Petőfi Népe, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-09 / 107. szám

W7Z. májas 9, kedd S. oldal Csendes jubileum Tizenöt éves a bajai Tóth Kálmán Társaság Tizenöt évvel ezelőtt ala­kult meg a bajai Tóth Kál­mán Társaság. És talán-ta- lán nem véletlenül tizenöt évvel ezelőtt. 1956 után szükség volt arra, hogy a vidéken élő értelmiség' fe­jében és szívében az ösz- szekuszálódott gondolatok, érzelmek rendeződjenek. Harmincöt évvel ezelőtt is leírtam már. hogy az irodalomnak nem lehet kü­lön élete a társadalomtól. Szocialista irodalmunk ere­je éppen abban rejlik, hogy e'szakíthatatlan szálak fű­zik a dolgozókhoz, kisem­berekhez. Tanítia a mun­kásokat, parasztokat, értel­miségieket, választ ad az ee'-szerű embereknek az éi et megannyi bonyolult kérdésére. Követte társaságunkat a Kecskeméti Katona József Társaság is. Fórumnak a Petőfi Népe vasárnapi szá­mán kívül az üzemek, mű­helyek, falusi művelődési otthonok színpadai voltak, és a Kiskunság című folyó­irat, a mai rangos Forrás szerény elődje. Vidéken a társadalmi és emberi viszonylatok egy­szerűbbek. Közelebb áll­tunk mindig itt Bács-Kis­kun megyében a dolgozók­hoz, parasztokhoz, az értel­miség legjobbjaihoz. Talán ennek tudható be, hogy nagyon kevés kivételtől el­tekintve itt megőriztük be­csületünket az ellenforra­dalmi időkben is. Így az itt élő művészek. írók, festők, szobrászok, no meg a tudo­mányok jeles művelői az országosan megindult egész­séges erjedésnek serkentői voltak. Ma sem tudunk megha­tottság nélkül beszélni ezekről az időkről, ha ösz- szehoz az élet Darvas Jó­zseffel. Földeák Jánossal, Vaád Ferenccel. Sípos Gyu­lával. Fodor Józseffel, Hárs Györggyel, Győré Imrével, vagy Simon Lajossal. Álproblémáink nem vol­tak: írjunk, alkossunk, men­jünk a dolgozók közé?Egy- re-másra szerveztük az író­olvasó találkozókat. Egyet viszont elmondhatunk: sok író fordult meg városunk­ban, járásunk legkisebb községeiben is. És ugyanígy dolgozott a Katona József Társaság. Az előadók közül Jancsó Adrienne. Palotai Erzsi, Horváth Ferenc, vagy Egressy István megannyi segítője volt munkánknak. Felvidéki István Újra az állványok aiatt Március 21-én e rovat­ban Nyelvművelés az áll­ványok alatt címmel az állványok közé kitett két tábláról írtam, amely arra figyelmeztetett, hogy a házban levő fodrászüzlet­ben a tatarozás ellenére za­vartalanul folyik a kiszol­gálás. B. A. félegyházi olvasónk (teljes nevét és címét kö­zölte) egy tévedésemre hív­ta fel figyelmemet: „Az el­múlt nyáron magam is jártam Budapesten a Baj­za utcában, és láttam az ön által említett táblákat. Én azonban úgy voltam vele, hogy miután az el­sőt meglátva egy kicsit odébb mentem, ott nem ugyanazt, hanem csak az előbbihez hasonló táblát láttam. (A két szót B. A. emelte ki.) Véleményem szerint ugyanis ugyanazon tábla — a fizikai törvénye­ket meghazudtoló módon — egy időben két helyen nem állhatott. Nem tu­dom, egyetért-e velem?” Rögtön válaszolok kér­désére: nem értek egyet. Fizikát én is tanultam, és említett alapvető fizikai törvényt én is jól ismerem. Csakhogy a nyelv, nyelv, a fizika pe­dig fizika. A nyelv nem mindig veszi figyelembe a fizikai törvényeket, mint ahogy a fizika sem fogad be törvényei közé nyelvi szabályokat. A logika szem­pontjából is nagyon sok szót, kifejezést hibásnak találhatunk. De erről majd legközelebb lesz szó, most csak ezt a fizikai lehetet­lenséget igyekszem meg­magyarázni. B. A. lapját olvasva rögtön arra gondoltam, mivel győzzem meg őt ál­lítása helytelenségéről. Ez jutott eszembe.: Budapesten egy Váci utcai könyves­bolt kirakatában láttam az Űj Magyar Lexikont, de ezt láttam egy Deák Fe­renc utcai kirakatban is. Ez utóbbiról mit mondha­tok? Hasonló könyvet lát­tam, mint a Váci utcában? Én azt mondanám: ugyan­azt a könyvet láttam. Más példa: két kirakat­ban is láttam Móricz Ro­konok c. regényét. Ugyan­azt vagy hasonló könyvet láttam-e? Én azt hiszem: ugyanazt. Ugyanannak a könyvnek két példányát. A Rokonokhoz hasonló, pl. tárgyi szempont szerint ha­sonló könyv a Kivilágos kivirradtig és az Űri muri lett volna. Később fellapoztam Ér­telmező szótárunkat (pár nap múlva volt rá alkal­mam.) Abban ezt is olvas­tam az ugyanaz névmás­ról: „Rendkívül, szembe­szökően hasonló, szakasz­tott, pontosan olyan; épp (en) olyan.” A példák kö­zött ezt találtam: „Ugyan­az a járása, testtartása, mint az apjáé.” B. A. sze­rint, ha következetes, ezt csak így lehetne mondani: olyan a járása, testtartá­sa, mint az apjáé. Tolnai Lajostól, Gárdo­nyi Gézától és Móricz Zsigmondtól is idéz a szó­tár példákat. Már pedig ezek az írók tudtak ma­gyarul. Móricz Zsigmond- tól ezt olvassuk: „Mihelyt tömegbe kerülök, ugyanaz a rémültség fog el, amit Istvándiban éreztem meg.” Nem hasonló, hanem ugyanaz a rémültség. Az a két tábla tehát, amelyeket az elmúlt nyá­ron és télen a Bajza utcá­ban láttam, ugyanaz volt. Ugyanolyan nagyságú táb­lákat ugyanolyan színű festékkel, esetleg ugyanaz­zal a festékkel festették rá ugyanazt a szöveget. Ugyanannak a táblának két példányáról volt szó. Én is megkérdezem B. A.-tól: „Nem tudom egyet­ért-e velem?” Kiss István Kecskemét élni akar... Visszaemlékezések 1945-re Több mint negyedszá­zaddal ezelőtti események­re emlékezem, melyek ma is elevenen élnek bennem, megtisztulva az idő múlá­sában. Ügy érzem, hogy a múlt idők szemtanúinak, harcos segítőtársaimnak is emléket állítok, amikor ezeket leírom. A város dol­gozó, lelkes, józan gondol­kodású polgárainak pedig emlékezetébe idézem, hogy mi volt 1945-ben. hogyan emelkedett ki a város a háború utáni fásultságból, a bizonytalanságból, hogyan segítették elő odaadó, ön­zetlen munkával Kecske­mét újbóli felemelkedését és későbbi gyors fejlődését. A debreceni kormány 1945 májusában megbízott, hogy a Duna:—Tisza közén levő gyárakat, élelmiszer­üzemeket indítsam be, se­gítsem elő az üzemek meg­szervezését és támogassam Budapest súlyosan nélkülö­ző lakosságának élelmiszer­rel való ellátását. 1945. má­jus 22-én érkeztem Kecske­métre. ahol — mint terüle­ti központban — tevékeny­kedtem 1946 augusztusáig, munkám befejeztéig. Innen látogattam meg a többi községet, várost. Kecske­mét a szívemhez nőtt, na­gyon megszerettem és ké­sőbb. amikor már más be­osztásban működtem, még mindig kapcsolatban ma­radtam a gyárakkal, a város vezetőségével, kik gyakran fordultak hozzám tanácsért vagy segítségért. 1945. május 21-én dél­előtt 11-kor kinn voltam Kőbányán, gyalog mentem, mert a villamosok még nem jártak, és sokszori igazol­tatás után. végre délután 4 óra tájban elindult velünk a vonat. Zsúfolt volt, tele hazaigyekvő nőkkel, fér­fiakkal és sok-sok faluzó, a lakosság nyomorát ki­használó. csomagokkal fel- pakkolt emberekkel. Las­san haladtunk, gyenge volt a szén, a régi mozdony alig tudott megbirkózni a hosz- szú szerelvény vontatásá­val, sokszor megálltunk, hogy tudjon a kazán gőzt fejleszteni. Én a „pakli­kocsiban” ültem egy üres söröshordón, mert engedé­lyem volt Bebrits MÄV- kormánybiztostól. hogy szolgálati kocsiban utaz­hassak. Cegléd előtt, este 9 óra körül nagy lövöldö­zés keletkezett, megtámad­ták a vonatot, valamilyen csavargó banda ki akarta rabolni. A vonatőrség vi­szonozta a tüzet, és a harc mintegy 20 percig tartott. A végén a támadók eltűn­tek, míg a kocsiba behoz­tak egy vérző asszonyt, akinek combjába golyó fú­ródott. Cegléden adtuk át a vasúti személyzetnek. Azután már nem tör­tént semmi. Kora reggel megérkeztünk Kecskemét­re. Szép, napsütéses májusi nap volt, tiszta város, nyi­tott üzletek. romoknak, pusztulásnak semmi látha­tó nyoma, békés lakosság az utcákon. Űi világ, nyu­galom, ami jól esett az iz­galmas éjszaka után. A város még november­ben a szovjet hadsereg ke­zére került. Előzőleg, mint mondták, kétszer ürítették ki, a németek kirabolták a lezárt lakásokat, de a vá­ros épületeiben alig esett valami kár. Ez volt a sze­rencse. Első utam a városházára vezetett. Nem ismertem senkit, nem tudtam semmit a város háború utáni hely­zetéről. Pesten senki sem tudott jó tanácsokkal ellát­ni. A városházán nyüzsgés, a szép épület rendben volt, a város legszebb épülete maradt. A polgármestert kerestem. Magas, szemüve­ges, idősebb férfi fogadott. Amikor bemutatkoztam és átadtam a megbízólevelem, vállat vont és közölte: — Kedves barátom, na­gyon sok igazolványt hoz­nak ide. Nekünk nem iga­zolvány kell, hanem segít­ség. Érti? Segítség!! Anya­gi és erkölcsi — majd vé­gignézett nem valami elő­kelő megjelenésemen (ba­kancs és feketére festett katonaruha volt rajtam), és kijelentette, hogy sem iro­dahelyiséget, sem egyéb se­gítséget nem tud adni. Nem áll módjában ... ezzel ott­hagyott. Utána mentem. Bán­tott a dolog, hiszen konkrét segítséget adni nem tud­hattam. mert még nem is­mertem a lehetőségeimet, de a helyi körülményeket sem. Az előttem becsukó­dó ajtót kinyitottam és azt feleltem: — Nem bánom, polgár- mester úr, nem fontos, hogy itt működjem. Az új kor­mány megbízásából va­gyok itt. talán nemsokára tudok szenet, pénzt adni. Ha viszont nincsen itt he­lyem. akkor átmegyek Nagykőrösre, ott szívesen látnak, de ebben az esetben Kecskemét csak akkor kap támogatást, ha Nagykőrö­sön engem megkeresnek! — mondtam. mert tudtam, hogy a 30-as években igen éles rivalizálás folyt a két város között, amit mind­kettőnél a fejlődő mező- gazdasági ipar és a gyü­mölcstermelés gyors felfu­tása is indokolt. Magam is meglepődtem, hogyan rea­gált dr. Tóth László polgár- mester. aki a városnak te­kintélyes, jelentős munkás- mozgalmi múlttal rendel­kező polgára volt, és a ma­gvar sakkújság szerkesz­tője. — Szó sem lehet róla, barátom, itt marad, nem mehet tovább. Tudja — folytatta —, sok jött-ment érkezik ide. unom őket, de maga az én emberemnek látszik. Itt lesz az irodája, ma délutánra megkapja. Lesz telefon is. Ebédre pe­dig az én vendégem! Kü­lönben is. nem szeretem a félreértéseket. bocsásson meg!... — mondta. Persze, hogy rendeződött a dolog. Ettől kezdve min­denben segített. Informált, bemutatott a városparancs­Hat napig tartott, több ezer nézőt, sok vásárlót vonzott a makói népművé­szeti boltban rendezett „Ka­locsai napok” kiállítás és vásár. A megnyitón Rideg Margit, a Kalocsai Házi­ipari és Népművészeti Szö­vetkezet ifjú művésze a helyszínen mutatta be a pingálást — elkészült egy eredeti, tüzesszínű virágok­ból álló tabló. A kiállítást megtekintet­ték a helyi általános és kö­zépiskolások, i a makói és környékbeli lányok, asszo­nyok. A sikerre jellemző — mint azt a bolt vezetője említette —, hogy Békés megyéből taxival is érkez­tek érdeklődők. A vendég­noknak. adott egy kislányt, aki az irodámban segített, és távollétemben intézte dolgaimat. Városi kocsit, hogy tudjak más községek­be utazni, mert a vonat bizonytalanul működött. (Egészen haláláig tartott a barátság, megszerettük egy­mást.) Most már ment min­den, mint a karikacsapás. A városparancsnok szíve­sen fogadott, sokszor kise­gített autóval, hogy soron kívül eljuthassak más köz­ségekbe. Mivel a közbizton­ság egészen kezdetleges volt, adott igazolványt, hogy bárhová, éjjel is köz­lekedhetek. kíséretet, ha vi­dékre utaztam. Beajánlott más városparancsnokok­hoz is, hogy támogassanak. Az előjelek tehát kedve­zőek voltak, jól indult a munkám. Megismerkedtem a gyárakkal, azok üzemi bizottságaival, munkásigaz­gatóival, szorossá vált a kapcsolatom a munkásság­gal, annak vezetőivel, a he­lyi szervekkel. Megismer­tem a város problémáit is. Egyik legsürgősebb teendő volt a szénellátás javítása. Enélkül nem tudtak dol­gozni a malmok, konzerv­gyárak, villamosmű stb. Az Iparügyi Miniszté­riumban mindig tudtunk valami kis lehetőséget ta­lálni, hogy a legégetőbb szükségleteket egy kis szén­nel csökkentsük. Zárt vas­úti szerelvényekben szállí­tották a nehezen megszer­zett központi irányítású szenet és néha bizony elő­fordult, hogy — a vasúti személyzettel együttmű­ködve —. e fordákból egy- egy kocsit kiemelt a vasút, mert — mint Budapestre jelentették — „hőn futott”, tehát nem mehetett tovább. Persze, a háttér a városi áramellátás biztosítása volt. nem pedig a vasúti kocsi csapágymelegedése. Rudnay János (Folytatjuk) A fiatalok megművelik Miskén április 21-én avat­ták fel a helyi paprika­telep és a tsz KlSZ-szer- vezetének köaös ifjúsági klubját. Most a fiatalok elhatározták, hogy vállal­ják egy hold paprikaföld megművelését. Az ebből származó pénzösszeget a termelőszövetkezet kiegé­szíti annyival, hogy az ősz­szel a hangulatos klubba wurlitzert vásárolhassanak. könyv megtelt a kiállításról elragadtatással szóló sorok­kal. Az anyagi siker sem ma­radt el. A nyitvatartás ide­je alatt 40 ezer forint érté­kű terítő, abrosz és ágyne­műkészlet talált gazdára, néhány táncruhával együtt. A vevők egyaránt keresték a dúsan hímzett és a szórt mintával díszített kézimun­kákat. A makóiak példáján fel­buzdulva most több Csong- rád és Békés megyei város, nagyközség nőbizottsága ke­res kapcsolatot a Kalocsai Népművészeti Ház vezetői­vel — szeretnének ők is hasonló bemutatót tartani. Siker a megyén túl Kalocsai napok Makón Tíz éret Tártak a földgömbre... IÁ erek tíz évet vári ® egy tanyasi iskola, amíg egy földgömbhöz si­került hozzájutnia. Mutatós statisztikai ada­tokat lehet felsorakoztatni az oktatási feltételek javu­lásának bizonyítására. An­nak illusztrálására, hogy mi nem volt régen és hogy mi van ma. Olyan lépések történtek — és történnek jelenleg is — a külterületi iskolahálózat, a hátrányos környezetben tanulók érdekében, ame­lyekről csak a legnagyobb elismerés hangján szólha­tunk. De vigyázzunk, a bódu­lat ködösít! Az elégedett­ség mámora különösen. Az még hagyján, hogy a „bázisiskola" szintjére emelt falusi tanintézmény­nek — amelyhez, igazga- tásilag, a szóban forgó ta­nyasi iskola is tartozik — nem telik 21 ezer forintos zongorára, de még komo­lyabb fúvós és húros hang­szerre sem. Nem lehet kapni olcsó magnetofont, sem lemezjátszót — az utóbbiból pár évvel ezelőtt még árusították a dara­bonkénti 600 forintos szé­riát. Eltűnt... Nyilván ama nem tudni honnan táplál­kozó parvenü szemlélet je­gyében, hogy ami olcsó, az már szegényes is. I ám, a technika fé- " nyességes századá­ban még a falusi iskolák­nak is ilyen gondokkal kell szembenézniük. Mert egy 20 fős osztályhoz mérete­zett elektrotechnikai egy­ségcsomag is 22 ezer fo­rintba kerül. Megvették, persze, de másra aztán évekig nem telik. Legfel­jebb egy 200 forintos já­tékmikroszkópra, s még örülhetnek, ha a felettes hatóság nem csinál fegyel­mi ügyet a „túlköltekezés­ből". Kellenének az oktatófil­mek, mint egy falat ke­nyér. Egyenként á 3000 fo­rint ... És hol van még a vetítőgép? A pedagógus le­gyint, hogy az a legkeve­sebb. Majd „diásítják”... íme, a negatív előjelű fej­lődés jelképe: a mozgókép állóképpé merevedik. Talán fellengzős érvelés­nek hat, hogy a most isko­lába járó tanulók legalább annyira a huszonegyedik, mint a huszadik század formálói lesznek. És hogy a tudományos-műszaki for­radalom, meg ilyenek. Ma­radjunk csak a jelén szür­ke hétköznapjainál. A praktikus háztartási villa­mos eszközök, gépek sora már nemcsak a falusi há­zak zömét árasztotta el, de lassanként benyomul a ta­nyákra is, a villannyal együtt. Ám a technikának csak úgy látjuk igazán hasznát, ha képesek va­gyunk vele együtt élni, ter­mékeit magunkhoz szelí­díteni. S az együttélés már az iskolában sincs valami túl korán. Azaz, nem vol­na... És nem az áramkö­rök, a kapcsolási rajzok megtanulása volna itt a legfontosabb, hanem az em­berhez tartozásuk lényegét felfogó idegpályák kiépü­lése. gondoljunk a w záció hazai motori­követ­kezményeire, az országúti balesetek, karambolok so­kaságára, amikor azon kezdünk el tűnődni, miért kellett várnia kerek tíz évet egy tanyasi iskolának, amíg egy földgömbhöz si­került hozzájutnia. H. D.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents