Petőfi Népe, 1974. április (29. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

1974. április 21. • PETŐFI NÉPE • S Lenin - a gyakorlatról A szovjet geofizikusok első expedíciója MI-4 típusu heli­koptereken elérte a Szovjetunió földrajzi középpontját. Az ex­pedíció kitűzte a Szovjetunió zászlaját a keleti hosszúság 82. foka 30. perce és az északi szélesség 62. foka 30. perce metszéspontjánál található földrajzi középpontban. A koordinátákat a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő geodéziai és kartográfiai igazga­tóság határozta meg. Itt. a Taz folyó felső folyása mentén, amely a nyugat-szibériai alföldet szeli át. még a hanti va­dászok sem jártak: a legközeleb­bi falut rénszarvasszánon egy hét alatt sem lehet elérni — me­sélik az Izvesztyija című lap tu­Elkészült az egymilliomodik Zsiguli A Togliatti Autógyáriban elkészült az egymilliomodik normálkivite­lezésű Zsiguli. A Szovjetunió leg­nagyobb autógyára jelenleg há­rom változatban készíti a Zsigu­lit- A nani termelési kvóta több mint, 2000 gépkocsi. » 4 IS KÉPERNYŐ dósítói. akik részt vettek az ex­pedíción. Az első helikopteres expedíció egy fiatal városból. Nyizsnyevar- tovszkból indult. Ez a város a tyumenyi területen fekszik, amely a Kara-tengertől 2000 kilométeren át egészen a kazahsztáni sztyep­pékig terjed. Az a hely. ahol a földrajzi középpont található — fehér folt a térképen, mert eddig nem kutatták fel a geológusok. A csoportnak kellett a térképről a terepre átvinni ezt a pontot. Az első leszállást Korliki fa­luban hajtották' végre. A falutól az expedíció céljáig 108 kilomé­tert kellett megtenni északra, pontosan a 82. hosszúsági kör mentén. A célpont, mint kiderült, egy névtelen tó volt. Ennek a je­gére ereszkedett le a helikopter. Nyáron Moszkvából újabb ex­pedíció indul, amelyet a Turiszt című folyóirat szervez. Ez az ex­pedíció új turistaútvonalakat je­löl ki a Taz folyó és mellékfolyói mentén. Az erdei tó partján a földrajzi centrum közelében Ti­tánból készült obeliszket állíta­nak fel. (TASZSZ) Franki Péter zongoraestje Kecskeméten A látóhatár szélén Felelősséggel szólt a tanyákról a Televízió A látóhatár szélén című sorozata. A műsor készítői óvakodtak a felszínes általánosí­tásoktól; árnyaltan, a tendenciá­kat érzékeltetve, ellentétes moz­zanatokat, érdekeket {jelezve, töprengve és az elgondolkozta- tás szándékával mutatták be a sajátos településformát. A négy adás legfontosabb ta­nulsága, hogy nincsenek minde­nütt mereven érvényesíthető sza­bályok. Az országos rendelkezé­seket a helyi viszonyokhoz kell alkalmazni. Csak akkor lehet ha­tékony, eredményes, emberséges a helyi politika, ha figyelembe veszi a szocialista építés távla­tait, céljainkat, társadalmi, gaz­dasági rendszerünkből fakadó követelményeket és a tanyaiak gondolkodásmódját, érzelmeit, szokásait. Ázt sugallta A látó­határ szélén minden kockája, hogy a terveket, „az elméletet'’ mindig a gyakorlattal kell szem­besíteni. Az is nyilvánvaló, hogy pz egész társadalom érdeke a hátrányos tanyai körülmények' mielőbbi megszüntetése. A „ho­gyanra” is kaptunk hasznos jár vasiatokat. Láttunk már eddig is kitűnő filmeket, riportokat a magányos külterületi házakról, a nagyobb településektől távol élő embe- ■ rekről. Egyik sem vállalkozha­tott arra, hogy a teljes társadal­mi hátteret felvázolja. Hol az érzelmi momentumok kerültek előtérbe, hol a teória szempont­jai domináltak. Voltak, akik csak a tűnő múlt őrzésre méltó tár­gyainak tekintették a