz belőled utolérnek és megölnek ... Él és dolgozik az ember ne törődj a szerelemmel tested elfogy, lelked szárad nyomodban hiénák járnak. Hunyd be szemed, fejed hajtsd le esendőséged ne valid be s ne gondolj a szerelemre békalencse, békalencse. TÁRNÁI LÁSZLÓ: Január Tél van Január Csendes tejfehér puha tisztaság Hósisakos tornyok alján jéglila violák szegélyezik hóverte kanyargós útjainkat Bennünk ismeretlen a hamvadó parázs Felcsavart lánggal égünk L-obogó szavakkal kimondjuk a nappalok közé feszített álmokat Tél van Január Zúgó rianással nyílik előttünk Gyulai Pál és Kecskemét Erdély szülötte, pesti lakos Gyulai Pál miként került kapcsolatba Kecskeméttel? Valószínűsíthető, hogy a . lelkes csatázások vérbeli magyarja méltó feladatot látott a tragikus sorsú utóéletű Katona József igazságának a kivívásában. Törvényszerűen találta meg a „ki nem elégített becsvágy költőjét”. Kecskemét nagy szülöttéhez hasonlóan ő is sokáig küszködött a mellőzöttség kínjaival. A drámaíró életkörülményeinek a megismeréséért utazott először Gyulai a hírős városba. Nyilván a mostani Batthyány utca 15. számú házba. Horváth Döméhez vezethetett első útja. A jeles lokálpatrióta adta ki a Bánk bánt másodszor, hogy a bevételből síremléket állíttasson Katona nyughelyéhez. Lélektanilag, logikailag elképzelhető, hogy Horváth Döme irányította Gyulai Pál figvelmét a kallódó Katona József-emlékekre. a monografikus igényű feldolgozás szükségességére. Az irodalomtörténész „Katona József és Bánk bánja” című tanulmányának előszava is ezt sugallja. Aranyt is foglalkoztatta a Bánk bán-téma. A két költő szinte egy időben figyelt fel a népdalok szépségére. Közös barátaik, ismerőseik közül többen — Szász Károlv. Salamon Ferenc. Szilágyi Sándor — Nagykőrösön vagy Kecskeméten dolgoztak. A szomszédos Nagykőrösön tanító Arany János sűrűn átjárt Kecskemétre. Lévay Józsefhez 1852. július 13-án írt verses leveléből idézünk: Azt mondom először: okosabban tennél. Huszonketted napján a hónapnak Jönnél, Szives barátid közt, köztünk megjelennél. Akkor átrándulnánk szomszéd Kecskemétre, Losonezy Obemyik ő lakóhelyére. Aránv János Kecskeméten többször találkozott régi ismerősével, Gyulai Pállal, Tőle tudjuk, hogy a szigorú kritikus itt fejezte be egyik regényét. Kecskemét. Horváth Döme vendégszerető háza; egyébként is valóságos irodalmi fórum volt. A Bánk bán avatott elemzője részt vett több kecskeméti Ka- tona-emlékünnepségen. szerepet vállalt a szülőházat megjelölő márványtábla avatására kiírt ódapályázat bírálóbizottságában. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaíság nevében a szülőháznál köszöntötte az ünneplőket 1893. június 11-én, elemezte a Bánk bán mellőzésének majd diadalútjának az okait. Alaposain ismerte Kecskemét városát, társadalmát, ezt bizonyítja a „Glück úr szerencséje” című elbeszélése; berlini és kecskeméti emlékek ötvözete. A fiatal író az 1850-es években nevelőtanárként egy ideig a porosz székvárosban tartózkodott és maea is beiratkozott az egyetemre. Honfitársaival együtt kereste fel a magyar iparos egyletet, az elbeszélés színhelyét. Ebből idézünk egy érdekes részletet. A történet csattanója: Berlinbe szakadt hazánkfia. Glück úr később „echt” német polgárrá alakult. Megszomjazván, jó honi borok helyett sörrel csillapította szomját. s mindörökre feledte „a pörkölthúst. iuHfcombot, foszló kalácsot, omlós pogácsát”. Heltai Nándor ... A vendégek még mindig szállingóztak, s köztük egy szűcsöt meglehetős szívesen üdvözölt a társaság. Középtermetű, pohos, s mintegy ötven és hatvan év közti férfiú volt. Arczra, öltözetre, modorra nagyon hasonlítván a berlini nyárspolgárhoz, alig hihettük magyarnak; Glück neve is oly németesen hangzott, hogy meg nem foghattuk, hogyan beszélhet magyarul. Pedig csakugyan hazánk fia volt, s mi több kecskeméti születésű, kit hajdan Szerencsének hittak. Arcza annyi jó indulatot, s oly megelégedést fejezett ki, minőt ritkán láthatni. S mily nagy volt öröme, midőn megtudta a hazai vendégek jelenlétét. Soha életemben ily örvendő, udvarias és kérdezősködő embert! Sorra járt bennünket, szorongatta jobbunkat, ölelgetődzött, azután bocsánatot kért vakmerőségéért; szeme fénylett, keze- lába mozgott, szája be nem állt; összehadart mindent, kérdezősködött mindenről, kiváltkép Kecskemét városáról. Társaim közül csak én lévén, ki Kecskemétet közelebbről ismertem, nekem jutott a szerencse Glück- Szerencse úr rokonszenvét megnyerni. Tüstént bemutatott nejének, egy már élemedő szőke asszonynak, ki igen szelídnek és tartózkodónak látszott; oda hozta gyermekeit,, egy tíz éves fiút és egy tizennégy éves leánykát, s reájok parancsolt, hogy énekeljék el nekem azt a szép magyar népdalt, melyet tőle oly nehezen tanultak meg. Az ének oda vonzott néhány nőt és férfit, mire a leányka elpirult, sírni kezdett; az anya szemrehányón intett férjének, ki aztán szörnyű zavarba jött, s fülembe súgva ezer bocsánatot kért tőlem, hogy leánya sír, neje haragszik, 5 pedig szereti a házi békességet. Nem tánczolván, az idő nagy részét új ismerősömmel töltöttem, ki igen ragaszkodott hozzám. Sokat beszéltem neki Kecskemétről, talán többet, mint amennyit tudtam. Glück-Sze- rencse úr bámulatosan emlékezett mindenre. Megtudta nevezni szülővárosa mindegyik utczáját és feltűnőbb épületét. Kérdezősködött a Széktó és Csalános tavakról; emlegette a Lakitelket, a szikrai csárdát, a szent-lőrinczi pusztát, a Talfája szép tölgyes erdőt, az Emmaus nevű lóver- senyes mulatságot húsvét másnapján, a félegyházi útban eső nagy szilfát, melynek ágai a földig terjeszkednek, s melyet a kis gyerek is gatyásfának hiv. S minő büszkén hánytorgatta a város gazdagságát, jó hírét, szép templomait, kálvinista collegiu- mát, melynek alapköve letételénél maga is jelen volt, országos hírű baromvásárait, nagy határát, szép tanyáit, a városi levéltár török leveleit és magyar zászlóit, melyek egyikére ez van felírva: Magyar szív holtig hiv! Sajnálta a török kaftány elvesz- tét, melyet a szultán ajándékozott volt a városnak, s nagy megvetéssel szólott Nagy-Kőrös városáról, mely mindig csak falu fog maradni. Csodálkozott, hogy Kecskemétet még nem emelték királyi város rangjára, s nagyon megörült, midőn megtudta tőlem a czegléd—kecskeméti vasútvonal megnyitását, s ünnepélyesen felfogadd, hogy egy pár napra mielőbb hazarándul, ha pénze lesz, s felesége is beleegyezik. — Hát azt nem méltóztatnék a jó tekintetes úr megmondani — ezer bocsánat, ha visszaélek kegyességével —, hogy mit csinál .Ballószegi uram? Ott lakik a csongrádi utczában, Nagy János malma körül. A leghíresebb szűcs 'Kecskeméten. Hogy’ ne ismerné? Kénytelen voltam megvallani minden kegyességem mellett, hogy Ballószegi uramnak még hírét sem hallottam. — Lehetetlen, nem hiheteml kiáltó csodálkozva, aztán sokáig kérte a bocsánatot, hogy bennem kétkedni merészelt, s elszomorodva folytatta: — Nem csoda, azóta sok, nagyon sok év tölt el. Meghalhatott szegény. Hogy' ne? Hiszen akkor is már hatvan éves volt. Szegény Ballószegi jó uram! Ritka kegyes, ritka regulás em1 bér volt. Inasa voltam, neki köszönhetem mesterségemet, ö kegyelme nevelt fel. Hogy' megvert egy párszor! Megérdemeltem, mert makacs, csintalan, kó- bori gyermek voltam. Nem csoda — méltóztassék elhinni — már öt éves koromban meghalt édesanyám, ki özvegy asszony volt, és cseléd Ballószegi uramnál. Nem is hagyott reám más örökséget, mint egy imádságos könyvet. Most is azon módon megvan; ebből imádkozom a sátoros ünnepeken, vagy nagy bajomban, s mindig vigasztalást meritek belőle. Ekkor kivette zsebéből szépen összefogott kendőjét, kibontotta, s megtörölte vele szemét. Majd talán eszébe jutván, hogy társaságban nem illik érzékenykedni, némi bocsánat-kérések mellett felvidult. — Hát Mezei Pali, a szűrszabó fia? Ugyan ott lakik-e még a kis házban a nagy mellett? Azt sem méltóztatik ismerni? L ehetlen. Én Istenem! Milyen nyalka gyerek volt, de nem tett ki rajtam. Ballószegi uram leánya engem szeretett. Nem voltam én mindig ilyen frakkos és borotvált képű madárijesztö. Karcsú legény voltam, illett rám a dolmány, hamis kis bajuszom volt, s hogy’ tudtam mulattatni az, asszonynépet! De talán unja a tekintetes úr az én sok fecsegésemet. Nem unja — köszönöm alásan. Jól esik az embernek visszaemlékezni a múltra. Egészen meg- ifjúlok, visszamagyarosodom, méltóztassék elhinni, úgy érzem magamat, mintha otthon volnék. Szegény Zsuzsi! csinos és áldott teremtés volt, ha nem épen a legszebb is. Lakodalmán is ott voltam. Mezei Pali vette feleségül, de fogadni mernék, hogy akkor is engem szeretett.
