Petőfi Népe, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1914. március 3. Ivóvízgondok a kalocsai járásban Végleges megoldás az V. ötéves terv végére Köztudomású, hogy 1960-tól folyamatosan épültek a kalocsai járásban a törpevízművek. Az elmúlt év végéig 16 községben valósították meg az egészséges ivóvízellátást, pedig nem kis összegbe került. Áldásait több mint negyven- nyolcezer ember élvezi. A gondok azonban továbbra is szorítanak, hiszen 8 településen: Bátyán, Fajszon, Foktőn, Drágszélen, Homokmégyen, öregcsertőn, Szakmáron és Űj- solton jelenleg is csak ásott, vert kutak adják az egyáltalán nem egészséges ivóvizet, hiszen e kutak vize gyakran colibaktériummal fertőzött. A megoldásokról beszélgettünk Mátrai Károllyal, a megyei tanács kalocsai járási hivatalának elnökhelyettesével és Kovács Lászlóval, a műszaki osztály vezetőjével. — Már ebben az esztendőben — kezdte el Mátrai Károly — három községben: Üjsolton, Foktőn és Bátyán megjavul az ivó- vízellátás. Foktőt és Bátyát a kalocsai regionális vízműre kapcsoljuk rá. Bátyán a vízmű, a közkifolyó kutak, a csővezeték 7 millió 150 ezer forintba került. Ebből a lakosság 4 millió 750 ezer forint társadalmi munkát és hozzájárulást vállalt, 260 ezer forintot pedig az Országos Vízügyi Hivatal. A tanács 750 ezer forintot fordít a kivitelezés költségeinek fedezésére. Bátyán tulajdonképpen 16 kilométernyi gerincvezetéket kell építeni. Foktőn valamivel több mint 15 kilométer hosszú csőhálózatot fektetnek le, s a majdnem 7 millió forintos beruházáshoz a község bankhitelt vesz .fel, a jelenlegi 250 ezer forinthoz. A társadalmi munka értéke ebben a községben ineghaladja a 150 ezer forintot, s a lakosság családonként ötezer forintot ajánlott fel. Ehhez még hozzájön az OVH 20 százalékos támogatása. Sokkal nagyobb gond Homokmégy jó ivóvízzel való ellátása. A kiviteli terv már a rajzasztalokon van és két megoldást is kidolgoznak. Az egyiknek az alapgondolata — miután a községnek négy szállása van — a központból ellátni a községet és szállásait, a másik megoldás az lenne, hogy az anyaközségben és a szállásokon önálló ^rpevízmű- vet létesítenének. Döntés nem született, de tulajdonképpen — mindkét megoldás kivitelezése elképzelhető. Űjsolt 1974-ben új törpevízművet kap, mintegy másfél millió forintos költséggel, amelyből víztornyot, gerincvezetéket, és 6—8 közkifoiyós kutat létesítenek. Ezeknek a létesítményeknek megvalósításával jelentős javulás áll be a kalocsai járás ivóvízgondjainak enyhítésében, hiszen a járás 85 százalékában létrehozzák a vízműveket. — A legnagyobb gondunk — kapcsolódott a beszélgetésbe Kovács László — Fájsz lakosságának jó vízzel való ellátása. A vízműtársulat 1973-ban megalakult azzal a céllal, hogy a vízellátás bázisát megteremti. Ebből a célból két kutat fúrtak mintegy 500 ezer forintos költséggel, de sem 76, sem 90 méteres mélységben nem találtak megfelelő mennyiségű, emberi fogyasztásra alkalmas vizet. Mint kiderült, geológiailag alkalmatlan ez a terület ivóvíz- kutak fúrására, ugyanis a Duna régi medrében a talaj meszesen üledékes. Ügy jártak a fajsziak, hogy az erre a célra összegyűjtött pénzüket