Petőfi Népe, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
4 • PETŐFI NÉPE • UM. szeptember 8. Az emberek odafigyelnek... Fejest ugrani a mélyvízbe!... Lassan búcsút int aranyszínű kezével a nyár, vonatra szállnak az egyetemek, főiskolák padjaiba igyekvő fiatalok, azok pedig, akik kézhez kapták vadonatúj diplomájukat, oda váltottak vonatjegyet, ahová már nem a tanulás, hanem a bizonyítás, a munka kötelessége szólítja őket. t Felkészülés a kukorica- betakarításra. Az elmélet és a gyakorlat szakemberei: Hajagos Dezső műhelyfőnök- helyettes, Bagyin Pál és Bátay Imre gépészmérnökük jól megértik és szerencsésen kiegészítik egymást 0 Hogyan születik a tekintély? Tulajdonképpen nagyon egyszerű, köznapi módon. A munkások őszintesége, szókimondása hozza létre műhelyi brigádokban, munkacsoportokban, vagy bármilyen kollektívában. Kezdjen csak el valaki egy ilyen munkában kialakultszűk körű társaságban dirigálni a többieknek, hogy így fogjátok, meg úgy emeljétek, szinte bizonyosan megkapja: „Ne szájalj öregem, inkább mutasd meg, hogyan kell csinálni!” És ha nem tudja megmutatni kinevetik, vagy odaküldik gyufáért ... Ha az illető odaáll a gerenda nehezebb vége alá, és nem csuklik össze, vagy több és hibátlanabb munkadarabot készít ugyanabból az anyagból, akkor mondhatja, hogy „ide figyeljetek emberek!” És az emberek odafigyelnek. Ez az igazi titka legtöbb szocialista brigádvezető tekintélyének. A munkások kiválasztják maguk közül azt aki példát mutatni képes, az okos és határozott egyéniséget, akire azután szívesen rábízzák magukat, $ hallgatnak rá minden körülmények között. Ilyen együttesekben szokott előfordulni, hogy amikor a brigádvezető magasabb elismerést, esetleg kormánykitüntetést kap, akkor azt nemcsak természetesnek tartják, hanem őszintén örülnek neki, mert a maguk megbecsülését is látják benne. Nagyon örvendetes, hogy a pártszervezetek-is egyre csalhatatlanabbul fedezik fel a valóságos emberi értékeket, tehát nem a különböző alkalmakkor elpufogtatott frázisaik, hanem a valóságos teljesítményük alapján minősítik az embereket s tesznek mind több javallatot erkölcsi és anyagi elismerésükre, kitüntetésükre. Erről, a napjainkban teljesen természetessé vált folyamatról azért is időszerű beszélgetni, mert akadnak akik megfeledkeznek róla, s miután megkapják a bizalmat, az elismerést, egyszeresek valamilyen furcsa színeváltozáson esnek át, kezdenek lenézni azokra, akik őket felemelték. Hányszor, de^ányször. látni utcacsináló vagy házépítő | csoportúkat, amelyeknek nagyhangú, pöffeszkedő vezető osztogatja a parancsot, az emberek azonban mégis, vagy talán éppen ezért, inkább csak piszmognak, illetve kelletlenül kerülgetik a munkát. 0 Feltűnő, milyen sokan szeretik a munkát nézni. Ezt a megjegyzést egyik tekintélyes nyugdíjasunktól hallottam, aki szintén a szemét legeltette az egyik elég lassú építkezésen. Csakhogy neki már joga van hozzá. Mint legtöbb hatvan esztendőn túli idős ember, idővel bőven rendelkezik, s mivel úgyszólván belerokkant abba, amit egész életében csinált, sok-sok tapasztalattal rögtön észreveszi: kínnal vagy örömmel dolgozik-e a mai úgynevezett aktív korosztály. Nos, szerinte is nagyon sokaknak kijár az elismerés, az „én sem csinálnám különbül” dicséret. Mint például annak a markológépkezelőnek, aki a lakótelepi építkezésnél minden idegszálával, figyelmével munkájában él s szemlátomást kedvét leli a rábízott feladatban. Másodpercek alatt egész kubikoscsapat teljesítményét produkálja, miközben fönt a gép fülkéjében össze sem sározza magát. Fogantyúkat lökdös előre-hátra, s másfél-két perc alatt púposra buggyantja földdel a billenős platójú teherkocsikat Kár, hogy aztán hosszabb ideig kénytelen üresen járatni a motort1, mivel a szállítók igen-igen kényelmesen fordulnak. Sajnos, a munka veteránjai gyakran bosszankodnak is. Egyikőjük irónikusan jegyezte meg, hogy neki nincs szerencséje például az árokásókkal, mert azok valahogyan mindig éppen akkor tartanak „pipahuját”, amikor ő arrafelé őgyeleg. Már éppen meg akarta kérdezni tőlük, hányán dolgoznak annál a cégnél, de attól tartott, nem a közismert vicces választ kapta volna, hogy körülbelül a fele, hanem ingerülten azt, hogy „magának, öregem, igazán nincs ehhez semmi köze.” 0 Jómagam is kemény kioktatásban részesültem, amikor a munkaidő alatti hosszadalmas ci- garettázásról azt mertem írni, hogy „ejnye, ejnye.” Sőt az egyik levél konyencionális átokkal kezdődött „Csak annyit mondok, verje meg az isten azt, aki egy kis szusszantást is sajttál a szegény melóstól”. Pedig nem erről van szó. Azt hiszem, a félreértés szándékosságához kétség sem férhet. Többször megfigyeltem már, a rend és a fegyelem hallatán még csak véletlenül sem a szocialista brigádtagok orrolnak meg, hanem mindig azok kapják föl sértődötten a fejüket, akik nem a vállalkozás gyors és sikeres befejezéséért izgulnak, hanem csak a műszak végét lesik „sok dohány, kevés meló” szemlélettel. Az is természetes azonban, hogy mind a párttitkárok, mind az újságírók tudják: nem a jó munkással, nem az aktív igenlőkkel kell megértetni a több és értékesebb munka fontosságát. Naivság lenne, azt «gondolni, hogy ezek az emberék, elvtársak azért végzik réíidesén fi dolgukat, mert a pártirodából biztatják őket. A tapasztalat azt mutatja, hogy gyakran éppen fordított a helyzet: a műhelyekből indult el nagyon sok hasznos kezdeményezés. Innen indulnak el a különféle termelési fölajánlások, mun- kaverseny-indítványok, takarékosságot és minőségi munk|át szorgalmazó mozgalmak. A dolgozó emberek önmagukat becsülik azzal, hogy igyekeznek kifogástalan munkát kiadni a kezükből. 0 Az agitáció, az érvelő meggyőző tevékenység éppen ezért inkább arra irányul mostanában, hogy a még kevésbé közösségi emberek szintén csatlakozzanak a következő pártkongresszus tiszteletére kibontakozó munkaversenyhez, illetve felzárkózzanak azokhoz, akik már értik az egyes emberek helytállása és a szocialista közboldogulás közötti ösz- szefüggést. F. Nagy István ■ Sorra érkeztek hazafelé, szülőfalujukba, városukba, vagy választott állomáshelyükre a mezőgazdaság újdonsült szakemberei. Megyénkben 15 gépészmérnökkel erősödtek, fiatalodtak a gazdaságok. Közülük ' ketten a kecskeméti Magyar—Szovjet Barátság MGTSZ-hez kötötték sorsukat, jövőjüket. Az első szárny- próbálgatások éppen a legnehezebb időszakra, az aratásra estek. „Hol vannak azok a hírős táncosok” Milyen érzés volt belecsöppenni a legnagyobb munkába? — Hát még nem sok hasznunkat vették, annyi szent — vallja be őszintén Bagyin Pál, — csak nyitva tartottuk a szemünket, figyeltünk. Könnyű, vagy nehéz volt a búcsú a diákélettől? Ez gondolom, azon is múlt, hogy milyen volt a fogadtatás itt a gazdaságban? — Nem panaszkodhatunk, kedvesek, figyelmesek hozzánk, megértőek. Persze, még csak néhány hete vagyunk itt, tehát lényegében még csak ezután derül ki, mennyire tudunk majd ösz- szemelegedni, kijönni egymással a későbbiekben. Az is igaz, hogy a világ legnehezebb dolga otthagyni az iskolát. Különösen nekem, mivel táncos voltam. A gödöllői Agrártudományi Egyetem népiegyüttesét a legjobbak között tartják számon. Megértem, hogy nem szívesen vált meg a csoporttól, de talán Kecskeméten is hasznát vehetnék a tánctudásának? Felcsillan a szeme, de mindjárt el is szomorodik. ' — Már érdeklődtem, de sajnos, nincs a városnak táncegyüttese. Kár. Ez a vidék rendkívül gazdag a tánchagyományokban, hallottam hírét a Hírős Együttesnek, és nem . értem, miért csak volt? Miért nincs, amikor élhetne, virágozhatna új, életerős színekkel gazdagíthatná a hazai néptáncművészetet. A diákegyüttesekhez azért nincs nagy kedvem, mert mire összeszoknak, szét is szélednek, és az újakkal kezdődik a munka, a tanulás elölről. Egy állandó, kifejezetten a város, a táj jellegét, hangulatát, népszokásait megörökítő, felújító és tovább éltető csoportnak minden