Petőfi Népe, 1974. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-12 / 135. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1914. június 12. Ügy szeretjük, hogy felfaljuk Nemcsak az olaszok Ha a szép szó nem elég Ne hunyjunk szemet Az élők igényeihez igazodva — Mondj egy nótáskedvű népet. — Például itt vagyunk mi, magyarok. — Hehe, hát persze: magyar nóta ... Akkor másként kérdezem. Dalos népet említs. Ahol mindenkinek mindene rááll az éneklésre, dalolásra. — Ja? Európában mindenekelőtt az olaszok. Aztán... — Ne folytasd. Megvan, amire kíváncsi voltam. Elsőnek jutottak eszedbe az olaszok. Száz megkérdezett közül „tutti”, hogy nyolcvan így válaszolna. A lelkesebbre kérés nélkül is ontaná az opera- vagy táncdal- éneklésben világhódító olaszok neveit. Ezért sem tudtam hova lenni a megdöbbenéstől, amikor arról olvastam, hogy Olaszországban mind népszerűbb az énekesma- dár-vadászat. Elképesztő számok! Az irtóhadjárat idején mintegy másfél millió olasz ragad sörétes és golyós puskát és rövid pár hét alatt kétszázmilliónyi hasznos madarat pusztít el. Sok milliót meg csapdával, hálóval fog- dosnak össze. S ilyen morbid rekordokat tartanak számon, hogy például egy szicíliai „vadász” nyolcezer vörösbegyet ejtett éli Pedig a gyakorlatias gondolkodású szakemberek ott is megrendítő számadatokkal -próbálnak ihatni az eszeveszett madár- ölökre. A szakértők szerint egymillió énekesmadár évente harminchétezer tonna kártékony rovart fogyaszt el, így hát elpusztításuk felbecsülhetetlen károkat okoz az olasz mezőgazdaságnak. Szegény, szegény kismadarak! Mintha nem pusztulna belőlük anélkül is tömértelen. Szerte a világon. * Kishír: — Rengeteg madár pusztult el egy Sevilla melletti madártelepen. Kiderítették, hogy a madarak vándorlásuk közben olyan fákon pihentek meg, ahol erős rovarirtó szert használhattak. Sevilla? És az NSZK-ban, Amerikában vagy nálunk nem hullanak . a fákról egy-egy permetezés után a diónyi madárfiókák? Nem málladoznak megüvegesedett szemű madártetemek a vegyszerezett termőföldeken, gyümölcsösökben? Mérgezett bogarakat kaptak el, vagy a védőszerrel beharmatozctt gyümölcsökből csíptek. S talán pont a figyelmeztető tábláról szédültek le, ahová pillanatnyi ejtőzésre röppentek. Persze tagadhatatlan, hogy soha ilyen gyönyörűen nem díszlettek gyümölcsöskerljeink, szántóföldi növényeink. Ennek aztán „piaci értékén” túl is ára van. Míg már jobban nem csináljuk. Mert biztosan ügyesebbek leszünk idővel. Jobb gazdái leszünk, a tájnak az emberen kívüli hasznos lények kímélése szempontjából is. Csak ennek valahogy szenvedélyesebb közhangulatot kell érlelni; óvni, menteni jobban- tudót, mint a jelenlegi. Amikor ismét természetes része lesz soksok ember érzelemvilágának a természetszeretet. Nem pedig deklaratív lecke, mint napjainkban. Amikor nem iskolás szájbarágóssal kell érzéketlen, sivár lelkületű embereket tanítgatni mondjuk a fák kímélésére. Nemcsak a levegőtisztaság okán, hanem többek közt azért is, mert a fa a madarak otthonául is szolgál. Ha pusztítjuk a parkot, virágot, fát, nemhogy friss levegő, de bogár se lesz és madár se, mert hát miből éljenek meg és hol húzzák meg magukat a kedves kis énekesek? * Annyira magától értetődő kis összefüggések ezek, hogy az ember azt hinné, elég csak „kiprédikálni”, s máris hallgatnak a tanácsra az emberek. Sajnos, évről évre falra hányt borsó a társadalom egy kis, de annál vadabb, ostobább rétegénél a szép szó: „Ne gyalázzátok, romboljátok, ne pusztítsátok a természeti környezetet nap mint nap! Hagyjatok békét a fáknak, ne kínozzátok a növényzetet, ne tapossátok sárba a virágokat!”' I-Iány éve már, hogy tanácsi, népfront- s egyéb értekezletekre- járok. Mennyiszer tapasztal-’ tam, amit a legutóbbi kecskeméti népfrontbizottsági ülésen is. Elég, hogy valaki megpendítse: — Nem elég csak számba venni, amink van. Becsüljük is meg... Akármilyen fáradtak is már a résztvevők, erre, mint áramütésre, nekielevenednek. Az első per cekben felborul a „parlamentá- lis” rend — vagy így igazán parlamentális? —, mindenki szólni akar. — Egy hete ültettek el az utcánk elején tizenkét platán- csemetét. Ma reggelre — tegnap vasárnapi ivászat volt — hármat kitörtek belőle a duhajok. — A mi terünkön az új padokat szerelték szét. — A Bethlen körúton a rózsákat tarolták le garázdálkodók. — Előlünk majd minden virágot elloptak már. Se vége, se hossza nem lenne a panasz-zápornak, ha az elnök vagy előadó nem terelné mielőbb eredeti medrébe a vitát. Amikor évente egyszer-kétszer beszélget a riporter a „Tiszta, virágos Kecskemétért” mozgalomról a kommunális üzem vezetőjével, a szebbnél szebb eredmények garmadáját jegyzi fel. Sajnos azonban, sosem marad el az sem, mennyi fát, cserjét, virágot tesznek tönkre a vandálok, zömükben fékevesztett fiatalok. Megírjuk ilyenkor darabszámra, pénzértékre, mi kárt tesznek szülővárosuk értékeinek meggyalá- zásával. A különböző szervek is ösztökélik a rendőrséget, büntesse meg a rombolókat. Megy is az, hiszen e téren eleven a „kooperáció”, de úgy látszik, ez sem elég. (Talán emelné a zsebbevágó bírságolás hatását, ha nem volnánk mindannyian any- nyira tapintatosak, s nem sajnálnák néhány sort a környezetünket elnyomorítók kipellengé- rezésére.) * Dr. Mező Mihály arra biztatta a hallgatóságot az említett népfrontbizottsági ülésen, hogy ne csak a hatóságokra bízzuk természeti értékeink védelmét. Figyelmeztessünk, avatkozzunk be, jelentsünk magunk is, mikor a szemünk láttára fosztanak meg bennünket zöldjeinktől, virágainktól. Mint ahogy ő is rászól a pusztítókra, habár azok nem egyszer „furcsákat válaszolnak”. Ha ebben következetesek leszünk, egyszer majd a cifra feleletekről is leszoknak a rombolók, nemcsak a kártevésről. „Ügy van. igazuk van” — hallani gyakran, ha úgy egymás közt szóba kerül a környezetvédelem. Aztán majdcsaknem úgy marad minden a régiben, mint volt. A szónak — tisztesség ne essék, szólván — csupán annyi maradandó hatása van, mint a prédikációnak. Jó, meghallgattalak, jól is esett az egyetértés .köztünk * Talán sokat lendítene a szemléletváltozáson, hú,- nemcsak „ „ki» csibén” lennénk' ilyen beszédesek a ligetek, fasorok . védelmében. Tehát ha „nagyban” is ezt a féltő gondosságot tapasztalná, a társadalom. Mondjuk, új városrészek építésénél. Mikor lesz nálunk is olyan városépítészeti közszellem, mint, teszem azt, az északi országokban, ahol pedig nem szűkölködnek erdőkben. A finnországi Lahtiban járt kolléga megkérdezte az új városnegyed építőit, hogy csinálják, hogy szinte ligetes környezetben épülnek a kockaházak? Ezt mondták: „Nem a ház dönti el, hová kerül. A sértetlen természet dönti el. Még a parkok helyét is. A gyalogutak helyét is.” A tervezők megfigyelik az emberek mozgását, s művészi elképzeléseiket azokhoz szabják. Nálunk? Nem egyszer-így történik: „Ej, de pompás környezet, erdő, mező, víz — minden van. Itt aztán vadregényes üdülőtelepet építhetünk.” S ha egyszer nekilátunk! Kész az üdülőtelep, ám eltűnt a régi természetes növényzet. A csendes, ám kényelmetlen folyópartnál jobban esik kalickába szorított langyos vízben lustálkodni. Jaj, az erdei ösvény „szúr”, aszfaltozzuk be. Hogy milyen megható a madár- füttyös csend ebben a kis ligetben! Igen, de bomba Jiely lenne ez táncparkettnak. „Kialakítjuk.” Hasonlóképpen épülnek városrészek a főváros budai oldalától kezdve szerte a hazában — „csodálatos természeti környezetben”. Csak mire készek, a nagy szerelemben mindenestül bekebeleztük a természetet. Tóth István Vágathajtó kombájn Az alagútépítésben és a bányászatban egyaránt jól használható gépmonstrumot konstruáltak szovjet szakemberek. Alagút építéséhez akkor alkalmazható, ha olyan szilárd kőzetbe haladhat, ahol nincs szükség különösebb biztosításra. A bányászatban főleg a káliumtartalmú sók lelőhelyeinek kamraszerű kitermelésénél vehetik jó hasznát. A 12—14 négyzetméter keresztmetszetű boltíves járatokat nagy termelékenységgel készíti el a mintegy 80 tonna súlyú kombájn. Keményfémbetétes marófejei a legkeményebb kőzetekkel Is megbirkóznak. A kitermelt ércet» kőzetet vagy a felgyűlt törmeléket a kombájnhoz csatlakoztatott teleszkó- plkus szállítószalaggal, illetve önjáró vagonnal dolgozó rakodógéppel lehet eltávolítani a gép környezetéből. MIÉRT MONDOTT FEL MÄNYOKI JÁNOS? I. Ahogyan az érdekelt látja Ok nélkül soha nem történik, általában mégsincs benne semmi különös, ha valaki felmond a munkahelyén és másutt vállal állást. Mégha olyan üzemről van is szó, ahol elég gyakori a munkaerőmozgás. Ez esetben van azonban néhány rendhagyó, szokatlan mozzanat. Történetünk főszereplője ugyanis egy 26 éves, tehetséges szakember, művezető, akiért egyemberként álltak ki hatvanketten. Írásban a visszatartását kérte az irányítására bízott egész munkáskollektíva. A művezető mégis távozott. Méghozzá 1500 forinttal kisebb fizetésű helyre!... Érdemes tehát kutatni felmondásának okát, hátterét. Kérdezzük meg erről legelőbb az érdekeltet, Mányoki Jánost, az Alföldi Cipőgyár kecskeméti gyáregységének volt művezetőjét. Az első látásra is rokonszenves, megnyerő külsejű fiatalember ül velem szemközt a szerkesztőségi helyiségben. Talán ifjú kora miatt a komolysága a legszembetűnőbb. — Először a BOV-nál kerestem, a „szálak” oda vezettek. Hogyan került a cipőipari szakember a baromfiiparhoz? — ké- dem. — Az csak három hét volt... Szeretek focizni is. Sportvezetőim mondták, hogy a BOV-tól mehetek edzésekre, mert a cipőgyárból csak ha a munka engedte, akkor mentem. Egyébként a KTE csapatkapitánya vagyok — mondja szemlesütve, szinte szemérmesen. Aztán felemeli a fejét és határozottan hozzáteszi: — Más azonban a sport, és megint más a szakma. Mindkettőt szeretem, de az első mégiscsak a választott hivatásom. Ezért is talált rám a cipész ktsz- ben! Máris a témánknál vagyunk: vajon miért lett hűtlen a cipőgyárhoz? Miért mondott .fel? Tudott-e róla, hogy az „alja B” műszak dolgozói levélben kérték a gyáregység vezetőjét, hogy tartsa vissza a szándékában? — halmozom el kérdésekkel. S ő a hangjában keserűséggel az utóbbira válaszol először: — Nem tudtam róla, utólag értesültem a kollektív beadványról. Állítólag fel is mentek Sersényi elvtárshoz, aki azt mondta, hogy én voltam a legmegbecsültebb művezető. Ez félig igaz is ... Talán elmondanám a történetemet. Engem a gyár nevelt. 1962-ben jelentkeztem ipari tanulónak, és Martfűre küldtek a cipőgyárból. Három évvel később szabadultam,' tulajdonképpen Budapesten, azon az országos vetélkedőn, ahol az ötvenkét" induló közül a nyolcadik lettem. Aztán a gyárban végigjártam, gyakoroltam a cipőgyártás minden fázisát. Két évvel ezelőtt érettségi bizonyítványt szereztem a cipőipari technikum levelező tagozatán. Ebben is segített a vállalat, tanulmányi szerződésem volt, miszerint érettségi után köteles vagyok 4 évet a cégnél maradni. Tavaly februárban megbízlak az alja-üzem művezetésével. Ismerve a körülményeket, nehezen álltam rá. De aztán csináltam. Egész szívvel. A vezetésben nem volt tapasztalatom, így ahol csak tehettem, kikértem az idősebb szaktársak tanácsát, véleményét. Segítettek is sokat. Azt is végiggondoltam, hogy mintegy nyolcvan emberért felelek. És nemcsak a munkájukért, azért, hogy meglegyen a kereset és jó az összhang. Hanem a gondjaikkal is törődnöm kell. Ott főleg asszonyok dolgoznak. Az én kislányom is hároméves, tudom, milyen gond az anyának, ha például megbetegszik a gyerek... Ügy vettem észre, szeretnek a dolgozók, jó volt- az összhang. Amit csak bírtam, igyekeztem megtenni. A szalagon minden művelet egyformán fontos. Ha hiányzott egy ember, magam álltam a helyére, nem állítottam le a szalagot. De mi minden akadt még emellett! Tetszik tudni, mit jelent az adott anyagellátás mellett elérni a 95 százalékos minőséget, ami követelmény?! Ott aztán nem lehet kihagyás. Aki benne van, az tudja, hogyan lehet elérni, hogy ezer pár cipőből csak 28-at rontott el a műszak. És hogy mennyi minden zavarja a folyamatos munkát, hogy mit kellett futkosnom olyasmiért is, ami nem a művezető feladata lenne. Sokat dolgoztam, rendszeresen napi tíz-tizenkét órát. Ez sok egy embernek: felelni a mennyiségért, a minőségért, törődni az emberekkel. És ráadásul az a sok adminisztráció. Naprakészen vezetni a készcipő-le- adást, az állásidőt, a túlórákat, a szabadságkiírást és külön az eseménynaplót. Ez utóbbi egyébként jó dolog. Az a rossz, hogy mindez egy emberre hárul. Sok, nagyon sok... Amikor már volt áttekintésem, tapasztalatom, kértem, állítsanak be két-három csoport- vezetőt, akik a munka ak mellett ügyeltek volna egy-egy csoport munkájára. A szalagon legalább hetvenféle a munkafolyamat. A válasz: nincs rá pénz, nem lehet... Kértem, adjanak műhelyirnokot, de legalábbis egy kislányt, aki napi két órát töltene a műhelyben, levenne a nyakamról valamit az adminisztrációból. Nincs rá pénz, nem lehet. Kértem, adjanak két beugrót, ha valaki megbetegszik, kiesik. Ezzel egyetértett Juci néni, a szakszervezeti titkár, az igazgató és a. főművezető elvtársak is. De nincs... Egy év óta javasoltam, hogy a szárítótoronybán, ahol egészségre ártalmas anyaggal dolgoznak, ott kellene legalább 11 forintos órabér. Minden fórumon elmondtam ezt. Tavaly februárban megígérték. Az idén lett fizetésemelés, mindenkit érintett, a szárítósok még mindig elmaradnak. Pedig tessék elhinni, nagyon megterhelő ott a munka, és asszonyok csinálják ... Az elhatározásom az első negyedévi értekezleten robbant. A munkánkat jónak értékelték. Minden hónapunk prémlumos volt. Februárban egy plusz napot is fizettek a teljesítményünk alapján. Csak azt az elmarasztalást kaptam, hogy nem írom ki a szabadságot. Meg kell néznem, hogy a dolgozónak hány nap jár, mennyit vett már ki, kiállítani a papírt, aláíratni a munkaügyön és a dolgozóval. Eleinte megcsináltam minden hónap végén. Legutóbb már nem. És mondtam is az értekezleten, hogy nem győzöm, nem csinálom. Az igazgató elvtárs pedig azt mondta, hogy akkor fegyelmit ad ... A szabadságkiírás olyan visz- szaütő-féle volt. Mert korábban a művezetők osztották ki a fizetést és írták a dekádlapokat is. Ezen segítettek. A fizetést átvállalta a pénztár, a dekádlapokat pedig a bérelszámolók. De adták helyette a szabadságkiírást. Pedig a fizetést ki lehetett osztani negyedóra alatt... Nekem anyagi jellegű panaszom nem volt, 3600-at kerestem. Most 11,80-as az órabérem, ami havi 2100 forintot jelent. Családom van, lakást is törlesztek. De a pénz nem minden. Az borzasztó, hogy bármit javasoltam, szerettem volna, soha nem sikerült. Nekem nem lehetett igazam. És minden a műhelyen csattant. Így megy ez már tíz éve... Vannak olyan 20—30 éve a cipőgyárban dolgozók, akik eljöttek a cégtől. A mostani művezetőm is a cipőgyárból jött a ktsz-hez. Két munkatársam szintén. Végül nem marad a szalagnál szakmunkás... Tessék elhinni, amit én szerettem volna, jobb lenne a dolgozóknak és a vállalatnak is. Meggyőződésem szerint ezekkel függ össze, hogy rövid öt év alatt én voltam a negyedik művezető. És hiába mondta Juci néni, az szb-titkár, hogy „másutt biztosan többet ígérnek, maga úgy is focizik, én nem beszélem le”, nem volF igaza!-' Egy ember volt ‘Csak a gyárban, akt megértett, a gyáregység személyzetise. A végén ő sem adott nekem igazat. Azt mondta, hogy megfutamodom... Az igaz, hogy én jártam rosz- szabbul, de legalább tíz, sőt ötven év múlva is elmondhatom, hogy gerinces .maradtam! * íme, Mányoki János válasza a miértre. Következzék az érem másik oldala. Hallgassunk meg a gyárból is néhány véleményt. (Következik: Vélemények a gyárból.) Perny Irén FELHÍVÁS! Bajai Városi-Járási Kórház Igazgatósága felvételt hirdet a folyó év szeptemberében induló nappali tagozatos, bejárásos, kétéves általános ápolónői, valamint hároméves munka melletti általános ápolónői szakiskolába Feltételek: 17—32 éves korhatár, érettségi vagy 8 általános iskolai végzettség Jelentkezési határidő: június 20-ig Érdeklődni lehet: a kórházvezető főnővérnél és a személyzeti főelőadónál KÓRHÁZIGA ZGA TÓSÁG 458 Pozsgás növények A mai hobbykultusz egyik legszebb válfaja a nöVények gyűjtése, termesztése. Bár ízlésünk, lehetőségeink különbözőek, ám egy biztos, valamennyien gyönyörködni akarunk az élet egy darabjában. Az afrikai amerikai földről származó, rendkívül változatos alakú, sokszor bizarr formát öltő pozsgások sokaságában erre bőven meg is van a lehetőség, hiszen kellő hozzáértéssel a lakásnak, kertnek egyaránt hálás és mutatós, olykor szenzációs díszei lehetnek — ha valaki egy kicsit is szereti őket, nem sajnálja tőlük az időt. Sok közülük ugyan már közismert, csak még azt hisz- szük róluk, hogy kaktuszok; pedig nem minden kaktusz, ami pozsgás! Milyen szempontok alapján válasszuk ki jövendő pozsgásainkat, mit kívánnak környezetüktől (talaj, hő, fény, víz, stb.) s miként védjük őket a betegségektől, kártevőktől? Ezekre a kérdésekre ad hiteles feleletet könyvében Szentlrmay Teréz, a debreceni botanikuskert kertészmérnöke, a pozsgások meg. bízható szakértője. Nemcsak a kezdők ismereteinek bővítésére törekszik, hanem a gyűjtőknek készült nagy faj- és fajtaválasztéka lehetőséget ad az elmélyülésre is, hiszen 43 növénycsaládból mintegy 200 nemzetségből, s több száz fajból kedvünkre válogathatunk. A Mezőgazdasági Kiadó gondozásában megjelent könyvet bizonyára minden virágkedvelő növénygyűjtő szívesen forgatja. i
