Petőfi Népe, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI

A néphagyomány pedagógiai gyakorlatunkban

messzire esik az eredetitől, akárcsak amikor a cigányzenekarok operarészleteket, vagy a tánczenekarok klasszikusokat játszanak. Ügy látszik tehát, hogy nevelésünk megmarad valahol a felületen, hogy a tanítás révén megismert dalok mennyisége egyáltalán nem válik minőséggé. Ezt látva, egyesek a kodályi pedagógia csődjéről beszélnek, összetévesztve a részt az egésszel, az elvet annak részleges megvaló- sulatlanságával.

Hogy az iskolából ki mit visz magával, hogv ki. mikor, mit énekel, ennek vizsgálatával a szociológusok foglalkoznak. Engem inkább az a kérdés izgat, hogy akik — akárcsak az iskola keretei között is — valóban éneklik a népdalokat, hogyan éneklik, milyen példák alapján és milyen rendeltetéssel tanulják, vagyis, hogy mennyire válik tanítványainkban zenei élménnyé, esztétikai minőséggé a népi kultúra. A mi dolgunk az. hogy a valóA ÉV. Duna menti folklórfesztivál tíz tanácskozásán sok kitűnő előadás, felszólalás hangzott el. (Reméljük, hogy ezek egy későbbi időpontban nyomtatásban is hozzáférhetővé válnak.) Lapunkban most Körber Tivadar — az V. kecskeméti népzenei találkozó, a Népzene és az ifjúság című ankétján elmondott hozzászólásának rövidített szövegét közöljük.

A népzenével kapcsolatban nagy általánosságban két szélsőséges nézet él közvéleményünkben. Az egyik az elutasítás, eszerint a népdal valamivel idejétmúlt. elavult kulturális termék, melynek a mai társadalomban nincs már funkciója, történelmileg túlhaladtunk rajta, a népdal helyét más műfajok foglalták el zenei életünkben. A másik nagy csoportot — e felosztás szerint — annak a felfogásnak a hívei alkotják. akik a civilizáció térhódítása során háttérbe szorult ősi kultúra fokozatos pusztulását afféle nemzeti tragédiának tekintik a népzenei alapoktól elszakadó új zeneszerzőket tévelygőknek bélvegzik. s minden erejükkel azon vannak, hogy a „kozmopolita” mai tömegzenével szemben visszahelyezzék jogaiba a néphagyományt úgy. ahogyan az évezredeken keresztül népünk kizárólagos zenei anvanvelveként virágzott.

Mindkét álláspontot tudatosan fogalmaztam meg ennyire polarizáltán, tudván, hogy az átmenetek, s a kettő egyeztetését célzó — többnvire meddő — kísérletek igen széles skálán helyezkednek el. Ne tekintsék hát elvtelenségnek. ha a magam részéről egyik véglethez sem csatlakozom. hanem zenei közízlésünk jelenlegi állapotát olyan adottságoknak tekintem, melyen belül igyekszem a reális kiinduló pontot megtalálni.

A viták, melyek jó néhány éve a népzene körül fellángoltak, tükrözték a nézetek sokféleség éppúgy, mint a helyzet bonyo lultságát. Csupán egy dologböu értett egyet valamennyi vitázó abban, hogy a hagyományos népi kultúra felbomlóban van, akár sajnálkozunk ezen. akár valamiféle kaján kárörömmel emlegetjük. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy Magyarországon ma kevesen ismernék a népzenét, sőt állítom, hogy — ha nem is a hagyományos módon —, legalább annyian éneklik is a dalokat. mint a népzene spontán öröklődésének évszázadaiban. Ennek a közismertté válásnak az alapja pedig — a rádió és a televízió sokszor bírált műsorpolitikája mellett — mindenekelőtt nevelési rendszerünkben van. Nincs nálunk olvan nevelési, illetve népművelési szervezet, tézménv — az óvodától az ön.e- vékeny énekkarokig, melynek zenei tevékenységében — tervszerűen és központilag irányítottan — ne találnánk ott nagy súllyal a népzenét. Aki a problémákat el akarja tussolni, itt meg is állhat: ha így'van, akkor semmi baj nincs. Kodály nevelési elvei megvalósultak, eredményeinket csupán néhány re- nitenskedő vonhatja kétségbe, s csak azok követnek el hibát, akik az állítólagos közönségigényre hivatkozva mérgezik a jó ízlést, konkolyt hintve a tiszta búza közé.

*

Csakhogy a helyzet mégsem ilyen egyszerű és tiszta. Mert mit látunk: az iskolából kilépő fiataljaink a sok tanult népdal ellenére megdöbbentően kevéssé érzik anyanyelvűknek a népzenét, a tantervi anyagnak csak töredékét viszik magukkal az életbe, többségük nem tud különbséget tenni igaz és hamis között, s ha énekelnek is olykor népdalokat, „repertoárjuk” igen szűk. előadásmódjuk pedig oly

követelményeit. A pedagógiai munkából talán ..csak’’ egy hiányzik: hogv a zene valóban zenévé váljon, mindazzal együtt, amit ez a szó jelent. A megszólalás módja olyan tényezője mindenfajta zenének — ígv a népdalnak is —. melv nélkül egyszerűen nem más, mint meghatározott magasságú hangok egymásutánja. mindenfajta esztétikai minőség nélkül. De míg Mozart, vagy akár Bartók tanításának vannak hagyományai, addig alig mondhatjuk el ugyanezt a népzenével kapcsolatban. Elmarasztalhatjuk-e ezért pedagógusainkat? Véleményem szerint nem, hiszen legtöbbjének magának is csupán papírízű élményei voltak, s így tanítása is paoírízű maradt, nem egy eleven hagyomány folyamatosságának a része. Tisztelet a kevés kivételnek.

Hadd idézzem fel két. egészen közeli tapasztalatomat. Mindkettő a zeneiskolai oktatás területéről való. melvben szintén igen jelentős helyet foglal el a népzene tanítása.

Májusban országos magánének- versenyt rendezett a komlói zeneiskola. A kitűnően szervezett versenyt népdal- és műdalkategó- riában hirdették meg. Mivel a

lező anyag a két alsóbb osztályban néhánv szabadon választott népdal volt. Egyedül azt kötötte ki a rendezőség, hogv al dalokat hallás után kell a versenyzőknek megtanulniok. mégpedig a Magyar Népzene című hanglemezsorozat anyagából.

Az eredmény itt. is megdöbbentő volt — csakhogy pozitív értelemben. Egyik-másik csoport azokat az alig lejegyezhető ritmikai finomságokat, az előadás hajlékonyságát éppolyan tökéletesen elsajátította, mint a népdaléneklés egészséges, természetes hangvételét, bizonyítva ezzel, hogy 1973-ban így is lehet az iskolában népdalt tanulni és a hallgatók őszinte gyönyörűségére előadni! Igaz. ez csak egy eset (bár csak hivatkozhatnánk többre is!), mégis alzt bizonyítja, hogy igaza volt Kálmán Lajosnak, amikor néhánv évvel ezelőtt a népzenei találkozó során először vetette fel az elsődlegesen hallási élményen alapuló népdaltanítás szükségességét és lehetőségét. Ügy látszik, a stílus megtanításának valóban ez a módja, s a kottaolvasás csak ennek talaján válhat igazán termékennyé, célravezetővé. Hogv ez utánzás, rosszmájúan szólva: „idomítás”? De vajon a kultúra hagyományo• Nyílt tanítási nap a kalocsai ének-zeneiben. Tetszéssel hallgatják a szülők a gyerekek furulya- játékát. (Klíma Győző felvétele)

ságos helyzet ismeretében és jelenlegi lehetőségeink alapján igyekszünk munkánk hatékonyságát fokozni.

Ennek első feltétele az, hogy a maga helyére kell tenni a népzenét az egyetemes kultúrán belül. Van valami paradox abban, hogy miközben hagyományos funkcióját visszasírva szeretnénk piedesztálra emelni a népdalt, a pedagógiai gyakorlat során lép- ten-nyomon énekgyakorlattá, sőt — ne vegyék szentségtörésnek — „tandallá” degradáljuk. S mivel egyre kevesebb lesz az olyan gyerek, aki ne az iskolában tanulná. hanem hagvományosan szüleitől, nagyszüleitől, ezért a tanulás során elsajátított zenei kincs valami sajátos és később már nehezen módosítható torzuláson megy át felnövő nemzedékeink tudatában.

Már hallom is az elhamarkodott következtetést: rosszak a tanárok. Nem hiszem, hogy erről lenne szó. A többség jól ismeri a tanítás anyagát, módszertanát,

kettőben megközelítőleg azonos számú versenyző indult, lehetőség nyílt az összehasonlításra. Mit tapasztaltam? Míg a műdalok esetében a színvonal különbségei ellenére alig akadt kirívó stílustalanság, addig a népdalt éneklők többsége ólvan szenvelgő, erőltetett, a valódi átélést rossz manirokkal helyettesítő hangvétellel énekelt, melynek — teljes felelősséggel állítom — semmi köze nem volt népzenénk eleven értékeihez, szelleméhez.

De honnan tanulja meg egy városban élő. mai pedagógus, hogyan is kell népdalt énekelni, amikor falun is egyre ritkábban találkozunk már tiszta hangvétellel? Hogyan, mikor, kitől lehet megtanulni a népdal sajátos, hagyományos előadásmódját?

Feleletként hadd ismertessem azt a másik eseményt, melyet már előbb jeleztem. Idén tavasz- szal — Kodálv emlékére — szolfézs-versenyt rendeztünk a megye zeneiskolái részére. A kötezása nem utánzáson alapul-e mindig? Népművészetben éppúgy, mint a magas kultúrában.

*

Az is igaz, hogy a hanglemez csak egyféle előadást konzervál, holott áz élő gyakorlat ennél sokkal gazdagabb. változékonyabb. Mégis olvan eszköz, mely bárkinek rendelkezésére áll, s a sokszori visszajátszás lehetővé teszi a pontos megfigyelést, ami a tanulás alapja. Ügy Vélem, hogy olyan lehetőségről van szó, mely kimozdíthatja népdaltanításun- kat jelenlegi holtpontjáról, s éppen a hangzó élmény meggyőző erejénél fogva több. hatékonyabb lehet minden szép szónál, vagy lelkesítő magyarázatnál, megéri tehát legalább is a további kísérletezést.

Kívánom és várom, hogy még sok hasonló, vagy ennél is célravezetőbb ötlet vetődjön fel népzenei kultúránk további, korszerű felvirágoztatására.

Körber Tivadar

KÖNYVESPOLC

Újságcikkekből és a nagysikerű „Salud Marija” című filmből már ismerjük a legendás szovjet hírszerző életét és harcait. Ebből a kis könyvből gazdag életének magyarországi szakaszából kapunk ízelítőt annak kapcsán, hogy megemlékezik azokról a bátor magyar antifasisztákról, akik nélkül nem tudta volna munkáját eredményesen végezni.

1944. decemberében, amikor Budapest ostroma miatt a szovjet csapatok ideiglenesen visz- szavonulnak a már elfoglalt dunántúli területről, kapja For- tusz azt a megbízást, hogy a kiürítendő Székesfehérvárott telepítsen rádiós felderítőt. Választása Legyija Martiscsen- kora esik. aki szülővárosában már átélte a német megszállást és partizánösszekötő volt. El kell döntenie, kire bízza Legyi- ja személyét, ki segíthet neki munkájában. Dr. Hornyánszky Károly, aki nem politizál ugyan, de feleségével együtt haladó szellemű emberek, készek vállalni a veszélyt, bár két kisgyerekük van. S e történet lényegét az „Alba Regia” című filmből már ismerjük, a valódi események sokkal érdekesebbek, bonyolultabbak és tiszteletet ébresztenek.

Ezután Fortusz úi feladatot kap és felkészíti újabb magyar munkatársait, öróluk eddig még viszonylag keveset hallottunk. Mint a könyvből kiderül. Benedek Gábor, volt magyar katonatiszt és Zsarnai István, fiatal vasutas a háború utolsó szakaszában. a balatoni hadművelet idején a felbomló magyar hadsereg soraiba beépülve végezték értékes felderítő tevékenységüket.

„Kalandnak” nevezni izgalmas tetteiket nem lenne illendő, az antifasiszta front bátor katonái voltak..

Közel két évtized után találkoztak egymással a tegnap hősei és elmondták egymásnak életük további alakulását, az olykor nehéz, de tisztességgel leélt munkás éveket, feltűzték hőstetteikért — ha megkésve is — a kitüntetéseket. Marija Fortusz pedig azzal mond köszönetét .egykori bajtársamak. hogy meleg emberi szavakkal idézi fel közös küzdelmeiket.

Mezei András:

EGY PEDAGÓGUSHOZ

Ki volt, ki újra írt számot és betűt feledve bugyrod iszonyát történelem?

S ki szólított a nevemen?

Miféle pádból ugrottam talpra combhoz szorított karral, s kiáltva: jelen!

Miféle angyal írt számot és betűt? . \ ....

Milyen türelem kötött megállni, helytállni helyemen?

Ki az, ki nem lankad mindig újrakezdeni az alapműveleteken?

Hadd lássam tiszta arcodat.

Itt vagyok, jelenj meg nekem,

híi'ed a fényben lélegezve lát, ahogy megindulsz népet és hazát menteni vízen, s kenyeren —

Értek én minden vonásaidból, eltűnődöm minden kis jeleden:

fenn az iskolatábla fényes feketesége. Homlokod fényessége is áldott' legyen:

ki mindig újra Írsz számot és betűt hazát teremtő értelem

Begazy Csaba:

MINT AZ ASSZONYOK

A nyárból már csak a meleget érzem, átformálom a füveket, kezem és arcod nézem a napsütésben.

Parkokból és terekről összeszedem a szökőkutak összetört vízcseppjeit, átnyújtom a levelek zöldjét, virágot hozok, mielőtt megköszönnéd

tavakért futok, felhőt hozok, nevetésedből szövöm a palástod, hogy boldog légy, mint az asszonyok.

A japán ecset

Van, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami külsőséges és mutatós.

Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem jól, csak szépen akar élni —, s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. Így került hozzájuk négy japán ecset is.

Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök — Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza.

— Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége.

— Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar.

— Gyönyörű... de minek ez nekünk?

— Nézd meg ezt a finom haj- latú nyelet. Mintha művész faragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni.

— De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni?

— És nézd meg a többit. írva is van rájuk.

— Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvasd.

— Mondasz valamit.

Három napig gyönyörködtek a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. Azóta sok idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége Felicia, a kisváros doktor nénije elsiratta, s megpróbált a régi közös szemlélettel, már dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban.

Mert semmi nem változik az életben, hacsak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Felíciá- ban, hogy az életet „játéknak” kell képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember tisztán, önzetlenül, mások hasznára és saját gyönyörűségére ... Ha lehet, még többet dolgozott, s kevesebbet pihent, mint eddig, s mindennap újabb és újabb „játékot" talált ki. Egy i}yen játék a sok közül: összegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szervezetűek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt. Ha már férje, dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — élniük kell!

Egyszer, a járásból jövet Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke- toporgott.

— Kati — örült meg Felicia. — Mit keresel itt?

— Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Édesapáméit nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni.

Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zeneművészeti Főiskolán felszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis fekete neszesszerjét, és kenceficéim kezdte magát.

— Felicia néni! Nincs egy ecset?

— Nincs. Minek az neked?

—A szemöldökömet szeretném kifesteni.

,,A japán ecset!” — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsún, hajlékonyán és keményen, ahogy az a

japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa.

— Lám, Tivgdar bátyád érezte, hogy nem hiába veszi meg ezt a japán ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három . .. Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk.

— Fel.íciá nénit még sose láttam sírni.

— Meg is szóltak érte. Meg olyanokat kérdeztek: „És te még tudsz dolgozni!?” Hát hogyne tudnék!- Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bányádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amilcor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csivitelés

közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodtam. „Ez az élet.” — gondoltam. „Ez az élet, tulajdonképp semmi sem változik.” Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset.

— Es éppen nekem adta Felicia néni...

— Még a másik húrom is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik...

— Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczé- né született Bartók Felicia gyerekorvos — csak szépen.

Dér Endre