lehetősége meg volna arra, hogy felnőjön a legjobbak közé. Ebből a munkából szívesen kivenném a részemet, csak azt nem tudom, hogy hol kezdjem? Jó volna tudni, hol vannak azok a hírős táncosok, akikből összeállhatna egy komoly csoport! Az elnök, Kósa Antal bíztatja. Azt tanácsolja, hogy keresse fel a városi KISZ-titkárt, kössenek szövetséget, hátha kialakul valami komoly dolog, a most még vázlatos elgondolásokból. Neki is az a véleménye, hogy hiányzik a város életéből egy ütőképes táncegyüttes. Annyira belemerülünk a táncolásba, hogy majdnem elfeledkezem jövetelem igazi céljáról. A pályakezdésről. A kapcsolatok emberi részéről sokat elárul az is, hogy az elnök és háromhetes fiatal szakembere arról diskurál a legnagyobb egyetértésben, miként lehetne a néptáncmozgalmat fellendíteni Kecskeméten? A diploma csak alap!... A szakmai rész, feltehetően, nehezebb. Ez az a bizonyos mély víz, amibe a kezdők behunyt szemmel szoktak fejest ugrani.?! ... — Nem is olyan nagyon mély — nyugtat meg Bagyin Pál. — Az a fontos, hogy az ember tudja pontosan, mit akar, aztán az adott lehetőségekhez mérten döntse el, hogyan kívánja ezt megvalósítani. Ha eredményt akarunk elérni, márpedig azt hiszem mindannyiunknak ez a vágya, akkor ne arra legyünk büszkék, hogy lám, milyen okosak vagyunk, hanem igyekezzünk még többet tanulni. A diploma csak alap, erre még sok tudást, tapasztalatot kell építenünk, ha azt akarjuk: valóban hasznos legyen. Szerintem kell legalább 4—5 év, amikor azt mondhatja az ember magáról, na, most már nekem is lehet beleszólásom! ... — Azért előbb is szólhatsz, ha van okos ötleted, — veti közbe az elnök mosolyogva, — nem haragszom érte. Hat hónap múlva pedig leülünk egy kis beszélgetésre, arra is ki lehet rukkolni az észrevételekkel1 Bizonyára lesz bőven. Az aratásba éppen csak belekóstoltak, a kukoricaszezonban már komolyan számítanak rájuk. Most éppen a felkészülés lázában égnek, a műhely dolgozóival karöltve készítik elő a gépeket, a bőségesnek ígérkező kukorica- termés betakarítására. Jókedvűek, bizakodók. Máris kaptak feladatot, ennél többre — őszintén elismerik — még nem is vállalkoznának. Másra sem lehet panaszuk. Havonta 2800 forint a fizetésük és e2 csak a kezdet. Szolgálati motorkerékpárt is kaptak és „szolgálati” albérletet. Bagyin Pál ugyanis Aszódról került Városföldre, társa, Bátay Imre pedig kiskunhalasi. ö volt az egyetem és a megye között kapocsként működő diákklub vezetője. Büszkén meséli, hogy a klubnak száz tagja van, eredményesen dolgoznak. Olyan alaposan készítik elő felvételire a fiatalokat, hogy a tavalyi jelöltek zömét az idén már fel is vették. Az is a klub javára írható, hogy a most végzettek közül nemcsak a Bács megyeiek — számszerint tizenegyen — jöttek vissza dolgozni, hanem- még más megyék szülötteinek az érdeklődését is felkeltették a megye gazdaságaiban kínálkozó lehetőségek. Nincsenek egyedül — Az a jó — mondják —, hogy nincsenek egyedül. Kecskémétől még két évfolyamtársuk helyezkedett el, egyik a Kossuth Tsz- ben, a másik az AGROBER-néL Barátok között vannak, előttük az élet és a fejlődés, az egyre tökéletesedő gépesítés . reményével kecsegtető gazdaság, ahol érdemes tervezgetni, dolgozni, küzdeni és gyökeret ereszteni. Ezek -után lehet, úgy tűnik majd, hogy a pályakezdés vidám, farsangi átmenet az egyetemről az életbe. Pedig nem így van. Sokan elvéreztek már az első hetekben, később pedig egyik helyről a másikra vándoroltak, mert nem fogadta be őket a közösség. Túl sokat képzeltek ma- ;. gukról és túl kevésre becsülték azokat, akik nélkül — kiderült — mozdulni sem tudnak. Az is igaz, hogy talán a legnehezebb alkalmazkodni. Amikor árgus szemek figyelik az újat, a pályakezdőt. Minden szavát jegyzik, minden lépését számontart- ják, ezzel is számolni kell, ezen is át kell esni! Nem mindegy, ki hogyan teszi meg a pályakezdő, első lépése0 Bagyin Pál: „Hogy lehet az, hogy éppen Kecskemétnek nincs táncegyüttese?” két. De