Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
B. ««aI 1972. augusztus 1, kedd Ha elfogy az erő Több, mint nyolcvan esztendeje egyhelyben lakik Urbán László. Mindössze egyéves volt, amikor szülei letelepedtek Kispáhi- ban. Ennek pontosan 81 éve már. Hatalmas idő. A valamikori kisgyerek megöregedett, haja kihullt, fogai „elhagyták helyüket”, karjai ráncosak, a feje — ahogyan ő mondja — mindig a föld felé húzza: szédül. A nyolc évtized sok munkát, rengeteg fáradságot, tragédiákat, kemény megpróbáltatásokat hozott és simított el. Réges régen elültek az egykori lakodalom lármái, s most a két öreg — Urbán László és felesége — magára mara- dottan, valami jó szerencsére várva tölti az egyre hosszabbnak tűnő napokat a házban. Az asszony ebben az évben még ki sem tudott kelni az ágyból. Laci bácsi viszont nem engedi, hogy magához húzza az ágy hosszú időre. Mindig próbára teszi megfogyatkozó erejét, s megdöbbenve tapasztalja naponta, hogy ez a próba ritkán sikerül. Miért és hogyan maradt magára ez a két öreg, kiszolgáltatva a körülményeknek, betegségnek? A hatalmas udvaron, a ház körül példás a rend. Látszik, hogy a jó gazda gondossága ügyelt itt mindenre, amíg bírta egészséggel. Laci bácsi dicsekvéssel mondja: — Ami a földművesmunkához kellett, nekem mindenem megvolt. Soha senkitől nem kértem kölcsön semmit... Két gyereket neveltek fel, s mindkettő meghalt fiatalon. 1946-ban három hét alatt mindkettőt eltemették. A tragédia még most is könnyekre készteti Laci bácsit. A feleség beletörődve fekszik. Magas kora, s főleg a testében felhalmozódott betegségek miatt már nem tudja átgondolni, átérezni a múltat, de mostani helyzetét sem. — Valaki olyan kellene ide, aki asszony az asszony helyett. Mert én csak rántottlevest tudok főzni. Azon túl aludttejen élünk leginkább, mert hiába van itthon, nekünk már nem eledel a száraz élelem. Levesek kellenek, meg főzelékek, amíg lábra nem kapunk ismét ebből a gyengeségből. Dolgozni én már aligha tudok az életben, de kényszerülök arra, hogy mossak, takarítsak, mert nem hagyhatom, hogy a piszok megegyen bennünket. Leülök egy kisszékre, elém teszem a lavórt és lötyög- tetem benne a holmit. Így megy ez nálunk. Szociális otthonba szeretnénk menni, ahol mindig van körülöttünk valaki. Enni adnak, fekhelyet adnak, tisztán tartják az időseket. Mindenemet odaadnám egy ilyen otthonnak: a házat, ingóságokat, csak azért, hogy más elesett öregeknek is több hely legyen ... Senki sem vette észre eddig, hogy Urbánék tehetetlenek. hogy segítségre van szükségük? De igen. Sokan észrevették, de csak a termelőszövetkezet sietett segítségükre. Ebédet kaptak mindennap. De ennek az ebédnek a históriája is tele van ellentmondásokkal, félreértésekkel. Az öregek válogatnak, kritizáljak az ételt, s emiatt megsértődtek akik hordták hozzájuk. Először Poczkodi Imréné főzött nekik, de három hét után megszakadt a kapcsolat. S ez az, ami a legvegyesebb érzéseket, gondolatokat. véleményeket váltja ki a Kispáhiban lakó emberekből. Poczkodiné a sajátjából főzött, az öregek igénye szerint Amint elmondja, még a levestésztát is másképpen kellett vágni Laci bácsinak és másképp a feleségének. A huszonegy nap után Poczkodi Imréné abba hagyta az ebédhordást. Nem bírta tovább a kritikákat, a fáradságot. A napi két ebédért a Petőfi Termelőszövetkezettől harminc forintot kapott utólag. Az ebédhordás két okból szakadt még: három hét után Urbán Lászlónét kórházba vitték, Laci bácsiról pedig feltételezték, hogy el tudja magát látni. A fő és igazi ok azonban az, amit már említettünk: Poczkodiné belefáradt, ami érthető. Férjének is hordani kellett az ebédet, de nem azt, amit az öregeknek főzött. — Engemet mindenemből kiforgattak, becsaptak. Tessék körülnézni a házban. Semmi nincs már itt. Vitték, vitték a portékát. Sokszor hat-hét vendégem is volt, amíg lehetett mit elmozdítani. Azóta senki nem nyit ránk ajtót, mert üres a ház. Ez az igazság kérem — mondja őszintén felháborodva Laci bácsi, s tudom, hogy mi van ennek a hátterében. Mások sokan elmondták, s éppen az a gyanús, hogy mindenki másképpen. Elég, ha a lényeget írjuk le. Az ebédhordással egy időben — úgy két hónappal ezelőtt — felvetődött a gondolat, hogy az öregeket szociális otthonba kellene elhelyezni. Meg is indult a levelezés. A Petőfi Termelőszövetkezet, amelynek Urbán László is tagja, s ahová 15 hold földjét vitte be annak idején, kérvényt írt a járási hivatal szociálpolitikai csoportjához. Csakhogy a kérvény három hétig nem ment tovább Páhiból, amint Poczkodi Imréné mondja. Közben megemlítették az öregeknek, hogy valószínűleg három-négy hónap múlva kijönnek a szociális otthonból körülnézni. Ezt állítólag úgy értelmezte Laci bácsi, hogy akkor már viszik is őket. Javasolták neki azt is, hogy tegye pénzzé az ingóságokat, mert az nem kell majd a tsz-nek. Urbán László pedig adta boldog-boldogtalannak pénzért, ingyen a jóemberség nevében. — Volt úgy, tessék elhinni, hogy még éjfélkor is pakoltak nálam és vittek mindent. Ingyen adtam zömét, mert azt szerettem volna, hogy legalább ajtót nyit rám, akit megajándékoztam, vagy megemleget ha már nem leszünk itt. Nem ez történt. Máig sem vittek el a szociális otthonba bennünket, s csak az ebédhordó nyitja ránk az ajtót minden délben. Leteszi az ételest és már fordul is ki. — A legtöbbet Poczkodiné vitte el, mert én igen nagy hálával voltam iránta az ebédekért. De amikor nem hozta tovább, mondtam neki: Mariska, én is°n magasra becsültem azt, hogy gondolt ránk, ezért adtam magának annyi mindent. De látom, nem érdemli meg, hozza vissza azonnal a holmit. Hozta is még aznap este, de nem mindent — tör ki indulatosan a kicsi öreg ember. Poczkodiné a következőket mondja erről. — Lehet, hogy egy-két darab itt maradt. De én azt mondom, ha egyszer valaki nekem ajándékoz valamit, akkor az az enyém. Nem is lettem volna köteles visszaadni semmit. De nem tehettem meg ezt az öregekkel. Inkább visszapakoltam. Tessék azért elhinni, hogy a két Páhiban nem akadna olyan asszony, aki napi száz forintért főzne nekik ebédet. Mondják is nekem, Mariskám, hogy bírtad? Azt is mondják, hogy Pocz- ko>diné csak egy született, olyan nincs másik... Megrovóan emlegetik, hogy Urbánékkal nem lehet kijönni. Eddig, huszonkét gyereket fogadtak örökbe, s ennyit küldtek el aztán a háztól. Ügy mondja ezt a tényt Poczkodiné is, mint egyértelmű bizonyítékát az öregek ki- bírhatatlanságának. De arra nem gondol senki, hogy Urbánék minden örökbefogadottban a lányukat, fiukat keresték, s érthetően nem találták meg egyikben sem? Kétségtelen, hogy a nyolcvanéves ember, ha beteg is, nyűgös, a kákán is csomót keres. De éppen ehhez kell a türelem, a megértés, az enyhítő jó szó, amiből Urbánék vajmi keveset kaptak a „két Páhiban” lakóktól. Laci bácsi korát, betegségét, nyűgeit, kiszolgáltatottságát feledve örömmel mutatja a levelet,, amely mégis megérkezett Kiskőrösről a járási hivataltól: elhelyezik őket a szociális otthonban, de egyelőre nincs hely. Ha lesz, azonnal értesítik őket.11 Hogy mikor lesz hely, ki tudja? Talán mégis akadnak emberek, akik száz forint nélkül is átérzik az elesett Urbánék helyzetét és függetlenül attól mit mond az öreg, istápolják őket? Gál Sándor Vélemény és cselekvés Középiskolás KISZ-vezetők tanfolyama Tanulni, szervezeti életet élni és pihenni, ezt a három lehetőséget kell kihasználni a KlSZ-táborok- ban. Az ifjúsági mozgalmat kívülről szemlélő azt mondhatná, hogy ez köny- nyű feladat. Pedig nem az. Komáromi Attilával, a KISZ megyei bizottság titkárával több alkalommal beszélgettünk a vezetőképző táborok munkájának minőségi jellemzőiről. — Elöljáróban annyit — mondja a KISZ-titkár —, hogy a bajai vezetőképző tábor, ahol most vagyunk, körülbelül 6 millió forintos költséggel épült fel. Nem kis összegbe került tehát a tárgyi feltételek megteremtése. A mi feladatunk most elsősorban az, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználjuk. Erősíteni kell a munka tartalmi színvonalát, ez a legfőbb kötelessé- günk. Hogy cselekvő vezetők legyenek Július 24—29-ig — folytatja — a Bács-Kiskun megyei középiskolák 132 KISZ-vezetőségi tagja vette birtokába a tábort. Év közben mindannyian szervező és propagandafeladatokat látnak el. Annak ellenére, hogy a középiskolákban élénkebb a szervezeti élet, mint mondjuk egy községben, vagy termelő- szövetkezetben. az aktív, a tényleges politikai tartalmú, magvas munka mégis legtöbb helyen hiánycikk. Pontosabban arról van szó, hogy a kül- és belpolitikai kérdésekben — de ide sorolhatom a tudományt, a művészetet és a közművelődést, az ifjúságot érintő problémákat is — rendkívül tájékozottak a tanulók, főként azok. akik valamilyen szakkörben, vagy éppen a KlSZ-alapszervezet- ben, mint vezetők tevékenykednek. Általánosnak mondható, hogy olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és nézik a televíziót. Ez minden esetben együtt jár azzal, hogy a világ dolgairól valamilyen szinten véleményt alkotnak. Ebből adódik az is, hogy egymás között sokat vitatkoznak, ami önmagában egy jó dolog. A cselekvés elhatározása. közös álláspont kialakítása viszont a következő lépcsőfok, s én számtalanszor tapasztaltam, hogy idáig már nem minden esetben jutnak el. Mi a cselekvő vezetői véna kialakításához akarunk segítséget nyújtani. Az előadásokon problémákat vetünk fel, de elhangzik a válasz is a felbukkanó kétségekre. A megoldást jelentő álláspontot megmagyarázzuk, hogy miért éppen arra volt szükség. A konzultációkon ennek szellemében, gyakorlati síkon folynak a beszélgetések. Tapasztalatok az iskolai újság szerkesztése közben Juhász Zsuzsa, a Kecskeméti Katona József Gimnázium KlSZ-vezetőségé- nek tagja, az iskolai újság szerkesztésén tevékenykedik év közben. Együtt utaztunk Bajára, így volt elég időnk beszélgetni. Elmondta, hogy kezdetben nagy lelkesedés kísérte az „iskolai harsona” szerkesztését. de a lendület egy idő után megtört. Mindenki a saját véleményét, pillanatnyi elképzelését tartotta a legfontosabbnak. A legnehezebb munkának mindvégig az bizonyult, hogy olyan közös álláspontot alakítsunk ki a lap célját és profilját illetően, amivel a legtöbben egyetértenek, s azért hajlandók is cselekedni. Volt olyan is, hogy egy-két ember írta az egész újságot. Az energiákat legtöbben nem a „cselekvés harcmezején” használták fel. hanem az elaprózott, az oly sokszor meddő vitákban. Mit rejtenek a kérdések? Az első nap délutánján a tanfolyam hallgatói kérdéseket tettek fel Komáromi Attilának, az őket legjobban érdeklő témakörökből. Leírok egyet-kettőt annak a bizonyítására, hogy a kellőképpen tájékozott fiatalok igénylik az egyes problémákkal kapcsolatos álláspontok ismeretét: „Miért céltalanok a nyugati ifjúság egyes rétegei?” „Gábor Dénes professzor az újabb világméretű háború lehetőségével kapcsolatban elmondta, hogy jelenleg a „technikai fix” a katonai erőkiegyenlítődés állapotában vagyunk. Mi erről a hivatalos álláspont?” „Sok üzem és vállalat fennhangon hivatkozik a munkaerőhiányra. Ha megszűnik. akkor nem mindig tud megfelelő munkát adni dolgozóinak, s így kevesebb lesz a fizetésük is. Mi ennek az oka?” — Figyelmeztetések ezek számunkra — mondja a megyei KISZ-titkár. — Vannak vélemények — ez nyilvánvaló — és igénylik a tanuló fiatalok az állás- foglalások ismeretét. Akkora politikai rubinra még nem tettek szert, hogy az SZKP XXIV., vagy az MSZMP X. kongresszusának irányelvei alapján önállóan eligazodhatnának. Erre úgy kell megtanítani őket, mégpedig olyan formában, hogy közben ne unatkozzanak. Ez a vezetőképző táborban folyó munka lényege. 2200 fiatal a bajai „műhelyben“ Az elmúlt héten kiskun- halasi, jánoshalmi, kiskun- majsai, kunszentmiklósi, kecskeméti, kiskunfélegyházi, bajai, bácsalmási, kiskőrösi és kalocsai középiskolások tanultak, éltek szervezeti életet és pihentek a Sugovica partján. Farkas Ágnes, a KISZ- tábor vezetője elmondta, hogy az idén 22 tanfolyamot tartottak és ezeken összesen 2200 fiatal vett részt. Ügy érzem, hogy az alapszervezeti munka tartalmát sok olyan módszer, gyakorlati fogás, új ismeret javíthatja az - elkövetkező iskolaévben, amit a KISZ központi és megyei vezetőitől tanultak a bajai „műhelyben”. Befejezésül meg kell említenem, hogy mindez elsősorban azon múlik, hogy* akik a vezetőképző tábor lakói voltak, kötelességüknek érezzék az ott szerzett tapasztalatok hasznosítását. Csató Károly Protokollárisán reprezentálok Mielőtt a reprezentáció könyvelési rovatelnevezéssé alakult volna — magában foglalva a csésze feketét éppúgy, rrfint a százszemélyes medvevadászatot áfonyával —, egyszerűen képviseletet jelentett. Aki reprezentált, az képviselt, valakit. Mielőtt a protokoll mindenki számára terhes megtestesített valamit, vagy ceremónia-szabályzattá alakult volna —magában foglalva a pályaudvari fogadóterem kókuszszőnyegének hosszát éppúgy, mint a százágyús díszsortüzet, motoros rendőrökkel, — egyszerűen jegyzőkönyvet jelentett. Szeretném visszahódítani ennek a két szónak eredeti jelentését. E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség vagyok. Ügy valahogy, mint az anekdotabeli Kovács János, aki megnéz egy Ferencváros— MTK meccset és másnap közli a feleségével: Nézd, nézd, anyuskám, benne vagyok az újságban. Azt írja, hogy: „Ferencváros—MTK labdarúgó-mérkőzés, huszonötezer néző”. Benne vagyok a huszonötezerben. Egyszer aláírtam egy jegyzőkönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott mennyezetről. Protokolláris szerepléseim legszebbike azonban az volt. amikor a budapesti Világifjúsági jegyzőkönyvet készítettek Találkozó zárónaggyűlésé- ről és megállapították, hogy a szónokokat százezer ember hallgatta. Benne voltam — mint az anekdotabeli Kovács János — ebben a százezerben. Reprezentatív személyiségként pedig éjjel-nappal, minden évszakban szorgalmasan szerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket reprezentálom, akik a Föld sötétbe borult felén nyugovóra tértek. Nappal azokat, akik szerencséjükre fölébredtek, hogy munkához lássanak. Januárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan törölgetem a homlokom, reprezentálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Az étteremben azokat ínyenceket reprezentálom, akik jobban szeretik a csirkepaprikást, mint a kelkáposzta-főzeléket. Ha mégis kelkáposzta-főzeléket eszem, azokat reprezentálom, akiknek nem telik csirkepaprikásra. Villamoson a villamosutasokat reprezentálom — többször szerepeltem már reprezentatív utasszámlásában is! —, járdán a gyalogosokat, munkahelyeken a munkavégzőket, strandon a lus- tálkodókat, moziban az érdeklődőket, értekezleten az unatkozókat, külföldöt az itthoniakat, itthon a ha- zajötteket. Ezenkívül pedig az emberiséget reprezentálom. A legfrissebb adatok szerint a Földön hárommilliárd-kétszáz- millió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számban — mint az anekdotabeli Kovács János — én is benne vagyok. Hárommilliárd-kétszáz- millió reprezentatív személyiség! Közéjük tartozik persze az a néhiny- százezer — mondjuk: húszezer — ember is, akine' medvevadászaton vagy k kuszszőnyegen kell folyto toporognia. Vo.lahányszor kelkó.poszta-főzeléket eszem valami kellemes kis vendéglőben, mélységes sajnálkozással gondolok rájuk. Reprezentálva azt a hárommilliárd-egyszózki- lenvenkilencmillió-kVenc- száznyolcvanezer embert, aki akkor eszik kelkáposztát — diszsortűz és motoros rendőrök nélkül! —, amikor csak gkar. Faragó Vilmos
