Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-16 / 268. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1973. november 16.

KÖNYÖRTELEN

DIMENZIÓ

• Kevés az időnk — mind sietősebben élünk. A kor, amelyben létezünk, tevékenykedünk megadatott, egyre szűkmarkúbban bánik az idővel; többet és többet próbálunk préselni a napok tá- gíthatatlan huszonnégy órában rögzített kereteibe. Hovatovább reménytelen rendet-arányt tartanunk napi elintézendőink, s a re- delkezésre álló idő elletmondá- sában, és mindezek kifejezéseként: ijesztően emelkedik az időzavarból, korunk e sajátos társadalmi oxigénhiányából származó civilizációs betegségek grafikongörbéje ... Lám, hétköznapjainkban is mindegyre jobban érzékeljük a jelenséget, amit az ezredfordulóhoz közelítő világ filozofikus ábrázolásában az idő gyorsulásaként jellemeznek.

Erőteljesebben érzékelhető ez a gyorsulás országok, nemzetek versenypályáján. A növekedés esztendőkben számított üteme, a gyarapodás időegységekben meghatározott mértéke és a feladatok halmaza között bizony nem könnyű összhangot teremteni. S itt már témánk lényegéhez közelítünk, ahhoz a sajátosan ellentmondásos viszonyhoz, amely bennünket, hazai állapotainkat az időhöz, ehhez a könyörtelen dimenzióhoz fűz.

Egyfelől kétségtelen, hogy a világban először a szocialista országok láttak hozzá az idő tervszerű hasznosításához, hiszen az ötéves tervek rendszere nem egyéb mint céltudatos törekvés az idő és a feladatok bizonyos összhangjának, úgy is mondhatnánk : összebékítésének megteremtésére. Másfelől: aligha tagadható, hogy az időt, mint a gazdasági-társadalmi fejlődés mellőzhetetlen tényezőjét csak mostanában kezdjük teljes jelentőségében tisztelni, értékelni.

• Szemléltetésül hadd utaljunk a gazdasági nézőpontból olyannyira fontos időtényező talán leglátványosabb jelentkezési mód. jára: a gyártmányok újdonságér- tékéból vagy avultságából származó haszonra, veszteségre. Köztudomású, hogy korunk gazdálkodásában nemcsak az hozhat hasznot, ha valamilyen jól értékesíthető termék előállítására képeseknek bizonyulunk, de rendkívül nagy mértékben az is, ha elsőként vagy az elsők között bocsátjuk ki az újdonságot.

Nem árt néhány tény tükrében is megismernünk, mekkora értékekről, milyen arányú nemzeti haszonról vagy veszteségről van itt szó. A tavaly rendezett ipar- gazdasági tudományos konferencián ismertettek egy figyelemre méltó vizsgálatot, amely ezt ''az önmagában is sokatmondó címet viselte: Az időtényező szerepe a beruházások gazdaságosságában. Nos, az elemzés számokat közölt az építéssel összefüggő, kivitelezés alatt álló beruházások várható megvalósulási idejéről, s ezekből kitűnt, hogy — például — a 100 —200 millió forint közötti ösz- szeggel kivitelezett beruházások átlagos ideje 1969-ben 4,9 esztendő volt, 1971-ben pedig 5,9; ugyanez az időérték a 200—500 milliós beruházásoknál az 1969 beli 4,5’ évről 1971-ben 6,3 évre; az 500 millió feletti beruházásoknál pedig 6,9 évről 8,4 évre emelkedett.

Elegendő ezekre a számokra

pillantanunk, hogy elképzeljük, mit jelent a jól hasznosított vagy az elfecsérelt idő, mekkora értéktől fosztja meg a népgazdaságunkat átlagadatokban szereplő soksok többletesztendő.