az sem, hogy barátian figyelmeztetik-e, ha lépést rontott, vagy pedig elgáncsolják. Kettőn múlik a vásár. Bagyjn Pál ezt így fogalmazta meg it maguk részéről. „Ha az új fiú nem magas lovon érkezik; akkor már nem is tudja a nyakát kitörni.” Az elnök is hozzá tette a maga véleményét: — Erre azért mi is vigyázunk. Nem szórakozásból tartunk fiatal gépészmérnököket. Szükségünk van, egyre nagyobb szükségünk lesz rájuk. Most ezt még természetesen nem érzik. Elfoglalja őket a beilleszkedés, az ismerkedés gépekkel, emberekkel, a helyi szokásokkal. Erre is időt kell hagyni. Mindenre. Idejük pedig van. Még csak most kezdődik számukra az élet. Arra meg úgyis kell legalább 4—5 esztendő, amíg tisztázódik, hogy ezen a szép, de küzdelmes pályán mire képesek!... Vadas Zsuzsa Gallé Zsigmond, Török Károly és Pagács Zoltán a tanácsház ormának díszítéseit javítják. Oly közel az éghez... Lentről nézve apró játékszernek tűnik a kecskeméti városi tanácsháza csúcsán a honfoglaló Árpád fejedelem embermagasságú szobra. Jánoska József többszörös szocialista kőműves birgádjának tagjai azonban nem irtóznak a szédítő mélységtől, nyugodtan dolgoznak a bádogszobor mellett, javítgatják talpazatát, s az épület ormának kődíszeit. — Nem félnek ilyen magasban, hiszen itt nemcsak biztonságosan mozogni, hanem dolgozni is kell — szólítom meg Török Károly brigádtagot. — Megszoktuk már. Mi dolgoztunk a zsinagóga és a törvényszék épületének tetején is. Azok sem sokkal alacsonyabbak. Aztán meg szeretjük is ezt a munkát, hiszen a homlokzatot, a gipszdíszeket híres építőművészek tervezték, alkották. Ezek restaurálása gondos, nem mindennapi munkával járó feladat. A beszélgetésbe bekapcsolódnak a többi brigádtagok is és szavaik nyomán kikerekedik a tizenöt tagú kollektíva története. Több. mint húsz évvel ezelőtt alakult a Jánoska-brigád. amelynek vezetője egyike a Bács-Kiskun megyei Építési és Szerelőipari Vállalat’ legrégibb dolgozóinak is. Ma már elsősorban az ilyen, úgynevezett kényes munkákkal bízzák meg őket. — A régi épületek felújítását nem is tudnák a modern építőipari’munkások elvégezni — kapcsolódik a beszélgetésbe Szili István építésvezető. — Jánoska József úgynevezett fehérkőműves és ez a szakma kihalófélben van. Ö még ért a gipszdíszek felrakásához, kijavításához, s ha kell, meg is formázza azokat. Természetese^ erre meg is tanítja brigádjának tagjait. Ez azért is hasznos, mert ma már ilyesmit a szakmunkásképző intézetekben sem tanítanak. A mai kőművesek közül csak kevesen tudják például, mi is az az alabástrom gipsz, amiből készítik a díszítéseket. Igaz. ma már nehéz a beszerzése is. Az ilyen munkához egyébként az ÉP- SZER-nél is csak a Jánoska-brigád ért. — Van még másik ilyen szakma is? — Ott megy Kila József ács. A mai modern épületeken nem sok keresnivalója van. Ám az ilyen régi építményeken ő a tetőszerkezetek és egyéb, bonyolult ácsolatok tudora. Itt. a tanácshazán négyzetméterenként 700 forint értékű fanyag van a kupola, illetve a tetőrészbe beépítve. A modern építőanyaggal dolgozó szaktársak azt sem tudnák, hol kezdjenek a munkához. Sok szép műemlék jellegű és régi épületünk van. Ezek karbantartása, felújítása elengedhetetlen feladatunk és kötelességünk. Legközelebb az Üjkollégium következik. Nagy szükség van tehát azokra a szakmunkásokra, akik értenek az idő vasfoga által okozott károk kijavításához is. 0 Pagács Zoltán, a Jánoska-brigád tagja tisztelettel tekint Árpád fejedelem szobrára. (Pásztor Zoltán felvételei.) — Még egy kérdés, hüt ajánlottak fel a kongresz- szusi és felszabadulási versenyben? — Amint látja, állványerdő borítja a tanácsháza homlokzatát. Október közepére szupperlit — időtálló — vakolattal új köntösbe öltöztetjük a Kossuth térre néző frontját az épületnek, s a város felszabadulásának 30. évfordulójára eltüntetjük innen az állványerdőt. Ennek a vállalásnak a teljesítésén fáradoznak Jánoskáék is a magasban. Nagy Ötté J r 1