két meddő kút fúrására használták fel, de megol• Mátrai Károly: forint hiányzik. „Hétszázezer t Kovács László: „Legnagyobb gondunk Fájsz -jó ivóvízzel való elláf&sa.” dás nem született. Jogos a kérdés, miképpen lesz Fajszon jó ivóvíz? Olyan terv készült, amely Dusnok és Fájsz közös ivóvízellátását sikeresen megvalósítaná. Dusnokon ugyanis bő- vizűek a kutak, s egy újabb kút fúrása, a gépi berendezések megvásárlása, valamint 4 kilometer gerincvezeték építése ötmillió forintot igényelne. — Számításaink szerint — szólt közbe Mátrai Károly — figyelembe véve az OVH külön támogatását is, 700 ezer forint hiányzik a terv megvalósításához. Ezt csak megyei erőforrásokból lehetne előteremteni. Visszatérve a fajsziak két kútjának fúrásához, szeretném megemlíteni, hogy a hiányzó összeg tulajdonképpen megvolt, amíg a kutakat meg nem fúrták. Sajnos, nem ők tehetnek arról, hogy a vállalkozás meddő maradt. Elgondolkodtató ennek a több mint 2500 lélekszámú községnek súlyos gondja, hiszen a földeket itt a legmodernebb öntözőberendezések árasztják el vízzel, S a lakosság pedig még mindig fúrt, vagy ásott kutakból nyeri az élethez feltétlenül szükséges vizet. Pedig a fajsziak a saját érdekükben nem sajnálják a pénzt ezekre a létesítményekre. Bizonyítja ezt az is, hogy korábban a hozzájárulás 3000—3500 forint volt. Jelenleg ez már 6000—7000 forint. Ezenkívül még jelentős társadalmi munkát is felajánlottak. Mindenképpen hefyes és humánus cselekedet lenne, ha a megye vezetői megyei erőforrásokból juttatnák Fájsz községnek a hiányzó összeget. A megyei tanács kalocsai járási hivatalának vezetői, munkatársai előreláthatóan és helyesen gondolkodnak, amikor azt tervezik, hogy az egész járásban, valamennyi községben az V. ötéves terv végére egészséges, jó ivóvizet adnak majd a törpevízművek, a vízművekhez kapcsolódó gerincvezetékek. Ehhez már megszervezték a lakosság hozzájárulását, társadalmi munkáját, biztosították saját erőforrásaikból a rendelkezésükre álló ösz- szegeket, de nyilvánvalóan — s jogosan — számítanak a felsőbb szervek támogatására is. Gémes Gábor APRÓ BOSSZÚSÁGAINK Elkényeztetés volna? Utasellátó — délután lel négy előtt három perccel. Pincér (Gyorsan ott terem; itt már hosszabb idő óta jól szervezett a kiszolgálás): — Parancsol? — Kérek két szendvicset... És egy hosszúlépést. — Szendvics, sajnos (az órára pislant) már nincs. Dicsérni való készséggel siet el, s már is fordul. Hozza a hosszúlépést — meg a pogácsás tányért. Megvan tehát a jó szándék, ebben nincs is hiba. De miért olyan „rendkívüli” megrendelés már ilyenkor a szendvics? Amivel — úgy készül fel rá az ember —, mégiscsak jobban elveri „éhét”, ha már nem volt Ideje ebédelni. Most meg már nem is akar, mert hamarosan hazaér a vonattal, s otthon megvárja a félretett étel. Miért okozna „megrendülést”-a konyhán, ha a rendelkezésre álló süteményből, felvágottból pár perc alatt elkészítenék? Ehhez át kellene szervezni a munkát? Zavart okozna a vacsora előkészületeiben? Mikor alig van vendég... Vagy arra gondolnak, hogy ha mindenáron szendvicsre éhezett a kedves vendég, szerezze be a várótermi mozgó, s fedett büfében? Tény, hogy nem törné ösz- sze a fáradság, ha a kedves utas ehhez folyamodna, de... Ízlés dolga is, hogy „hozott anyagot” falatozzon az étteremben. Ha nem is nézik ki, de akaratlanul is megnézik. □ □ □ Érdemes ennyire apró eseten fennakadni? Hiszen nem halt éhen a kedves utas... Am másik oldalról is lehet kérdezni. Érdemes a vendéglátásnak (most tekintsünk el a cégszerű hovatartozástól) ilyen kis fáradság megtakarításával — ha nem is jelentős, de mégiscsak — kellemetlen benyomást elültetni magáról a vendégben? Meg aztán vérmérséklet, pénztárca, idegál- „ lapot, s egyéb körülmény is válogatja, ki-ki milyen érzéssel veszi tudomásul: „Sajnos nincs...” Mondhatnánk, hogy ez azért piti ügy. Igen, önmagában egy- egy hasonló szituáció nem dönti porba a vendéglátás tekintélyét. Egy-egy — és önmagában. De amikor ezeket a „sajnos” helyzetek összegeződnek. Hogy például ... — Sajnos, rántott májunk már nincs. Azért van meglc.e- resztezve az étlapon ... — Sajnos, ehhez a menühöz csak azt a savanyúságot adhatom ... □ □ □ Meg a többi „apró bosszúság”. Hogy például az asztalterítőn rajta van az aznapi — ha nem a tegnapi — „étlap” — természetes lenyomatokban. Meg a kiloccsantott bor, sör, pálinka — szétázott csikkekkel itatósítva. Mind, mind — és sok más egyéb „jelentéktelenség” meg- kérdőjelezteti a kedves vendéggel, hogy vajon valóban „minden az ő érdekében, kedvére” történik. Meg, hogy az adott „egységben” mindenki majd kezét- lábát töri még különleges óhajainak kielégítésért is. — Kérek szépen egy teát. három cent rummal, és hozzá két szelet pirítóst — próbálkoztam egyszer valamikor a kisvendéglőben. — Hogy mit?.. A teát értettem — hajolt közelébb hozzám az alkalmazott, és szuszogásán éreztem: azt szimatolja, nem öntöttem-e fel túlságosan á garatra. — Mondom: két szelet pirítóst kérek szépen. Mivel lerítt rólam, hogy nem vagyok külföldi, gúnyoros szánalommal ingatta fejét. — De hát, hogy kívánhat ilyet, drága uram? Lám, ösztönösen „úr”-nak nézett iszonytatóan különc igényem miatt. Pedig hát... Olyan rettenetes „úri” kívánság, ha valaki egy erre a célra rendeltetett üzletben — mert akkor is az, ha „egység”-nek tiszteljük — pirítósra éhezik? Emlékszem, néhány este abban az időben sikerült ilyen extra csemegét ki- böjtölni, mikor még élt szegény megboldogult Lisztes Mihály kollégám, nyomdai korrektor, és sikerült az ő asztalánál helyet foglalni. Ez a már ugyancsak megboldogult kecskeméti „Dózsá”- ban esett meg, ahová még át tudtak menteni néhány hasonló „ínyencség” forgalmazását a Miska bácsi-féle makacs öregek. Emlékszem, még zsíros kenyeret is lehetett kérni. Tetszik érteni? Közönséges zsíros kenyeret. □ □ Hű, hogy néznének a kedves vendégre, aki felbuzdulva régi időkről szóló köhyvélményein, mondjuk Krúdy tatására, két szelet kenyeret kívánna, szépen rengő, sós, paprikás csontvelővel. Pedig mi csodálni való van akár a pirítóson, akár a zsíros vagy velős kenyéren? Nem jobban kívánna nem egyszer ilyen szerény vacsorát teával a ked' vés vendég, mint nehéz, dugig- tányéi frissen sültet, avagy állott készételt? S érre mondanák némelyek: „Hát még milyen kényeztetésre vágyik a kedves vendég?!” Kényeztetés? Apró, nem nagy fáradságba kerülő figyelmességről volna csak szó. De a vendéglői étkezésbe is annyira beleszoktunk — pro és kontra — az étlapfegyelembe, hogy nem kevés helyen még szentségtörésnek hangzik, ha carte-n kívüli változatra támad gusztusa a vendégnek. Pedig „alapanyagban” igazán nincs hiány! Mondjuk, még olyan kivételes étkeknél sem, mint a szendvics vagy pirítós. Jó. hogy azért töredezik már a jég. Sokat lendítenek a mozgékonyabb, változatosabb ellátás terjedésében a mezőgazda- sági nagyüzemek falatozói, kisvendéglői, éttermei. □ □ □ Csak azért érnek még meglepetések bennünket. Még olyan nevezetes alkalmakkor is, mint például a Duna—Tisza közi napok rendezvénysorozatai. Amikor megyénk egyre dúsabb, választékosabb termékeivel áll a lakosság, s az idesereglő látogatók elé mind a kereskedelem, mind a vendéglátóipar. Nem szerettünk volna dr. Glied Károly, s más megyei vezetők helyében lenni, amikor az említett demonstráció alkalmával, országos vezetők, képviselők társaságában sétálgattak, gyönyörködtek. Kedvük támadt egy-két pohár kóstolóra — Bács-Kiskun megyei borokból. Betértek hát egy gusztusos „egység”-be. Volt ott kapható soproni kékfrankos, badacsonyi szürkebarát, egri bikavér, szekszárdi vörös, meg sok más. Csak éppen Bács- Kiskun megyei bort nem mértek. Duna—Tisza közi napokon! Ami már nem is olyan „apró bosszúság”... Az is idevezet, ha nem becsülik meg a kis figyelmességek értékét. Tóth István Ember a magasban A Kecskeméti Konzervgyár ud^ varán vörös téglaköpenyű kéményóriás. Égre tátott szájában ember mozog. Időnként előbukkan svájcisapkás feje. Négyig bírok számolni ilyenkor, s kőbomba hull a földre. A férfi odafönn bontást végez. Próbálom magam odaképzelni a magasba. A gyárkémény oldalába rögzített vashágón végigfuttatom a tekintetem. Lentről fölfelé. Tenyerem nyirkos lesz annak a gondolatától, hogy mászok fölfelé, s szorítom a hágcsó vasát. Balogh János kéményépítőt nem ilyen fából faragták. — Ügy érzem magam hetven méter magasan is, mint itt az asztal mellett — mondja, amikor délben lejön ebédelni. Harminckét évesnek mondja magát, én valamivel idősebbnek hittem. — Nem' mernék, de nem is tudnék oda fölmenni. — Meg lehet azt szokni. Min-' dig feljebb és feljebb merészkedik az ember. Én a kőműves szakmát a szülőfalumban tanultam. Kardos Imre kőműves- és ácsmestertől Templomtornyokat is tataroztunk néha, s olyankor kedveltem meg a „magaslati” levegőt. A mostani cégemhez, a Hőtechnika Építő és Szigetelő Vállalathoz jóval később kerültem. Itt orvos dönti el, hogy alkalmas-e valaki a kéménymunkára. A többi az emberen múlik. — Mi a beosztása? — Vezérléces csoportvezető vagyok. Ha építünk egy kéményt, méterenként kell szűkíteni az átmérőjét. Mondjuk, 2—3 centivel. A fal pontos vezetéséhez, az arány tartásához szükséges a vezérléc. Ha nem hozzáértő ember- kezeli .ezt a szerszámot, akkor olyan lesz a kémény, mint a disznóláb. — Mennyi időbe telik egy gyárkémény felépítése? — A hetven méter magas eltart egy hét-nyolctagú brigádnak három hónapig. A lebontás harminc nappal hamarabb elvégezhető. — Hol építettek utoljára? — Orosházán. Ott emeltünk a Síküveggyárnak egy hetven mé- tér magas füstokádót. Korábban szintén abban a városban a másik üveggyárnak hat kéményt építettünk, hármon én voltam a vezérléces, — Kecskeméten járt-e már ezelőtt?. — Itt voltam katona a röpté- ren. Sokszor láttam ezt a konzervgyári kéményt, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd én bontom le. Eljárt felette az idő. Ma délelőtt vagy kétmé- terny.it dobáltam le belőle. Szorítani kell a kétkilós kalapácsot, alig bírom kinyújtani az ujjaimat. — Egész évben a magasban dolgozik? — Ezt a munkát csak enyhe időben lehet végezni, mert télen odafönn hideg van, elzsibbadna, leesne az ember. Amikor zordabb az időjárás, tűzálló kazán- és iparikemence-falakat készítünk. Az se olyan egyszerű. Aki üvegolvasztó kemencét épít, annak úgy kell tudni faragni a tűzálló téglát, mint másnak a vajat. Persze a kémény az igazi. Sok ember azt hiszi, ha két téglát egymásra tud tenni, már „ő a kőműves.” De a gyárkéményre még csak fel se mer jönni. — Mennyit keres? — A múlt évben 38,60-ra jött ki az átlagórabérem. Havonta öt és fél—hat, néha hét ezer forintot viszek haza. Attól függ, milyen a munka. — Hol várják a hétvégeken? — Szeghalmon lakunk a feleségemmel meg a két fiammal. Velem utazik az édesapám és a sógorom is, együtt dolgozunk ugyanis. — Hétközben odahaza nem aggódnak? — Legénykoromban édesanyám féltett, de az asszony az nem, legalábbis nem mutatja, ö talán könnyebben meg is szokhat- ta, hogy kissé veszélyes foglalkozásom van, hiszen kéményt építettem akkor is, amikor megismerkedtünk egy munkahelyen. A srácaim még kicsik. Ha felnőnek, nem szeretném, ha ilyen veszélyes szakmát választanának. Mert itt ha egy pillanatra- eset-1 ben hagyja az embert a keze vagy a lába, vége van. Akkor á biztosító öv is hiába. — Előfordult-e már, hogy félt odafönn? — Az nálunk „tilos.” A mi munkánkat nem lehet úgy folytatni, hogy az emberben ott bujkál a félsz. Egyszer mégis megijedtem én is. Mezőhegyesen történt,, ahol egy öreg, szétégett kéményt bontottunk le. Én mentem föl először, vittem az állást, hogy elhelyezzem. Mikor fölértem, akkor vettem észre, hogy az utolsó másfél méteren hiányoznak a hágcsóvasak. Egy kicsit elfáradtam, az állásfák húztak lefelé. A kémény két és fél méter átmérőjű volt még fent is, támaszkodásról szó sem lehetett. Szerencsére időben észrevettem egy villámhárító tartóvasat. Addig gebeszkedtem, amíg a segítségével sikerült feltornászni magam a kémény szélére. — Italt fogyaszt? — A közhiedelem az, hogy a magamfajta emberek akkor bátrak, ha isznak. Az én esetemben ez nem igaz. Aki megiszik egy féldecit, annak reflexei lustábbak lesznek, és az bármelyik pillanatban végzetes következménnyel járhat. Én ha dolgozom, sosem iszom. Soha. Nem szeretném, ha egy szombaton hiába várná otthon a család. A. Tóth Sándor Épül a Hilton Szálló • Budán, a Mátyás-templom mellett épül a Hilton Szálló. A középkori kolostor egyik falát helyreállítják, ez képezi majd a modern épü. let homlokzatát. Az alapozásnál talált tárgyi emlékek, régi falrészek is láthatók lesznek a szállodában. A Középülettervező Vállalat dolgozói már az első szint zsaluzatát készítik.
