Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-20 / 143. szám

JOTÍ. Június 20, kedd 5. oldal Történet a toSómércéról Levelet kaptunk Császár- töltésről: Kedves szerkesztőség! Kérem, engedjék meg, hogy elmondjak egy törté­netet. Hiszem, hogy nem­csak számomra volt érde­kes és tanulságos. Az egyik nyolcadik osz­tályos tanítványomat szak­középiskolai felvételire hív­ták be. Nem nagyon fél­tettem, mert úgy éreztem, „van annyi benne”, hogy a követelményeknek megfe­leljen. Másnap kíváncsian ér­deklődtem elért eredménye felől. — Ó, könnyű volt. Csak egyet nem tudtam. — Mit? — faggattam to­vább. — Hogy mire használják a tolómércét. — No, mire? — kérdez­tem rá tüstént, ahogyan mi pedagógusok szoktuk. — Nem tudom — vont vállat. — Nem is láttál még to­lómércét? — Nem — hangzott a kurta válasz. — Hát az, amivel a mo­dellezők is mérnek — igye­keztem segíteni. — Én nem vagyok mo­dellező. Próbáltam megmagyaráz­ni, elképzeltetni vele a „sublert”, de aztán jobbat találtam ki. — Ej, tudod mit? Gyere át a műhelybe, inkább megmutatom. Hogy milyen ügyetlenül fogta, forgatta a kezében és tologatta (két kézzel), már nem is részletezem. He nagyon elgondolkodtam a történeten. Később megtudtam, hogy nem vették fel, igaz ugyan, hngv nem a tolómérce mi­att Későn érkezett az au­tóbusszal. addigra a mate­matikai feladatok megoldá­sán már túlestek a felvéte­lizők, és így nem érhette el a szükséges pontszámot. Eddig a történet. Lehet, hogy csak azért kapott meg annyira, mert tanít­ványomról volt szó. De le­het, hogy azért is, mert az eset mögött valami más van. Modellezőim, már az el­ső foglalkozásokon megta­nultak tolómércével dol­gozni. Valamennyien tized- milliméter pontossággal mérnek. A szakkörön ez természetes és alapvető kö­vetelmény. A más ismert méretű léceket újtól meg­mérik (a mérés kedvéért is), és ha van válogatási le­hetőség, addig keresgélnek a kötegben, míg meg nem találják az egy-két tized- milliméternyi eltérések kö­zött a legmegfelelőbbet. (Később már a többi is jó!) És a tervrajz olvasása, használata! Ha valahol megtanulhatnak a gyere­kek tervrajzot olvasni, és tervrajzról dolgozni, itt van rá alkalom. Kezdetben se­gítséggel, később pedig már teljesen önállóan képesek az előttük levő 1:1, 1:10 stb. méretarányú rajzok alapján modelleket elké­szíteni. Így többször csu­pán az egyes technikai részletkérdésekben kell se­gítségükre lenni. Ezek nem megvetendő eredmények, ha meggon­doljuk, hogy általános is­kolásokról, falusi gyerekek­ről van szó. Ismeretes, hogy az or­szág egyes iskoláiban kí­sérletképpen bevezették a modellezés tanítását a gya­korlati foglalkozás kereté­ben. A magam tapasztala­tából is állíthatom, hogy a modellkészítés során na­gyon sok olyan munkát vég­zünk el, ami a mezőgaz­dasági gyakorlati foglalko­záson, a téli műhelymun­ka keretében (méretezés, darabolás, csiszolás, szere­lés, felületkezelés) szintén tantervi anyag. Egyébként az elért jó eredményekről már több alkalommal olvashattunk. (Legutóbb á Modellezés cí­mű lapban). Engem mind­ezeken felül a császártöl­tési iskolában szerzett szakkörvezetői gyakorlatom is arról győzött meg, hogy a modellezés igen sokolda­lú ismeretet, ügyességet, jártasságot ad. Csakugyan alkalrnas arra, hogy alap­nak tekintsük, s helyette­síthetjük vele a gyakorla­ti foglalkozás egyéb for­máit. Mindenesetre kíváncsian várom a kísérletező okta­tás tapasztalatainak össze­gezését és értékelését. A kedvező eredmények talán majd választ adnak a kér­désre véglegesen. Angeli Mátyás tanár A bajai múzeum új kiadványa A csávolyi iskolamúzeum avatásán a krónikák sze­repéről beszélt Ortutay Gyula. Példaként — többek között — a hajdani szer­zetesrendek házi történetei­re hivatkozott. Az egyházi vonatkozású adatokon kí­vül, másutt ma már hozzá­férhetetlen gazdasági, hely- és művelődéstörténeti fel­jegyzéseket tartalmaznak. Tanulmányozásuk érdemes vállalkozás. A bajai Türr István Mú­zeum új kiadványa mintha erre a buzdításra felelne. Az ottani ferencesek Histó­ria Domusának kivonatos magyar fordítását közük. Természetesen a Néprajzi Intézet igazgatójának a ta­nácsa és e kiadvány meg­jelenése között csak látszó­lagos az összefüggés. Kosz- ta István már 1958-ban hozzáfogott a latin nyel­vű írások fordításához. Kő­hegyi Mihály is hosszabb ideje foglalkozik az érde­kes feljegyzésekkel. A ba­jai múzeum szép sorozatá­nak új füzete az ő szakér­telmüket dicséri. Az eredeti História Do- mus elpusztult vagy lap­pang valahol. A két kutató a harmincas és a negyve­nes években készített kivo­natokból válogatott. Érdekesek az időjárás rendellenességeire, a köz­rend megsértésére vonat­kozó adalékok. 1777-ben — például — annyira leapadt a Duna vize, hogy az em­berek és állatok száraz láb­bal át tudtak kelni rajta. Beszámoltak a szerzetesek a nagyvilág eseményeiről, természetesen világnéze­tüknek megfelelő tálalás­ban. Feltűnő izgatottsággal figyelték a „franciaországi változásokat”. Martinovics­ról szó sem esik, noha ő éppen Baján tette le a szerzetesi fogadalmat. Szemléletesen rögzítették a bajai árvizek pusztításait, a rettenetes tűzvészeket. I. Ferenc király látogatását is megörökítették. Egyetértünk Kőhegyi Mi­hállyal, hogy az ilyen for­ráskiadványok megkönnyí­tik a város leendő monog- ráfusának a munkáját. Ba­ja tanácsa a múzeum 19. kiadványának anyagi tá­mogatásával ismét bizonyí­totta, hogy segíti az élet­revaló kulíuráüs törekvése­ket. H. N. Főszereplő: a szakmunkás Az MSZMP Központi Bizottsága üléséről kiadott közleményben — többek közt — ezt olvashatjuk az egyes iskolatípusok fejlesz­tési irányainak kérdéséről: „A következő években leg­fontosabb feladat az álta­lános iskolai oktatás fej­lesztése ...” — Majd pár sorral odébb: „A szakmun­kásképzés tartalmi fejlesz­tése, személyi és tárgyi el­látottságának javítása okta­tásügyünk másik fő felada­ta. A szakmunkásképzés korszerűsítésére megindult munkálatokat gyorsítani kell." Azért idéztünk így „egy­más mellett” a két iskola­típusra vonatkozó állásfog­lalásról, hogy kidomborít­suk: a Központi Bizottság „másik fő feladatként” szabja meg a szakmunkás- képzés fejlesztését. A véletlen úgy hozta, hogy amikor a Központi Bizottság ülésén az állami oktatás helyzetéről és fej­lesztéséről szóló jelentést vitatta, talán éppen azok­ban az órákban zajlott Kecskeméten a szakmun­kásképzési ankét az Ipari Szakmunkásképző Intéze­tek megyei Igazgatóságán. Mint arról másnap hírt ad­tunk, a vállalatok vezetői, a munkaadók megyei kép­viseleti szervei, s a szak­munkásképző intézetek igazgatói tanácskoztak. A rendezvény, mondhatjuk, dialektikus „párja” volt az egy évvel ezelőtti ankét- nak, amelyen akkor „csak” az. intézetek szemszögéből foglalkoztak a szakmunkás- képzési reformtörvény megvalósulásának friss ta­pasztalataival. Most „az érem másik” — a tanuló­kat foglalkoztató gazdasá­gi egységek oldaláról is vizsgálták a résztvevők a szakmunkásképzés megyei helyzetét. „Véletlent" említet­tünk, amikor a magas szin­tű pártszerv ülésének és a megyei ankét időpontjának egybeeséséről szóltunk. Senki sem gondol arra, hogy a két esemény sú­lyát vesse össze. Száz és ezer rendezvény folyt le azon a napon az ország­ban. De mégis jólesik ar­ra utalni, hogy egyrészt mennyire „életes”, tehát az egész társadalmat a „bő­rén égető” kérdéskomple­xumot tűzött napirendjére a Központi Bizottság, más­részt, hogy az ugyanennek a témának egy jelentős te­rületével foglalkozó anké- ton milyen sok vonatkozás­ban összecsengtek a helyi, megyei tapasztalatok, kö­vetkeztetések az országos összegezéssel. Amit híven jelez a Munkaügyi Minisz­térium jelen volt képviselő­jének ilyen megállapítása: „Az itt elhangzottak sok mindenben megegyeznek az országos tapasztalatokkal.” A gazdasági élet ál­talános fejlődésének egyik legfontosabb és egyre na­gyobb jelentőségű tényező­je a szakmunkás. Egyre növekszik az igény vele szemben. A sok új ter­mék, eljárás, technológia stb. csak kvalifikált szak­munkás-nemzedékkel való­sítható meg. Olyan szak­emberekkel, akik nemcsak a „mai új”-hoz értenek, ha­nem megvan bennük a ké­pesség a „holnapi, holnap­utáni új” megteremtéséhez, az új követelményekhez való gyors igazodáshoz is. Hogy csak megyénkben mekkora horderejű kérdés ez: „Megyénk népességé­nek jelenleg mintegy 78,2 százaléka fizikai és ezen belül 62,4 százalékos arányban szakképzetlen dolgozó” — hangzott el az ankéton. Az ifjúságra váró munkalehetőségek zöme te­hát fizikai dolgozót igé­nyel! Ennek a struktúrának alapvetően meghatározó szerepe van a szakmunkás- képzés fejlesztésében. Szü­lők, fiatalok számára tisz­títja az előítéletekkel még jócskán terhes szemléletet. Annak a realitásnak a fel­ismerését például: — a kö­zépfokú képzés kiterjeszté­sének reális útja nem egye­dül az, hogy minden tanu­ló valamilyen középiskolá­ban tanul tovább, hanem, hogy az ifjúság nagy része szakmunkástanuló lesz. Ehhez — legyünk tárgyi­lagosak — vonzóbbá, kor­szerűbbé is kell tenni a szakmunkásképzést. S mint ahogy a Központi Bizott­ság üléséről megjelent köz­lemény mondja, a korsze­rűsítésre megindult mun­kálatokat gyorsítani kell. Úgy véljük, hogy az immár hagyományossá ért legutóbbi megyei szakmun­kásképzési ankét is — ezt a törekvést szolgálta. Ezt bizonyítani lesz alkalmunk lapunkban is. Tóth István Hangsúlyozunk vagy aláhúzunk? szalasztottak el. A részvénypakettek jelentős része KraUsz Simonnál, Sebesta Kolozsnál, Tetétleinél és né­hány ügyfelénél volt. Chorinnak egymás után sikerült megszereznie egyes tételeket, de az Angol—Magyar Bank sem hagyta magát. A bank megbízásából az igazgató­ságba küldték a bizalmi embereket: Fejérvári Imrét, Dobay Aurélt, Madarassy Beck Marcellt, akinek sze­mélye jelezte, hogy a Leszámítoló Bank is szimatot ka­pott. Chorin nagy cselt vetett, megszerezte magának a legfőbb embert. Mayer Ágoston dr.-t, aki többet ért, mint egy ötödik hadoszlop... * * * Szász elmélázott. Hagyta még egy darabig az öreg ügyvéd hangját a dobozból áradni, majd gyorsabb se­bességre kapcsolva a készüléket, azt próbálgatta, mi­kor „jön be” Borkai Sándor, Mayer dr. valamikori mű­szaki titkárának a hangja. A saját kérdését el is hagy­ta szaladni a szalagon, s mindjárt a titkár jelenkezett: — Börtön ?... Kívülről persze, annak tűnt a Bauxit Tröszt épülete, szürke falaival, vasrácsos ablakaival, de belül nagyon lakályos volt, berendezése korszerű és ké­nyelmes. Azon a délutánon, amire a szerkesztő úr kí­váncsi, érkeztek meg a szolgák a Woningertől rendelt pezsgővel, konyakkal, Gundeltől hozták a szendvicse­ket, a hideg sülteket... Nagy nap volt! A főnököm, Mayer dr. elegáns, sötét ruhában, még délelőtt is iga­zított rajta a szabója... A vezérigazgató úr mindent személyesem ellenőrzött. Szabályos menetrendet íratott velem, ki mikor léphet be a tárgyalóterembe, honnan kínáljanak, ki hol ül. És semmivel sem volt elégedett. Néha az ablakhoz lépett.,i, — Nem jönnek, Borkai, nem jönnek! — vagy húsz­szor elismételte, és közben a díszzsebkendőjét húzogat­ta. Erre azért emlékszem, mert összegyűrte, és akkor meg azzal állt elő, hozassak másikat — Honnan ilyen gyorsan, méltóságos uram ?! Egészen bolond volt. — Vezérigazgató úr — súgtam neki bizalmasan, mert akkor én még afféle házi barátja voltam — a pontos­ság csak az alsóbb néposztályok szokása. Chorin úrtól mégsem lehet megkövetelni... — Ide figyeljen, Borkai! Itt, ebben a teremben ma összejön Magyarország tíz leggazdagabb embere, a pénz vezérkara ... Ha nem megy minden ... Abban a pillanatban megszólalt a tárgyalóterembe szerelt külön telefon. Bárány jelentkezett, a személyi titkára. Mayer méltóságos úr idegesen kapta fel a kagylót:... — Halló Bárány! Mit akar? Újságírók van­nak itt? Jelen akarnak lenni a bauxit tröszt megala­kulásánál, mert vége az RT-nek? ... Honnan szima­tolták ezt meg Bárány?... Akinek eljár a szája, azt kirúgom!... Ki keres? Rajniss Ferenc? Az meg ki­csoda? ... Menjen a pokolba... Hát még? ... Tetétle- ni? ... Hogy én csaltam ki a pakettjeit? Vén svihák... Küldje el... Neki már semmi keresnivalója, követel- nivalója nincs. Kifizette Tetétlenit, nem?... Nahát! Hogy én tízmilliót kerestem az ötletével?... Marha! Mindenki ezzel jön, én meg koldusbotra jutok... A vendégek érkezésére hagyta abba a vezérigazgató úr a dühöngést. A tárgyalás több órán keresztül folyt. Amikor a főnököm kilépett a párnázott ajtón és láttam mosolygós arcát, már tudtam, minden rendben van. Utasított eresszem be az újságírókat. (Folytatjuk) Hogy eldönthessük ezt a kérdést, a beszélt és az írott nyelvre kell gondol­nunk. Az ősmagyar kor­ban, vagyis a kereszténység felvételéig nem volt hosz- szabb szöveg lejegyzésére alkalmas írásunk. Később az írás ismerete annyira elterjedt, hogy a művelt embert ma már el sem tudjuk képzelni az írás ismerete nélkül. Ma már az írott szöveg­re való utalások megtalál­hatók szókincsünkben, és nem is helytelenítjük őket, ha gondolataink pontosabb kifejezését és a könnyebb megértést segítik elő. Az írott szövegben fentebb, illetve alább határozószóval utalunk az előzőleg elmon­dottakra és a később elmon­dandóikra. (Pl. fentebb már említettük, erről alább még bővebben lesz szó.) Sokan helytelenítik, hogy a be­szélt nyelvben is ezeket a határozószókat használjuk. Szerintük azt kellene mon­dani, hogy előbb már em­lítettük, később még bőveb­ben lesz szó valamiről. Pe­dig nem hibáztatjuk a fen­tebb és alább használatát, mivel ez már az írott szö­veg hatása. Ha valaki sza­badon előad, nem pedig fel­olvas, az természetesen használhatja az előbb, ké­sőbb utalásokat is. Az írásbeliség előtt csak hangsúlyozással lehetett va­lamit kiemelni. Természe­tesen ma is hangsúlyozzuk a beszédben a kiemelt ré­szeket, de ma már az írott vagy nyomtatott szöveg fontos részét aláhúzással is kiemelhetjük. Ezért szoktak kiemelten beszélni valami­ről (ilyenkor a kurzív, vas­tag betűs vagy ritkított szedésre gondolnak). Ma már az írott szöveg néha a beszélt nyelv rová- < sára is előtérbe kerül. Ez a kiejtésben is kifejezésre jut, a hangkép közelebb kerül az írásképhez. Ezért lesz a botja sokak kiejté­sében bottya helyett bot-ja. Ezért nevezik sokan a han­got betűnek (pedig pl. az „r” leírva betű, kiejtve hang). Újabban sokat emleget­jük az írásjeleket. Amit ré­gen mellékesen mondtunk, azt ma zárójelben jegyez­zük meg. Idézőjelben ak­kor mondunk valamit, ha hangsúlyozni akarjuk, hogy az nem a mi vélemé­nyünk. Sokszor a sorok között olvasunk (vagyis az elhallgatott dolgokat is megértjük). Ha valamit be­fejezünk, azt mondjuk, hogy pontot tettünk a vé­gére. Sőt ha valami nagyon nehezen vagy nagyon szé­pen fejeződik be, így kö­zöljük: föltettük az i-re a pontot. Ha valami bizonytalan, a kérdőjelet emlegetjük. Könnyen megértjük az ilyen mondatot: „A nö­vényápolási ütemezéseket olykor megkérdőjelezi az időjárás.” Ez is könnyen érthető: „Nagyon megkér­dőjelezik az utógondozás hatását.” Vagyis nem bíz­nak eredményességében. Néha értelmetlen szerke­zet vagy homályosság lesz használatának az eredmé­nye. „Kérdőjelek a Magyar Cselgáncsszövetség pártat­lanságában”. Ez furcsa ki­fejezése annak, hogy nem bíznak benne. Ez a cím pe­dig^ talánynak is feladható: „Kérdőjelek a terített asz­talon.” A megfejtését nem tudom, mert csak a címet jegyeztem fel. Még van a kérdésről mondanivaló. Kiss István

Next

/
Thumbnails
Contents