Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

Petőfi nyomdokait kutatta m>ODf\LO/Vl vwvxA/wvwv\A^/wwwwvwyvywyvyyyw Kiss Dénes: Nyarak láza Már megint a nyár a nyár! A folytonosság láza színeivel kiabál egek fedelét rázza Villámokat vet-dobál eső csipkézte tájra Virág-tűzijátékok lobbannak rügy es ágra Milliárd apró láng lobog izzó szirom-parázs % Már megint a nyár a nyár A láz a láz a láz! annisz Ritszosz: A görög balolda] legjelentősebb irodalmi képviselője. 1967-ben a katonai hatalomátvétel után internálták. Cserebere Otthagyták a földet törő ekéket, És a földet a házakba hurcolják: Megindult végtelen cseréje A dolgok jelentéséneic. Az asszony helyet cserélt a fecskével, Fészekbe röppent, hogy énekeljen, A madár meg az ő rokkájához röppente Csillagot, halat szőtt és hálót, halfogásra. Bár tudnád, milyen szép a szád, megcsókolnál A két szemem közt, hogy többé ne lássak. Bán JJrvin fordítása Tavaly nyáron Kecske­méten találkoztam vele utoljára. Sovány arcéle és mosolygós tekintete örö­kös ellentmondást tükrö­zött. Szigorú önfegyelem és derűs, bizakodó kedély ötvöződött egyéniségében. Talán ezért is szerették és tisztelték őt olyan so­kan, még azok közül is, akiknek tudományos té­ren nem egyszer meg­gyűlt a bajuk vele. Mert kemény ellenfél volt Me­zősi Károly, a félegyhá­zi Petőfi-kutató. Soha nem hajolt meg semmi­lyen tekintély előtt és hatalmas tárgyi tudása, a témában való elmé- lyültsége és jártassága nem egyszer hozta za­varba az akadémikuso­kat. Mint mindig, akkor is Sietett, mert rengeteg a dolga. Amióta nyugdíjas lett, még több. Most érik be munkája gyümölcse, könyvet ír, tudományos dolgozatokat publikál. Végre van ideje azzal foglalkozni, amit legjob­ban szeret. A pesti címét is megadta, hogy ott ke­ressem, ha Félegyházán nem találom. ígérte, hogy majd anyagot ad lapunk­nak a közelgő Petőfi-ju- biteumi évre. Aztán egy hónap sem telt bele, a távirati iroda telexgépén kaptuk a hírt: Dr. Me­zősi Károly történész, irodalomtörténész, egye­temi magántanár, nyu­galmazott múzeumigaz­gató, az Országos Petőfi Emlékbizottság tagja 64 éves korában elhunyt. Azóta sem ocsúdtunk fel egészen, csak most kezdjük felmérni hátak*** más életművét és látjuk, mit is alkotott és alkot­hatott volna, ha nem tá­vozik el ilyen hirtelen könyvei, köteteket kite­vő jegyzetei mellől. Tudós típus volt, ala­pos, rendszerető és igaz­ságot kereső ember. De ő sem született tudósnak, csak azzá vált ismeretei gyarapodása, szenvedé­lyes kutató tevékenysége és szintézisteremtő képes­sége által. Csongrádon, majd Félegyházán jár iskolába. 21 éves, amikor megszerzi Szegeden a történelem—magyar ta­nári oklevelet és a böl­csészdoktori címet. • Két • évig a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíja­saként történeti kutatá­háza múltja és fejlődése (1931), Kiskunfélegyháza határtörténete (1932). Cikkeivel szinte feltér­képezi ezt a vidéket: Bu­gac, tehát Félegyháza? (1934), Félegyháza telepí­tése (1935), Tanulmányok Kiskunfélegyháza és a Jászság múltjából (1938) — de lehetne sorolni to­vább. Csak fokozatosan for­dul figyelme a félegyhá­zi születésű Móra Ferenc, majd Petőfi felé. Levél­tári kutatásai során egy­re gyakrabban talál ere­deti, addig ismeretlen, Petőfire és családjára vonatkozó okmányokat. Kénytelen látni, hogy A „Petőfi-krimi” című rádióadás felvételekor Rapcsá- nyi László riporterrel. sokat végez, az Alföld török uralom utáni idő­szakának települési, gaz-, dasági és társadalomtör­téneti viszonyai érdek­lik. Rövidesen tanítóképzői, majd gimnáziumi tanár és igazgató Kiskunfélegy­házám Első tudományos dolgozatai is a városhoz kötődnek: Kiskunfélegy­bármilyen nagy is az iro­dalma Petőfi életének, valójában még rengeteg a feltáratlan, ismeretlen adat. S még több a száj- hagyományokra, késői visszaemlékezésekre tá­maszkodó, hitelesnek tar­tott, de valpjában kétes értékű ,életrajzi,,.Mrás,^,„,, Lassan életcéljává, örö­kös szenvedélyévé és hi­Gondolatok a kecskeméti Hamlet után* Megérkezni Magyaror­szágra az egyik héten, aztán a következőn „el­tűnni” Kecskemétre, ez aligha várható egy kul­turális programmal érke­ző angol vendégtől. Pe­dig ez az, ami velem február elején történt. Budapesti tartózkodá­som második napján, mikor bemutattak néhány fiatal színésznek, köztük annak, aki Kecskeméten készült a Hamletet ját­szani, feltettem neki ba­nális, de elkerülhetetlen első kérdésemet: „Miféle Hamlet, vagy te?”, ő le­dobta zakóját, enyhén csapott vállaira és egy régi törés nyomát őrző ferde orrára mutatott. Közös barátunk, aki be­mutatott neki, várta, hogy meglepődöm azon, hogy Székhelyi József és ren­dezője, Ruszt József bát­rak voltak megtagadni a színházi hagyomány iste­neit, s vállalták, hogy ezt a legtöbbet követelő sze­repet egy a főiskolát ép­pen elvégzett színész játssza el. Be kell valla­nom, nem így reagáltam. Olyan színházból jövök, amelynek tíz éven keresz­tül a léte függött húsz és harminc év közötti fiatal angol írók munkájától, akiknek — John Osbor- ne-nal az élen — az volt a céljuk, hogy kif^jezz^k dühüket a háború utáni Angliát fojtogató vatív hagyományok iránt. •Részletek David Gothard fiatal angol rendező írásá­ból. melvet Knnos T -í-rió fordításában a N-gyvilrg eímít -Szólt ez évi júliusi számában. Így a 26 éves Hamlet választásának „vakmerő­sége” engem hidegen ha­gyott. Nekem a 26 év nagyon érett, nagyon fej­lett kornak tűnt. Ha a Hamletet mint irodalmi művet nézzük, valamint azt a társadalmi szituáci­ót, ahol a lényeg az olyan erős, férfias érzelem, amely éretlen a hatalmas politikai ügyeskedéseivel szemben — akkor nagyon helyes és. egészséges egy diákot választani erre a szerepre. Egy olyan diá­kot, aki még elég közel áll serdülőkora utolsó éveihez, hogy elragadhas­sa az az érzelmi hullám, amelyet anyja morális árulása kelt benne. Egy olyan embert, akinek ma­gát nép pszichológiailag meg kell találnia. A 26 év nagyon jó kornak lát­szik. Persze megmarad még a kiválasztott színész technikai képességeinek fontos szempontja; s itt egy furcsa ellentmondás­sal is számolnunk kell. Mert 25 éves kora után egy embernek harcolnia kell azért, hogy fenntart­hassa azt a fürgeséget és hajlékonyságot, amit ko­rábban természetesnek vett. S különösen áll ez egy színészre. Itt én nem­csak magára a testre gondolok, hanem beleér­tem az érzelmeket is, s mindazokat a fizikai esz­közöket, amelyekkel ezek kifejezhetők: az arc, a kezek, sőt talán még a lábak is. Egyáltalán nem ször- njmlködöm — tudva, hogy egy sajátos alak és sze­mélyiség természetes ki­fejeződéséről van szó —, ha egy színész egy mono­lóg integráns részeként gyönyörűen használja ke­zét. Értékes, nem-verbá­lis színházi eszköz ez, vi­zuális tartalmának rend­kívül fontos jelentősége van. Székhelyi József kézmozgása nagyszerű volt. Nem fintorgok, amikor Hamlet toporzékol, és fel- alá rohangál, vadul gesz­tikulálva. Ugyanis ez lát­ható Kecskeméten. Egy egészséges, temperamen­tumos embernek ez a ter­mészetes kifejezési mód­ja, és ez csak akkor je­lent neurózist is, ha a személyisége fejlődése korlátozottá, szűkössé vá­lik. A mi reneszánsz em­berünk sokkal inkább az előbbire, és nem az utób­bira hasonlít. És minde­nek fölött, sokkal inkább az előbbi és nem az utóbbi típus az, aki tech­nikai ügyességével lepi meg a nézőt az utolsó felvonásban. Milyen nagy­szerűen oldja ezt meg Székhelyi József, Ruszt József rendezésében! A berendezés szó szerint re­pül, s a párbaj a kis színpad minden lehetősé­gét kihasználja, szökések­kel, ugrásokkal és vívói ügyességgel. Ez így jó és helyes, így tetőzi be kel­lőképpen a Cselekményt azután a lazább szerkesz­tés Után, amellyel Shakes- peare-nek Ophélia halá­lát és temetését, vala­mint az Osrick közjáté­kot meg kellett oldania. A kecskeméti közönség, különösen _ a csodálatos vasárnap délutáni közön­ség, izgatottan kapaszko­dik a szék karfájába, ér­zékenyen reagálva Ham­let mozdulataira, ugyan­úgy, ahogy a Globe szín­ház hozzáértő közönsége. (Ezért fáradozott Shakes­peare, hogy technikailag világossá tegye a jelene­tet Osrick szerepeltetésé­vel és a játékszabályok ismertetésével.) Hány'szor kellett már ügyetlenséget és felkészületlenséget • el­viselnünk ebben a jele­netben, az egyébként jó főszereplők _ ügyefogyott csapásait, akit egy olyan rendező irányított, akinek akadémikus felfogása le­becsülte a darab fizikai izgalmait. Nagyon fontos vonása ez a darabnak: négyötöd részében Hamlet hangjá­val és gondolataival vil- lanyoz fel és ragad el bennünket, az ötödikben pedig nagy ügyességgel szinte az ujjából rázza ki a reneszánsz ember fon­tos tulajdonságát, a vív­ni tudást. Meglepetésre (mert ritka az ilyen), Székhelyi megfelel ennek a várakozásnak. Kemé­nyen dolgozott, s meg­kapta minden elismeré­sek legjobbikát: a közön­ség nyílt meghatódását Hamlet halálakor. Nem könnyű ezt elérni, ha fi­gyelembe vesszük a da­rab utolsó részének szer­kezetét, a halál-orgiát. Sokkal jobban hozzászok­tam a kuncogáshoz en­nél a jelenetnél, mint egy valóban meghatódó közönséghez. A halál-je­lenet sikerét . Kecskemé­ten még fokozta a küíö- nü&en ígéretes Horatio ügyessége és líraisága, Trokán Péter alakításá­ban, amely Picasso korai cirkusz-festményeit idézi. Van itt valami, ami sok­kal megindítóbb, mint az expresszionista kifejezés-. . mód: talán a test hajlá- . sának finom jelzése, a kéztartás vágyakozása. Az utolsó kép, ahogy a ha­lott pieta-szerűen Horatio karjába dől, felejthetet­len. Hadd tegyem zárójel­ben hozzá, hogy a sikeres rendezés és szerepformá­lás után, amely már szin­te maga az egész darab, be kell ismernünk, hogy nagyon közel vagyunk egy valóban nagy siker­hez, szóljanak ellene bár a gyenge kosztümök, nem megfelelő társulati össz- játék, vagy akármi más. Természetesen, mint an­gol jó tanuló diák és szín­házi szakember jól is­merem a Hamletet (bár nem merem állítani, hogy' kimerítően). Azt hiszem, helyesen tettem, hogy né­hány szimpatizáló kije­lentést ejtettem el Buda­pesten, mikor Kecske­métre indultam. Nem csa­lódtam. én lettem a nyer­tes. Sók-sok Hamlet kö­zül, egy-két igazán na­gyot is beleszámítva, ezt a mostanit nagyon jónak tartom. Már láttam né­hány fiatal, sokat ígérő színészt Budapesten, de Székhelyi József mind­egyiket ■ túlszárnyalja ala­kításával. Ha hasonló fia­tal színészek vannak más vidéki színházakban is Magyarországon, akkor itt a színház jövője több mint biztos, óriási kísér- leti lehetőséget mu.ta.h_ Tatásává vált, hogy fel­derítse ezeket az isme­retlen tényeket és felleb- bentse a fátylat számos Petőfi-titolcról. így keve­redett például vitába a költő halálára vonatkozó feltevések szerzőivel (Hadtörténeti Közlemé­nyek 1957), Petőfi szülő­helyének kérdésében Hat­vány Lajos könyvét ve­szi bonckés alá az Iroda­lomtörténet hasábjain (1958), majd tanulmányt ír Petőfi vitatott szülőhe­lye címmel az Irodalom­történeti Közlemények­ben (1959). Két évre rá jelenik meg Petőfi a Kis­kunságban című önálló könyve. Tíz évig, 1952-től 1962- ig volt a félegyházi Kis­kun Múzeum igazgatója, s ez alatt az idő alatt kötetekre menő Petőfi- dokumentumokat gyűj­tött össze. Nemcsak a fél­egyházi emlékeket kutat­ta, de bejárta az or­szág majd minden levél­tárát, sőt a bécsi levél­tárakat is, ahol Petőfire vonatkozó leveleket, ira­tokat találhatott. Módsze­réhez tartozott a korabe­li helytörténeti környeze­ti viszonyok leírása is. Nagyon tanulságos e módszeréről vallott véle­ménye: „Aki Petőfi-életrajzot akar írni, annak azt a környezetet, társadalmat, azokat a gazdasági, poli­tikai viszonyokat is meg kell ismernie, amelyben a költő és családja élt.” Az egyedüli megbízható forrásnak ilyen szem­pontból a levéltári emlé­keket tartotta. „Lassan jöttem rá magam is. hogy így lehetemm Petőfi-ku- , tató, .„aki lényeges kérdé­sekhez hozzászólhat. Hosz- szú évek levéltári kutatá­sai kellettek ehhez.” Több mint ötszáz cik­ket, tanulmányt írt Pető­firől, a költő egyéniségé­ről, sorsáról, a műveit meghatározó gazdasági és társadalmi körülmények­ről, szüleinek hányt-ve­tett életéről, a gyarapodó és vállalkozásaiba bele­bukó Petrovics árendás­ról, s külön tanulmányt Petőfi anyjáról. Ezeket az írásokat gyűjtötte ösz- sze Mezősi Károly és rendezte sajtó alá a Kö­zelebb Petőfihez című kötetében, melynek meg­írására a Szépirodalmi Kiadó kérte fel. Az anyag együtt volt, az elő­szó is félig készen, ami­kor — fél órája még a Petőfi gyermekkorát idé­ző tanulmány volt a ke­zében — szíve felmondta a szolgálatot. Felesége és hűséges munkatársa, Oro- szi Irma fejezte be a kéz­iratok gépelését. Nem érezte, hogy fá­rad, ez a munka soha nem esett nehezére, öt esztendeig — nyugdíja­zásáig — a Pest megyei Múzeumok igazgatója volt. Nagyon megbecsül­ték és később is igényt tartottak tudományos munkájára. Egv előadá­sán — Dömsödön 1970. március 15-én — mon­dotta: „Tulajdonképpen a Petőfi-kutatás nem más. mint a költő emlékének szívünkben hordozása. A kutató ezt viszi magával ahol csak megfordul, róla emlékezik.” Mindvégig Petőfit hordta szívében. Pótolha­tatlan veszteség, hogy nem tudta kincseit úgy széjjelosztani köztünk, hogy velünk maradhas­son e kincsek őrzőjének még nagyon hosszú ideig/ «> E-Túih Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents