Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-24 / 199. szám
Íme a nagyfej! Lekopogom, hogy nálunk nincsenek „könnyű” lányok. A nagyfej feje — levegővel tele!? Gondolatok a rendhagyó színházról- avagy az utcaszínház lehetőségei Ha felvesztek egy lepedőt magatokra, festetek rá egy-két banális mondást, felgyűritek a nadrágotok egyik szárát, kerítetek egy kimustrált nagydobot és cintányért, kifestitek magatokat, mint a pantomim- színésZek, vagy a bohócok, s utána nagy ricsajt csaptok — valószínű, hogy megnéznek benneteket az emberek, de ez még semmit sem jelent. Az amatőr színjátszás elterjedése — kívánatos és örvendetes tény — magában hordozza a kísérletezési kedvet, az új, vagy éppen már nagyon régi játékformák alkalmazását, s a jó igyekezet ezt megfelelő tartalommal is szeretné megtölteni. Be kell vallani, hogy a kettő együtt nem mindig sikerül. Hol a formák kapnak túlzott hangsúlyt a tartalom rovására, hol a magvas mondanivaló — a tartalmasság túleről- tetése — kényszerít az amatőr rendezőre nehézkes, érdektelen formákat, amire nem figyel kellően a közönség és a jó szándék veszendőbe megy. Sokat viaskodnak ilyen és hasonló problémákkal irodalmi színpadok és amatőr színjátszókörök. Politikum és a szatíra Az időszerű gazdasági, társadalmi, politikai és morális problémák valamilyen formában mindenkit érdekelnek, hisz naponta találkozunk velük — mondhatnám —, a saját bőrünkön érezzük jelenlétüket. Ez a tény tehát magát a közvetlen érdekeltséget jelenti az előadók és a hallgatók között. A néző az előadáson a saját maga által tapasztalt problémákat látja megjelenni, s ez a figyelmét képes tartósan lekötni. A politikum és a szatíra együtt csodákat művel a közönséggel — példa erre a kispolgár Gugyerák és a Humoristák klubjának műsora stb. —, mert a csipkelődés és a nevetés szórakoztat, szinte minden esetben a többség véleménye fogalmazódik meg. A szatírának ez a klasszikus módja viszont még nem aknázza ki a műfaj teljes lehetőségét. Commedia dell’arte Olyan művészi, rögtönzött vígjáték, amelynek csak a váza van megadva, de szövege nincs előre megírva. Ez a színházi forma Olaszországban fejlődött ki a XVI—XVII században. A csepeli Radnóti Miklós Művelődési Ház színjátszó klubjának fiatal műkedvelői pedig — a nyugati és a lengyel diákszínházak példáján — a politizálás igényéhez és a szatíra szándékához szerencsésen választották a commedia dell’arte műfaját. Üj lehetőségek nyíltak meg számukra. Először is nem kell az egyes szerepek megjelenítéséhez kosztüm. A szereplő ugyanabban a maskarában egyaránt játszhat papot és hadvezért, szegényembert és földesurat. Nem kell színpad sem, csak egy szabad tér, amit elölről, oldalról vagy akár hátulról körbe állhat a közönség. (Sokszor hallottunk már olyant, hogy az amatőr színjátszók kevés pénzét egy-egy véres verejtékkel betanult előadás kellékszükséglete teljes egészében felemésztette.) Ha mindezek nem kellenek, akkor mi kell? A közős játék öröme A Szelidi-tavi ifjúsági találkozón, augusztus 6-án — a rendezvényen immár törzsvendég — a csepeli munkásfiatalokból és egyetemistákból toborzott Utcaszínház fergeteges sikerrel mutatta be a Szemétprodukció című előadását. Kicsit meglepődtem, amikor az együttes vezetőjétől, Hegedűs Józseftől megtudtam, hogy ő nerrt színirendező növendék, hanem szakmunkás egy ktsz-ben, s hogy a többiek nem mondták meg nevüket, az azért van, mert a produkció mindannyiuké. Megértettem, hogy ez közös elhatározásuk, amit minden szereplő magáénak érez és betart. Arra, hogy miként születik meg egy előadás, mit kell tudni a szereplőknek, Hegedűs József a következőket válaszolta: — Barátok vagyunk, mindannyian dolgozunk és tanulunk. A próbák sokszor azzal tellenek el, hogy vitatkozunk. Érdekelnek bennünket a társadalmi, a morális problémák. Szóba jön ilyenkor a munkahely, a vezetés, a családi otthon, a kereset, meg minden. A Szemétprodukció például erre épül, nagyjából. Én elkészítek egy dramaturgiai változatot — kevés kötélező szöveggel —, megbeszéljük, s mivel mindenki ismeri az adott problémakört, saját tapasztalatai vannak, azokat szatirikus formában elmondja. A hangsúly az egyéni improvizáláson van, amit alájátszunk, egymásnak adjuk a „labdát”. A koreográfiát így dolgozzuk ki és sokat, nagyon sokat gyakorolunk. Halason próbálkoznak Nyáron a kiskunhalasi Gózon István Művelődési Központ irodalmi színpada hasonló előadásokkal próbálkozott meghódítani az építőtáborok lakóit. Soós Zoltán munkásköltő verseiből készítettek „Ordíts, hogy ébredjenek” címmel összeállítást. Nekik még nincs akkora rutinjuk, nem olyan összeszokottak, mint a csepeli fiatalok, de hasonló célt tűztek ki maguk elé. Játszani akarnak mindenütt, hatni az emberekre, ahol arra mód és lehetőség van. Komáromi Attila, a KISZ megyei bizottságának titkára a Szemétprodukció bemutatása után mondta: — Ha ilyen mozgalmas, hangulatkeltő, fiatalos lendülettel megáldott irodalmi színpadaink és színjátszó köreink lennének, mint a csepeliek — ha az 6 eredményük követőkre találna —, új színt kapnának az ifjúsági rendezvények Az ilyen előadás érdekli az embereket, s erre az őszinte érdeklődésre építeni kell. Nagyérdemű közönség! Az üres nagyiéi mehet a szemétbej Csató Károly A PETŐFI NÉPE Szerkesztette: Csató Károly MELLÉKLETE Foto: MTI—KS—Tóth S. Sacco és Vanzetti Volonte és Cocciola Már idestova elcsépelt szólamnak hat, ha az ember az Amerikai Egyesült 'Államok társadalmi berendezkedéséről úgy beszél, hogy az egyik jellemzője az erőszak... A képzőművészet, az irodalom, a film, de legújabban már a zene- irodalomban (rock) is egy- re-másra születnek ezt a jelenséget ábrázoló alkotások. Sacco és Vanzetti történetére ma már csak az idősebbek emlékezhetnek vissza. Pedig az ügy — a két olasz származású anarchista munkás ellen lefolytatott eljárás, és az ítélet — több európai ország számára szolgált későbbi tanulságul. Elárulta, hogy milyen eszközökkel igyekszik az uralkodó osztály a munkások különféle rétegeit megfélemlíteni. A Sacco és Vanzetti című olasz film ily módon a politikai perek egyik ősét, a sajátos, amerikai ízű, rablógyilkosságból kiinduló bűnvádi eljárást eleveníti meg — hiteles — történelmi dokumentumok alapján. E komor történet kezdete 1920. április 20, amikor is a Massáchussets állam egyik kisvárosában a helyi üzem pénztárát egy gengszterbanda támadta meg, és kirabolta. Az ügy végére a pont csupán 1927. augusztus 23-án került, az elfogult — de rossz irányba befolyásolt — esküdtszék ítéletének végrehajtásakor. Giuliano Montaldo filmje mélységesen felkavaró és valóságosan igaz alkotás. Megeleveníti a korabeli Amerikát, de mivel az alkotók és a két főszereplő — Gian Maria Volonte és Riccardo Cocciola (Vanzet- tit játssza egyikük, Saccót az utóbbi), — mindnyájan olasz nemzetiségűek, a kívülállók elfogulatlan szemével tehetik ezt. A cselekmény színhelyéül a tárgyalótermet választották, s a film ezért az „időmontázs” eszközeit alkalmazza. Itt vívja harcát a gyűlölettől fűtött Katz- man ügyész. Vele szemben két ügyvéd is „porondra lép” az ártalanul vádolt Sacco és Tompson s alul maradnak a küzdelemben, A vádat tulajdonképpen felsőbb politikai körök akarata hozta létre, s eszközeik így hatástalanok. Silviano Ippoliti operatőr kamerája ezért elsősorban a szereplők arcának drámájára figyel, a lassan kibontakozó tragédia egyik vonala két ember egyre csökkenő életesélyé. De ugyanakkor — a külső képek erőteljes exponálásával — jól érzékelteti a tárgyalótermi ellenfelek mögött álló társadalmi csoportosulások jellemzőit is. Pavlovits Miklós A börtönben