tanyákat, nosztalgikusan sóhajtoztak a technika térhódítása,” a régi szo­kások eltűnése miatt. Mások csu­pán gazdasági, közigazgatási problémának tekintették a sok százezer embert közvetlenül érintő tanyakérdést. Elsősorban a műsorvezető dr. pomány Pálnak, az MSZMP Központi Bizottsága tagjának 1 ;öszönhető, hogy most az álta- éjnas az egyedi vetületében je­lentkezett, és a legkülönbözőbb prsú emberek életében éreztük | közös vonásokat. Történelmi fiatokból és a napi gondok, Ij-ömök emberi közelségéből áb- dízolta a kitűnő stáb a látóhatár |2élén élőket. A sorozat első két részében főbb tanyai család. hétköznapjai­val ismerkedtünk, majd — ha- úgy tetszik — községi és járási szintről szemléltük a fontos tár­sadalmi problémát. Végül orszá­gos főhatóságok képviselői von­ták le a következtetéseket és tájékoztatták a nézőket a kül­terület felemelésére vonatkozó tervekről. Helyesnek, alaposnak és indo­koltnak véljük a stúdió vita­műsorában, a befejező adásban elhangzottakat. Ügy hisszük, hogy valamennyi nézőt meg­győzte ez a sorozat arról, hogy a célszerű, átgondolt intézkedések csak akkor járnak a kívánt ered­ménnyel, ha az egész társadalom támogatja a kormányzat törek­véseit, az MSZMP-nek a társa­dalom egyenletes fejlődését gyor­sító kezdeményezéseit, határoza­tait. A kitűnő: egyszerre szórakoz­tató, ismereteket terjesztő, cse­lekvésre ösztönző, összefüggése­ket felmutató sorozatot Major Sándor szerkesztette. Rendező Magyar József volt. Operatőrök: Magyar József és Forrai Tibor. Heltal Nándor A Filharmónia hangverseny- sorozatának csütörtöki vendége Franki Péter Angliában élő ma­gyar zongoraművész volt. Franki annak a — mostani koncertje is bizonyította — jogosan nemzet­közi rangot szerzett muzsikus­generációnak tagja, mely az öt­venes évek közepén tűnt fel itt­hon és külföldön egyaránt. Franki Péter a muzsikusoknak abból a fajtájából való. akik a zenét, annak tartalmi, hangulati váltásait szinte színészi módon, , gesztusokkal, mimikával adják elő. Ha a két dolog — virtuóz hangszeres készség egyfelől, meg­jelenítő képesség, másfelől — bármelyike túltengene, akkor vagy üres csillogássá válna a zenei előadás, vagy túljátszottság jellemezné. Franki Pétert tehetsége és fel- készültsége szerencsére megóvja ezektől a kétes értékű szépsé­gektől, s végül is pusztán akusz­tikus élményként is meggyőzően, jól egyénített karakterekkel szó­laltatja meg a muzsikát. A műsor lehetőséget adott ar­ra, hogy a kitűnő zongoraművész változatos és gazdag élményben részesítse a nem túl nagyszámú, de lelkes és hálás közönséget. A műsorban a meghirdetett szer­zők szerepeltek, azonban más műveikké*: Mozart: F-dúr szo­náta, K. 332; Schumann: Humo- reszk. Op. 20.; Brahms: Három intermezzo. Op. 117. és Beetho­ven: c-móll szonáta. Op. 111. A programból a Schumann- és Brahms-művek előadását azért kell kiemelnünk, mert mindket­tő ritkaság. Az utóbbi a nagy­szerű későromantikus mester zongoraműveinek reneszánszát jelzi. A Schumann-ciklus válto­zó hangulatainak gazdagságával, ritmikus karaktereinek markáns megfogalmazásával tűnt ki. Hogy egyes részletek — például _a Beethoven-szonáta Arietta-variá- cióinak bizonyos helyei — nem tudtak az előadó szándékának és a zene megkívánta hangszín­gazdagságnak megfelelően fel- hangzani, az sajnos, a hangsze­ren múlott. (Mikor lesz már egy valóban koncertképes zongora Kecskeméten? Reméljük, az új művelődési központ ezen a téren is kielégíti majd az előadóművé­szek, a közönség és főként a magasrendű muzsika igényeit!) A koncert végén ráadásként hallottuk az est talán legemléke­zetesebb produkcióját: Mozart Esz-dúr szonátáját. A szűnni nem akaró tapsokat még Brahms: g-moll rapszódiájával és Bartók: Urögi kanásztáncával köszönte meg a kiváló vendégművész. Ez­úttal mindenképpen azok jártak jól, akik eljöttek a hangverseny­re, s azok lettek szegényebbek egy szép zenei élménnyel, akik távol maradtak. I. M. Egy keramikus bemutatkozásához Ismét egv fiatal művész pályá­jának indulásához nyújtott segít­séget az Egészségügyi Dolgozók Klubja (Megyei Kórház.) Kama­rakiállításaik — legutóbb Buda Ferenc fafaragásait mutatták be — és előadásaik egyre több ér­deklődőt vonzanak. Jó légkör és környezet alakult ki itt pár év alatt a művészetek befogadására. Most egy frissen diplomázott iparművésznő első kiállítását tet­ték lehetővé. Pannonhalmi Zsu­zsa az Iparművészeti Főiskolán Csekovszky Árpád. Schrammel Imre és Z. Gács György mellett tanult és dolgozott. Első munkáin természetszerűen látszik a kibo­csátó műhely szelleme a mesterek kezenyoma. de Pannonhalmi Zsuzsa szorgalma, keresetlen sze­rénysége és nem utolsósorban te­hetsége saját eredményeket is ér­lel. Mindegyik munkáján a prak­tikus használhatóság a legfonto­sabb. Lényeges vonásokat és tu­lajdonságokat kiemelő, korongo­zással készült kerámia állatai né­mi szellemi kapcsolatot tartanak ugyan a népi fazekassággal is, de mindenkéboen mai használatra alkalmasak. Munkái akkor töltik be igazi szerepüket, ha környezetünkben: játszótereinken. lakásainkban, épületeinken jelennek meg, alkal­mazkodva az építmények jellegé­hez és a fogadó környezet termé­szetéhez. Pannonhalmi Zsuzsa művészete sem elsősorban kiállí­tásokon válhat közkinccsé, hanem parkokban, házakon és belső te­reikben úgy, hogy az emberek vi­zuálisan birtokba veszik munkáit. Neki és magunknak egyaránt kí­vánjuk, hogy ez minél hamarabb sikerüljön. S. Gy. Október előestéjén Lenin a következőket írta „Nem állítjuk, hogy Marx vagy a mar­xisták valamennyi konkrét vonatkozásban is­merik a szocializmushoz vezető utat. Ez kép­telenség. Ismerjük ennek az útnak az irá­nyát, tudjuk milyen osztályerők vezetnek ezen az úton, de a konkrét gyakorlati utat majd csak a milliók tapasztalata mutatja meg, ha majd munkához látnak”. Lenin tehát felülemelkedett az ortodox dogmatizmuson épp úgy, mint a minden for­radalmi romantikától mentes prakticizmuson. Es nemcsak szavakban. Jó példa erre a szov­jet állam külpolitikai irányvonala a genovai és hágai nemzetközi konferencia idején. 1922 elején Szovjet-Oroszország meghívást kapott a genovai kon­ferenciára, amelynek célja a há­ború utáni Európa helyzetének és fejlődési távlatainak megtárgya­lása volt. Ilyen körülmények kö­zött természetesen felmerült a kérdés, milyen irányvonalat kép­viseljen a világ első munkás- paraszt állama az őt körülvevő ellenséges, erős, de egyáltalán nem egységes országokkal szem­ben. A „baloldaliak” szerint (akik a hatalmon levő pártban nem vol­tak kevesen) megalkuvás nélküli, elvi álláspontra kell helyezkedni, nem szabad feláldozni a kommu­nista eszméket a kapitalista or­szágokkal kötött egyezményekből származó ideiglenes anyagi elő­nyökért. A konferencián meg­semmisítő beszédekkel kell fel­lépni a polgári pacifistákkal szemben, hangsúlyozni kell • a burzsoázia erőszakos megdönté­sének, az újabb imperialista há­ború elkerülhetetlenségének téte­lét. A másik oldalon viszont olyan párttagok is akadtak, akik — még messzemenő engedmé­nyek árán is — a „megbékélést” hirdették az ellenséges világgal. Lenin másképp gondolkodott. „Természetesen megmaradunk a kommunizmus alapelvein. És rossz kommunisták lennénk, ha megfeledkeznénk a munka és a tőke összeegyeztethetetlen ellen­téteiről. Az imperializmus mint egész, természetesen reakciós és agresszív, s a pártprogram ezen elemi igazságairól megfeledkezni teljesen megengedhetetlen. De miért hunynánk szemet az előtt, hogy a burzsoázia táborában is van egy szárny, amely r- békés megoldásra, bár a mi kommu­nista szempontunkból meglehető­sen szegényes és fenntarthatatlan pacifizmusra törekszik. Talán bi­zony mindegy nekünk, hogy pol­gári pacifistákkal, vagy nyílt ultrareakciósokkal van-e dol­gunk? Miért ne próbálhatnánk meg kettéosztani Genovában a minket körülvevő tábort, kiug­ratni annak pacifista szárnyát, és tárgyalásokat kezdeni vele? Tehát jogunk van-e nem kipró­bálni ezt a — ámbár problema­tikus — lehetőséget, miként lel­hetnénk meg a kiutat a zsákut­cából. amelybe az emberiséget az imperializmus kergette? Vajon jogunk van-e tudatosan vállalni azokat a véres áldozatokat, ame­lyeket egy háború okozhat, ha csak egyetlen lehetőségünk is van elkerülni? Nem Erre nincs jogunk. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik, hogy ezt a sze­rencsétlenséget elkerüljük.” Leninnek az a tézise, hogy a kapitalista rendszer különböző elemeihez differenciáltan kell ál lást foglalnunk, teljes mértékben vonatkozik a szellemi szférákra is. Hiba volna valamiféle egy­séges „burksoá” kultúráról be­Bükki tavasz szélni, nem kiválasztani abból a progresszív, humanista és de­mokratikus áramlatokat, hanem az anarchista erőszak módszerei­vel elutasítani az emberi értelem valamennyi múltlseli vívmányát. Lenin mint tudós, forradalmár, államférfi szilárd megrendíthe- tetlen eszmei alapról, de mindig rugalmas módon fogott hozzá a történelem áramlatai által felve­tett, előre nem látott feladatok megoldásához. Az elméletről Lenin határozottan szembe­helyezkedett a valósággal szem­beni fatalizmussal, a történelmi szükségszerűség eszméinek olyan .értelmezésével, amely csökkenti az emberi tudat, akarat és kez­deményezés jelentőségét. Sokol­dalúan és konkrétan világította meg azt az ismert marxista té­telt, hogy az elmélet nem dog­ma, hanem vezérfonal a cselek­véshez. Ha lehet, még plasztikusabb Leninnek ez a magatartása a breszt-litovszki béke körüli vi­tákban. Történelmi közhely ma már. hogy „reálpolitikailag” Le­ninnek volt igaza a baloldali kommunistákkal szemben, akik forradalmi háborút követeltek és ezzel kockáztatták az orosz ta­nácsköztársaság , fennmaradását. A helyes T gyakorlati rpegpldás Leninnél azon alapult, hogy el­méletileg mélyen elemezte a for­radalmi fejlődés összfolyamatá- nak pillanatnyi állapotát. A vi- lágforradalom minden részese­ménynél előbbrevaló, de ez — mondja Lenin — csak akkor le­het valódi (tehát gyakorlati) igazság, „ha nem hagyjuk figyel­men kívül, hogy milyen hosszú és nehéz út vezet a szocializmus teljes győzelméhez”. S az akkori konkrét helyzetet tekintve hoz­zátette: „Minden absztrakt igaz­ság frázis lesz. ha bármely tet­szőleges konkrét helyzetre alkal­mazzák.” A történelmi fejlődés útjáról Lenin több mint fél évszázad­dal ezelőtt rámutatott, hogy a történelmi fejlődés útja soha nem sima és könnyű. ,,... Nem dialektikus, nem tudományos, el­méletileg helytelen -*■ írja Le­nin —, ha úgy képzeljük el a vi­lágtörténelmet, hogy az simán és fennakadás nélkül, olykor gigá­szi visszaugrások nélkül halad.” A kommunistaellenesség szó­szólói ma arra hivatkozva pró­bálják cáfolni a leninizmust, hogy a szocialista forradalom a fejlett nyugati országokban még nem aratott győzelmet, é$ hogy a kapitalizmus ezekben az orszá- 1 gokban — a rájuk jellemző el­lentmondások ellenére — műsza­ki és termelési szempontból még mindig fejlődik. Lenin kijelen­téseinek tudatos eltorzításáról van szó. Lenin a szocialista for­radalomnak a fejlett tőkés orszá­gokban bekövetkező lassúbb ér- lelődéséről szólva egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy a forradalom győzelme után ezekben az orszá­gokban a munkásosztály magas fokú szervezettsége és összefor- rottsága lehetővé fogja tenni a szocialista újjáépítés feladatai­nak gyors és hatékony végre­hajtását. Az orosz munkásoknak hihetetlenül nehéz körülmények között kellett végrehajtaniuk a forradalmat, más országokban — október győzelmének eredmé - nyeként — könnyebben, „embe­ribb úton” valósulnak meg a forradalmak. Az orosz példa „Nekünk a legkeményebb for­májában kellett megvalósíta­nunk a proletariátus diktatúrá­ját” — írta V. L Lenin... Más országok más „emberibb úton 1 jíiínak : Tar “ugyanoda: a szovjet hatalomhoz.” Lenin elismerte a szocializ­musra való áttérés különböző út­jainak lehetőségét, és szüntele­nül hangsúlyozta, hogy minden esetben változatlanok maradnak azok az alapvető sajátosságok, amelyek a politikai hatalom meghódítását és megtartását jel­lemzik. E vonások nemzetközi jelentőségét így fogalmazta meg: „Ma már nagyon jelentékeny nemzetközi tapasztalattal rendel­kezünk. amely a legteljesebb ha­tározottsággal bizonyítja, hogy forradalmunk egyes alapvető vo­násai nem helyi, nem sajátosan nemzeti, nemcsak orosz, hanem nemzetközi jelentőségűek... Az adott történelmi időszakban azon­ban az a helyzet, hogy az orosz példa minden országnak valami nagyon lényegeset mutat meg el­kerülhetetlen és nem is távoli jövőjéből.” A megtett útra emlékezni nem múlhat el anélkül, hogy Leninre emlékezzünk. És viszont. Ezért idéztük újonnan gondolatait szü­letésének 104. évfordulóján. B. K. — Tudja, fiatalember, mi egy­re kevesebben leszünk. Fogyunk. Én is betöltőm lassan a nyolcva­nadikét, nem mozog úgy a lá­bam, mint húsz évvel ezelőtt. Mi hoz ki mégis a hegyekbe? Azt fogja mondani, romantikus lélek vagyok: csábítanak az emlékek. No meg jól esik beszívni ezt a pompás levegőt. Látja a hátizsá­komat? Még a feleségemmel együtt választottuk a harmincas években. Azóta szolgál. A botom egy kulacs borért cseréltem egy mészégetővel. (Akkor még vol­tak .'..) így, öregecskén elgyalo­golok öt-tíz kilométert, éts utána igencsak kapkodom a levegőt. Kulacs van nálam, de alig nyú­lok hozzá, tudom hol erednek a források, olyan víz a világon nincs, mint ezeknek a vize. A csapvíz ehhez képest 1— már megbocsásson — mosogatóié. Szegény városiak — néha fi­gyelem őket — kijönnek ide, ott a csomagtartóban a felfújható karosszék, meg az összecsukható asztal, a kocsiban szól a rádió, előszedik az összecsapott enni­valót, kortyolgatják a bolti, ol­csó, pancsolt borokat, televihán- colják' az erdőt, nem is tudják mit vesztenek. Eszükbe sem jut, hogy beljebb is lehetne menni, hogy a kidőlt fatönkre is lehet ülni. hogy a szabadban nem konzervet kéne enni, hanem sza­lonnát — úgyis oly ritkán rán- dulnak ki, hogy nem híznának meg tőle —, de nem, nekik jobb a kész — hiába, a kultúra!.... A fiatalabb ja persze kivétel, azok a hónuk alá kapnak egy pokrócot, felmásznak egy sziklára, levet­kőznek meztelenre és napoznak. Ez az egészséges, aki irigyli őket, az olyan ember is. Az úri nép meg kiutálná őket a zöldből. Múltkor egy pocakos alak bot­tal kergetett egy párt. közben ömlött a száján a sok mocskos beszéd. Tudja, lassan zöld lesz itt minden, a levegő meg még jobb. Itt ugyan néhány héttel ké­sőbb virágoznak a fák, mint arra lent az Alföldön, de azért itt is ugyanolyan színesek. A turista­utakon a jelzések alig fakultak valamit a festések óta, megkez­dődhet a nagy szezon. Persze azért akadnak olyan helyek, aho­vá csak a magamfajta természet- búvárok -bolondok botorkálnak ki, s tudja miért? Ott csend van! Hihetetlen, ugye, egy nyolcvanéves öregúr ilyesmiket mond egy húszéves fiatalember­nek? Én még jól emlékszem azokra az időkre, mikor nem volt kötelező rádiót meg magnót hordani az erdőbe. Az úgyneve­zett nagyvárosi kultúra egyre in­kább abból áll. hogy a másikat túl kell üvölteni. Mint az őskor­ban .. Aztán — most figyeljen — van­nak olyan házak Egerben, ahol az eresz alól leverték a fecske­fészket. Bent a szobában — ka- lickában — fütyörészik a papa­gáj. Nekem vannak visszatérő fecskéim, imádnivalók, higgye el. Persze, az sokaknak nem egyéb, mint egy rigolyás, nyugdíjas ta­nár ömlengése, de nézzen szét és tegye a kezét a szívére, nem szép tavasszal a Bükk?' * B. Loránd — a nyolcvanadik évében járó nyugalmazott peda­gógus körülbelül az a típus, aki valaha ötórai teákra járt. mellé­nyét aranylánccal kötötte össze, szép bókokat mondott a hölgyek­nek, feleségét galambocskámnak, vagy őzikémnek nevezte, öltöze­tét a hippi öltözetű „maiak” bi­zonnyal harsány vihorászás köz­ben vennék szemügyre. Ki visel ma már bricsesznadrágot? És a másik: hányán vannak ugyan azok, akik szívükön viselik az ilyen dolgokat is? B. Loránd egy a (nem tudni hány) termé­szetbolondok közül. Nem az a fajta bohókás öregúr, aki lát­csővel kuksizza — divatos kife­jezéssel élve — a napozó tini­ket. Még csak lepkéket se ker­get a réten. Sőt: megtudtam, hogy bélyeget se gyújt. Nem is, gyűjtött... ö csak a természetet járja. Na­ponta megteszi a maga tíz kilo- méterjét. Kulacsába pálinkát tölt, ha elindul, de alig nyúl hozzá. Egyszóval: amolyan igazi, magánakvaló ember. Legtöbbünk szerint... * A Bükkben egyébként lassan elnyílt az összes hóvirág — bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy később dugta ki a fejét, mint más, melegebb helyeken. A gó­lyahír régóta szedhető-taposható, az út menti vadkörtefák sziiw tén elkezdik bontogatni szirmai­kat Nem kell egy hónap se, és minden zöld lesz. Kik látják mindezt? A kérdésnek az a fele köny- nyebb, mely így szól: kik nem látják. Hát, azok semmi esetre sem, akik — egyetlen példa — mondjuk Eger és Lillafüred kö­zött repesztenek gyors járatú szuperkocsijaikkal és a több mint háromszázhatvan kanyart figye­lik. Mondhatná valaki, hogy igen ám, de akik mellettük ülnek, azok bizonyára figyelik a tájat. Megfigyeléseim szerint ők legin­kább mással vannak elfoglalva. Vagy térképet böngésznek; vagy szalámis zsemlét eszegetnek, vagy újabb állomásra tekerik a rádiót. Az utat figyelni kell, a tájat azt nem. Rohanni kell, ugyanis. Elrohanni azok mellett, amik szebbé teszik pár évtizedünket itt a földön. Tisztelet a néhány kivételnek. Egyébként egyáltalán nem köte­lező megnézni, milyen a tavasz. Mert ettől függetlenül is szép —■ akár az Alföldön, akár a Bükk« ben. Ballal József A Szovjetunió földrajzi középpontja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents