Petőfi Népe, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-21 / 274. szám
/ 1972. nocember 21., kedd 5. oldal Negyvenkét kötef jut egy hallgatóra Száz folyóirat — A Mezőgazdasági Könyvkiadó ajándéka A kertészeti főiskola könyvtárában [ tornázást, a szakmunkástanulók most a „sportliget” kerítését készítik. Nem kis részt vállaltak abból, hogy Tiszakécske a „virágos falu” köntösét öltse fel. Erről beszél Miskó István tanácselnök. — Csak egy szót kellett szólni. Tetszik tudni, hogy milyen nagy dolog ez? Kilencven KISZ-tag a közvetlen szervezőnk, akikkel évente kétszer találkozunk. Együtt járjuk végig az utcákat, majd együtt értékeljük a munkát is. A virágmagvakat mi adjuk, s ők viszik az igénylőkhöz, illetve palántáznak. A legjobb aktivistákat évente tízezer forintos összeggel jutalmazzuk. A pénzt tavaly üdülésre használták fel. Ez így természetes. TERMÉSZETES és egyszerű, mint az alkalmazott képlet: adnak és kapnak. Az egyensúlyt — ha egyszer létrejött — már nehéz felbillenteni. A megteremtését pedig mindenkinek akarni kell. , Halász Ferenc Ha meg kellett volna becsülnöm a csöppnyi — alig több, mint 20 négyzetméteres — szobában levő könyvek számát, alighanem jócskán tévedtem volna. A padlótól a meny- nyezetig könyv, könyv, könyv. Farkas Pétertől, a kecskeméti kertészeti főiskola könyvtárosától kérdezem, hány könyv van ebben a helyiségben? — Több mint hatezer kötet Persze ez csak az állomány egy része. A többi, körülbelül négyezer kötet a tanszékeken van letétben. Most éppen az állomány ellenőrzését végzem. Ez idő alatt a hallgatók a tanszékekről kölcsönözhetik ki a vizsgákra való felkészüléshez szükséges segédkönyveket. — A főiskolai oktató- és i tudományos munka nélkülözhetetlen eszközei a szakkönyvek. Milyen színvonalú a könyvtárban levő mezőgazdasági és kertészeti szakirodalom? — kérdem. a polgarhAborü éveiben, még a szovjet állam megalakulása- előtt történt. G. Kozincev, a ma már világhírű filmrendező írja visszaemlékezéseiben: „Az összes kijevi színház főrendezőjének irodájából egy pecsétes papírral távoztunk, amely színházszervezés céljából rendelkezésünkre bocsátja azt a pincét amelyben egykor a „Félszemű Jimmy” kabaré volt. A repertoárt köny- nyen összeállítottuk: a Vlagyimir Majakovszkij- tragédia és az A. Biok: „Mutatványos”-a nyitja meg a szezont. A színházat a szép Arlekin névre kereszteltük. A gárda öt, 15 év alatti emberből állott. Meg kell mondanom; hogy a tragédia tartalma mind az öt szereplő számára teljes titok volt. Különösen nehéz helyzetben volt Misa Vaksz, aki a néhány ezer éves „öregurat” alakította „száraz, fekete macskákkal”. Miután kedvünkre kiordítottuk magunkat a próbákon, és kiélveztük a vázlatok rikító színkompozícióit, megértettük, semmi sem lesz az egészből.” Ezt követően Mardzsa- nov színházi rendező és komisszár — az akkori példakép — ugyanolyan komolyan és minden lemondás nélkül hallgatta meg a lelkes kamaszok csődről szóló beszámolóját, mint amikor a tervekkel állítottak be hozzá a tizenöt éves emberkék. „Azt tanácsolta, írjunk magunk valamit.” Hol volt akkor bármiféle Ifjúsági törvény, amely megfogalmazta volna a bizalmat árasztó Mardzsanov- nak, hogy mit célszerű tennie a szertelen kedvű kamaszokkal? A kísérletezgető fiatalok mégis hozzájutottak egy pincehelyiséghez, ahol próbálhattak, gyakorolhattak. A vállalkozásba belefulladtak, de Kozincev és társai végigpróbálgatták az új művészi módszereket, és a rendező végül is elkészítette nagy filmjeit: a Don Quijo- tét, a Hamletet, és a Lear királyt Hosszú út vezetett idáig, de egy életpályán minden élmény, a kudarc is, lényeges. SZÍNHÁZTERMET manapság nem lehet egyköny- nyen leakasztani, hogy „tessék, tegyétek tönkre”. Nem is akar mindenki drámai hős lenni az életben. Néha csak annyit szeretnének egyes „lázadó” fiúk és lányok, hogy elrendezzék maguk körül a környezetet: egy kicsit meg kellene nyesni a parkot, virágot ültetnének a padok előtti ágyúsokba. Mintegy Kozincev visz- szaemlékezéseinek ellenpontjaként — a színházfoglalásuk után 50 évvel — Magyarországon, a Bugac nevű nagyközségben egy másfajta kordokumentum tárult fel. íme, a tanács elé terjesztett beszámoló részlete: „a művelődési otthonba járó fiatalok társadalmi munkát is szerveztek. mégsem történt semmi érdemleges, mert az állami gazdaság — az előzetes megállapodás ellenére — nem tudott munkavezetőt küldeni”. (Ez ugyanis föltétlenül szüksé1 geltetik a társadalmi mun- j kához.) Vagy itt van egy másik jelentés, részlete, amely I a tanács végrehajtó bizott- j sága előtt szerepelt: „Al- j sómonostoron is működött I néhány éve KÍSZ-szerve- | zet, de mivel egyetlen vezető sem érdeklődött az iránt, hogy mit is csinálnak, akadnak-e gondjaik, az alapszervezet feloszlott". A SZEMBEÁLLÍTOTT példák önmagukért beszélnek. Nem valószínű, hogy egyetlen fiatal is azt akarná: az ifjúsági törvényt hajtsák végre a felnőttek, az eredmény pedig egyszerűen hulljon az ölünkbe. De lehetőséget várnak, hogy cselekedhessenek. Mint például Tiszakécs- kén is. Ezt a nagyközséget, ahol annyi rózsa díszíti az utcákat, tereket, mint ahá- nyan itt laknak, sok vonatkozásban emlegetik az összefogás modelljeként. A fiatalok társadalmi munkával segítették a csa— Sok és jó könyvünk van. Majdnem minden, kertészettel, szőlészettel, mezőgazdasági üzemszervezéssel és marxizmus— leninizmussal foglalkozó kiadványt megveszünk. Évi beszerzési keretünk átlagosan mintegy 30 ezer forint. Ezenkívül »jó néhány szakfolyóiratot is járatunk, többek között a Kertészet és Szőlészet, a Borgazdaság, a Bor- és Szőlőinformációk című lapokat, hogy csak a legismertebbeket említsem. Természetesen az országhatárokon túl kiadott fontosabb könyveket és tudományos folyóiratokat is meghozatjuk, mint például a német nyelvű Hebe und Wein című újságot. A felnőttoktatás örömei, gondjai Kiskunhalason Húsz esztendeje történt. A pedagógust analfabéta-tanfolyam vezetésével bízták meg: hatvan felnőttet kell betűvetésre tanííiani a Harangos-telepen. Kiment, üdvözölte a megjelenteket és felolvasta a névsort. Kicsit csodálkozott, hogy húsz résztvevőt Rostásnak, húszat Kolompárnak hívnak. Azután megkezdte a tanítást. Felrajzolt öt betűt, együtt gyakorolták az írást. A következő alkalommal ismét felolvasta a névsort — mindenki jelentkezett — és az öt betűt ismét felírta a táblára. Észrevette, hogy csodálkozó tekintetek kísérik. — Nem emlékeznek talán — kérdezte —, az elmúlt órán ezt már gyakoroltuk? ... — Az úgy van, kérem — felelte az első sorban ülő bácsi —, hogy bennünket ideküidött a tanácselnök úr. Hát jó. De nem érünk rá jönni. Így aztán megosztjuk a rokonságban a tanfolyamot. A Rostások is, a Kolompárok is mindig itt vannak... Csak nem mindig ugyanazok... De az ugy-e nem lehet baj?... • * • Hát így kezdődött — tűnődik Mácsai János, a Kiskunhalasi Alsóvárosi Általános Iskola igazgatója. — Itt a városban 1957-ben, egy esztendővel az első analfabéta-tanfolyam után ennek az iskolának a kapujára szegeztük ki a felhívást: Felnőttek részére szervezünk tanítást, lehet jelentkezni az általános iskola ötödik, hatodik osztályába és az analfabéta-tanfolyamokra. Azután megkezdődött a tanítás. A késő délutáni órákban tizenöten az ötödik, húszán a hatodik osztályba mentek. Egy csoport írni, olvasni tanult. Ebben az esztendőben felnőtt diákjaink átlagos életkora 46 év volt. Később évenként 150— 160 tanulóval foglalkoztunk. Az oktatás négy osztályban, esetenként több csoportban történt. Ebben az időben bízták meg Asztalos Andornét a felnőttek általános iskolája igazgatói teendőinek ellátásával. Tíz évig, nyugdíjazásáig kiválóan látta el feladatát. A hatvanás évek első felében egyre kevesebben jelentkeztek továbbtanulási szándékkal. Valahogy kifutottak a háborús években iskolába járó — illetve nem járó — felnőttek évfolyamai. Igaz, ezt az indoklást mi is csak részben fogadtuk el. Ezért magunk kezdtünk kutatni azok után, akik tanulhatnának, de valamilyen ókból nem jelentkeznek. Üj módszerrel próbálkoztunk: 1965-től üzemekben, gyárakban szerveztünk tanulócsoportokat. Az első üzemi osztályok a Papíripari Vállalatnál, a Fémmunkásnál, a Ganz Mérőműszerek Gyárában és a Faipari Szövetkezetnél voltak. Ekkor már megfogytak az ötödik, hatodik osztályba jelentkezők, mind népesebbek lettek a hetedik, nyolcadik osztályok. Beszélgetésünkbe ekkor kapcsolódott be Iván Istvánná, Asztalos Andor- né utóda, az új igazgató. — Most már rendszeres a kapcsolatunk a gyárak, üzemek szakszervezeti bizottságaival. Kérésünkre felmérést készítettek, ezért tudjuk, hogy hozzávetőlegesen minden negyedik dolgozónak hiányzik az általános iskola két utolsó osztálya. Az üzemekből ezzel a felméréssel egy időben megkaptuk — és most már minden nyáron folyamatosan megkapjuk — a továbbtanulásra jelentkezők névsorát. — Az elmúlt tizenöt évben hány felnőtt kapott az általános iskola elvégzéséről bizonyítványt? — Kétezernél valamivel ■többen. Az analfabéta-tanfolyamokon mintegy hat- százan tanultak meg írni- olvasni. És még egy szám: kétszázötven azoknak a száma, akik ezekről a tanfolyamokról tovább indultak, befejezték az általános iskolát! — A mi munkánk különös figyelmet kíván, hiszen felnőttekkel - foglalkozunk, akik legtöbbször rajtuk ki vülálló okok miatt nem tanultak i tovább, ez pedig keserű emlékeket hagyott bennük. így azután mindenkivel külön módszerrel foglalkozunk, hiszen min dánképpen meg kell találnunk a különböző korú, esetenként bejárási nehézségekkel küzdő felnőttekhez az utat. Ha kialakul a jó kapcsolat a tanulás — és tanítás — mindannyiunk számára igazi élményt jelent. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy munkánknak egyszer vége szakad. Egyre-másra épülnek a tanyai diákotthonok. A gyerekek megfelelő, kényelmes körülmények között tanulnak, járnak iskolába. Egyezer majd „kifogyunk” a felnőtt diákokból. De addig minden erőnkkel, tudásunkkal azért dolgozunk, hogy ne maradjon senki híjával a nyolc általánosnak. — Az idén — az üzemi osztályokon kívül — a Budapesti Kertészeti Egyetem Főiskolai Kara épületében kaptunk két tantermet, ott foglalkozunk két, harmincöt tagú csoporttal, összevont évfolyamok ezek, az első félévben a hetedikes, a másodikban a nyolcadikos anyagot tanulják. A gondunkat tulajdonképpen csupán a helyhiány jelenti. Most azonban úgy tűnik, tartós „albérletünk” lesz. S.K. —; Gondolom, a hallgatók a „kikapcsolódás” óráiban szívesen olvasnak regényeket, verseket, irodalmi és művészeti folyóiratokat. Talál-e mindenki kedvére valót? — Mintegy kétezernvi szépirodalmi és ismeret- terjesztő könyvünk van. Egy átalakított tanteremben olvashatják a hallgatók az Üj írást, a Nagyvilágot, az Élet és Tudományt és egyéb, összesen majdnem százfajta lapot. Ahogy körülnézek a helyiségben egy teljesen különálló könyvhalmazra esik pillantásom. — Mint említettem, igyekszünk az összes új szakkönyvet beszerezni, de mindenre nem futja pénzünk. Ezért fogadtuk nagy-nagy örömmel, amikor októberben a Mező- gazdasági Könyvkiadó megajándékozott bennünket mintegy száz kötettel, több mint 4500 forint értékben. Ezeket a legújabb kiadású szakkönyveket a kecskeméti kertészeti napokon mutatták be —, s most a mi könyvtárunkat gazdagítják. A leltározás után hamarosan ezek a könyvek is az olvasók kezébe kerülnek. Ezúton is szeretnénk köszönetét mondani Sárkány Pál elvtársnak, a kiadó igazgatójának — mondja a könyvtáros. fii S s a A főiskola kettőszáznegyven hallgatójának és mintegy negyven oktatójának tanulását, munkáját segíti a könyvtár gazdag anyaggal, ám — sajnos — kölcsönző helyiség és olvasóterem nélkül. De a jövő tanévben már új, korszerű épületben kannak otthont az olvasók és a könyvek. „Igazi” könyvtára lesz a kertészeti főiskolának . k, . K. Gy. iDirrrrfffa „Fene nagy legény voltál!” A fene is igenévből keletkezett. Szabályos alakja /enő volt, tehát a fen ige származéka. Ha azt is tudjuk, hogy régen fenő vadról beszéltek, kitalálhatjuk, hogy a vad, vagyis a vadállat mit fenhetett. Régen ugyanis a fogait fenő vadat emlegették, és a megtámadott vadállat dühösségét fejezték ki vele. Később a tárgyakat csak odaértették, így lett a fenő vad, amelyből fenevad lett (ma is használjuk vadállat jelentésében), majd amikor a vad is elmaradt, megmaradt a fene. A szó eredeti jelentése teljesen elhomályosodott. Később valami rossznak, sőt fekéíyes, gennyes betegségnek a jelentése tapadt hozzá.' A lépfene ma is a szarvasmarhák súlyos betegségét jelenti. De beszélünk rákfenéről is. Emlegetjük a fészkes fenét is. Eredete szerint a fészkében kicsinyeit féltő, fogait fenő vadat jelentette. Később a fene jelentésének módosulásával a fészkes is elvesztette eredeti jelentését. Ma már csak az alliteráció tartja össze ezt a szókapcsolatot, és szitokszóvá lett ugyanúgy, ahogyan a későbbi fityfene is. De ezzel még nem mondtunk el mindent a fenéről. Eredeti vadállat jelentésére utalunk, amikor valakit a fenével akarunk megetetni („Egyen meg a fene!). Eredeti jelentésétől messzire eltávolodva ma ennek az alacsony stílusértékűvé lett szónak sokféle nyelvi funkciója van a bizalmas köznyelvben. Kérdésekben nyomósító I szóként használjuk. (Ki a fene volt itt? Hol a fenében járkáltál?). Sokszor ilyenkor még a fészkes fenét és a fityfenét is emlegetjük. Mértékhatározó szóként használjuk főképpen a nagy melléknév mellett. „Fene nagy legény voltál! — mondjuk valakinek, aki esetleg nem is volt olyan hős legény. Ha meg valaki olyat eszelt ki, aminek nem volt eredménye, könnyen rámond iuk: „Nagy fene okosságoddal fundáltad ki”. Kifejezhetjük vele emel- kedő-ereszkedő hanglejtéssel a csodálkozást is: A fenét?! De tagadó-felelő vagy tagadó szó is lett belőle: írtál neki? Fenét! Fenét írtam neki! Ugyanezt a fen igét ugyanilyen jelentéskörben más képzett szavakban is megtaláljuk. Amikor valaki fenekedik (diihösködik, dühvei támad valakire), akkor is a fen továbbképzett alakjáról van szó. A fenyeget ige pedig szóhasadással különült el a fene- get igétől, amely szintén a fen gyakorító kéozős alakja. A fenyeget jelentése is megváltozott. Fene- get: feni a fogát, fen veget: megfélemlít, veszélyt jelent. Ez ugyanolyan szóhasadás, mint az agyarból keletkezett agyarkodik (agyarát feni) mellett az acsarkodik (fenyeget, dü- hösködik). A fen. fenő és fene sza vaink és a belőlük kénze1 * igealakok nagyon jól rámutatnak a nyelvi erők alakító, formáló, szókincsgyarapító hatására. Kiss István Rendezők az utcán
