Petőfi Népe, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1973. augusztus 26. Megérett a szőlő — Érik a szőlő, nemsokára szüretelünk, mondja Fehér Györgyi és büszkén mutatja a szövetkezet Rákóczi üzemegységében termett, mézszínű fürtöket. A mélykúti határnak ezt a zugát valahogy elkerülte a legutóbbi pusztító vihar és jégeső. A két kilométer hosszú, vadonatúj bekötőút mentén 88 hektáron szép terméssel kecsegtet a Pannónia kincse, a sasz- la, az ezeréves Magyarország emléke és a favorit. Mind megannyi keresett csemegeszőlő-fajta. A távolabbi ültetvények már nem voltak ilyen szerencsések. Bácsszőlős felé eső részen már csak böngészni lehet, az ugyancsak szép termést ígérő Csabagyöngyét szinte tönkresilányítot- ta a jég. A Rákóczi üzemegység asszonyai ezekben a napokban éppen azon fáradoznak, hogy ösz- szegyűjtsék a sérült fürtöket, s a Közép-magyarországi Pince- gazdaság bácsalmási üzemébe szállítsák, ahol mustot sajtolnak belőle. Az ilyen jégverés valamikor mindenükből kiforgatta a szőlősgazdákat. Bánó Mátyás, az Alkotmány Tsz főkönyvelője mégis úgy számolgatja, hogy a több milliós kár ellenére, csemege- és borszőlőből együttesen megterem pított nyolcvan, helybeli paraszt- ember. Évekig igen nehezen birkóztak meg a mostoha természeti körülményekkel, és a vezetőség sem állt mindig a hivatása magaslatán. Az 1960-as évek közepe táján történt a nagy változás. amikor az újonnan megválasztott vezetőség átfogó homok- és gyephasznositási tervet dolgozott ki. Igénybe vették az állami támogatást, több mint ezer hektár bor- és csemegeszőlő, 400 hektár gyümölcsös. 300 hektár erdő telepítését irányozták elő. Az ültetvények zöme azóta már meghozta gyümölcsét. E nagyszerű vállalkozás, amiről 1952. augusztus 20-án az Alkotmány Tsz alapítói csak álmodozhattak. • Erik a csemegeszőlő —, mutatja Fehér Györgyi. a tervezett mennyiség. Ez ugyan jóval kevesebb annál, mint amennyit az elemi csapás előtt ígértek az ültetvények, de erről nem tehet a mélykúti termelő- szövetkezet tagsága. Éppen ideje volna már nyaranta üzembe helyezni azokat a jégfelhőreasztó rakétákat — mondják a mélykútiak. Dél-Baranyától Csongrádig sokkal több kárt okoz a szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak a jég. mint amennyibe a védekezés kerülne. Odaát Jugoszláviában már sikeresen kísérleteznek vele. Eszter Pál brigádvezető igen elégedett a Rákóczi üzemegységben dolgozó asszonyok munkájával. Dicséri Temesvári Lukács- nét. Molnár ' Vincénét. Hutterer Jánosnét, Ágoston Istvánnét és a többieket, akik hónapokon át művelték a szőlőt. Tiszták, gondozottak a szüret előtt álló nagyüzemi ültetvények. — Tizenharmadik éve tagja vagyok ennek a közösségnek, úgy összeszoktunk, mint egy család. A munka eredményén is meglátszik ez. 1960—61-ben mindössze tizenhárom, tizennégy forintot ért a munkaegység, most ennek csaknem a tízszerese a rendszeresen dolgozók napi kereseté. Elég körülnézni itt. a sivó homok helyén elültetett szőlőkön, máris meglátszik a különbség a mostani és az akkori állapotok között —, mondja Eszter Pál. Bács-Kiskun megyének a legnagyobb csemegeszőlő-termesztő szövetkezete a mélykúti Alkotmány, amelyet két évtizede ala• Gépesítik az ügyvitelt. Miké Istvánné április óta ASCOTA típusú géppel végzi az érték könyvelést. (Pásztor Zoltán felvételei) a szövetkezet vezetőinek, tagjainak szorgalmát, szakértelmét dicséri. s évtizedekre meghatározta a gazdaság termelésszerkezetét. A szövetkezetnek egyik legfőbb áruátvevőie a Közép-magyarországi Pincegazdaság, amely- lyel tízéves szerződést kötött. Borszőlőültetvényei termésének 70 százalékát a pincegazdaságnak adja el. 30 százalékát pedig a vállalat a szövetkezet számára tárolja, mivel annak feldolgozó és tárolóüzeme nincsen. Ezzel szemben kiterjedt a kereskedelmi tevékenysége. A fővárosban három, a Balatonná] és Gyulán egy-egy, Mélykúton két pohara- zóban. büfében kóstolgatják a vendégek az Alkotmány Termelőszövetkezet ezüstérmes borait. A 175 hektáros csemegeszőlő-ültetvény termésének pedig a ME- ZÖTERMÉK a felvásárlója. K. A. MUNKÁSMONOLÓG „Csak a villany legyen meg” Gondolta volna, hogy Magyar János, a Szerszám gépipari Művek csoportvezető edzője ebben a nád fedeles, vertfalú, villany nélküli tanyában lakik? Itt, a ballószögi határban, fél kilométerre a köves- úttól. Látja, ilyen is van... De most nehogy valamilyen kesergést várjon tőlem! Mert igaz, hogy a tánya 70 évesnél is öregebb, de ezek a falak még sokáig állni fognak, s az új nádtetőt 17 évvel ezelőtt rakattuk fel, ahhoz megint nem kell nyúlni jó ideig. Helye is van mindennek, mert hiszen 18 méter hosszú ez az épület. S ezek az eperfák a ház előtt egyidősek a tanyával, a legnagyobb kánikulában is hűvös van alattuk, és ahogy ezek megszűrik a levegőt a portól, s amilyen csend van itt kö- röskörül, az embert semmi nem háborgatja, nos, ez az, amit én nem cserélnék el a legragyogóbb városi lakónegyedért sem. A villany hiánya persze nagy hátrány. Amikor még úgy látszott, hogy ide a vezeték csak sohanapján érkezik, morfondíroztam is, hogy közelebb kellene költözni a városhoz, mondjuk Kadafalvára, ahol vettem is egy telket, ez azonban a fiamé lesz, aki már 19 éves, s ott dogozik ő is, az edzőműhelyben, velem együtt; mert ha itt tanyasi szomszédok öten összefogunk, csak meg lesz a villany. Akkor pedig én már nem mozdulok el innen... Sőt ezen a tanyán is lehet még alakítani, szeretném szép sarkosra kiépíteni, nagy ablakokkal, miegymás, meg aztán új bútor sem ártana, mert a mostaniak bizony már öregek, rozogák. Itt van ez a másfél hold földecske, egy hold belőle a szőlő, I960 előtt ez adta a fő megélhetést. Vállaltam persze alkalmi munkákat is. Csakhogy ezt így nem láttam jónak, sok volt a bizonytalanság, hol jó volt a termés, hol meg rosszabb, s tovább nem akartam vállalni örökös kockázatot. A szándékomat, hogy elmegyek az iparba, a feleségem is támogatta. Akkor volt az átszervezés, szakszövetkezeti tag lettem én is, illetve akkor még tszcs-nek hívták, de az- időtájt nem sok jót láttam az egészben. így mentem be a parkettagyárba, 36 éves koromban. Ott voltam másfél évig, s úgy kerültem a mostani helyemre. Udvari munkásként kezdtem, az edzőműhely akkor még nem is volt meg, később épült. Kapok 12 forintos órabért, s így megvan a havi 2300—2400 forint. Azt mondhatom, ma már inkább munkásnak érzem magam, mint gazdálkodónak. Vagyis mint parasztnak . .. Hogy talán szégyellném? Szó sincs ilyenről! A földről nem tudnék lemondani. Igaz hogy a szőlő csöppet sem fiatal, újítgatom is évente, apránként. Jobb években meghaladja a 15 hektót. De ami munka van vele, annak is nagy része rám nehezedik. Sokan irigykedve mondják, hogy kétlaki vagyok, könnyű nekem. Erre én azt válaszolom, hogy próbálja meg utánam csinálni. Itt nincs az, hogy letelt a műszak és ma már nem dolgozom többet ... Higgyje el nekem, ezt nem panaszként mondom. A munkát el lehet végezni, mert szép sorjában felkínálja magát, s csak az a fontos, hogy az ember idejében végezzen el mindent. Mert akkor nincs szükség kapkodásra. Télen azért több idő van, összejárunk itt a szomszédokkal, van már minivi- zor is az egyik tanyában, kártyázgatunk, s ha már szőlősgazdák vagyunk, szippantunk is egy keveset. Mondanom sem kell, hogy ezen a részen nem én vagyok az egyedüli ingázó, sőt talán nincs is tanya, ahonnan ne járnának be az iparba. Az igaz, hogy nem annyira a velem egykorúak, hanem inkább a fiatalabbak. De még a nálam idősebbek közül is többen mondják, bárcsak ők is a bejárást választották volna annak idején. Maga az utazás két és fél, három órát elvesz naponta. Kezdetben biciklivel jártam be. Aztán következett a motor, három vagy négy évig, s bár csak a nyári időszakban használtam, nagyon megelégeltem. A busz nem csak kényelmesebb, de olcsóbb is. • „Mostanában már inkább munkásnak érzem magam...” Bár több időt vesz az igénybe. Innen tíz perc a megálló. Bent az Üjkollégium előtt szállók le, átbaktatok a főtéren, az Aranyhomok Szálló mögül indul a 13-as, azzal megyek ki. Visszafelé még kacifántosabb. A 13-asról átszállók a 8-asra, azzal elmegyek a buszállomásig, s ott ülök fel a ballószögire. Nagynéha, amikor itthon nem szorít annyira a munka, előadódik, hogy egy járatot kihagyok, ilyenkor a cimborákkal beülünk valahová, lecsúsztatunk egy-egy korsó sört, s ezzel kész. Olykor a családdal szívesebben kimozdulok messzibbre is, mondjuk fürdeni egyet Kerekdombon, vagy pedig elugrani Dunaújvárosba, a nővéremékhez. Külföldön még nem jártam, noha nagy kedvem volna hozzá, leginkább Csehszlovákia és Németország érdekelne. Az az egy fiunk van, akiről már szóltam is. Ha nagyon szorít itthon a munka, akkor rá is lehet számítani, különben a KISZ-ben érzi jól magát inkább, a sportolásban, meg az effélékben. Elvégezte a fülöpszállási gépészképző szakiskolát, s most azt tervezi, hogy beiratkozik a műszaki főiskola esti'tagozatára. A motorozást jobban kedveli, mint én, de olykor ő is átvált a buszra. Mondtam már neki, hogy szerezze meg a kocsivezetöi jogosítványt, s talán majd ki tudunk szorítani egy olcsóbb autóra- valót. Csak amikor mélyebben kezdünk el gondolkodni a dolgon, rájövünk, hogy mégis a villany meg a házépítés volna az elsődleges. De majdcsak révbe jutunk valamikor ... (Lejegyezte: H. D.) gyermekei” A MINISZTERTANÁCS MEGTÁRGYALTA... Az anyavállalatok „ifjú Az elmúlt évtizedben történt iparfejlesztés legszembetűnőbb módja a vidéki ipartelepítés volt, amit kettős célt szolgált: egyrészt a termelőerők tervszerűbb, egészségesebb területi elhelyezését, az ipar „Budapest-cent- rikusságának” mérséklését; másrészt a kisebb városok, sőt a falvak szabad munkaerejének foglalkoztatását. E folyamat eredményeként jelentősen megnőtt az ország ipari termelésében, az iparilag korábban fejletlen területek szerepe, megoldódtak, vagy legalábbis enyhültek az érintett körzetekben a foglalkoztatási gondok, emelkedett a lakosság életszínvonala. <Bács megyében például az ipari foglalkoztatottak száma tíz év alatt a kétszeresére, az ipari dolgozóknak kifizetett munkabér ösz- szege pedig háromszorosára növekedett.) Az új ipartelepek jelentősen hozzájárultak a városok és a nagyközségek fejlődéséhez, a munkaerő pedig a városokba, illetve a fejlettebb infrastruktúrával rendelkező településekre áramlott. • Csepel-teherautók műszerfalát készítik a Vlllamosszigetelő- és Műanyaggyár kiskunfélegyházi gyáregységében. (Szabó Ferenc felvétele) Ezek a — vázlatosan áttekintett — eredmények azonban egyúttal bizonyos gondokat is jelentettek. Az iparosítás szempontjából ügyes húzás volt (például Bács megyében), hogy a hatvanas évek elején erőteljesen fejlesztették a tanácsi ipart, majd az így létrehozót „ipari magokat” többnyire minisztériumi vállalatoknak adták át. A megoldás a telepítő vállalatok számára sem volt rossz üzlet, mert nagyobb beruházás nélkül juthattak hozzá a fejlesztési lehetőségeket nyújtó kis üzemekhez. Viszont az efféle ipartelepítés többnyire az elavult technika konzerválását is jelentette, hiszen a sietősen szaporított tanácsi kis vállalatokat általában a nagyüzemektől átvett kiöregedett gépekkel, berendezésekkel szerelték fel. Kiskunfélegyházán például jelentős összegekkel fejlesztették a Villamosszigetelő és Műanyaggyárat, ahol jó termelési eredményeket is érnek el. A Kéziszerszámgyár Kecskeméti Reszelőgyárának fejlesztésére már korántsem fordítanak ekkora gondot. A kiskunhalasi Pamutnyomóipari Vállalat gyáregységében szép új üzemi épületekben, korszerű fonógépek mellett egy sor elavult szövőgépet telepítettek le. Az iparosítás során első számú szempont volt általában a létszámnövelés, a foglalkoztatottság színvonalának emelése. Ahol szabad munkaerő volt, oda 'telepítettek. Mindegy, hogy milyen ipart és mindegy volt, hogy mi lesz a telepítés későbbi következménye. Mindezek persze erősen befolyásolták az ipartelepítés során létrehozott üzemek termelését, gazdaságosságát, termelékenységi eredményeit. A gondok egyre súlyosabbá váltak, s ezért tavaly a kormány is foglalkozott az ipartelepítés problémáival. Az akkori határozat értelmében, a Munkaügyi Minisztérium most széles körű vizsgálatot végzett 189 vidéki ipartelepen, hogy kiderítsék: hogyan alakult az utóbbi 3—4 évben az ipari és más telephelyek termelékenysége, illetve a munkaerő gazdaságos foglalkoztatása. A vizsgálatról készült jelentést a legutóbbi kormányülésen tárgyalták. A vizsgálat leglényegesebb megállapítása, hogy a telephelyek zöménél az átlagosnál jobb szervezési és egyéb munkafeltételeket találtak. A könnyűipari vállalatok által telepített egységek felénél például már elérték, vagy megközelítették az anyavállalat termelékenységi színvonalát. A KGM-vállalatok- nál ez az arány 77 százalék. Változatlanul gond azonban, hogy a telephelyeken még mindig nincs megfelelő szervező tevékenység többnyire azért, mert a telepítő vállalatok sorsukra hagyják vidékre kihelyezett üzemeiket. Ennek következtében sokszor hiányzik az átgondolt fejlesztési program, a működtetett géppark elavult, gazdaságtalan a termékstruktúra, hiányzik a telep megfelelő önállósága illetve az önelszámoló egységek kialakítása vontatottan halad, s mindezeket tetézi a szakember- hiány. A gazdaságos termékszerkezet kialakítása, a géppark modernizálása és az ezekhez hasonló bajok orvoslása persze nem csupán a vállalatok elhatározásán múlik. A tevékenységi kör bővítése minden esetben kisebb- nagyobb fejlesztéseket, beruházásokat követel, s a vidéki telephelyek jó része bizony pénzszűkével bajlódik. A vizsgálatból leszűrhető egyik tanulság, hogy a telepítő vállalatoknak bizony sokkal többet kell törődniük vidéki termelő egységeikkel. De legalább ennyire fontos a soron következő telepítések helyes megválasztása. Jó néhány vidéki ipartelep intő példa a telepítés gondolatával foglalkozó vállalatok, intézmények számára: szabad-e pillanatnyi célok érdekében olyan megoldásokat alkalmazni, amelyek a jövőt teszik bizonytalanná? V. Cs. Új lakberendezési áruház • Salgótarjánban — a tervezett november 30-i határidő helyett — az Alkotmány ünnepének tiszteletére, már augusztusban átadták a város új áruházát. A háromezer négyzetméter alapterületű, 25 millió forintos beruházással létesített áruháznak bútor-, műszaki-, üveg-, porcelán-, ajándékcikk-, valamint lakástextilosztályai vannak. • Az áruházban. • Az áruház külső képe. (MTI-fotók: Balassa Ferenc felvételei _ KS)
