Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Sz. Lukács Imre

Harmadik

Az én jó tündérem mindig is az édesanyám volt Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simoga. tás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jó érzéssel telik meg a szívem.

Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel.

Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet

— Jól megírtad?

— Jól. El is küldtem.

Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta.

— Jó sorod van.

— Dianát hordok érte.

Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett. Kinéztem az ajándékot is.

Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmondásból — elsők közé jutottam.

Altkor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett.

— Megvan a fám. Este láttam.

— Az enyém nagyobb — hazudtam.

— Nem hiszem.

— Akkor is nagyobb. Be se fér a házba.

Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves- útón. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa.

— Estére díszítjük.

‘ Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. öra,.aiatt tel efirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített. nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette.

— Tartsd a tenyeredet!

El se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem

másnapra megdagadt.

Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elől-hátul biggyeszkedtak a foltok.

— Te mindig hazudol.

— Nem hazudok.

— A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád.

— Van, majd megmutatom. Apám hozta.

Csak szerettem volna.

Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak.

Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg.

— Mi kell?

— Dísz. Az mennyi? A másik?

Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban.

— Veszel?

— Nem.-— Akkor minek nézed?

— Ilyet szeretnék.

— Dianát viszel?

— Azt se.

Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettein. Sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt:

— Mit viszel, bikfic?

Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre.

Voltak a boltban. Közel furakodtam, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok.

— Adjak bikfic?

— Most nem kérek.

Kisurrantam.

Dóczi néni trafikja felvidított. Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem.

Sietve nyitottam az ajtót. Letettem, minden pénzemet.

— Ezért mindért kérek.

Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni

Sötétedett. Anyám ült a kemancénól. Adataira borítottam a kin »»»táram. ösacMuyita a Sweat;

— Mind a Jáaus hőset*?

— Hogyisne, Vettem.

Megjött apám Üres marékkal. Senki se szólt. A kanapén gubbasztottam.

— Nem akartátok, hogy karácsonyfám legyen,

Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt:

— A Jézuska, meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk.

— Mindig ezt mondod.

— Jóra fordul, meglásd.

— Legyen karácsonyfám.

Eszembe jutott a templomként, ahol hatalmas fenyőfák nőttek.

— A harangozó ismer. Ad fát

— Tőle kérjünk?

— Biztosan ad.

Szaladtam. A Selyemkűtnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbá- tortalanodtam. Nem is ismer.

Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk.

— Beteg a kistestvérem és nincs karácsonyfája — mondtam.

— Az nagy baj. ., |p§j»

— Itt vannak fák.

Nem mozdult. Jövögettak a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt.

— Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom.

— Na hiszen .. í

Hatalmas alsó ágat fűrészelt

— El se bírod.

— Viszem én.

Csak húzni tudtam a kocsiúton. Meglátszott a nyoma.

Anyám a boltnál várt Kis zacskót szorongatott Etámul t.

— Mihez kezidél ezzel a fával?

Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán.

Ablakok világoltak.

— Felállítjuk? — kérdeztem apámat

— Bajosan.

Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotta a fát

magasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában.

— Igazán szép — szót anyám —, felöltöztetjük.

Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavargatta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágokat vágott s teleszórta a fenyőt. Szép volt.

— Majd elfelejtettem, dió is van.

Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumit is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cémaszálakra fűzte.

— Mit csinálsz?

— Csillagokat Ezek lesznek a csillagok.

Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodáltam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla.

— Ezt mégse kellene.

Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér

fonálból meg angyalhaj.

Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen.

— Minden kívánságom teljesült — mondtam.

— Szegényeknek is lehet karácsonya.

Hirtelen lángralobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére.

Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem.

Sokára mondtam:

— A hazu dúsért kaptam

Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nemlétező könyvet, a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem.

— Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél

Máig Is hiszem, hogy igaza vált

V

Pet5fl Sándor

Kik a föld alacsony porából

Kik a föld alacsony porából,

Mit minden féreg gázol,

A naphoz emelkedtek,

Ti szárnyas, óriási lelkek!

Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált? ...

Természetes! hiszen a tölgy a bérceken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.

Hazámban

Arany kalásszal ékes rónaság,

Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat,

Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenek,

Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daruid V betűje szállt;

Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebagém;

S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszú évsor született,

És hosszú évsor veszte életet,

S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én.

A nagy világ az életiskola;

Verítékemből ott sok el} oly a,

Mert oly göröngyös, oly kemény az út. Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom — mikép nem tudja más Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált,

Hogy ittam volna inkább a halált!

De most a bút, a hosszú kínokat, Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékezetét Egy szent öröm könyűje mossa szét;

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelém:

Vidám napod mosolyog ismét reám.

Hű gyermekedre, édes szép hazáml

A költő 22 éves korában pillantja meg először az „egymásra hányt millió pyramidot”, a Kárpátokat Petőfi Sándor nagyon szerette a „dicső természet” szépségeit, csodálta a szeszélyesen csipkézett ormokat, a méltóságteljes hegyvonulatokat. Gondolatai — úti leveleinek tanúsága szerint — azonban innen is szülőföldjére kalandoztak. Elsuhantak észrevétlenül „messzire, mesz- szire, hol nincsennek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltó- ságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriási palota, melypek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magukat a gulyák és a ménesek. .. ide, ide

\ /—

. UMKM* «141»

Bodor Miklós: Kiskunság

szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép Alföldre!”

Petőfi Sándor szülőföldjére gondol a pesti házrengetegben, ott írja Alföld-köszöntő himnuszát. Szatmárban, a lánykérés izgalmai között „pegazusáról” költői hivatásáról szedi a rímes sorokba vallomását; „a pusztákra visz legör'ömessebb, / Mert puszta a születési helye.” A Felvidéken barangolva a „Betekints csárda” jut az eszébe és a szemtelen pesti embereket a kecskeméti piac legyeihez hasonlítja.

Nincs még magyar író, aki annyira kötődött volna az őt útjára bocsátó tájhoz, mint Petőfi Sándor. A rónát tekintette a szabadság jelképének,

Tizenegy hónappal ezelőtt határoztuk el, hogy közöljük a mai Bács-Kis- kun megye területén írt legszebb verseit A kiskőrösi születésű költő keltezte először irodalmunkban verseit és így pontosan megállapítható, hogy mintegy 800 költeménye közül — az ifjúkori zsengéket nem számítva — 152 született az „édes hazában”. (A legtöbb Szalkszentmárton- ban: 112.)

Most amikor e sorozatot egyik legszebb e tájra utaló versével befejezzük úgy érezzük, hogy valóban nemes és méltó feladatot teljesítettünk. Az év során tapasztalhattuk: még sokat kell tenni azért, hogy iskolai olvasmányokból tananyagból, elmosódó, fel-felcsillanó gyerekkori emlékekből mindennapi útitárs legyen Petőfi Sándor költészete, ma is ha- tékonyan formálják, gazdagítsák az embereket, a közéletet gondolatai. A lapunkban megjelent félszáz Petőfi-vers — hitünk szerint — sok örömet, gyö- nvfirűséget adott olvasóinknak,

ft &