Petőfi Népe, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
MŰVELŐDÉS Nagy István* Onnan Mire a dési kaszárnyából hazaértem, langyos őszbe fakult Kolozsvár, különösen az a fele, amelyikhez én tartozom. Egyre , azon töprengtem, mihez kezdjek? Az „öreg” korábbi utasítása értelmében, be kellett volna mennem az asztalosok valamelyik pártsejtjébe, de hol voltak már ilyen sejtek! Sza- mosfalván és Ákosfalván meg Kistarcsán, s más börtönökben. Azok, akik ép bőrrel kiszabadultak, bujkáltak vagy megfigyelés alatt lapultak. Az asztalosok többsége, melyből talán új sejteket lehetett volna szervezni, részben katonai átképzésen volt, részben bedőlt a Hivatásrendi szervezet demagógiájának, s besom polygott ebbe a papi áldással elkendőzött fasiszta egyesületbe. Menjek utánuk, könyörögjek általuk munkát, mikor a háború kitörése óta pang az egész szakma. Jóvátehetetlen ballépés .lenne, ha az en nevemet is arra használhatnák fel, hogy az anélkül is megtévedt jóhiszeműeket még jobban megtévesszék... Azzal a gondolattal sem tudtam megbékülni, ami az „öreg” üzenetéből rejtetten ugyan, de kicsendült. Az tudniillik, hogy az új helyzetben hasznavehetetlen lennék az irodalomban vagy a Nep- szaváéknál és a Szabad Szónál. Tízévi keserves erőfeszítés beérő eredményéiről mondanék le ■ ha beletörődnék ebbe. És miért? Csupán azért, mert az a névtelen öreg gyengének ítél a Peyer-félékkel szemben? Hat nem, azért sem. De mi legyen az igen? Keresgélés közben üzenetet kaptam Püski Sándor kiadójától. Elfogadták A szomszédság nevében című regényemet Ha kiadásába beleegyezem, s ha a cenzúra átengedi, nyomdába adják, s az új esztendőre meg is jelenhet, a Külváros új kiadása időközben mar könyvpiacra került. Így jutottam el az igenig. Fel kell oldani a dermedtséget, ha kezdetben „kicsprbitott tollal” — jutott eszembe Bajcsy-Zsilinszky Endre levele, — „hát azzal”. Ha kiengedik A szomszédságot — jó emlékeztető lesz az, hol törték derékba a harcunkat, s mint kell azt másképpen elölről kezdeni. Befejezem az Oltyánokat is... Ha melléfognék ezekkel a könyvekkel, ám bíráljanak meg ... Itt tartottam, mikor váratlanul betoppant hozzánk ugyanaz a félelmetes medve külsejű, tatár képű alak, aki szinte szétverte talpamat Szamosfalván, s dési katonáskodásom idején is közel dugta a pofáját. Akkor már a nevét is tudtam. Hírhedtté vált Kolozsvárott. Egyike volt a hóhérolással feltörő Juhász csendőrteslvéreknek. _ Jöjjön .Nagy — rontott be kopogtatás' n éÜuíŰ a lakásunkba —7 beszéljen a sógofa feleségével, adja át az üzenetünket Bélának ... Csak így, mintha Béla a barátja lenne. Kissé megremegve utasítottam el. — Nefn megyek, nem üzengetünk a sógoromnak ... azt sem tudjuk, merre van. _ Vagyis, még mindig nem akarják _ tudni? Ne várják- hogy mi kerítsük elő, jaj I RODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET idáig lesz akkor az egész Józsa famíliának, de a magáénak is. Annyit mondok, jöjjön, amíg szépen kérem. Engem nem hallgat meg a felesége, ájul el... — Nem megyek!... _ Nem jön!... Ilyen magyar ember maga! En nyivel sem akar a haza szolgálatára lenni? — A haza szolgálatának módját én választom meg. Durván fenyegetőzve ment el, keservesen megbánjuk még ezt. Úgy becsapta maga után a kaput, hogy azt hittem letartóztatási végzésért megy. Pár hét múlva ismét beállított. Akasztófát ígérgetve megint üzenni próbált Bélának. Sem többet, sem kevesebbet, csak ennyit: jelentkezzék önként, adja ki a zsidó elvtársak névsorát, aztán mehet. Kutyabaja sem lesz, miért is lenne egy olyan jobb sorsra érdemes székely embernek, mint ő. ■. Alig bírtam lerázni a nyakamról. Vérben forgó szemmel cammogott el. Annyit elért, hogy naookig megbicsaklott a toliam hegye. Hiszen Béla még akkor is Imre öccse lakásán rejtőzött. Szerencsére Juhász ui többe nem mutatkozott. Eltűnt azzal a. nyomozo különítménnyel együtt, amely keso ősszel elvonult a lefogottakkal Kolozsvárról. Am időnként feltűnt az utcánkban egy-egy gyanúsan arra ődöngélő fiatal pasas. Ide is, oda is be-benézett a kerítések fölött, vagy bement valamelyik távolabbi szomszédhoz. Karcsi fiunk egy ízben fura elújságolmvalo- val tért haza. Lakott az utcánk elejen egy vasúti .mozgópostás”. Mikor nem volt utón, be-behívta az iskola után utcán csatangoló fiamat, s barátságosan faggatni kezdte „Mit csinál édesapád mostanában, jarnak-e hozza esténként olyan bácsik, akiket te nem ismersz, vagy hova megy, mikor nincs ottnon. Miért kérdezi ezeket, apu? Nem kívántam felvilágosítani, nehogy elszólja magát, ha megint faggatni kezdik. Elég, ha én tudom, hova soroljam azt a „barátságos postás bácsit”. Azontúl ^nem is beszéltünk a feleségemmel Karcsi előtt semmi olyasmit, ami árthatott volna ^ Bélának, a nevét sem említettük. Látogatókat sem kaptunk, öcséimnek is szóltam, helyesebb, ha egyelőre elkerüljük egymást. A legutóbbi házkutatáskor szerteszét hányt kézirataimat átmenekítettem hozzájuk. Rejtegessek, amíg egyszer majd hazahozhatom. Nem akartam őket sem kitenni Valami csúnya meglepetésnek ... Ezért engedtek hát szabadon, hogy Bélát lefoghassák rajtam keresztül... Ilyen izgalmaktól őrlődve nehezen ment az írás. Közélgétt a tél. Hogy rejtőzködik Béla ai Ötösé 'padlásán, ha beállnak a nagy ’ fagyok? ... Hátha még azt is tudtuk volna, hogy akkoriban a sötétség beállta után már ki- kilopódzolt a házból, s elment valahova. Közben újabb híreket kaptam Püspökitől. A szomszédság nevébent engedélyeztek, utazzam föl Pestre, nézzem át a nyomdai korrektúrát. Izgatottan ültem az esti vonatra. Ámultam, micsoda liberális érzelmű ügyész lehet az, aki egy ilyen regényt engedélyez, mint az enyém?! Püspökitől aztán megtudtam. Halványak a liberális érzelmei, de annál falánkabb. Másfél zsák nullás lisztért cserében engedélyezte a regényt. Jegyrendszer járta már akkor, igen szűk fejadagokkal. Feketén kapható lisztet lámpással kellett keresni. Püspöki édesapja kisgazda ember volt, nem afféle szaz-ketszáz holdas kisgazda, mint a többi, de búzája volt azért annyi, hogy a fiát kisegítse. Azt is megtudtam akkor; minden kiadónak van egy-egy feketeliszttel, -cukorral táplált ügyésze. Titkos, kulisszák mögötti harc folyik azért, hogy a konkurrens kiadók nyomtatásra szánt kéte- sebb kéziratai melyik ügyészhez kerüljenek, melyikét engedélyezzék, s kiét süllyesszek vagy végképp el is merítsék. Valahogy így csúszhatott át a cenzúrán az én regényem is. Fanyalogtam, émelyegtem ettől a mocsárbűztől, ám Püspökinek bírta az orra. az én dolgom pedig könyvet adni mélyen hallgató olvasóim kezébe, éledjen a reményük. A szomszédság... el is indult. A Népszava 1941. évi, karácsonyi száma meg éppen felrázott. Közisrfert, mekkora port vert fel, amikor abban a számban Szekfű Gyulától Móricz Zsigmondig mindenki súlyosan megnyilatkozott, aki csak e két nagy név között kereste a helyét... Sajnáltam, hogy az én cikkem nem lehet az övékéi mellett. Szamosfalvi meghurcolásom óta a Népszava nem keresett, egyelőre én sem láttam tanácsosnak önként jelentkezni náluk. Majd ha felfigyelnek a regényemre, s a Külváros új kiadására. Azok is nyomnak valamit azon a mérlegserpenyőn, mely a Szovjetunió hátbatámadásával látszólag nagyon felbillent a hitleri „Új Európa” nehéz tankjai alatt... •A közelmúltban töltötte be 10. életévét Nacy 1st- ván, a kolozsvári születésű és ma is ott alkoto romániai magyar író. Ebből az* alkalomból közo j egyik önéletrajzi ihletésű írását es P0/**®***» lyet az ugyancsak erdélyi magyar művész, Nagy Imre készített. F. Tóth Pál Pirkadás A téli zengő kék-zománc halvány-eres szép tavak őre, a dermedt halacskák fölött olvadni kezdett, lágyan, csöndbe. Vihorászott egy kicsinyt még a karcsú testű téli nádszál, ahogy pattant, feszült, lengett — s lábat mosott csurgó folyónál. Fűzfa ingott lehajolva s bámészkodón bámult a vízre, mint tükrös lány, ha bájait nem rejti el kibomlott inge. Pirkadt a rög — s napot esdőn az őszi zöld tavaszt kiáltott, s mentem én, várost feledve, megcsodálni az új világot. OLVASÓNAPLÓ Könyvek között Egy érdekes és értékes irodalmi hagyomány feléledéséről számolhatunk be; lapok, irodalmi folyóiratok évkönyvet jelentetnek meg. Még ma is vonzó egy régi évkönyv, például a Pesti Hírlap 1927-ben kiadott „nagy naptára”, amelyben igazi irodalmi értéket adtak a szerkesztők az olvasók kezébe részben a múlt irodalmából válogatva Aranytól Gárdonyiig, részben az akkori jelen alkotói közül többek között Juhász Gyulától Thomas Mannig. E jó irodalmi hagyományt folytatja két kolozsvári folyóirat; az Utunk és a Korunk. Most hadd számoljunk be röviden az Utunk 1974-es évkönyvéről. Jenei László: Pihenők. • Kiss Attila rajza. Az Utunk évkönyvé tematikus válogatást ad: a romániai magyar és román írók vallanak szülőföldjükről. Ez a szerencsés téma- választás lehetőséget nyújt arra, hogy megszólaljon szinte vala- . mennyi erdélyi író Kós Károly tói Kányádin keresztül a legfia- talabbakig: Vári Attiláig, Farkas Árpádig. Ezerszínű ez antológia: megismerhetjük sok nézőpontból e tájat Kolozsvártól Mikoláig. Sokféle a kötet műfaja is: a leggyakoribb vallomás, emlékezés mellett nem ritka a szépprózai írás (Szabó Gyuláé) vagy a vers (Horváth Istváné). Van, aki biztos kézzel mutat szülőföldjére: például Létay Lajos Aranyosrákosra. Mások keresik azt a földet, mely ápol s eltakar: „Keresem tehát lázasan a Földnek azt a sarkát, amely ápol s eltakar. Amely erőt ad élni s majd meghalni. Ezért, mikor nagyon nyomnak azok a sötét fellegek, lázas sietséggel indulok el — szülőföldet keres- jii.” — írja Huszár Sándor. Mi mindenre emlékeztet a szülőföld? Szilágyi István így idézi a zilahiakat: „Arcukat néha magam előtt látom, régvolt zilahi- aknak. Keservesen káromkodó, összehúzott szemhéjú nép. gya- nakvón fürkészi a cserepes ajkú időt.” Bálint Tibor (a zokogó majom hazánkban is ismert szerzője) így vall költői prózájában: „A-szülőföld hársillatú szorongás, ~ egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok a Farkas utcai vén fa lombjai között...” Aurel Rau a Radnai havasok vidékét idézi, Zaharia Stancu egy Calmatui nevű kis patakocskát. Jebeleanu a Prahova gyöngyöző völgyét. Eredeti hangú írás Gellért Sándoré, a Mikolán élő költőé. Úgy vall arról a tájról, hogy az ott élők nyelvi fantáziáját villantja fel egy-egy szólás, kifejezés lejegyzésekor. „Ismerjük az azonnal, mindjárt, hamar, tüstént szavakat. Ritkábban használatos a rögvest. Azt meg csak olvastuk, hogy: üstöllést. Ugyanazt jelenti, mint az előbbiek. És azt jelenti a pillára szó is. Azt mondják Miko- lában: Egy pillára ott leszek”. írja Gellért Sándor. Az Utunk évkönyve — a hasznos naptár, rejtvény, szép fényképek mellett — igazi irodalmi értéket tett asztalunkra. Érdemes elolvasni, ízlelgetni. Olyan, mint az igazi költészet. Többek között a nálunk is népszerű Sütő András írása. Egyik mondatát figyelmeztetőül hadd idézzem: „A szülőföld nem múlik el; mi szoktuk őt elhagyni, olyanformán is, hogy vasárnapi—vásámapi látogatóivá ünnepélyesedünk.” E kötetet legkedvesebb könyveim közé tettem. Szekér Endre Költő a rajgyűlésen üzen az estén is elment az óvodába Petikéért. Visz- szafelé mégsem a megszokott útra tértek. A kecskeméti Petőfi Sándor Általános Iskola kapujában ünneplőbe öltözött két kis diáklány figyeli az utat. Amikor megpillantják őket, egyikük felüvölt: „Jönnek!” És felrohannak az emeletre társaiknak jelenteni. Nyílik az ajtó. Kisfiát kézenfogva vezetve, pedagógusok kíséretében Buda Ferenc költő lép a terembe. A találkozás első pillanatának elfogódottsága az arcokon: a költőén, a gyerekekén. A rácso- dálkozások, rajongó felismerések, aprócska örömök, kicsi lámpaláz. Most még Pétiké is hallgat. A gyerekek felsorakoznak, a rajvezető meghallgatja a jelentéseket. Megkezdődik a rajgyűlés. Két kislány az asztalhoz lép, üdvözli a vendégeket, megköszönik a költőnek, hogy elfogadta meghívásukat, s arra kérik meséljen magáról, életéről. Buda Ferenc mosolyog. tétova mozdulatot tesz. Aztán azt mondja: — Nem merek fölállni. Kisfia az ölében ül. — Pétiké legalább1 olyan elfo- gódott most, mint ti vagytok. Meg én. Pedig nem ismeretlen környezetbe jöttem, ez az iskola volt az első városi iskola, ahol tanítottam. Erre az időre úgy gondolok vissza, hogy az emléknek fele édes, fele keserű. Édes, mert jó volt. Keserű, mert abba kellett hagynom. Elgondolkodik. — Azt kértétek, magamról meséljek. Kicsit nehéz feladatot adtatok, mert az életemet elmondani sokáig tartana. De ha ti is kérdeztek majd, segítségemre lesztek. A gyerekek még hallgatnak. Kerekre nyílt szemeik élményt fogadó tárt kapuk. Szinte mozdu-r lattanul ülnek. És Buda Ferenc mesél. Mesél arról, mi minden szeretett volna lenni gyerekkorában: minden, csak éppen író nem. Eszébe sem jutott. Amikor 9 évesen megírta első versét, még szégyellte, titkolta. Talán 17 éves lehetett, amikor felötlött benne a gondolat: írni fog. Később a táskából előszedi, az asztalon felsorakoztatja fafaragásait. Magyaráz: — Ez egy öreg bácsi szobrocskája, ez egy női arc, ez meg a szomorúbb, a férfiarc. Ezt úgy nevezik „csanak” régi ivóedény mintázata. — Feri bácsi melyiket szereti jobban: az írást vagy a faragást? Így hangzik az első kérdés és a költő szájából lassan formálódnak! a szavak, mélyről jönnek a gondolatok. Kipirult arcú kisfiú áll fel: — Bocsánatot kérek, ezt én el tudom mondani Feri bácsi szavaival! „Bicskával, ceruzával bánni én egyszerre kezdtem” — idézi a kisfiú, s elmondja végig a Forrás januári számában megjelent Buda Ferenc-vallomást. \ Aztán már egyre sűrűbben lendülnek magasba a jelentkező kezek, a költő nem is tudja, kit hallgasson meg, kinek válaszoljon először. Verseit szavalják értőn, tisztán. Ha valami mégsem világos, kérdeznek. — Hogy tetszik azt érteni, hogy „súlyos vagyok”? — „Farkasok fogadnak”. Itt mire tetszett gondolni? — „Fekete kutya a társam.” Ez képzettársítás Feri bácsi versében? — Otthon a gyerekei nem zavarják munkájában — Előre tudja Feri bácsi, mit fog megfaragni? Záporoznak a kérdések, a gyerekek türelmetlenül nyújtogatják kezüket. Dr. Török Istvánná osztályfőnök — bár nehéz szívvel ^—, végül is megállítja a kérdésfolyamot. Elszaladt az idő. s a másik szobában még érintetlenül várja őket a szülői munkaközösség által készített finom uzsonna. Az osztályfőnököt kérdezem: Mi adta az ötletet, hogy meghívják a költőt? — Ó, az én „gyerekeim” úgy rajonganak az irodalomért! Már olyan sokszor emlegették, hogy szeretnének találkozni igazi íróval vagy költővel. Buda Ferencet legtöbben ismerték. Látásból, fényképről. Verseit is olvasgatták, könyveit kikölcsönözték az iskolakönyvtárból. Mindenki választott magának egyet a versek közül. Megtanulták. Élszólítják, máris megy, visszanéz. Szemében a szeretet öröme. S csak egy pici villanás a pedagógusbüszkeség. A gyerekek virággal búcsúznak Buda Ferenc- tőL Petikének maguk-készitette játékot ajándékoznak. Elköszönnek. míg öltözködnek, csendben megbeszélik egymás közt a mai estét. A Petőfi Sándor Általános Iskola IV. a. osztályának őrsi naplójába az egyik pajtás szépen formált betűkkel ezt írja: „1974, február 14. Ünnepélyes rajfoglalkozás.” Almási Márta