• Ám a gazdálkodás köznapi folyamatában jobbára nem is ennyire látványos formában, ilyen mérhető módon van jelen az idő. Gondoljunk arra, hogy például a munka és üzemszervezés esetében, noha ez önmagában is fontos, vajon mennyire lényeges az is: mikorra érnek be egy-egy vállalatnál a szervezési intézkedések, mennyi idő alatt jönek létre a hatékonyabb termelés feltételei. Ismeretes az is, hogy központi határozatok, társadalmi erőfeszítések célpontja a gyártmányszerkezet korszerűsítése, az új, a haladást képviselő termékek meghonosítása és a régiek, az elavultak kiszorítása. A gond jobbára az utóbbi cél megvalósítása körül sűrűsödik. Túl lassan, a kelleténél több időt felhasználva szűnik meg a régebbi gyártmányok előállítása; főleg a gépiparban jelzik a statisztikák a termékcserélődés figyelmeztetően vontatott ütemét. Márpedig minden nap, hét, ameddig az elavult, a gazdaságtalan termék életét meghosszabbítjuk, nemzeti javainkat csökkenti, vagy legalább is gyarapodásának lehetséges ütemét korlátozza.

Az idő — amely a személyes lét és a népgazdasági fejlődés egyetemes kerete —, gyorsulásával voltaképpen életvitelünk alapvető átrendezését feltételezi. Arra gondolunk, hogy valahol a folyamatok mélyében nem választható ketté a magánélet és a köztevékenység szokásrendszere, valahol találkozik a vállalatinépgazdasági méretű időpazarlás, életrendünk olykor régies időfe- csérlő módszereivel. Válóban, mintha még nem tanultuk volna meg eléggé — mindennapos életmódunkban — milyen nagy bűn ez időt, és mindig mások idejét pazarolni. Mintha jelképes jelentőségű lenne a szűkre méretezett lift, amely csak két utassal indulhat — mert sehol senki nem számította ki, mekkora tékozlás ez a látszattakarékosság, menyi elfolyó perc következik ügyeink intézésekor a liftajtó előtti tömeges ácsorgásokból. Folytathatnék a sort a hivatali előszobák várakozóival, a pult előtt sorakozókkal, a sok-sok elveszített perccel, amely nemzeti méretekben hatalmas értéket képviselő időmennyiséggé ösz- szegződik.

Igaz, azt mondhatnók: ugyan milyen jogon számoljuk országos keretekben az elpazarolt magánidőket, a nullára redukált ácsor- gásórákat? Nos, azon a jogon, hogy az időnek, mint pótolhatatlan nemzeti értéknek egyetemesen kell elismerést nyernie vállalati kalkulációban és szemléletben, beruházási számításban és életvitelben.

• Ha emitt — történetesen a liftajtó előtt — nincs jelentőségük a perceknek, ha tágítva in\- már a liftjelképet: az egész életrendszerünkben nem válik megbocsáthatatlan könnyelműséggé az idő tékozlása, akkor ez szükségképp hat a gyárkapun belüli időértelmezésre is!

Tábori András

• Bezárult a háló, majd a mérlegeléskor dől el, hány mázsa hal akadt bele.

Őszi betakarítás a vízen

Kiskunfélegyházától alig tíz kilométernyire fekszik a nád- rengeteggel körülvett Péteri-tó, s a néhány perc alatt, míg megközelítjük, az az érzésünk, hogy legalább száz esztendőt tettünk meg visszafelé az időben. A halászok vízzel-széllel dacoló ereje, szótlansága pontosan olyan lehet, mint őseiké volt, talán a combig érő gumicsizmák és az elszakíthatatlan műanyaghálók utalnak a mai időkre. A tó is az eredeti romantikus, vad szépségében illegeti magát az idetévedt idegenek előtt, akik azt képzelik, hogy az ő tiszteletükre sereglett össze és tart díszrepülést a sok ezer sirály.

Dósa Jenő halászmester irányítása mellett már október 29- től kezdve folyik a „termés’’ betakarítása — a nagy őszi halászat — a pálmonostori Keleti Fény Tsz 3 tóból álló, 405 hold területű halgazdaságában. Jelenleg a legnagyobb tavon, a 312 holdas Péteri-tavon folyik a lehalászás. Eddig 640 mázsa halat fogtak ki, túlnyomó többségben pontyot, de a növényevő amurok is szépen megnőttek, megszaporodtak. Még a halászoknak is élmény egy-egy 12—15 kilós harcsa, vagy egy megtermett csuka kifogása. Az idei várható eredmény 10—11 vagon hal.

