Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Hatvani Dániel: Zuhanok fölfelé Estéim téglahalmaza — épül belőle kuckónyi haza, keserves karám, mennybéli akol, körötte a vágy kiéheztetett ebe csahol. Üszkösödő gerendák alatt matat a méla gondolat: Kic lesz a rakéták hegyén felizzó televény? íme, a tornyok évada, löporos körmű éjszaka mássza a felhőkarcolók falát, csillag-virágzó minden ág, számon izzadtság-dáliák. Kimar jult velőm fudokol..; 1 Nyílj meg ablaktalan pokol! ! Zuhanok, egyre fölfelé, testem a forgó késeké. Simonka György: Lenni!... Eletszomj? — Igen! túl a nyolcvanon ó, élet, még lihegek érted, | hűvös kútfőid váltig kutatom [ feledve száz gonosz miértet, nem, már nem kérdem, hogy miért? miértí ! tudom, az élet célja: lenni, [ (—ezernyi tegnap mily sokat ígért s ami meglett: ezernyi semmi —) ! s mégis, még lenni vágyom, messze bár tőled, csodák arany harangja, te kacsalábon forgó mesevár, élet, élet, hősök kalandja. Kecskemét Szülőanyád volt a kun Szahara, bölcsöd a homok halálszürke öble, viharok átok-pora, vak sara nyomott szíven, hogy temetkezz örökre évszázadok Tiborca, Kecskemét, — De Mathiászék barna venyigéi s a vörös csillag, zengő gyárakon, megtanítottak tenni, győzni, élni, sorsodnak utat törni szabadon, új századok új hőse, Kecskemét. ffve^ßflr« k kert hátsó részében, ; ■** a ribizlibokrok mö< gött veteményes rejtőzött. I Anyám paprikát és paradicsomot nevelt az ágyá- sokban. Gyakran bízta rám a locsolásukat. Apám a hosszú ágyások végéhez öt talicska homokot hordott. Még a tavaly nyáron. Itt raktuk össze a bontásból vett téglákat is. Ezek mögött bújtam el, a homokkupac lett a birodalmam. Nyáron éppen odasütött a nap. A fejem alá nagyobb halmot kapartam össze, majd elnyúltam az átforrósodott homokágyon. A cingár lábam már elérte az ágyások nedves végét. Heteken át hevertem itt. Apám általában éjszakás műszakot vállalt, hogy miI nél többet keressen. Egy újabb szobával szerettük volna megtoldani a házunkat. Anyám két műszakban dolgozott, a közeli lenfonóban. Amikor délelőttösnek osztották be, senki nem ügyelt rám otthon. Ezek voltak a legcsodálatosabb napok. Ilyenkor korán keltem, pedig nagyon szerettem aludni. Vékony lábaimra gyorsan felhúztam a halásznadrágot. Ugyanis lány létem ellenére mindig fiúsán öltözködtem. Anyám a konyhában hagyta az elkészített reggelit. Világos tejeskávét, vajas és mézes kenyeret. Hamar bevágtam, közben bekukkantottam a kis- szobába, ahol apám szuszogott. Mire én kilenc óra felé felkeltem, ő már régen aludt, csak dél körül riadt fel. Szabad voltam. A konyhában ócska, faragott lábú sezlon állt. Alatta jókora bőrönd feküdt. A barna bőröndöt kihúztam, majd felnyitottam. Apám két esztergályos szakkönyve mellett sárga fedelű, kis méretű könyvek sorakoztak benne. Ez volt a könyvtárunk. Anyám két évvel ezelőtt szokott rá a könyvvásárlásra, pedig ő ritkán olvasott, de amikor felvette a fizetését, hazafelé mindig bement a könyvesboltba és találomra kiválasztott egy háromforintos, olcsó könyvet. 1/ ét tenyerem majdnem befedte a könyvek borító- ját. A sárga címlapon embléma hirdette, hogy Olcsó Könyvtár. A bőröndből egyszerre két könyvet vettem ki, hogyha az egyiket megunom, a másik kéznél legyen. A regények cselekményét, szereplőit gyorsan elfelejtettem, csak az olvasás hangulata élt bennem tovább. Hevertem a téglahegy mögött a homokban, a hátam égette a nap, én pedig kitartóan olvastam ... ( A hatodik osztály befejezése után, egy meleg jú- i niusban olvastam a legtöbbet. Reggeltől estig feküdtem a homokban. A világ kincséért sem bújtam elő > rejtekhelyemről. Gyorsan feketére sültem és anyám varrta bugyim kifakult. Akkor már a jonatán almafák is megerősödtek, de a lombjaik árnyéka még nem ért el hozzám. Ha meguntam az olvasást, hanyatt feküd- ! tem és felbámultam az égboltra. Nyugalmat és biztonsagot éreztem. Sokszor á szemem is becsuktam és to- vábbálir.odoztam a könyvek történetét Csodálatos kalandokat találtam ki. Erdész lettem, erdőket irtottam, beteg állatokat ápoltam. Királynő voltam .akinek a hős háborúban meghalt a férje és így ő irányítja az országot. Egyszer elképzeltem, hogy lovon ülök, prérin vágtatok, az ellenséget üldözöm. Akkor mondtam anyámnak, hogy vegyen nekem nadrágot, mert én fiú akarok lenni. Aki lovagol. Apámmal viszont nem egyszer igazi háborúba keveredtem. Nem nézte jó szemmel, hogy ilyen sokat olvasok és emiatt anyámnak keveset segítek. Apám délben különben is morcosán, éhesen ébredt fel. Anyám pedig csak két óra után ért haza, de az előző este főzött ebédet másodpercek alatt megmelegítette. A másfél szobás házunk udvarán, a szabad ég alatt ebédeltünk. Anyám mindig kék térítőt tett a tányérok alá. S kerek, fehér tálban hozta a gőzölgő levest. Én még olvastam. Apám elkiáltotta magát. — Kész az ebéd! Csak néhány pillanattal később válaszoltam. — Még biztosan forró a leves... C hevertem tovább. Apám nemsokára újra üzent ^ a téglahegyen túlról. Már ingerülten, parancsolva. — Gyere már! Anyám kérlelve hozzátette: — Kislányom ... Nem mozdultam. Mindaddig, amíg nem hallottam, hogy apám kirúgja maga alól a széket és értem indul. Erre felpattantam és eléje léptem a téglarakás mögül. Hogy haragját lecsillapítsam, elsőként szólítottam meg. — Pont olyan emberekről olvasok, mint te... Erre elmosolyodott. Egyszer aztán váratlanul rácsapott a fenekemre. Feljajdultam. Fájt az ütés. — Hányszor akarsz még becsapni! — kiáltotta nekem. Hangosan sírtam. Már azért is, hogy ezzel bizonyítsam, nem akartam becsapni. De már nem hitte el. Szótlanul ette a levest. Befejeztem a bőgőst, de még mindig nem nézett rám... A második fogás alatt sem. Aztán ebéd után megsértődve szaladtam a téglák mögé. A homokágyra vetettem magam. Keservesen fel- " sírtam. Boldogságom szertefoszlott. — Én nem ilyen emberekről olvastam.. 1 — szipogtam. Apám ekkor sem Jött oda hozzám. Napokon át kerültük egymás tekintetét. Ez mindennél jobban fájt. Homokágy tAki „megfestette * a Krímet Az 1901-es születésű Nyi- kólaj Glucsenkót — akit annyiszor ihletett munkára t Krim-félsziget sok-sok látványa — nemzeti festőként tisztelik az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban. A festményei és grafikái sajátos lírai naplót alkotnak, kezdve a művészi pályafutás elejétől, a Belgiumban, Hollandiában, Jugoszláviában és Franciaországban készült nyugtalanságtól fűtött képektől egészen az utóbbi évek szintézisterem- tésééig. Az 1965—70 közötti képeit, akvarelljeit már az érzések hatalmas ereje és a kifejezés világossága jellemzi. A természeti jelenségek az emberi érzéseket, hangulatokat, gondolatokat, a haragot, a szenvedést vagy az örömet fejezik ki a vásznakon. „Csalir-Dag. Krím,” A művész 1970-ben alkotóit képj^ Hogy kevesebben értsék?! Az ember csak a szemét kapkodja: „írisz” ... „Euphonia”.. 1 „Musica arcaica” ... „Intervalli” ..........Chanson nostalg ique” ... „Senecae Sententiae”..........Quintette a f iati”... „Concertino li- rico” ... „Piccola Intro- duzione” — és így tovább tetszés szerinti mennyiségben. Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését: hangversenyéletünk és a rádió komoly zenei műsorszámainak címeiből állítottam össze kapásból egy kis csokorravalót. Zeneszerzőink egy része ugyanis az utóbbi időben sajátságos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, francia — nyelvű címekkel ruházza fel alkotásait. Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mintha egyes zeneszerzők nem is számukra. az itthoni közönség számára, hanem egymásnak. a szűkkörfi „szakmának” komponálnának. vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősorban alkotómunkájukat. Persze, a „nőmén” ezúttal korántsem jelent feltétlenül „omen”-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiába is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős, vagy éppenséggel „magyaros” cím is rejthet silány fércművet; másrészt ki merné kétségbe vonni a „Les Preludes”, a „Cantata profana” vagy a „Psalmus hungaricus” páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klasszikus kivételek nem válhatnak szabállyá, nem szentesíthetik az idegen címhasználat naúainj*, ban meghonosodott túlburjánzását. Na és a „szimfónia”? A „koncert”, az „opera”, a „szvit” — s a példák oldalakon át sorolhatók —. talán már e szavak használata is kozmopoli- tizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek meg. nyugtatni a könnyen ije- dőket. Nem a meghonosodott és a megfelelő magyar szóval nem helyettesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort, vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyelvünkből; mint ahogyan esztelenség lenne kifogást emelni az orvostudomány latin nyelvű „nemzetközisége” ellen is. Egészen másról van itt szó; pontosabban két dologról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete, amelyről épp mostanáig oly jólesően sokat hallhatunk — olvashatunk a rádióban, tévében, és az újságokban. Azé a nyelvé melyen egykor Ba- laSsi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila. Radnóti. Babits, Kosztolányi szólt a nemzethez; s amely nem utolsó sorban: olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint teszem azt a „Feltámadott a tenger”, a „Hősi ének”, „A tűz márciusa” — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki táncait” is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké, hogy szerzője ezt a címet adta volna neki: „Les danses de Maros- saék” Másrészt meg kell említeni az idegen címhasználat kultúrpolitikai vonatkozását is. Szinte közhellyé vált már a komoly zene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközönség alig-alig érdeklődik alkotásaik iránt, hogy szellemi szakadék tátong az igényes kortársi zene és a tömegigény között. Nincs mód itt annak elemzésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzervativizmusa a főokok közt szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűségét; vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért? Félreértés ne essék: senki nem kívánja, hogy együgyű vulgárdemokra- tizmus sekélyesítse el esz-, köztárukat, s befolyásolja alkotásaik „megke- resztelését”. De az se lehet érdekük, hogy műveik idegen hangzású címével eleve elriasszák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zené. nek a meghallgatása is, melynek már a címét se érteni?! Jó lenne elgondolkodni a fentieken. Az embereket sokféle kulturálódási lehetőség vonzza, nagy a szellemi konkurrencia. Könnyen megeshet, hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik, Ady-versre komponált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkésnek” ___ K erekes Gábor Varga Csaba:
