Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-27 / 175. szám

4. oldal

1972. július 27, csütörtök

Nagysol p&mh szépen júrjunji ?

II Szinte egymás hec- ‘ celénések, hajszolásának vannak kitéve a divat fennhatóságába került emberek. Ez a doppingolás visszahat a divatra, ami terjed tovább az iparra, kereskedelemre. melyek közül az előbbi néha tartós „fejfájással” tud a többi óhajainak eleget tenni. Mindenki hajt, szorít, srófol mindenkit. És ebben a — fejlődést is tagadhatatlanul siettető — szakadatlan elánban többször, mint másszor bizony az ú j- donság szempontja a megbízható minőség, az erszényünket kevésbé terhelő ár elé rukkol. Ügyszólván nem adva időt az iparnak, hogy mondjuk, tartós lábbeli előállítására összpontosítsa erőfeszítéseit. A divat változékonyságának tempója időnként akkora, hogy a fogyasztó maga is tudja, érzi: ha az idén a hegyesorrú, tűsarkú cipőre esküszik is, nincs kizárva, hogy két-három esztendő múltán a kacsaorrút és a tuskó- sarkút „illik” imádnia. Képzeljük el az ipar helyzetét, amikor világszerte „foga van” a bőrnek, magas árakon lehet hozzájutni. — ki tudhat-e várni időszakot, míg olcsóbban kapja meg a piacon a jó minőségű bőrt. Hiszen minden iránvból hallja a követelést: Növelni a választékot! Divatosabbat!

Ne a célszerűség kárára

Ebben a stádiumban elég messze vagyunk az alapkövetelményektől, hogy szükségszerűségből és célszerűen öltözködünk. Mert például a célszerűségen is mennyi már a sérülés. Mert ugyan hol van abban célszerűség, hogy a cipők tetemes hányadát — amolyan retur-rendszerrel adja el a kereskedelem? Olvashattuk, Kecskeméten egyetlen üzletben több mint 250 000 forint volt az egy év alatt visszaárazott, gyártáshibás cipők értéke. Mennyi fuser-munkarész van ezeken, amit nem lehet sem a divat szeszélyes változásával, sem az új technológiával, sem új gépek beállítása miatti tapasztalatlansággal magyarázni. hanem egyszerűen elkapkodásról. felületességről van szó. Majdhogynem annak az állapotnak a konzerválásáról, hogy ami nem sikerül egészen, majd visszaadja a kedves fogyasztó. Sok — „ablakon kidobott” munkaidő fekszik tehát a cipő előállítására társadalmilag szükséges időátlagban. Amiért pedig kifizették a munkabért; amit a vásárlón be is hajtottak; holott ez az időrész egyszeribe „eltűnt” a cipőből, mihelyt újból kézbe kellett venni javításra, hogy hordani lehessen a lábbelit. Ezért ismét munkabért fizetnek. Ez bizonyára eleve benne van az árban, amiért a vevő az „eredeti” cipőt megvette, hiszen sose lehet tudni: nem kell-e majd cserecipőt is kapnia. Jelenleg tehát a cipőipar a közönség jelentős részének „két” cipőt kénytelen adni „egy”- nek az áráért.

Bizony, elég nyűg ez a

cipőipar — s a fogyasztó! nyakán.

Kölcsönhatások

Hogy lehet e nyomás túlzásaitól megszabadulni ? Eddig sem úgy állt ezzel szemben az ipar vagy a kereskedelem, mintha titokzatos és ellenőrizhetetlen erők uralkodnának ké- nyükre-kedvükre a fogyasztói piacon. Éppen a divat, az ízlés, a szokások hallatlan változékonysága, mozgékonysága fejlesztette ki azokat a módszereket, amelyek révén a termelés, értékesítés, fogyasztás szüntelenül kölcsönhatásban álló funkciói „térben és időben” mind közelebb kerülnek egymáshoz.

Ilyen például a közvéleménykutatás — az igények, szándékok, lehetőségek — kölcsönös közelebbhozásá- hoz. Kiállítások, árubemutatók, kívánságlisták, áttételeiből fejlődtek ki a börzék. Amikor a gyár odaáll a kereskedelem elé, ma már egész seregnyi, igen tetszetős, egyre praktikusabb portékával: „Ez van, eny- nyiért; ki mennyit kér belőle?” S a kereskedelem vesz, vagy nemigen vesz, esetleg egyáltalán nem érdekli a kínálat

Ne csak hivatkozzunk a közvéleményre

Pedig ebben a szférában tudjuk megközelíteni azt a kibontakozást, amely kedvezőbb lesz a mainál iparnak, kereskedelemnek, s fogyasztónak egyaránt. S úgy tetszik, erősen nyomon vagyunk már.

Nemrég olvashattunk egyik fővárosi napilapban két nagy cipőgyárunk börzéjéről. Az egyik gyár börzéjén — a különféle fórumokon elhangzott panaszok megszívlelése után — a korábbinál jóval több, összesen ötszáz, többségében strapabíró, az új divatot követő női, férfi- és gyermekcipőt ajánlottak a kereskedelemnek — s nem ut&lsósorban olcsó áron. A kereskedelem azonban a gyáriak számításánál jóval kevesebbet rendelt e biztos garanciájú cipőkből. Az üzletkötők a kövélemény- re hivatkozva magyarázták érdektelenségüket. A gyár vezetői a különböző irányból érkezett észrevételek, igények figyelembevételével állították össze divatos, szép, praktikus, olcsó cipőkből álló kollekcióikat, Most melyik oldal állítása — hogy tudniillik, a közvéleményre alapozták döntésüket — a hitelesebb? Nemigen hihető, hogy a cipőgyár vállalt volna akkora anyagi kockázatot, s fejlesztette volna ilyen dicséretesen gyártmányait, ha nincs mögötte alapos közvéleménykutatás. Mint ahogy nyomós okunk van a kételkedésre a kereskedelmi üzletkötők „modernségéről”. miután az említett börzén a tíz évvel ezelőtti divatnak megfelelő, egészségtelen hegyes orrú fekete félcipőt vásárolták meg. (Amiből az újságcikk szerint még akkor is bőven maradna, ha a kereskedelem meglevő raktárkészletét adnák el féláron.)

A másik gyár cipőbörzéje szerencsésen zárult. Divat és célszerűség, a cipők jövőjének, a megrendelő kereskedelem képviselőinek ízlése, igénye igazán találkozott itt. Igenám, de a többnapos börzét megelőzően a gyár bejárta árubemutatóival az országot. Közvéleménykutató íveken gyűjtötték a közönség szavazatait, s azt a megrendelők — a kereskedők — rendelkezésére bocsátották. Nem volt hát véletlen, hogy a cipőnagykereskedelmi vállalatok által kért modellek közt az hódított legjobban, amelyik a nagyközönség körében.

Nagyon fontos az izlésnevelés

Mire mutat a két példa? Arra — egyebek közt —, hogy új cipőmodellek gyártásához rizikómentesen, vagy legkisebb kockázattal csak úgy érdemes fogni, illetve kereskedelmi forgalomba hozni, ha előzőleg mindhárman, tehát a gyártó. a boltos és a cipők viselői szót értettek egymással. Egyiküket se lehet kihagyni ebből.

Hogy pedig a divat — s időnként ennek túlzásai — ne okozzanak megrázkódtatást a termelésben, kereskedelmi forgalomban, s a fogyasztók anyagi viszonyaiban —. kívánatosnak látszik azon is gondolkodni, nem kellene-e az eddiginél nagyobb fáradságot szentelni a fogyasztói szokások tapintatos befő-! lyásolására, az ízlésnevelésre is?

Tóth István

154 klubtag Sükösdön

Kétszer is irtunk az elmúlt hónapokban az új sükösdi klubkönyvtárról. Beszámoltunk a KISZ- fiatalok és mások segítségével készült új kulturális intézmény felavatásáról, majd a tervszerű munkát akadályozó kivitelezési hibákról. A rossz szennyvízcsatorna miatt a nagytermet egyelőre nem nagyon használhatják. Az építők a nyár végére ígérték átadását.

Az ifjúsági klub így is látogatott. Eddig 154-en kérték felvételüket. A könyvtáros véleménye szerint bevált a szabad- polcos kölcsönzés. A forgalom nagyobb, mint az elmúlt év hasonló időszakában.

A szövetkezet kezelésében működik az épületben elhelyezett presszó. Ügy mondják: városban is megállná a helyéi.

44.

Flessburger úr tehát egészen biztos, hogy nem mondott igazat. De más takargatnivalója is lehet. Kétszer sikerült kihallgatnom nagyanyádat és az állítólagos patikust, akit csak per Frischnek szólított Legutóbb alig tíz perccel ezelőtt.

— Te hallgatózol? Fuj, de undorító.

— Igazán? — kérdezte könyörtelenül Dániel. — És az nem undorító, hogy nagyanyád túlságosan is érdekelve volt a bauxitügyben, és részes apád balsorsában? Most nagyon finoman fejeztem Iá magam.

— Örülj: vagy! Örült vagy! — kiáltotta Éva és elállta a férfi útját, aki fel-alá járkált a parketten. Az ajtón ebben a pillanatban erélyesen kopogtak. Szász hirtelen az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Az éjszakai portás komor 'arccal meredt rá.

— Kérem önöket, jöjjenek velem. A madam roszszul van. m, I

Éva felsikoltott. Szász nem tudta elég gyorsan azonosítani a „madamot” Dédivel. Tétován álldogált a férfi előtt, aztán észbe kapott. Persze, a Dédi.

— Megyünk, csak magunkra kapunk valamit. — Becsukta az ajtót, majd gyorsan kinyitotta s a távozó férfi után sietett. Megfogta a vállát.

— Az orvost értesítették?

— Igen, uram. Az egyik városi orvos látja el a szálló vendégeit. Itt lakik a közelben. Nemsokára megérkezik.

— Köszönöm ■— mondta Szász és visszament a szobájába. — öltözzél fel! — szólt Évára, de az asszony már kapkodta ruháit a székről. És amíg remegő kézzel magára húzta őket, gondolatai egy nyomasztó, szörnyű álom egymást követő mozzanataihoz hasonlítottak.

— Minha nem lennék eszemnél, mintha nem lennék eszemnél — suttogta maga elé.

Szásznak a bárónő állapotváltozása okozta most a legnagyobb gondot. Mi történhetett?... Az öregasz- szony gyomra rossz volt már napok óta, panaszkodott a gyomrára, de ez nem hoz ilyen hirtelen állapot- változást. Bár ami az életkorát illeti?... Az ampulla — jutott eszébe. — Hátha Flessburger abból adott be

neki? — Szász a zsebébe kotort, és elővette az üveg- fiolát, majd gyorsan tárcájába tette.

— Menjünk! — Éva megragadta a karját. — Gyere már!

A bárónő ijesztően nézett ki. Egyik szeme teljesen nyitva, tágult pupillával, mereven bámult a mennyezetre, a másik szeme félig csukva, mintha folyton kacsintani akarna. Sovány arcán a lila kvarclámpa égéshelye is megfakult, majdnem eltűnt. Csontos kezével a paplan szélét markolta. Nem látszott, hogy szenvedne, inkább mintha valamiféle kábulatban lenne. Éva kétségbeesetten hajolt nagyanyja ágya fölé.

— Dédi! Drága Dédikém! Mi történt veled? Mitől?...

A bárónő arcáról semmit sem lehetett leolvasni, beszéd közben is mozdulatlanul maradt. Nem nézett rájuk. Halkan, erőtlenül beszélt. Annyit mondott, hogy az este megfürdött és lefeküdt. Arra ébredt, hogy elzsibbadtak a végtagjai.

A bárónő Évának panaszkodott.

— Nem tudom a lábam mozgatni. Nagyon nagy hidegséget érzek. A kisuijamból jön fel egészen a szívemig ...

— Mit kérsz? Adjak valamit? — Éva széket húzott az ágy mellé, és megfogta a paplant görcsösen szorító kezet.

Szász összehúzott szemmel figyelte a bárónőt, s megállapította, nagyon rosszul lehet. Fürkészve nézett körül, és a heverő fölötti polcról leemelt néhány üvegcsét. Hosszan nézegette őket, aztán visszarakta. Éva közben tovább faggatta nagyanyját, mikor lett rosz- szabbul, mikor csengetett az éjszakai portásnak, mit érzett. A bárónő szaggatott mondatokkal felelt a kérdésekre.

Talán negyedóra telhetett el, amire megjött az orvos, egy alacsony, pattogó beszédű, kissé túlságosan is pongyola módon öltözött férfi.

— Sprechen Sie deutsch? — kérdezte Szászt, mire az bólintott, s közölte vele, mindannyian beszélnek némstül. Az orvos a fürdőszobába ment, törülközőt kért, megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a bárónőt. Közben Éva a szobában maradt, de Szászt kiküldték a folyosóra. Az orvos a vizsgálat végén kiment hozzá, röviden közölte vele, hogy vérkeringési zavarok léptek fel.

— Mitől? — kérdezte Szász.

— Hány esztendős a nénike? — kérdezte vissza. —

Nahát! Aztán még hozzátette: gyenge szívműködés, renyhe tüdőmozgás, talán egy enyhe vértolulás is az agyban. Igen, attól merevedik. Hogy kórházba szállítani? Különösebbet ott sem tudnának tenni. ElnézóS' kér, de most el kell mennie. Ha óhajtják, déltájbap még visszanéz. Ha esetleg rosszabbul lenne, azonp'ii telefonáljanak. — ön férfi — folytatta bizalmasan —, megmondhatom, még gyógyszere sincs ennek az állapotnak. (Folytatjuk)