Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-19 / 296. szám

1973. december 19. • PETŐFI NÉPE • 3 A szovjet olaj útja • Szinte minden hét valami­lyen újabb fejezetet nyit a Szov­jetunió olajiparának történetében. A hatalmas gazdasági potenciál­lal rendelkező országban újabb és újabb olajelőfordulásokról, mind korszerűbb ola j kutatási, kiterme­lési módszerekről számolnak be a jelentések. A felbecsülhetetlen anyagi-szellemi bázisra épülve pedig évek óta dinamikusan bő­vül az olaikitermelés. 1973 első tíz hónapjában 350 millió tonna „fekete aranyat” hoztak felszín­re az olajbányászok. Jól érzékel­teti az iparág fejlődését, ütemét, hogy 1970-ben még kerek egy esz­tendőnek kellett eltelnie, hogy ilyen eredményt érjenek el. A ki­lencedik ötéves terv végére már megközelítőleg 500 millió tonna az előirányzat — vagyis a kiter­melés üteme a következő években is hasonlóan magas lesz. Ilyen eredmény eléréséhez adot­tak a feltételek. Az SZKP és a szovjet kormány megkülönbözte­tett gazdasági ágazatként tartja számon az olajipart, és évről év­re biztosítja a fejlődéséhez szüksé­ges eszközöket. A szovjet száraz­föld és az országhoz tartozó szi­getek, a szénhidrogén-származé­kok alig meghatározható gazdag­ságát rejtik. • Az olajkitermelés — a nép­­gazdasági tervekben előirányzott célkitűzési terveknek megfelelően — fokozatosan az Uraitól keletre fekvő területekre tevődik át. A szibériai területekről, az előirány­zatok szerint. 1980-ra már 300— 330 millió tonna olajat bányász­nak. A merésznek tűnő számokat a tudományos akadémia olajku­tatással foglalkozó tudományos tanácsának elnöke. A. Kruelov ki­jelentése támasztja alá: Szibéria készletei az olaj- és földgáz-ki­termelés magas színvonalú növe­kedését is képesek biztosítani. A nemrégen elkezdett munkák iga­zolták, hogy a kutatási eredmé­nyek Szibériában még a fantasz­tikusnak tűnő előrebecsléseket is felülmúlják. Az újabb előfordulások felku­tatása mellett nem feledkeznek meg a működő bázisok további analizálásáról. termelésbővítésé­ről. A káspi-tengeri lelőhelyek például 1949 óta adnak szénhid­rogént. Sokáig ezek a mezők fe­dezték a szovjet népgazdaság olaj­igényét. A kutatók most a Türfc­­mén Köztársaság partjainál tár­tak fel nagy olajforrásokat. s ami nem közömbös, összetétele nem sokban tér el az eddig ismert jó minőségű olajtól. Figyelemre mél­tó az olajbányászoknak és a geo­lógusoknak az a közös feltétele­zése, amely szerint igen gazdag készleteket reit a Fekete-, Azovi-, és Balti-tengerek mélye is. A gazdag olajelőfordulások sok év­tizedre biztosítják a szovjet nép­gazdaság igényeinek kielégítését, s még jelentős erportalapok is maradnak. • További távlatokat nyit az-olaj ki termel és bővítésében az olajkutak mélyebb kiaknázása. Szakemberek általában 3—4000 méterben határozzák meg azt a mélységet, ahonnan a Szovjetunió folyamatos olajbányászást folytat. A Kárpátokban igen nehéz viszo­nyok között dolgozva már 6800— '7000 méter körül járnak a fúrófe­jek. Az itt alkalmazott technika -és gyakorlati tapasztalatok olya­nok, hogy máshol is felhasznál­hatók. A Szovjetunió nemcsak a világ -egyik legnagyobb olajkitermelője, -de az olajexoortőrök között is az élen van. 1972-ben 76.2 millió ton­na kőolajat adtak el külföldre, ami 1.4 millió tonnával megha­ladta az egy évvel korábbi meny­­nviséget. Az első számú kereske­delmi partnerek természetesen a KGST munkájában részt vevő szocialista országok voltak. Cseh­szlovákiába. az NDK-ba Lengyel­­országba, Bugáriába, Magyaror­szágra. Kubába, Jugoszláviába irányult a kivitel több mint 60 százaléka. A szocialista országok­kal közösen megépített Barátság Olajvezeték nemcsak a gyors, de az olcsó olajszállítást is megol­dotta. A tőkés országok közül -Olaszország, az NSZK, Franciaor­szág, Finnország, Japán, Belgium, Hollandia. Svájc tartoznak a fon­tosabb vevők közé, A következő években — várhatóan — több tő­kés ország is részt vállal a szov­jet olajipar fejlesztésében, nogv a beruházási közreműködésért cserébe nagyobb mennyiségű nyersanyagot kapjon. • A Szovjetunió importlistáján a több száz árucikk között szere­pel a „fekete arany” is. IrakKal. Líbiával, az EAK-kal kötött két­oldalú megállapodás értelmében a Szovjetunió nyújtotta folyama­tos műszaki-tudományos segítség­nyújtásért, a gén- és berendezés­­szállításokért. a pénzügyi köicsö­­nökért cserébe a fejlődő országok olajat is szállítanak. Az importált olaj mennyisége 1972-ben 7,8 mil­lió tonna volt. F. A. Tanyagondokról Szegeden Lehet tűnődni ismét, hogy a december 14-én, Szegeden meg­rendezett országos tanyakonferencia hozzájárult-e hasznos té­nyekkel, érvekkel, szempontokkal a tanyavilág sorsának meg­nyugtató rendezéséhez. Bonyolult, a végletekig összekuszált, ágas-bogas ügy ez. Az egy évvel korábban megtartott kecs­keméti konferencián is már többen kijelentették: bármit álla­pítsunk meg a tanyákról, annak A két tanácskozás között a kérdések bozótjában egyrészt az Élet és Irodalomban lefolytatott vita, másrészt dr. Romány Pál A tanyarendszer ma című köte­le próbált csapást vágni. Ám Szegeden úgy tűnt, a szövevény manapság sem fenyeget kisebb eltévelyedéssel, mint korábban. Pró és kontra Az előadó, Komócsin Mihály, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára oly módon próbált világosságot teremteni, hogy egy­más mellett rendszerezte azokat a szempontokat, amelyek a ta­nyán maradás mellett, illetve el­lene szólnak. Mellette: a piacra termelő háztáji, az ocsóbb lakáskultúra, a belterületen kevés a telek és drága az építkezés. Ellene: a maradiság és az igénytelenség konzerválása, a munka- és a lakóhely szétválá­sa. a köztük levő nagy távolság, a gyarló közlekedési viszonyok, s nem utolsósorban a tanya és a nagyüzemi mezőgazdálkodás mind kiélezettebb ellentéte. De a rendszerező szándék nem vezet-e helyenként túlzott egy­szerűsítésekre? Mert egy-egy szempont, amely előnyként je­lentkezik az egyik oldalon, ugyanazzal a másikon már mint hátránnyal kell számolnunk. És fordítva... A tanya és a nagy­üzem ellentéte például évtize­des téma, csak épp arról feled­kezünk meg gyakorta, hogy a ta­nyai háztáji, épp azért, mert árutermelő, maga is intenzív módon fejlődik. Gondoljunk itt az újabban meglendülő szőlő- és gyümölcskultúrára, a fóliás zöldségnevelésre, a népes ser­tésállományra. S mindehhez minimális a beruházás. Ha pe­dig ez így van, akkor már sok­kal célravezetőbb a közös és a háztáji között az összhang meg­teremtése, semmint a meddő el­lenségeskedés. Vagy a munka- és a lakóhely szétválása... De nyilvánvaló, hogy mennél intenzívebb a ta­nyai háztáji, annál inkább jön számításba, mint munkahely. Méghozzá a család majd min­den tagjára kiterjedően. A sta­tisztika kimutathatja, hogy a ta­nyavilágban jelentős a munka­erő-felesleg, de a való élet ezt nem igazolja. A tanyát- igazából a termelői életmód tartja fenn, legalábbis ott, ahol ez az életforma még nem bomlott meg. Nem vitás, hogy ez a berendezkedés az ott la­kóktól átlagon felüli erőfeszítést, a szellem és a civilizáció sok­sok javáról való lemondást igé­az ellenkezője is igaz. nyel. De még ezt a helyzetet sem szabad abszolutizálni. A vi­taindító előadásban hallhattuk azt is, hogy a tanyavilágban minden tizenharmadik család rendelkezik személyautóval, a városban pedig csak minden ti­zennyolcadik. Beköltözni — de hová? A miénkkel szomszédos Csong­rád megyei tanyai lakosság ará­nya tíz év alatt 27 százalékról alig több mint 20 százalékra csökkent. Jórészt azoknak a családot alapító fiataloknak kö­szönhetően, akik nemcsak a ter­melői, de a fogyasztói életmód­dal is közelebbi kapcsolatba akartak kerülni. Ám látnunk kell, hogy az új fajta életformá­val együttjáró — jelentkező — igényeket még manapság is in­kább csak a városok elégítik ki. A városi lakosság ily módon való felduzzadása azonban nem minden tekintetben egészséges tendencia. Pusztán gazdasági okok miatt sem; köztudomású, hogy mennél nagyobb egy tele­pülés, annál magasabbak az egy főre jutó urbanizációs közkölt­ségek, amelyek nem is számtani, hanem mértani haladvány sze­rint növekednek. Szorgalmazzuk tehát, hogy a tanyákat inkább a falvak „szív­ják” fel? A villany, a vízmű, a járda, az autóbuszjárattal for­galmas kövesút csakugyan nagy áldás, de ezzel a sor ki is me­rült. S immár a felsoroltak sem csak a zárt települések privilé­giumai; épp a Bács megyei pél­da igazolja, hogy a villannyal együtt a termelő- és életkedvet is ki lehet vinni a tanyákra. S megfigyelhető a mozgás iránya, Csongrádban is, Bács-Kiskun­­ban is: mindinkább a villany - és úthálózatok mentén tömörül­nek, sőt születnek újjá a tanya­sorok. Az a községfejlesztési politika, amely a tanyán lakók hozzájá­rulását csak a belterület fej­lesztésére fordította, úgy bosz­­szulja meg magát, hogy a „fel­srófolt” áron árusított telkek egyre kevésbé találnak gazdára. Aki meg tudná venni, az nem óhajt beköltözni — jól „bejára­tott” termelési alapjaitól kelle­ne megválnia, és a 200 négyszö­gölön ugyan mifajta állattartás­ra volt módja —, aki viszont ilyesmivel nem rendelkezik, az megfizetni nem tudja. Mindamellett sok fiatal szak­ember, mezőgazdaságban foglal­koztatott szakmunkás, aki ko­rábban tanyán lakott, 4—5 év alatt eljut odáig, hogy családi házat építsen, ám ez felemészti minden szabad idejét, korábbi közösségét elveszíti, s ahogy múlik az idő, egyre kevésbé ta­lálja meg az újat. Mert jelent­kezik az elfásultság és a bele­törődés is. A tanyavilágra, mint közössé­gi foglalatot jelentő lakóhelyre nemcsak az ottmaradó, hanem az oda visszatérő fiatalok érde­kében is gondolni kellene. An­nál is inkább, mert a tanyai la­kosság mind nagyobb szerephez jut a mezőgazdasági foglalkoz­tatottak évente egy százalékkal csökkenő arányában. Elsősorban is a tanyai kollé­giumokból visszatérőkre kellene gondolni... Átfogó intézkedések A felszólalások is nagyjából az itt jelzett gondolatok körül forogtak. Valaki meg is jegyez­te: a tanyavilágot nem magasz­tos elvekkel, hanem mérnökök és közgazdászok hadával, s tö­méntelen pénzzel lehet és kell megváltani. Féligazság ez is, mint oly sok más témánkkal kapcsolatban. Szellemi és anyagi kapacitásunk véges, ezért nagyon meg kell gondolni, hová fordíthatjuk a leghatékonyabban. A tendencia csak az lehet, hogy ott, ahol a tanyavilág fenn­tartása gazdaságilag és „embe­rileg” indokolt, sőt bizonyos fajta megszilárdulás várható, ott a kint élőket a lehetőségek sze­rint belterületen élőkéhez ha­sonló létfeltételekhez kell jut­tatni. Ott pedig, ahol a bomlás feltaróztathatatlan, a beköltözést kell támogatni, akár kedvezmé­nyes kölcsönökkel is. Egynémely, például közegész­ségügyi vonatkozásban az elma­radott, félreeső, de mindmáig népes_ tanyaterületek fejlesztése nem "tűr halasztást. Vonatkozik ez az állandó orvosi ellátásra, a távolságokat áthidáló adó-ve­vő berendezésekre, a betegszál­lító gépjármuhálózatra csakúgy, mint_a mélyfúrású szivattyús kutak létesítésére. Az országos tanyagondokra új­ból ráirányítani a közfigyelmet — lényegében ez volt a szegedi konferencia célja, amelynek többé-kevésbé eleget is tett. (Ha talán nem is olyan hatásfokkal, mint a tavalyi Kecskeméten.) Az elhangzottak nyomán országos intézkedések készülnek, mint ahogy születtek már korábban is, s újabbakat is készítenek elő — főleg az építéssel, a tanyavilla­mosítással, az úthelyzettel, a posta- és hírközlési lehetőségek­kel összefüggésben. S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára zárszavában joggal je­gyezte meg: A tanyavilág sorsán a bomlasztással. a felszámolás­sal nem lehet segíteni. Ezek nem vezetnek sehová. Megoldást csak a teremtő aktivitástól vár­hatunk. Hatvani Dániel Hódítanak a magyar kukoricahibridek A szocialista országok között együttműködés alakult ki a ha­gyományos fajták terméseredmé­nyét jelentősen felülmúló hibrid­­kukoricák nemesítésében és a ve­tőmagok termesztésében. Az együttes munkában fontos szere­pet vállaltak a magyar növény­­nemesítők, akiknek hibridjeit — az importált külföldi vetőmag­vakkal együtt — eredményesen használják fel a hazai termesz­tők, s az itthoni sikerek után 1973—74-ben már nagyobb kivi­telre került, illetve kerülhet sor. A KGST országok közül az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és a Szovjetunió tartozik a magyar hibridkukorica vásárlói közé. 1973 tavaszán az AGROIMPEX és belföldi partnere, az ÁGKER KFT megállapodást kötött az ér­dekelt országok vállalataival őszi-téli, illetve 1974. első ne­gyedévi szállításokra. Ezzel a szerződéssel a hibrideket előál­lító üzemek hosszú évek után először kerültek abba a helyzet­be, hogy már a vetés időszaká­ban tudták, mire lesz szüksége a külföldi partnereknek a követ­kező időszakban. 1974-ben az NDK-ba 9000 tonna vetőmagot szállítanak,, Csehszlovákiába csaknem 70.0, Lengyelországba 3000, a Szovjetunióba pedig 2000 tonna kukoricavetőmagot expor­tálnak. A magyar mezőgazdasági szak­emberek a Szovjetunióban több bemutatót tartottak: ezeken tá­jékoztatást adtak a szovjet me­zőgazdászoknak arról, hogy mire képesek a magyar hibridek. A bemutatók során 16 szovjet nagy­üzemben ellenőrző próbákat kezdtek; 19 hibridet vizsgáltak meg, 750 000 hektáros kísérleti területen. A Szovjetunió két köz­társaságában — az Ukrán és a Moldovai Köztársaságban — a magyar szakemberek nemrégen mérték fel a kísérleti Eredmé­nyeket: egyértelműen bebizonyo­sodott, hogy a magyar «•zárma­­zású kukoricák jól alkalmazkod­tak az ottani éghajlati és talaj­adottságokhoz. A hibridek iránti fokozódó nemzetközi kereslet arra serken­ti a nemesítőket, hogy egymás tenyészanyagából a legji tékeseb­­beket minél nagyobb számban építsék be az új kombinációkba. Hazánk és az NDK nemesítői között a tudományos együttmű­ködés ilyen tekintetben már je­lentős szakmai sikereket hozott, a Német Demokratikus Köztár­saságban már három közös hib­rid kapott állami elismerést. A közös munkába' bekapcsolódtak a lengyel kutatók. Lengyelország a magvar—NDK közös hibridek­ből 1973-ban 803 tonnányi ve­tőmagot vásárolt. Kiterjedt a közös nemesítői tevékenység ma­gyar—jugoszláv viszonylatban is. ÜNNEPEK ELŐTT (Tóth Sándor felvétele) Kodály-hangverseny Kecskeméten A két év előtti decemberi Ko­­dály-esthez hasonlóan az idén is­mét a szülőváros együttesei lép­tek pódiumra az Országos Fil­harmónia sorozatának ünnepi hangversenyén: a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola és Gimnázium énekkara Kardos Pál, és a Városi Szimfonikus Zenekar Kemény Endre vezény­letével. Kardos Pál csaknem másfél éve él városunkban, ez idő alatt kifejtett eredményes munkáját többek között a gyulai Erkel Diákünnepeken kapott arany­érem, valamint az idei zürichi fesztiválon aratott nemzetközi siker jelzi. Még szegedi műkö­dése idején két ízben is vezé­nyelt nagysikerű koncertet Kecs­keméten, hazai együttes élén azonban ez volt az első nagyobb jelentőségű bemutatkozása, amely egyszerre nyilvánvalóvá tette közönségünk szélesebb rétegei előtt is, mit jelent jelenléte a város zenei életében, sőt sejteni engedte a jövő távlatait is. (Hogy világosabban szóljak: az iskolai kórusán kívül már megalakult és rendszeresen dolgozik Kardos Pál vezetésével egy felnőtt ve­gyeskar is, mely elérheti a haj­dani Városi Dalárda különleges klasszisát, folytathatja a nosz­talgiával emlegetett kórushagyo­mányokat). A hétfői színházi hangverse­nyen előadott nyolc, különböző terjedelmű, de egyaránt igényes kórusmű jól érzékeltette Kodály gyermekkari alkotásainak gaz­dag, változatos világát az egy­szerű gyermekdal- (Katalinka), illetve népdalfeldolgozásoktól (Nagyszalontai köszöntő; Zöld erdőben), s a játékos népi szö­veg-megzenésítéseiktől (Egyetem­­begyetem; Hajnövesztő) a múlt értékeinek újrafogalmazásán (Ave Maria; 150. genfi zsoltár) át egészen az összefoglaló jelle­gű, önmagában is igen sokrétű Pünkösdölőig. S mindez egyszers­mind több oldalról is meggyő­zően bizonyította Kardos Pál ki­váló kórusnevelő és tolmácsoló, értelmező művészetét, amiért — korábbi működése és nemzetközi sikerei alapján — 1971-ben Liszt­díjjal tüntették ki. Látszólag nagyon egyszerű mindaz, amit a keze alatt éneklő kórus jellemzésére felsorolha­tunk : tiszta intonáció, jó szöveg­­mondás, világos formálás, plasz­tikus szólamvezetés és minde­nekelőtt: szép énekkari hangzás. Válójában aki csak egy kevéssé is ismeri ezt a munkát, tudja, milyen rendkívüli energia, mek­kora zenei és „mesterségbeli” felkészültség, a kórus tagjaival való milyen intenzív értelmi és érzelmi kapcsolat kell ahhoz, hogy ezek ne csupán az egysze­ri „feldobottság” látszateredmé­nyeiként jelentkezzenek, hanem biztos alapként kezelhető belső fedezetté váljanak, melyre a karvezető bármikor megbízhatóan — bár mindig újabb és nem ki­sebb erőfeszítésekkel — építhet. Kardos Pál eredményei között is éppen ezt éreztem az egyik leg­fontosabbnak, ez teremetette meg kicsinyek és nagyobbak példás összeforrottságát éppúgy, mint a szokatlan akusztikai viszonyok­hoz való alkalmazkodás nem le­becsülendő képességét. A hangverseny második ré­szében először Forgács Éva ének­művésznő közreműködésével a „Mónár Anna” ballada hangzott, el. Sajnos a szólista hangja alig „jött át” a zenekaron, a balla­da belső feszültségét pedig több­nyire külsőséges eszközökkel, is­mert énekesi manírokkal helyet­tesítette. Zenekarunknak és vezető kar­nagyának mindenképpen helyes törekvése, hogy igyekszik birtok­ba venni fokozatosan Kodály teljes zenekari • életművét, még akkor is, ha ez olykor meghalad­ja jelenlegi erejét. A „Felszállott a páva”-variációk betanulásával és előadásával derekasan meg­dolgoztak zenészeink. A megszólaltatásához elenged­hetetlen nagyszámú, rutinos ki­segítő zenész és zenekarunknak a művel mostanában többet fog­lalkozott törzstagjainak alkalmi társulása termésizetesen nem eredményezhetett kellő összefor­­rottságot és kiegyenlítettséget. A nagyon igényes kompozíció fő vonalakban a helyén volt ugyan, de a Kodály zenekarára jellemző színek és hangzásarányok, va­lamint a szólamok nagyfokú belső differenciáltsága további, alaposabb kidolgozást igényelt volna. Az előadás lendületessé­ge így is nagy közönségsikert hozott. Korber Tivadar Telelőben a tiszai hajók Bevonultak téli szálláshelyük­re — a szeged-tápéi téli kikötő­be — a tisztái uszályok, a kot­róhajók, a vízibuszok, s bevon­tatták a Szőke Tisza nevű hajó­szállót, a csónak- cs fürdőháza­kat is. Itt várják meg a kitava­szodást, közben felújítják, kija­vítják őket. (MTI foto Tóth Béla — KS) Magyar-jugoszláv vasúti tanácskozás Kedden, a MÁV Pécsi Igaz­gatóság széki izáb.n megkezdő­dött a magyar és a jugoszláv vasutak munkacsoportjának négynapos értekezlete, amelyen a MÁV budapesti, illetve Jugo­szláviából a belgrádi vezérigaz­gatóság, továbbá a határmenti magyar és jugoszláv vasúti igazgatóságok képviselői vesz­nek részt. A megbeszélésen elem­zik a MÁV—JZ határállomások munkáját. A két szomszéd ország vasút­jainak határforgalma évről év­re növekszik. 1973 első három­negyed évében például csak a pécsi vasútigazgatóság import-, export- és tranzitforgalma meg­közelítette a hárommillió ton­nát. A jövőben további fejlődés­sel számolnak mindkét oldalon. /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents