Petőfi Népe, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

II>ODf\LQ/l/%

Petőfi Sándor:

Gazdálkodási nézeteim

Jertek, barátim, van egy-két forintom,

Hágjak nyakára, a rézangyalát!

Mit a jövendő! arra semmi gondomj A jó isten majd eztán is csak ád.

Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?

Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

Mert oh barátim, a terített asztal Dicsőbb mint Átíám-Éva édene;

Ez mi a búban engemet vigasztal,

Ennél virít a lét kietlene.

Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,

Hanem azért, hogy eligyam s egyem.

Emberségemre! nincs szánandóbb pára,

Mint kit fukarság nyavalyája bánt;

Halmozva kincset kincse halmazára,

Küzd, fárad, izzad, s él koldus gyanánt.

Nekem nem kell a pénz csak hogy legyen;

Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.

Azt mondják e rend érdemes vitézi:

Ki nem zsugorgat, míg nyújt a jelen,

A múltat könnyen búslakodva nézi öreg korának szűk időiben.

S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen —

Csupán azért, hogy eligyam s egyem.

Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,

Hogy ameddig volt, jól éltem vele;

De most ha mennék éhen őseimhez.

Nem lenne sírom nyugalom helye.

Ebből indulva nem hogy meglegyen,

De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.

/

Menjünk tehát, és e néhány forinton Élvezzük a jót, mennyiben lehet;

Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,

Míg egy rossz pótra nyomja zsebemet —

Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:

Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

A költő tüntet egyszerű, köznapi stílusával, fesztelenségével és tüntet kérlelhetetlen őszinteségével. Tetszik, nem tetszik a garasoskodó, szűklelkű polgároknak, ő — világgá kiáltja — nem hajlandó kuporgatni. Tudjuk, hogy a költő kerülte a duhaj társaságokat, de a csendesen vigadozó cimborák között szívesen időzött. A Dunavecsén, az akkor felkapaszkodó községben 1844 tavaszán írt versében mindenekelőtt a konvenciókkal hadakozik.

Besxédskéssség - beszédművelés

Új tantárgy a pedagógusképző intézetekben

ANYANYELVŰNK védelme, ápolása és fejlesztése érdekében immár évente ismétlődő társadalmi mozgalommá terebélyesedett a magyar nyelv hete. A Petőfi Népe Nyelvőr rovata is érdemben méltatta az országos esemény jelentőségét.

Ilyenkor feléled a helyes nyelvhasználat iránti felelősségérzet, megélénkül a nyelvművelés, előadások, tanulmányok, cikkek, viták sorjázzák a nyelvhelyességi, stilisztikai, helyesírási szabályok és szabálytalanságok, törvények és vétségek, eredmények és hibák garmadáját.

Az igényes nyelvi kultúra, az anyanyelv gondozása, a beszéd és írás csiszolása azonban nemcsak a magyar nyelv hetére zsugorodó feladat, hanem folyamatos és rendszeres figyelmet kívánó, mindennapi munka,

NAPJAINK sajátossága az élőbeszéd szerepének növekedése. A szép beszéd különösen fontos követelmény a pedagógus pályán, a nevelő beszéde ugyanis akarva-akaratlanul példakép lesz a gyermekek számára. Ezért a pedagógusképző intézetekben — óvónő- és tanítóképzőkben, tanárképző főiskolákon — a felvételizők alkalmassági vizsgán bizonyítják beszéd- készségük megfelelő színvonalát

A felvételi bizottságok tapasztalatai szerint még sem a szülői, sem a tanári közvéleményben nem tudatosodott eléggé a pályára való alkalmasságnak ez a feltétele, mert nem egyszer súlyos beszédhibával küszködő fiatalok is jelentkeznek pedagógus pályára.

Pedig a hangképzés rendellenességei, egy-egy hang torzított ejtése, a selypesség, a pöszeség, a raccsolás, továbbá a beszédritmus zavarai, a dadogás, a hadarás olyan hibák, amelyek miatt a felvételiző jelölt a nevelői pályára általában alkalmatlannak minősül.

Különösen fontos az óvónők hibátlan artikulációjú, jó ritmusú, tiszta beszéde, mert az óvodás gyermek a beszédfejlődés kezdeti szakaszában a szóbeli közlés elemeit utánzás útján, akusztikai, auditív megjelenésükben veszi át, ezáltal alakul ki későbbi önálló beszédének hangzási szerkezete. Ezért lényeges a Tús- gyermek környezetének gügyögésmentes, szabályos hangsúlyú és árnyalatokban gazdag hanglejtésű beszédpéldája.

A PEDAGÓGUSKÉPZŐ intézetekben újonnan bevezetett tantárgy, a beszédművelés hivatott pótolni oktatási rendszerünk korábbi mulasztását, az anyanyelvi kultúra elhanyagolását. A jelen pedagógus- jelöltjei olyan beszédtechnikái gyakorlatokkal foglalkoznak, olyan .alapyelQ beszéd művelési ismereteket sajátítanak el, amelyek birtokában joggal várható majd tőlük tanítványaik beszédkészségének fejlesztése, az általános nyelvi kultúra színvonalának emelése, s ennek eredményeként mind kevesebb lesz a színtelen, a beszéddallamot nélkülöző, gyakran a lusta, hanyag hangképzés következtében nehezen érthető szóbeli megnyilatkozás.

Or. Losoncz Mihály né

I Áprily Lajos: j

Ha élne j

Ha élne, este csöndesen döcögve kiállana a vén, kopott küszöbre, s kemény kezembe lankadt jobbot adva érdeklődő vidámsággal fogaum*: „Zivatarfelhők nem jártak felétek?

A pisztrángoknak jó volt a csalétek?

A hátizsákod nem /sértette vállad?

Ott fenn a fenyveserdők mit csinálnak?” Aztán turista-élceken derülve vacsora-váró asztalomhoz ülne; én meg vidulva ritka tréfa-kedvén: legszebb halam a tányérjára tenném.

Jan Neruda:

Anyámnak

Te maradtál, anyám egyedül énnékem; őszömben napsütés kihűlt, tar réteken.

Az őszi napsugár nem vakít, nem meleg, mégis, ha kialszik, a szívem megremeg.

/

Kiss J. Zoltán: Portré

A Forrás idei második száma ismét egy téma köré csoportosítja mondanivalóját. A vezető gondolat ezúttal a szociográfia. Szerencsés ötlet volt közreadni a kecskeméti — a maga nemében első — szociográfiai konferencia bevezető előadását és néhány hozzászólást. így legalább megismerkedhetnek a vita anyagával azok is, akiket hívtak, de nem jöttek el — az Akadémia Szociológiai Intézetének és a Társadalomtudományi Intézetnek képviselői —, s akiket elfelejtettek meghívni, köztük a riportműfajhoz értő, országos nevű és helybeli újságírókat is.

Székelyhídi Ágoston elő- adásr a szociográfikus irodalom hazai kialakulásának sajátos és sehol másutt fel nem lelhető útját vázolta fel. Azt a különös folyamatot, hogy miközben a valóságot feltáró szociográfiai irodalmat sar- jasztó mozgalmak és csoportok már rég föloszlottak, átalakultak — tevékenységük java maradandónak bizonyult. Féja Géza pedig azt bizonygatta, hogy bár általános vélekedés szerint a szociográfia a két világháború között keletkezett, és mind születése, mind pedig hőskora a népi írók nevéhez fűződik, az első társadalomrajz valójában Kölcsey Ferenc műve, melyet a szatmári adózó nép állapotáról írt. De lehet idézni Berzsenyi

A Forrás szociográfiai száma

és mások írásait is. A méltatlanul elfelejtett, vagy e műfajban alig emlegetett művekről beszélt, melyek közt Darvas József Egy parasztcsalád története című társadalomrajzát emelte ki, mint szociográfiai irodalmunk egyik legértékesebb teljesítményét. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ne csak a könyvekre figyeljünk, mert ennek az irodalomnak nem is jelentéktelen része elszórtan, újságokban és folyóiratokban található. Nagy kár, hogy szinte hozzáférhetetlenek még a régi könyvalakban megjelent munkák is, s elgondolkoztató, hogy a kanadai magyarok akarják kiadni újra, nem kis áldozattal.

A szociográfia mai

állapotát, a társadalmi gondolkozás egészében betöltött helyét és szerepét is vitatták a tanácskozáson. Ahogy Székelyhídi fogalmazta: a szociográfiai irodalom igénye és lényege a megismerés és á cselekvés. Azzal válik a társadalmi megismerés fontos iskolájává, hogy nem pusztán feltárja a jelenségeket, de politikai elvek és érdekek szerint minősíti is azokat, jelzi a változás irányát, s a társadalmi cselekvés — változtatás — módját is.

Féja Géza amellett tört lándzsát, hogy a szociográfia irodalmi műfaj, s ami azzá avatja: a közvetlen élmény. „Akadnak, akik kérdőívekkel dolgoznak, és igen szerény számú kérdőív adatai alapján olykor egész társadalmi rétegekről akarnak képet adni, de csupán torz képet nyújtanak. Ez a módszer felette kényelmes, de feltétlenül félrevezető...” A nagy ősökre hivatkozott, akik most és mindenkor köteleznek. Történelmi látás nélkül hiába tárjuk föl az ellentmondásokat. Elsősorban az emberrel kell foglalkoznunk, mert az emberen múlik minden. Arra intette a jelenlevőket, hogy a szociográfia ne hanyagolja el a várost, ahol roppant átalakulás történik, ám ezt az irodalom és szociográfia alig veszi észre.

Zám Tibor gondolataiból talán egyet hadd ragadjak ki. Arról beszélt, hogy az igazán jó, a magvas szociográfiát nem akkor írjuk, amikor megbízást kanunk rá, hanem amikor belső kényszertől űzve fogunk neki. Szerinte a műfajnak nagyobb jövője van, mint azt jelenleg hisszük.

Elgondolkoztatónak tartom Kunszabó Ferenc véleményét is, aki azon meditált, vajon az olyan szociográfiai 1 tanulmányok, amelyek nem dühödtek fél semmin, inkább konstatáltak valamit, a valóság szükségszerűen kusza szövevényéből kibontottak egy momentumot és felmutatták örömmel — miért nem arattak sikert? Az ilyen írások szinte némán süly- lyedtek el a nyomtatott betűk tengerében. De olyan már volt, hogy egyetlen szociográfia néhány pontatlanul fogalmazott mondatára kart karba öltve özönlöttek a három-négyhasá- bos rideg írások! Kell ennél nagyobb hírverés? Hát akadhat éhenkórász szoci- ográfus a magyar terrénumon, akit legalább egyszer meg nem kísért a tüzes vágy: Botrányt csapni! Hírt aratni!! — teszi fel a kérdést Kunszabő.

Ehhez kapcsolódik Molnár Zoltán kívánsága is: Ne kóbor partizánok legyenek a szociográfia művelői, hanem a társadalom becsülje meg azokat, akik ezzel foglalkoznak.

Ismétlem, örülök, hogy a Forrás jóvoltából megismerhettem a kecskeméti konferencia légkörét, s a vita egy részét. Sajnálom viszont, hogy a Forrás — az utókor számára — nem adott legalább vázlatos felvilágosítást egy kis összegező cikkben a konferencia lényegéről (az időpontjától kezdve a résztevők személyéig). Azt is csak sajnálni lehet, hogy egy-két hozzászólás, tán leginkább Gondos Ernőé — pongyola stílusban került nyomdába, nyilván a szöveghű, de fésületlen jegyzőkönyv alapján.

A folyóirat tematikus összeállításából következően — és ezt mindig sajnálja az olvasó — ezúttal is kevés a szépirodalmi anyag, s teljesen hiányzik a széppróza. Amiért még a Szabó Pál szivárványai című igazán irodalmi színvonalú és megdöbbentően szépséges írás — az író lányának, Ágnesnek a visszaemlékezése — sem tud kárpótolni bennünket.

Teljesen fölöslegesnek érzem Szesztay András Környezetvédelem és szociológia című fejtegetéseinek közlését. A cikk any- nyira szakmai ízű és nehézkes fogalmazású, hogy talán még a szakemberek is nehezen rágják át magukat rajta Több száz idézőjel és idegen kifejezés nehezíti, teszi érthetetlenné és élvezhetetlenné. Mindenképpen figyelmet érdemel viszont Lengyel Zoltánnak A bűnelkövető szubjektivitása című tanul«

mánya, melyben jól ötvöződik a bírói munka nagy tapasztalata, s a kitűnő elméleti felkészültség. Mint általában, most is — a szó igazi értelmében — izgalmas és elgondolkodtató Zám Tibor Egy elnökválasztás tyrtnete című helyzetképe. Fekete Gyula is jó szolgálatot tett, amikor elibénk hozta — az ünnepi könyvhétre készülő kötetét megelőzne — a Nők Lapjában lefolyt vita (az anti- anyaságról) anyagának tanulságos dokumentumait. Ezúttal Ricsit „sovány” volt Raffai Sarolta írása — aki úgy látsáik, inkább másutt publikálta kitűnő novelláit. (Vagy ebben a szerkesztőség is luijlas?) Czakó Gábor egy pest; lakónegyedről ír, melybe „hálni jár a lélek”, de úgy hiszem ugyanezt! nálunk is felfe- daznetnéj valaki.

A Jegyzetek róva’

ban Balogh Edgár Varyv- si párbeszéd Illyés Gvul' val című méltatása <=■’"’ ■ mel megkülönböztetett f! gyeimet. S talán nem ve szik rossznéven a kén?" művészek — Csohánv Kálmán és ]ji/Iiklósovit,z László —, ha a grafikák és re.’zok helyett ezúttal a fotókat emeljük ki. Pásztor Zoltán farönkjei j szinte életre kelnek, némelyikük emberi víziókat idéz. Milyen kár, hogy a nyomda ezúttal nem remekelt a képek élethű visszaadásában.

F. Tóth Pál