Naponta 50—100 mázsa akad a hálóba, s a part mellé húzott hálóból, amelynek tetején úgy pezseg a víz a ficánkoló halaktól, mintha gejzír tört volna fel

ä

a tó fenekén. A betakarított termést nagyság, fajta, minőség szerint osztályozzák. Legnagyobb gonddal, szinte babusgatva emelik kosárba a hatalmas tenyész- pontyokat, hogy a teleltetőbe szállítsák. Ugyanez a sorsuk a vetőmagnak nevezett jövendő te- nyészhalaknak is, ezek rakják le alapjait a jövő évi, hasonlóan sikeres betakarításnak. Legtöbb a piaci hal, az egyöntetű, közepes nagyságú ponty. Egyelőre ezek is- egy mesterséges tóba kerülnek, onnan pedig folyamatosan a piacra, halcsarnokokba.

Már a ritkás nagyháló is megrostálja a kifogott halat, apraja kibújik belőle, s amelyik bentreked, azt a csatornába öntik a halászok, jó fogást és örömet szerezve a csatorna partján ülő horgászoknak.

T. M.

• Ez a harcsa ÍZ kilót nyom. (Rádi József felvételei)

• Válogatás és mérlegelés.

• Élnek, mint hal a kosárban.

Harcunk a szekrénnyel

Miután nemrégiben több gyökeres változtatást eszközöltünk otthonunkban, egyúttal azt is elhatároztuk. hogy a lakás küllemének emeléséhez egy szolid, kétajtós szekrény beszerzésével is hozzájárulunk.

„A bútorkereskedelem több, mint árueladás”

A gondolatot tett követte, s csakhamar a sarokban díszlett a garnitúrához színben jól illő si- fon, amely az üzletből új „támaszpontjára” a délelőtti órákban érkezett meg.

Amikor délután kies lakomba hazatértem: már az előszobába lépve, ágyúlövések döreje vágott mellbe és fültövön. Benn. a sarokszobában ügyködött a család. A harci zengzetgk az újdonsült szekrénytől származtak, amelynek egyébként impozáns kettős ajtaja a szentnek sem akart becsukódni.

,.A vásárlók jogos mérge sokszor nem éppen szalonképes formában csapódik le”

Köszönés helvett néhány népies hangvételű szólammal üdvözöltem a család tagjait, akik nagyjából hasonló módon válaszoltak. A padlót — többrét hajtott újságpapírok özöne fedte.

— Vajh, mi célt szolgálnak eme fecnik — próbáltam áttérni az irodalmi stílusra. A magyarázat: a szekrényt megfelelően szintbe kell állítani annak érdekében, hogy az ajtók egyáltalán becsukódjanak. Valami lehetett á dologban mert a két ajtószárnya között egyelőre több centi szint- különbség volt tapasztalható, mintha csak az ország más-más két városának zsibpiacán szereztük volna be őket.

„Aránylag gyakran fordul elő, hogy hibás árut szállítanak a vevő lakására”

Több mint kétezer forintot vontam meg a család szájától a íeneerte kredencért. Az szóba sem került, a vásárláskor, mintha leértékelt, vagy minőségi hibás darab lenne. Az sem, hogy külön, vereitékes mérnöki munkával kell maid rendeltetésszerű használatra alkalmassá tenni. Ha ugyanis ezt tudom, vízmértékről és logarlécről is gondoskodtam volna1

Midőn e sorokat írom. a tv már rég jó éjszakát mondott nézőinek. De a család edzettebb és kevésbé koros tagjai még most is ott tüsténkednek a nevezetes bútordarab körül, amelvnek aitószárnyai messziről köszöngetnek egymásnak. lábai alatt pedig gondosan és pazar bőkezűséggel elhelyezett papírtenvészetek virulnak. Kulcsra zárni azonban mindeddig meddő próbálkozásnak bizonyult. . .

A hiábavaló kísérletek „nem éppen szalonképes formában lecsapódó” kísérőzenéje mellett tértem nyugovóra. Nehezen lecsukódó pilláim mögött még sokáig ott lebegett az alcímekben idézett hírlapi cikk egyik mondata, amelyet annak ideién hazai bútorkereskedelmünk egvik fő-fő- illetékese közölt a sajtóval:

„A legkényesebb igényeket is ki tudjuk elégíteni” ...

—a —r

Vágóhídi elégia - pacalügyben

V/f ár én csak ilyen vagyok. A múltkoriban oda1V1 makacsoltam magam a pacalkérdéshez, s elhatároztam. hogy az istennek se szállók le róla*

Indulatom lohadtán csak kiérlelődött bennem a belátás, hogy téves nyomon járok, midőn a pacalhiányt a mezőgazdaság hibás tenyésztési koncepciójára hárítom. Nevezetesen, hogy azért nincs elegendő pacal, mert a szóbanforgó szféra a kelleténél nagyobb lélekszámban nevel előgyomor nélküli marhákat.

Töprengéseimet új irányba terelte a televízió Kicsoda — micsodá?-ja. Abban is Sas Elemérnek az a nyilatkozata, hogy napjainkban nem aranyból is tudunk már aranyat csinálni. Miért ne volna képes az emberi elme arra is — állítottam -fel maszektézisemet —, hogy a pacalból fakasszon több aranyat, mint amennyit a marha előgyomra önmagában. pacalnakvalóságában ér? S ha az előgyomor- állománynak csak egy részét is elindítják az aranyabbá válás kémaiai folyamatában, ez már arányosítja a maradékpacal árát is. Hogy tapintatosan fejezzem ki magam. Azaz — képzelődtem —, ha az ügyeskedő üzletember nem sajnál egy csöpp forint- elixírt szánni a pacalkemizációba, gyorsabban, s könnyebben jut előgyomorhoz.

De némi fejtöredelem árán csak eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy a pacal, mint aranybánya sem fedheti a meztelen valóságot. Mármint azért, mert. aranykenéssel sinqg több. mint amennyi van. Ami — ott vagyunk, ahol a mádi honpolgár — kevés.

Na öcskös — biztattam magam új nekibuzdulásra

— nincs más hátra: gyerünk a szag után! így jutottam el a pacal forrásvidékéhez. Közismertebb nevén a Bács-Kiskun megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz — Kiskunfélegyházára.

Bíró Imre igazgató — szerencsémre — kedélyes természetű ember. Nemkülönben a politikai jobbkeze, Muzsik Tibor alapszervezeti párttitkár is. Elhatároztam, hogy éppen e tulajdonságukat meglovagolva, ajtóstul indítom a tapogatózást. Mindjárt ezzel a keresztkérdéssel kezdtem.

— Bíró elvtárs szereti a pacalt?

Pirospozsgás arcának derűiéből rögtön arra következtettem, hogy „no most kibúvik a szög a zsákból!” — Persze, hogy ő is a pacalimádók széles táborába tartozik, s mint aki közel van a húsos fazékhoz ... Ám a következő pillanatban hangos csat- tanással esett le az álam. Két kezét széttárva ingatta fejét.

— Én nem szeretem a pacalt. Egyedül a mi konyhánkon eszem meg. hogy meg ne sértődjenek a

szakácsoké

Az ő kezén tehát nem tűnik el szőrén-szálán a pacal.

Gyerünk egy elterelő mozdulattal.

— Hány kiló pacalnak valót szerelnek ki egy marhából?

Alig mondta ki Muzsik Tibor, hogy 5 kilónyit, fülhasogató csörömpölésbe kezdett az igazgatói telefon. Bíró Imre virgoncán kapta fel a kagylót, s az első három szó elhangzása után vidor arccal fordította úgy az okos hallószerszámot, hogy mindannyian vegyük a szöveget. ,

—1• Mennyit? ötven kiló pacalt? — visszhangozta a hívó kérését. Udvariasan tájékoztatta, hogy melyik az üzem illetékes osztálya, ahol kellő felkészültséggel és edzettséggel állják a pacaligénylők szüntelen ostromát. Ahol többször, mint nem ilyen választ kénytelenek adni: „Száz kiló pacalt? Tízet se tudunk már adni...”

— Ez hányadik ilyen hívás is ma? — fordult az igazgató a párttitkárhoz, aki rövid fejszámolás után emlékezett, hogy talán a negyedik.

C a további információkból — emlékeztető fel- J jegyzésekből — egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy ez az egész pacalkérdés — tisztesség ne essék, szólván — tiszta kabaréhelyzetekbe torkollik.

Mert... Mikor pár esztendeje átvette tisztét Bíró Imre, egyik vezető az általános eligazítás során egyszercsak kinyilatkoztatta: „A pacalelosztás pedig igazgatói jogkör!” Bíró elvtárs nem akart hinni a Iliiének, s egyből leszögezte, hogy márpedig ez megszűnik. Azért van ez és ez az osztály, hogy ott foglalkozzanak pacalértékesítéssel. Hát igen, ideális álláspont ez. De mit tehet az igazgató, amikor:

Hívják tekintélyesebbnél tekintélyesebb szervektől, intézményektől: ilyen jubileumi találkozó lesz, amolyan örömünnep, amely ugye elképzelhetetlen pacalvacsora nélkül. Interurbán telefon: országgyűlési képviselő interveniál pacalért. A győztes szocialista brigád megvendégeli a helyezetteket. Máskor ’a megye távoli sarkából keresi egy pici delegáció, élén az ismerős vezető, aki le sem ül, míg a helyzethez illő komolysággal elő nem adja:

— Imre, mint tanácstag jöttem hozzád. Nevezetes kis ünnepség lesz nálunk, és hát száz kiló pacal kellene. .

"VTos, ezt faggyúzzuk meg. kedves pacalszereto J-N társaim. így megy ez hétről hétre. Riman- kodnak tsz-ek, amelyek pacalpaprikásra bazirozták csárdáikat: „Ha istent ismernek, egy marék pacalt juttassanak! Ha bejön a vendég, már a küszöbtől kérdezi: „Pacal van?” Ha nincs, már fordul is kifelé a csárdából.” — Heti harminc kilót hajlandók előre lekötni, huzamosabb időn át kapják az újabb ajánlatot.

— S csak a mi megyénkben dúl ez a pacalimádat?

— Még nálunk sem az egész megyében. Főleg Kecskemét, Félegyháza körzetében.

— No azért Maisát is ideszámíthatjuk.

— De hiszen a múltkor egész délről jöttek.

Kiderül, hogy valóban szűkebb hazánk tekinthető

ilyen kielégíthetetlen pacalparadicso’mnak. Ahova Békésből, Szeged tájáról. Szolnokról, de még a Dunántúlról is hajtanak fel élelmes pacalvendéglok marhagyomrot a rettentő pacalszomjúság enyhítésére. Nem is olyan rég — például a Dunántúlon - sertéshizlaldákban értékesítették a pacalt — 40 filléres áron —", annyira nem volt keletje. Idővel rájöttek, hogy Budapesten jobb pénzt adnak érte.

Nálunk pedig? Levágnak ebben az üzemben hetenként 150—200—300 marhát — mikor mennyit. A 45 héten, papíron ellenőrizhető. 137 darabot. Számoljunk 100-asával. állatonként tehát 5 kg pa- calnakvalóval. Az annyi, mint 500 kiló. Ebből a vágóhíd 100 kilót dolgoz fel. marad tehát 400 kiló pacal. S mennyi az igény?

Bíró Imre gondolkodás nélkül vágja rá.

— Legalább négyezer kiló.

C zóval: megyénkben a pacal — az autókkal ^ összehasonlítva — a Volvo, vagy a Renault színvonalán áll. Bizonyítva, hogy az Aranyhomok népe nemcsak a saját,, hanem a marha gyomrát is szereti. Tóth István