Petőfi Népe, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-29 / 281. szám

1972. november 29., szerda 5. oldal Népművelő U. fejezet, 11. §:„Fo- I kozott megbecsülésben kell részesíteni a peda­gógusokat és mindazo­kat, akik az ifjúság ne­velésével, oktatásával és képzésével hivatásszerű­en foglalkoznak ... Ezt a felelősségteljes felada­tot csak arra alkalmas, feddhetetlen személyek j láthatják el.” nem TUDHATOM, hogy kiben milyen togaiom él a népművelőről. Bennem az a kép őrződött meg, hogy mindenre figyel és szinte állandóan tesz is valamit, hogy a megfigyelései ne vesszenek kárba. Talán ez szántotta az ősz csíkot a huszonvalahány éves „Tibi bácsi” állandóan nyakig érő hajába (az 50-es években voit), holott fiatalként élt, és az is maradt. Esténként nem mindig akadt közön­sége az idelátogató színé­szeknek, a Hamlet vagy a Sirály előadásának, de min­dig körbeállt néhány isko­lás gyerek és hordtuk keze alá a festékes tégelyeket, amikor a bemutató plakát­jait és díszleteit festette. Szívesen elcserélte volna a báli rendezvények bevéte­lének a tizedrészéért a szín­házi előadások jegyeit, hogy valamivel többen jöjjenek el azokra a rendezvények­re, amelyektől személyiség­formálást, a mindennapok szürkeségénél többet — egyszerűen — élményt várt. Ebbe a munkába csak a legkitartóbb emberek nem fáradnak bele. De még őket is elcsüggesztheti az értet­lenség. A népművelők fo­kozott megbecsülését ma már törvény írja elő. — Szép szavak — hagyja helyben Tusák József, az egyik művelődési ház 27 éves igazgatója, és igyek­vőén bólogat hozzá, mint aki hiszi is, meg nem is a megvalósulást. Ami az anyagiakat illeti: egy éve dolgozik Bugacon, havi 2400 forintot keres. A fizetés egyébként csak úgy kerül szóba, hogy megkér­dezem. (A lakbér 253 fo­rint, amihez 154 forinttal hozzájárul a tanács.) A ke­serűsre egészen másfajta oka van. Szegényes, kiko­pott a felszerelés; azok rendbehozása is rá vár, amely pedig sokkal értel­mesebb tevékenységtől veszi el az időt. A ruhája éppen mészfoltos, az előbb javí­totta meg a művelődési ház mennyezetét. A rendezvé­nyek után, természetesen, segít a nyugdíjkorhatáron túl járó, idős takarító néni­nek a nézőtéren visszaso­rakoztatni mértani rend­jükbe a székeket. Rajzolja, festi a vasárnapi foci-buli- meccsre a meghívó plaká­tokat. (Ezeket csak így, bó- logatás közben említi.) Az időt rabló, pepecselő gazdasági adminisztráció viszont már kizökkenti a nyugalmából. Az az érzé­sem. hogv az életben min­dent megcsinálna, csak ne kelljen adminisztrálnia, ami egyébként valóban elég messze esik a népmű­velés családfájától. A 7, ELÖDÖkTÖL tete­mes adqsságot kapott örök­be. A rendezvényeket ép­pen ezért úgy kell szervez­nie, hogy legalább fél szem­mel a bevételre figyeljen, hiszen még mindig van mit törlesztenie a művelődési háznak. Az idei őszi sze­zonra elsősorban zenés, kö­zönségsikerre menő, köny- nven megemészthető vígjá­tékokat kötött le színhá­zaktól. Ezzel másik célja is van: szeretné ideszoktat­ni egy kicsit a közönséget. De hogyan lehet ezt elérni, amikor még a tanács mel­lett dolgozó kulturális bi­zottságot sem sikerült ösz- szehívni? S amikor a község köztiszteletben ál­ló és vezető emberei­nek kiküldött kérdőívek­re — amelyek az ér­deklődési köröket, igénye­ket segítettek volna föltér­képezni — alig egy-két vá­lasz érkezett. Lenne tehát mire felhasználni az időt. A NAGYTEREM nézőte­rére háromszázan férnek be. A mennyezetről neon­csövek világítják meg a kövezeten álló, fémlábas, sárgára festett székeket, amelyek olyasfajta csikor­gó zörejt adnak, ha valaki egy kicsit önfeledtebben megmozdul rajtuk, mint amikor egy nebuló bőrtalpú cipőjével homokszemcséket próbál a betonba dörzsölni. A székek oldalairól észre­vehető szálkák válnak el, amelyek tevőlegesen hozzá­járulnak a hazai harisnya­fogyasztás idegesítő mére­teihez, s néhány bugaci kislány már csak abban az esetben hajlandó 18 forin­tot kifizetni egy jegyért, ha nylonharisnyát is mellékel­nek hozzá, mivel a sajátja úgyis rámegy a műélve­zetre. Az iskolás gyerekeknek játékok kellenének, ame­lyek színesebbé, vonzóbbá teszik a szakköri foglalko­zásokat. De az asztali foci csatárainak hiányzik a fe­jük, a védők ingatag lába­kon állnak, s a selejtezési jegyzőkönyv tele van ha­sonló kicserélendő eszközök megnevezésével. A „klub­asztalokra” nem lehet rá­hajolni, mert baljósán mo­zognak az ember karja alatt, a rádió műanyag kapcsológombjai gumósze­rűvé deformálódtak. A jegyzőkönyv a többi kö­zött 50 hanglemezt is meg­nevez. Köztük van az a régi szám, amelyik arról szól, hogy „ahogy lesz, úgy lesz”. Tényleg, nem szabadna már újra ját­szani és másokkal hallgat­tatni ezt a lejárt lemezt, alaposan megkoptatta az idő. Sokan azt vallják, hogy a népművelőket, a „lcul- túrigazgatókat” mindenki büntetlenül szidhatja, s büntetlenül maradhatnak teljesítetlenül a sokszor nagyon jogos kérések is. Tusák József mégsem amiatt panaszkodik, hogy az év elején csak késve jutott a fizetéséhez, s hogy még ma sem tartozik egyetlen érdekvédő szer­vezethez sem. A munká­jához akar több megér­tést, jobb feltételeket, annyi más társával együtt. A KÖZSÉGI tanács vég­rehajtó bizottsága az ifjú­sági törvény megjelenése óta foglalkozott a' fiatalok helyzetével, kulturálódá- sával Bugacon. A műve­lődési házban viszont nem sok minden változott az­óta. Halász Ferenc Dunapatajon csodálko­zott rá a fényképezőgép lencséje az itt megörö­kített pillanatra. A boron­gás, nyirkos délelőttön ko­mótos, kimért léptekkel ballag végig a főtéren két idős ember. Mindkettő 68 éves és mindkettő nyugdí­jas. Kórósi Gábor 16 esz­tendeig a tanácsnál volt hivatalsegéd, Pandur An­tal meg az Üj Élet Tsz- ben végzett szorgos pa­raszti munkát cserélte fel a jól megérdemelt pihenés­sel. Gábor bácsi fonott üve­gében — minden csalóka látszat ellenére — valósá­gos üzemanyag van, s nem jóféle pataji bor. Mokány hófehér baj szú kortársa pedig gyümölcsfacsemetét visz haza a kertjébe. — Ha már én nem is, az unokák jóízűt szemel­nek maid erről a fáról — — mondja, a jövőre gon­doló ember bölcs mosolyá­val. S ballagnak tovább, vé­gig a pataji utrán ... (Szabó Ferenc felvétele) Dunapcttaji délelőtt fii*1 Hetvenéves a Kiskun Múzeum Művelődési intézmé­nyek jubileumai mellett különösebb látványos ké­szülődés, ünneplés nélkül haladunk el naponta, meg­elégedve a tény tárgyilagos rögzítésével, s ez így is van rendjén. Mert hol az az ünnepi kiál­lítás, amely akár látványos külsőségeivel vagy nagyobb távlatú tudományos gyűj­tőszenvedéllyel fölmérhetné múzeumaink, könyvtáraink Szeretek a kollégiumban lakni...” >* Varga Pistával, a kun- szentmiklósi általános is­kolai diákotthon folyosó­ján találkoztam. Két kis társával. a harmadikos Mészáros Zsigával és Nyíri Pistivel együtt nagy buz­galommal rakták a szek­rénybe iskolai ruhájukat: rend legyen, mielőtt haza­mennek. Szombaton min­denki elutazik, hétfőn reg­gel térnek vissza. Ez a „hétközi” otthon rendje ... — Jó itt lakni, mert is­kola után sokat játszha­tunk a fiúkkal, délután együtt tanulunk és segí­tünk is egymásnak. Este tévézünk, néha elmegyünk moziba. A múlt héten Az inkák kincsét láttuk... A legjobb az lenne, ha a szü­leim is itt laknának a fa­luban. Hétfőn nehezen en­ged el édesanyám, még sírni is szokott, de amikor piacnapon meglátogat, örül, hogy ilyen jó he­lyem van ... Ha kijárom az iskolát, lakatosnak me­gyek, itt fogok dolgozni a gyárban... — Én nem szerettem ta­nulni. de itt az is jobb, mint a tanyán, mert ha nem tudok valamit, meg­kérdezhetem a többiektől. És az is nagyon jó, hogy mindennap nézhetjük a televíziót... — Szeretek a kollégium­ban lakni... — Nyolcéves a diák­otthon — mondja Mózes Ernő igazgató. — Fő cél­ja, hogy megszüntesse a tanyán élő szülők gyerme­keinek hátrányos helyze­tét. Mit jelent ez a „hát­rányos helyzet”? Elsősor­ban a lakás és az iskola sokszor több kilométeres tá­volságát, a sáros, havas dűlőutakat, az összevont osztályokat, az iskolák hiányos felszerelését — és az otthoni tanulás lehető­ségének gyakran szinte teljes hiányát. A tanyai iskolások küzdenek meg legjobban a tudásért. Ér­tük alakult meg ez az ott­hon 1964-ben. — Kezdetben csak fel­sős tanulóink voltak, s ahogy egyre-másra szűn­tek meg a tanyai kisisko­lák, alsó tagozatosok is be­kerültek. Most kilencven- hét gyerekünk van, hat­vanhárom fiú és harminc­négy leány — Kunbábony, Kunadacs. Bodakút, Bösz- tör, Tass, Kunpeszér, Du- navecse, és Szabadszállás környékéről. dés. Az ágyneműt kéthe­tenként cserélik. Az egy gyermekre eső állami ráfordítás ezer, a szülői térítés összege átla­gosan száz forint. Az otthon napirendje; ébresztő hatkor, mosdás) szobarend, a leckék ismét­lése. Hétkor reggeli, dél­előtt iskolai foglalkozások. Ebéd egy órakor, délután négyig szabadfoglalkozás, majd uzsonna, négy órától tanulás. Hétkor vacsoráz­nak, utána mosdás, televí­ziónézés. Kilenckor le­fekvés. A kis elsősök és a lá­nyok egyszintes, a fiúk emeletes ágyakban alsza­nak. A hálótermeket olaj­kályhákkal fűtik. Kétszáz­ötvenezer forintos költség- ’ gél zuhanyzót építtetett a! nagyközségi tanács. Van, aki még idegenkedik tőle, de hetenként egyszer min­denkinek kötelező a für­— Kapnak-e társadalmi segítséget? — kérdem az igazgatótól. — Ez év június 8-án kö­töttünk szocialista szerző­dést a Villamos Berende­zések és Készülék Művek kunszentmiklósi gyáregy­ségének Május 1. és Szik­ra szocialista brigádjaival. A brigád tagjai játékokat — hintát, kuglit, focikaput — készítenek a gyerme­keknek és elvégzik az eset­leges villanyszerelési és lakatosmunkákat. Jó ér­zés, hogy sokan osztoznak gondjainkban és segítenek bennünket. Most ősszel mintegy tízezer forint ér­tékben 350 könyvet kap­tunk ajándékba az Aka­démiai Kiadótól, tavaly pe­dig a Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat ajándé­kozta meg a kollégium könyvtárát, amely már nyolcszáz kötetes, s igen jól szolgálja a gyermekek művelődését és szórakozá­sát ... alapításának, indulásának máig ható történetének va­lóságos jelentőségét? A Kiskun Múzeum 70 éves múltját, több mint két évtizedes előtörténetét idéz­ve is inkább csak sejthet­jük és egy december köze­péig megtekinthető doku- mentumkiállítással talán sejtetni' tudjuk látogatóink­kal az alapítás történeti léptékkel is példaadó tett- nyi erejét, Szalay Gyula múzeumszervező munkájá­nak, a szűkebb szakmában is csak nagyon későn és csak baráti tisztelgő sza­vakkal — Kiss Lajos, Ban­ner János írásaiban — méltányolt értékeit. Minél közelebb férkőzünk Szalay sokirányú múzeumi gyűjtő­szerv ező-nevelő munkájá­hoz,-amit úgy tűnik, tudo­mányos értékű dolgozatok befejezésénél, publikálásá­nál is fontosabbnak tartott, annál nagyobb megillető- döttséggel, a fölfedezés örömével látjuk egy sok ívű alkotói pálya gazdag­ságát. Korántsem a bizton­ságos felmérés igényével, hiszen Szalay gyűjtőmun­kájának eredményei nem­csak régebbi vagy mai ki­állításainkat építik, még jó néhány, csak a jövőben megvalósítható kiállításhoz nyújtanak majd rendkívül fontos néprajzi, helytörté­neti, régészeti tárgyakat, adatokat. Az 1810 óta állami fel­ügyelettel működő félegy­házi gimnázium Miletz Já­nos, Szerelemhegyi Tiva­dar, Holló László, Porst Kálmán és természetesen Szalay Gyula jóvoltából méltán lehetett „elődje” a Kiskun Múzeumnak. Bizonyára az sem vé­letlen, hogy olyan tanítvá­nyokat indított a múzeumi pályára, mint Móra Ferenc, aki a szegedi; Szabó Kál­mán, aki a kecskeméti mú­zeum igazgatója lehetett; mint Madarassy László, a kitűnő etnográfus, vagy mint Mezősi Károly, aki nem csupán az irodalom- történeti kutatás területén vált ismert szaktekintély- lyé, a helytörténetírás több ágában maradandó műve­ket alkotott, s ezzel a tel­jesítményével legalábbis egyenértékű, hogy a felsza­badulást követő évtizedek­ben lényegében maradék­talanul megvalósíthatta — múzeumigazgatóként — Szalay Gy ula elképzelését. Míg több vidéki múzeu­mi gyűjteményt az önkén­tes gyűjtés spontán szor­galma hozott létre, a Kis­kun Múzeum sokáig önálló épület hiányában is, már alapítványanyagában tuda­tosan, tervszerűséggel ren­dezett, fejlesztett gyűjte­mény volt Miletz János és Szalay Gyula alapos szak­irányú fölkészültsége ered­ményeként. Nem ritka jelenség, hogy egyik-másik tanítványa — például Madarassy vagy Szabó Kálmán — teljesíti a Szalay által megkezdett tudományos feladatot. Alig­hanem Szalay tói kaphattak erre buzdítást, őt lefoglalta a gyűjtés, a kiállításren- dezés mindenfajta szerve­zési teendője. Élőbb gim­náziumban, majd 1912 űtán a régi kis városháza épü­letében egyedül birkózott minden múzeumi munká­val. A gyűjtést — mint följegyzéseiből tudjuk — a tudományos kutatómun­kához illő alapossággal vé­gezte, másoknak is példát mutatva arra intett: „Terv vezessen bennünket kuta­tásainkban, ne ötlet vagy éppen a szerencsében való bizakodás, mert az utóbbi­akkal vajmi kevésre me­hetnénk.” Legmerészebb és legne­hezebben teljesíthető „terv” amit 1895-ben már meg­fogalmazott a helyi lapban írt cikkében, „egy kun múzeum” létrehozása volt, a többi évtizedeken ke­resztül a lehetőségekhez igazodva a merész tervnek következménye vagy leg­alább is függvénye volt. Tegyünk annyit, mennyit erőnk megbír, s amely mégis a múltba tekintett. Nagyon kevesen látták; hogy programja, javaslatai előre tekintők. A Kiskun Múzeum 70 éves történetét csak töredék jellegében, vázlatosság igényével idéz­ve, ezért gondolhatunk ma csöndes ünneplő szavakkal is illő tisztelettel Szalay Gyulára és az ő példáját megértő, követő tanítvá­nyokra. Fazekas István / A diákotthon tanulmá­nyi átlageredménye az el­múlt tanévben 3.2 volt. Az utóbbi két évben mind­össze egy nyolcadikos nem tanult tovább. A gyakor­lat azt bizonyítja, hogy a hátránnyal induló kollé­gista gyermekek az álta­lános iskolai tanulmányaik befejezésekor elérik a köz­ségi, városi tanulók szint jét Kontra György

Next

/
Thumbnails
Contents